Heves Megyei Népújság, 1964. november (15. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-01 / 257. szám
„Ó, tarts ki... lélek, védekezz! RADNÓTI MIKLÓS EMLÉKEZETE Ha Élne, ötvenöt éves lenne most, »mikor wörnyű halálának immárom huszadik évfordulójára emlékesünk. Fiatalon, harmincöt évesen küldték a halálba kegyetlen hóhérai. S mennyi szenvedés,, megpróbáltatás, meghurcoltatás után! 1943-ban már a poklokat-járt költő Írja e sorokat Orpheus nyomában c. műfordítás-kötetének utószavában: „Ezeknek az idegen nyelven írt rokonverseknek némelyikét hónapokig s nemegyszer évekig mondogattam magamban, egy-egy soruk elkísért, próbálgattam magyarra hangolni otthon, sz íróasztalom fölött és vendégségben, idegen szobákban, országutakon, marhavagonokban, horkoló bajtársak fölött, könyvtárban, hangversenyen, ébren és álomban. Életem súlyos éveiben vigasztaltak, gyötörtek és védtek, védtek sokszor magam ellen is ezek a görög, latin, francia, angol és német versek.” Pedig a szenvedések, megpróbáltatások sora csak ezután következik! 1944-ben utoljára vonultatják be munkaszolgálatra, ahonnét többé nem lesz visszatérés, de almi most még nagyobb szüksége lesz a művészi versek/nyújtotta oltalomra, nagyobb szüksége, mint valaha! A bori tábor drótkerítései örökre elzárták az emberi világtól, külön világot kellett teremtenie, amelyben ellenállhat háborúnak, szenvedésnek, megaláztatásnak és szellemi egyedüllétnek egyaránt Egy oltalmazó Világot kellett teremtenie, amely megvédi lelkének tisztaságát, nemességét humanizmusát amely képesebbé teszi a szenvedések elviselésére, amely reményt fakaszt a legkllá- iástalanabb percekben Is. A versek, « fegyelmezettségükkel megrendítő hatást kettő versek leérnek majd e külön-vllág temekbe faragott építőkövet Csengd verssorok s zárt költői rendszert és fegyelmet parancsoló formák. Ezek adják meg nyugalmát lelkének egyensúlyát szinte kivégzése napjáig, bár jél tudta ml vár rá. Tudta, hogy ami következik, azt magában éli áti tudta, hogy többé nem óvja már „sem emlék, sem varázslat", mert „baljós a menny felette’*, s a baljóslatú menny alól tovatűnt „a régi börtönök nyugalma”, a „szép és régimódi szenvedés, halál”) tudta, bogy „férgek között” élő, szenved« fogoly lesz majd, „ki földre rogyván főikéi és újra lépked, S vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet”, s ki OMMé előbb—utóbb vészt hozón „fú a förtelmes halál” S mindezt micsoda nyngalommal, gonddal és pontossággal tudta papírra vetni! Még az utolsó Verset, az utolsó „Razgletínicát” is: Mellé zuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint a húr, ha pattan. Tarkólövés. — így végződ hát te is, — súgtam magamnak, — csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem — Der springt noch auf, — hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen. A kis szerb notesz ama lapjáról, amelyen ez a néhány soros vers fennmaradt, a megtestesült nyugalom árad. Gondos, kiegyensúlyozott, szép írás, egyetlen pont, vagy vessző sem marad el a sorokból, („még a dátum illendő pontjait is gondosan kirakta”!) — ezzel is hangsúlyozva a kegyetlen valóság súlyosságát. S szaval, mondatai egyszerűsége Is ezt a nyugalmat árasztják, ezt az egyértelmű, súlyos realitást rögzítik, itt „már nincs disz, nincs játékosan ingerkedő kép, hogy kiemelje a halál rettenetét... A halál előtti csönd egyszerűsége, monumentális zengése ez.” Egy csodálatos költői világ szomorú, szörnyű tragédiát magába foglaló, tragikumában is szépségeket rejtő, szelíd, béke és boldogság, emberséges élet után áhítozó költői világ utolsó akkordja. 1944. október 31. volt akkor. Szentklrályszabadkáről (ott dátumozta ezt az utolsó verset) még tovább vonszolja magát mezítláb, csontig soványodott, kisebzett lábakkal. De nem sokáig. November első hetének valamelyik napján kálváriája bevégeztetett, Abda mellett agyonlőtték. Sorsa beteljesedett, jóslata valóra vált: Virág voltam, gyökér lettem, súlyos, sötét föld felettem, sorsom elvégeztetett, fűrész sír fejem felett.., Borsa elvégeztetett, de emléke s műve megmaradt, s megmarad mindig is, míg ember, érző és gondolkodó ember él a földön. 1, i Lökös István BERZSENYI (Résziéi) Állok az ablakomnál. Most száll föl a reggeli köd. Először a fekete hidat hagyja el és egyre hosszabb lesz a híd. Majd a másik part házai bontakoznak ki és a tornyok. Állok az ablakomnál, várok. Lassan feltűnnek a hegyek és ahogy tisztul, mintha jönnének egyre közelebb. Fejükön még köny- nyű fátyolként hordják a februári hajnalt. Száz éve halt meg Berzsenyi Dániel. Száz ével Tétován állok, s a februári reggel tiszta ragyogása szobámba tódul. Száz év. Sok... ? Három emberöltő. Kevés ... ? Hagyomány. Leveszem a polcról a könyvet. Tizennégy éve kísér. Bá- nóczy-féle jó szövegű kiadás, Remekírók Képes Könyvtára. Négy éve a képeket kiszedtem lapjai közül és újraköttettem. Könnyen nyílik s a verseket nem kell keresnem. Gyermekkorom óta gyakran és hetekre visszatérő olvasmányom. Utoljára tavaly nyáron olvastam és hordoztam a hónom alatt napokon át. Akkor, mikor hétévi jegyesség után elhatároztuk a feleségemmel, hogy összeházasodunk, lakást bérelünk. Kemények voltunk és súlyosak, mint a hegyek, és úgy is mozogtunk a készülő háború röpülő árnyai közt... Petőfi élményalakítása Petőfi közismert Tiszdrozersének utolsó három strófája el• marad, ha nem Petőfi írja a verset, aki forradalmár költő. Es forradalmár költő voltára ez a bizonyíték és nem az Akasszák tok fel a királyokat! Érdekes és érthető, hogy egyes Petőfi- magyarázók a tisza-versben szerkezeti törést állapítanak meg ott, ahol a békés folyó leírásába belerobban az áradás. És Petőfi szertelenségének tulajdonítják ezt. Így is nevezhetjük. De szerves szertelenség. És szükségszerű. Petőfi Tisza-verse csak így zárulhatott. Razglednlcák '.3 ■/ BflpnDQi rWWp, toO OgyvíöQ jgaBTCQg • hegygerincre dobban, majd tétován ■ lehull; hdM* amber, fiBrt, «Bekér és gondolat, an út nywiivo hőköa, sörénye« ég szalad. Te éttandó vagy bennem • mozgó zűrzavarban, tadakxn nflyh fSnylesas örökre mozdulatlan »némán, efcár set angyal, ha \ pusztulást csodál r Wgy fastnA fának odván temetkező bogár. IMA. mmgmntuq ML A hegyek közt. j *. , Mn». fcöomftsnw Innen égnek « kazlak és a házak), • a rétek szélein megfőve némán riadt pórok póráznak. itt még vfewt fodros a Mm lép® Apró pásztorleány A felhőt iszik a vizán tóhajolva fi fodros birkanyáj, Ctervenka, 1MA. október & X j Az öfcrOfc száján véres nyffl csorog, Az emberek mánd véreset vizednek, A század bűnös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál. Mohács, 1344. október 24. 4. Méf&S Bfifaanfean, átfordult a öerte, A feszes volt mér, unná a húr, ha pattan. Tafifcőílövés. — Így végződ hét te is, — Súgtam magamnak, — csak feküdj nyugodtan. Haíáilt virágzik mórt a türelem. — t)er springt noch auf, — hangzott fölöttem bárral kevert vér száradt fülemen. SzenHárőiyszabadja, 1944. október XL Töredék t*r korban éltem én e földön, iáikor az ember úgy elaJjasuít, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra« A míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt, a a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, — a ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, J mikor ki szót emelt, az bújhatott, A rághatta szégyenében ökleit, —i _ as ország megvadult, s egy rémes végzeten vigyorgott vértől ér mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő irigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra —< inert méltó átkot itt úgysem mondhatna más — a rettentő szavak tudósa, Ésaiás. toll. május 19, AHAKREOlft . . , Gyűlölöm Gyűlölöm azt, aki tett kapa mellett, bort iszogatván, háborút emleget és lélekölő viadalt. B kedvelem art, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák ezép adományairól zengve szeretni tanít. Nézd kövér eső sétál a pejszfnű égből, Kapd magadhoz és fojtsd eil • földre ne essék] , „ | Mert nagy a Ku-Klux-Klan s néki esik; övé a kenyér, a szőlő és legelői a tej föle itt is néki ráncosodik! Megöltek. Most örvény vagy testvér. Guta is légy! mely pörg és ha ugrik, helyre talál! Az áhítat zsoltárai (Részlet) Karcsú ujjaid között aranyló narancs az életünk régi kedve, mert valamikor ml együtt csodáltuk csurranő, csodás ligetek alján forró, színes madarak daloló fészekrakását. Radnóti Miklós fordítása. Joha Loyc, lestYérem John Love, testvérem! A Tiszán láttalak forogni a híd alatt ma, örvény vagy most, hogy megölték benned a verset s barna szemeden hogy féreg ül Növekedj! TLf Ueor ax ankét kérdéseit megkaptam, egyszerű is tiszta válasz fogalmazódott meg bennem. Könyvekre emlékeztem, s állandóan forgatott könyveimről készítettem számadást. Nem írtam meg, amit elgondoltam, s Íme, négy hét telt el azóta, ezalatt állandóan foglalkoztatott a kérdés. Egyre több és több könyv jutott eszembe, egyre nehezebbé vált a megfogalmazása annak, amit gondolok. A leiekre az olvasás kezdeti állapotában nem müvek hatnák, hanem olvasmányok tömege„ melyek legtöbbje nem is érdemli meg azt, hogy műnek nevezzük később, a tudatosodással együtt a müvek, még később a remekművek hatása lép előtérbe, — s már javítom is: esetleg csak müvek részletei, egy mondat lejtése, egy jelző, egy inverzió, a mű mögötti attitűd, vagy csupán a mű létezésének tudata. Világképem kialakulására nagy hatással volt Marx műve, holott csak Kautsky magyarázatból ismerem, t a körülötte dúló irodalmat is hiányosan és tervszerűtlenül, le túl a forma problematikáján, mely természetesen sokat foglalkoztatott, szerep jutott a világkép kialakulásában is Proust A la recherche du temps perdu-jének, pedig kötetei sorát máig sem olvastam végig, s bizonyosan tudom, hogy megemlékezhetem egy Sírnak a hősök című vidám, háborús anekdota-könyvről, melynek szerzőjére nem is emlékszem, s melyet kisfiú koromban sokszor elolvastam. A „könnyes humorral” elbeszélt sebesülések és halálok olvasása a szándékolt hatás ellenkezőjét váltotta ki belőlem, t legalább annyira hozzájárult világgal ismerkedő ijedtségemhez mint a boltok előtti sortállás, vagy udvari szobánknak sűrű, résmentes csöndje, mikor apám katonai behívóját olvasta az ablak előtt, némán óMt ott, míg teljesen be nem sötétedett. Tízéves korom felejthetetlen emléke a Bacchylides Békedala, mely akkoriban jelent meg, s melyet, mint jóval később megtudtam, Babits szövegében mondott el egyszer nálunk egy akkor főiskolás rokonom. Azóta kísér: Minden jó magvat a Béke hint e földre... O jellememet éppúgy alakította Wir.nefou, mint kamaszkorom kedvencének, Jack Londonnak aranyásói és tengerészei ,vagy Knut Hamsun sajátosan szemérmes hőse, Glahn hadnagy, aki a báró fülébe köp. S az Elsodort falu Farkas Miklósa éppúgy, mint Együtt dolgozunk John Lőve; örvény vagyok én is és guta! Kenyér, szőlő, legelő és tej tapsol ropogva, hogy összehajoltunk! (Napilapból: Jobs hove, fiatal Oéger költőt New York néger negyedében, St. Vincent-ben. a King White nevű moziban, versének elmondása közben, a Ku-Klux-Klan emberei agyonvertek a pódiumon, és testét kidobták a szellőztető ablakon. A tetteseknek nyomuk veszett.) , A könyv és az ember Raszkolnyikov. A világrenddel váló viszonyaimat, emberi magatartásomat egyaránt színezi Zarathustra s a Barbusse Jézusa, a gyermekkoromban olvasott Tamás bátya kunyhója és az öt éve Párizsban látott gyarmatügyi kiállítás szociális élménye. Könyvek és tapasztalatok együtt alakítják a lelket Ami sajátos irodalmi fejlődésemet illeti, a kép — ha lehetséges — még összetettebb, a szellem tájai még változatosabbak, éghajlatuk még szeszélyesebb. A nemzedékek annyiban különböznek egymástól, amennyiben a hagyományból mást és mást választanak ki és vállalnak, t hogy a fiatalabb nemzedék hagyományához hozzátartozik már a megelőző nemzedék is. Nekem, aki tizenhét éves korom óta választom, vagy válogatom tudatosan olvasmányaimat (a testében hét éve nem élő Ady ez idő tájt már mithosz volt),a hagyomány a Nyugat első nemzedéke, sőt, a másodikból is a korán indulók, nem is beszélve az izmusok éveiről, melyeknek dokumentumai közt koltőségem kezdeti állapotában izgalmas és kalandos utazásokat bonyolítottunk le. Az egyetemen doktori értekezésemet Kaffka Margitról írtam, s ugyanakkor egy kar- társnőm Tóth Árpádról értekezett. Munkám legfontosabb forrásai a Nyugat régi évfolyamai voltak, s én munkatársa voltam a Nyugatnak. Négy nemzedék egymásmellettiségéről ír levelében az ankét szerkesztője, s meg kell jegyeznem, hogy ez az egymásmellettiség — melynek okai közismertek — valóban egymásmellettiség. Az első nemzedék hagyománya volta nem zárja ki azt, hogy egyes tagjainak problematikáját és kísérleteit ne érezzem esetleg jobban hozzámtartozónak, mint szorosan vett kortársam törekvéseit. A hagyományról — s itt természetesen a magyar irodalmat, az igazi hagyományt értem, nehéz vallanom. Vállalom teUes egészében, mert ismerem. Ez az „ismerem” nem jelenti azt, hogy Kemény Zsigmond minden regényét olvastam, hanem azt, hogy ismérem Kemény Zsigmondot, s hogy egészében ismerem a hagyományt, azt jelenti, Tenyered gödrén forró Bgetek mesélnek elhagyott egekről ahonnan együtt zuhantunk két fehér, ártatlan szüzek, bimbóban elnyílott pompás virágok: mert ölelés nélkül fogamzott csodaszép égi gyermekünk, hullató, lombos erdők ölébe. 1939, február 1, , , , hogy Kuthy Lajost is ismerem, » hogy igaztalannak érzem Balassa Bálint mellett elhallgatni Rimay Jánost, mert élményem volt, illetve szinezóje a Balassa-élménynek. Egyetemi éveim alatt tudatosan olvastam a magyar irodalmat, s az egész, gyökereivel, egymásba kapaszkodó indáival, hatalmas törzseivel és széljárta tetőivel életem nagy élménye volt. S ha a sokszor járt utakra gondolok, a gyerekkor Petőfije után Berzsenyiről kell írnom, a későbbi kedvencről, Csokonairól, a még későbbi Vörösmartyról, s Aranyról, újra Aranyról, Madáchról, Kazinczynak, a széphalmi mesternek attitűdjéről és a Nyugat első nemzedékének költőiről. Sik Sándorról, a költő-profesz- szorról, akinek öt éven át belső tanítványai köréhez tartoztam negyedmagammal, s akinek húszéves világnézeti és esztétikai ortho- doxiám alól való felszabadulásomat köszönhetem. Német és francia költők nyelvén értek, de hallgathatok-e az angolokról, akiket közvetve bár, de azt hiszem, nem kevéssé tanulság nélkül ismerek. S hallgathatok-e a nyelvtanulás legkezdetekor az idegen versekben félreértett és a szövegbe beleolvasott képek, meglepő jelzők termékeny hatásáról? Irodalomszemléletem kialakulásáról tarka emlékeim vannak. Babits eszméi, Lukács György „kísérletei”, Riedl Aranya éppoly fontos itt, mint az irodalomtudomány újabb szintézisei, a külföldi szakkönyvek, amelyekből sokszor csak az engem érdeklő fejezetet olvastam el, $c gondolatokat ébresztettek, melyek tovább éltek és értek bennem. S az íróság szempontjából fontosnak érzem azt, hogy nyelvészetet tanultam, de ezzel kapcsolatban egyes könyvekről nem lenne értelme a beszámolónak. ulajdonképpen húszéves korom óta ' nem vagyok olvasó a szó megszokott értelmében. Olv-asok, de a nyelv foglalkoztat, az anyag, amellyel dolgozom. Az anyaggal való harc sikere érdekel, a nyelv, és annak az időben váltakozó állapota. Állandó, jobban mondva visszatérő olvasmányaim az utóbbi időben Kár öli Gáspár Ó- és Újtestamentuma, Csokonai, Arany János, Kazinczy, különösen a Pályám emlékezete, s megjelentse óta sokat forgatom Babits Amor Sancíusát.
