Heves Megyei Népújság, 1964. november (15. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-28 / 279. szám

I ALMOK AZ ÜVEGBEN SZÁZÖTVEN ÉVES A PARÁDSASVÁRI ÜVEGGYÁR A végeláthatatlan, tarka al­földi rónaságból, szinte vibráló hullámként tör fel az ország legmagasabbra nyúló hegy- tömege: a Mátra. Ha dél felől, a jászoktól pásztázzuk az öreg hegyet, alakja semmivel sem különbözik a többi, hosszában »,elfekvő” hegyóriástól. Ha azonban közelebb húzódunk a hegy lábához, a kéklő tömeg­ben bástyaként ugrik ki a szín­pompás Gálya és a „mesélő” Kékes. A két csúcs közül ma­gabiztosan tekint le ránk a Mátra-nyereg, amely színeivel bármikor vetekszik az őt oly büszkén tartó hegyóriás „sze­meivel”. Mesélő Mátra. Valamit min­dig mond látogatójának. Az ».égig érő fák” a hűvös északi szél előtt már meghajtják fe­jüket. Olyan az egész hegy, mintha ezer színű festékkel öntötték volna le. A citrom­sárga levelű harsak, a narancs­vörös berkenyék, a bronzlevelű tölgyek és a rőtszínű bükkök felejthetetlen képet nyújtanak. Ahogy letekintünk a Kékes­ről, a völgyben fekete füst ka- rikázik az égnek. Beveti magát a hegyek közé, s a tetőn már összeolvad „a kézzel elérhető” felhőkkel. A völgyben egy gyár. Milyen kicsi. A ceruza nagyságúnak látott kémény bodor, fekete füstöt fúj a magasba. Pipál a gyár. A gyár, amely a magas­ból egy kis makettnek látszik, most ünnepel. Családi ünnepet ül. Születésnapja vem. Éveit te­kintve, kicsit már idős, hiszen 150 éves. Igen. Százötven éves a Pa- rádsasvári Üveggyár. Amíg a kanyargás úton fel­jutunk a jubiláló gyárhoz, egy régi könyvet lapozgatok. Itt van a gyár a kezemben, egy megsárgult papírlapon. Ki hin­né el, hogy ez gyár? Látom a füstöt, amely ott bújuk ki a tetőn, ahol nem kéne, a facse­repeket, az apró ablakokat. A kéményt, s a mellette melege­dő sötét emberfoltokat. A kép alatt egy dátum: 1814. Ezzel az évszámmal kezdő­dik a gyár története. Forgassuk csak vissza az idő kerekét. A Rákóczi család parádi bir­tokán már próbálkoztak az üveg fúvásávaL A lassú fejlő­dést majd a szabadságharc és a Kossuth indította Védegylet sietteti. Az önkényuralom, ide­jén azonban szögre kerülnek az üvegfúvó pálcák. Nem kell az üveg, mert magyar. A sötét korszak után, ha lélegezve is, de ismét él a gyár. Él, és egyre terebélyesedik a hegyek közé beszorult völgykatlanban. 150 év. Ritka jubileum, egy „falusi gyár” történetében. Fa­lusi? Nem. Ha a gyár kicsi is, de a neve nagyon nagy. Vilá­got átfogó. Párizsban és Rómá­ban, New Yorkban és Moszk­vában, Londonban és Bécsben csengenek a parádi poharak. Elteszem a könyvet, és előve­szem a jubileum alkalmából ez évben kiadott füzetet. Ismét egy kép a gyárról. Magasba nyúló kémény, modern üzem­részek, lapos tetejű, emeletes irodaház, világos, nagy-nagy üvegablakok. A kép alatt itt is egy dátum: 1964. Mesélő dátumok. A kezdet és az évforduló. A portás a kapuban megállít. — Kit keres? — Kinczel Károlyt, a gyár igazgatóját. >■ Gábor Lajos, a szocialista brigád vezetője — Ott, az az új épület — ke­zével mutat felé — Ott majd megtalálja. A fehérre meszelt folyosó­kon végighaladva, nekiütkö­zöm egy ajtónak. Alig látom a betűket rajta: Igazgató. Szíve­sen fogad. Tudom, régi szerel­mese az üvegmestereégnek, a gyár történetébe kicsit bele­tartozik az ő élete is. Tizenkét évig dolgozott ő is a gyárban, itt tanulta meg az üvegfúvás művészetét Azután az üveg­ipari központ az ajkai gyár vezetése következett. De szíve visszahúzta. Visszajött a gyár­ba, amihez annyi emlék fűzű — Ugyanazokkal a módsze­reikkel dolgozunk, mint száz­ötven évvel ezelőtt. Szájjal fúj­juk az üveget — kezdi moso­lyogva a beszélgetést. A moso- lista brigád dolgozik. A ván- lyából látom, hogyha a mód- dorzászlók, az okleveleik, ame­szerek a régiele is, de azért a százötven év alatt sok minden megváltozott itt. — Megváltozott az egész gyár. 1948-ban államosították. Majd 1954-ben modem felsze­relésekkel teljesen átépítették. A 45 előtti gyár termelésének az 50 százalékát a különböző öblös és gyógyszeres üvegek tették ki. — És most? — Csiszolt díszmű-üvegek, és az ólomkristály. A gyár fej­lődésének rohamos emelkedé­sét mi sem bizonyítja jobban — folytatja —, mint az, hogy az 1954 évben újjáépített gyár termelési értéke az ötszörösére emelkedett. És az exportja nem kevesebb, mint az össz­termelés 50 százaléka. Meg­szűnt a szilikózis-veszély. A lyek az igazgatói iroda fehér falán sorakoznak, bizonyítják munkájukat. Gábor Lajos szocialista brigádja nemrég nyerte el az üvegipar országos vándorzászlaját. Ünnepel a gyár. A gyár, amely 150. születésnapjára megfiatalodott. Megfiatalodott, de meg is változott. Minde­nestől úgy, ahogy az igazgató mondta. A 150 évvel ezelőtti kis mátrai üvegcsűrből korsze­rű, európai színvonalú üveg­gyár lett. Visszafelé, ahogy a citrom­sárga levelű harsak, a na­rancsvörös berkenyék, a bronz­levelű tölgyek, és a rőttszínű bükkök között ereszkedünk le a hegyről, Gembiczkl Pista bá­csi szavai jutnak az eszembe: — Kár, hogy a következő ju­bileumot én már nem ünne­pelhetem meg. Pedig ebből a gyárból egy csodálatos üveg­régi, élavult, egészségtelen cső- birodalom lesz. szolóműhely helyén modern, világos, egészséges üzemrész épült. A hajdani 70 munkás­sal működő gyár ma közel fél­ezer emberrel dolgozik. Idős Gembiczki Pista bácsi is sokat tudna mesélni a gyár­ról. Mindössze 14 éves volt, amikor apjával 1923-ban elő­ször átlépte a gyár kapuját. — A műszak előtt már két órával be kellett jönni, hogy az előző napi termelést kiszed­jük. Azután begyújtottunk a kemencébe — kezdi a beszél­getést Pista bácsu — A kereset? — Volt olyan nap, hogy „még” egy fél liter bor árát is megkerestük. Elmondja, hogy a néhány fillér miatt egyszer sztrájkol­tak is. Elszöktek az erdőbe. Vagy ha megérkezett az ipar- felügyelő, eldugták őket a fák közé. „Ne lássa, hogy gyere­kek is dolgoznak a gyárban”. Pedig de sokan dolgoztak. Volt közöttük még nyolcéves isi A napi 14 órát neki is le kellett dolgoznia. Murányi István, Pista bér esi tanulója, mindössze három éve dolgozik a gyárban. Igaz, a munkaidő „csak” hót óra, de az is igaz, hogy mint tanuló is „csak” 1800 forintot keres... A gyárban tizennégy szocia­Eihihetjük neki! Koós József Átadás december 2-án Ilyen határozottan állította szonyt találtunk a helyiségék- Nagy Sándor főművezető: ben, vagy üvegező szakmunká­— December másodikán sokat. Igaz, a kazánházban még megkezdjük az új SZTK szak- akadt munka, de ezen is dol- rendelő intézet átadását. goztak. A SZOT által kiíogá­Szeretnék, ha elsőnek a fű- sóit, munkavédelmi szempont- tőberendezést vizsgálnák felül, ból nem jó megoldásnak nyíl­hegy a kazánokat minél előbb vánított eredeti tervet kellett üzembe lehessen állitaniok. Az- korrigálni, tán szakaszosan mennének vé- — Az épület készültségi fo­gig az egész épületen. Ügy vé- ka 99,9 százalék — mondta a li, december 7-re már birtokba vállalat központjában érdeklő- vehetd az üzemeltető a gyön- désünkre Karácsony István, a gyösi szakrendelő intézet kül- termelési osztály vezetője. — sőleg is mutatós épülettömbjét. Minden a Fémmunkáson mú- November 26-án jártunk ott. lik most már. Sajnos, a novem- Nem sokan dolgoztak. Tákarí- bér 5-i utolsó átadási határidőn tás, a festés utójavítása folyt, már túl vagyunk, de ezért a Ezzel nem is lenne baj, sokkal Fémmunkást terheli a felelős- inkább érdekes a fémmunka ál- ség. lása. Az ablakok, ajtók fémke- Hogy mit tudnak tenni? Köt- retűefc. Díszítésükre alumínium béreznek. Nemcsak az alumí- léceket használnak. Ennek a nium fémrészek leszállításának keretnek a felszerelése nem elhúzódása tolta el a határ- ördöngős művelet, de van be- időt, de az is előfordult, hogy lőle még hátra éppen elég. Az a Fémmunkás egy hétre elvitte EM Fémmunkás Szakipari Vál- a dolgozóit Gyöngyösről. lalatnak csak három munkása dolgozott ezen. a napon a díszí­tő lécekkel. Nagy Sándor fő- műveztő elmondta, hogy a A szakrendelő-intézet átadá­sának elhúzódása elég nehéz helyzetet teremtett Gyöngyö­sön. A szakorvosokat már 3d­Fémrounfcás emberei csütörtö- nevezték, de ezzel a régi ren- kön egész éjjel dolgozni szeret- delő zsúfoltságát nem tudták nőnek, mert pénteken reggel csökkenteni. Hogy van türel- utazni akarnak. Ö sem lelke- metlenség Gyöngyösöm, az ért- sedett a zökkenőkkel tarkított hető. Reméljük, a legfrissebb munkatempójukért. átadási határidő már az ÉM Végigjártuk az épületet. Be- Fémmunkás Szakipari Vállala- nyitottunk az átadásra váró tát is erőfeszítésre ösztönzi, rendelőkbe. Vagy takarító asz- (g. mól—) A mezőgazdasági szakmunkásképzésről tanácskozott tegnap a Hazafias Népfront megyei bizottsága Tegnap délelőtt Egerben, a több nővényífóleségglel, terme- kásvizsgát. A falusi TIT-cso* megyei tanacs ^ nagytanácster- lésú esaközötókél és módsze- portok csak úgy tudják az elö- a Hazafias rekkel segítik a termelést, ah- adások magas színvonalát biz- ■Népfront megyei bizottsága, hoz pedig egyre több mezogaz- tosítani, ha egyre több mező- amelyen a nepdrontbizottságök dasági szakmunkásra és beta- gazdasági szakember segíti, es a ^Tudományos Ismeretfcea> ni tobt munkásra van szükség, munkájukat. Tizenhat alapvetői ,ieszto Társulat feladatairól ta- Megyénkben két évvel ezelőtt traktorosképző tanfolyamait nacsikóinak a termelőezovetke- 2692, tavaly 2414 szántóegység- 616 szövetkezeti tagot képeztek ,1 tagsag szakmai műveltség re jutott egy szakember, ami ki, ötvenen végeztek a mező­gének növeléséről. A tanács- az országos átlagnál jóval roszr gazdasági gépésziskolán. A kozasom megjelentek Horváth szabb arány. másik forma a dolgozók álta­ZÓt'h György, a megyei A termelőszövetüíezeteinkre ^nos iskolájával összekapcsolt - munSital^ai’ háruló feladatokat csak a szak- szakmunkásképzés. A múlt év- ™ ,a Hazafias munkások számának növelésé- ^ négy helyen folyt ilyen-Tana^a" vei lehet végrehajtani. Mintegy oktatás. A szövetkezeti tagság csamák. Szeles Irnrenea Ma- tízezer szakmunkás alkalma- jelentős részét vonták az okta­PVor* IVíYlr f »rcTucr/vo ------- , a '__ ■ ----- _____-4-7»-__.a ? zá sára lenne szükség a megyé­ben, képzésüket a jelenlegi tásba a termelőszövetkezeti akadémiák és a falusi ismeret­legfőbb for­Az előadó végezetül a mező­gazdasági szakkörökről beszélt, méltatta a televízió mezőgaz­gyar Nők Országos Tanácsá­nak, Raics Anna Mária, a Mű­velődési Ministerium, Imre üt^b^ raak harminc év Matt terjesztő munka TIT központjának ki- leh€tne befejezni. Alapvető fel- májává váltak. Küldöttei. _ adat tehát a szakmunkáskép­Dr. Csernyik Józsefnek, a zés ütemének lényegles meg- Népfront megyei elnökének gyorsítása, megnyitója után Juhász Tamás, Megyénkben jelenleg három dasági szakfilmsorozatának je- a Népfront megyei elnökségé- fOITOában képezik a szakmun- len-tőségét és a további feladat nak tagja a TIT megyei titká- jósokat. Legjelentősebbek a tokát ismertette, ra beszámolt a mezogazidasagi szakosított szakmunkásképző A vitában több hozzászóló szakmunkásképzés helyzetéről, tanfolyamok. A múlt évben 74 tett javaslatot a mezőgazda, a Hazafias Népfront és a TIT tanfolyam működött, több mint sági szakmunkásképzés jobb feladatairól. másfél ezer termelőszövetke- megszervezésére, a tanfolya. Az előadó szólt arról, hogy zeti tag vett részt az oktatás- mok népszerűsítésére, a képzés a mezőgazdaságunkban egyre ban és 251-en tettek szakmun- színvonalának emelésére. telt szánakozással, és arra gondoltam, de kár, hogy nin­csenek itt a humoristák, a ka­rikaturisták, akik olyan szíve­sen éüceűődnek, ha ez vagy az a ház nem készül el határidő­re. Brandschultz visszafordult és szipogva így folytatta: (6) — Akkor... akkor lehet, hogy Nobel-dijat is fogsz kap­ni? — faggatta mohó szemmel Hédiké, és izgalmában kidug­ta a nyelvét — Könnyen meglehet... De addig még sokat kell dolgoz­nom ... — Mondd, mennyi pénzt je­lent egy Nobel-díj? — Nem tudom... Sokat... Rengeteget. . — Dollárban, ugye? — Azt hiszem ... A lány megnyalta a szája szélét. — Hol is hagytam abba? Ja igen, ott, hogy sót szórunk az eneloidba ... A só hatásara ... Hédiké már nem figyelt a főnökére. Gondolatai másutt jártak: Stockholmban. A svéd király éppen átnyújtotta^ fér­jének a Nobel-dijat és o ott állt a vegyész mellett. Gyö­nyörű, Párizsból rendelt ru­hában. körülötte fotóriporte­rek filmesek, televíziósok ... — Figvelsz rám’ - kérdezte Zimányi. — Persze, hogy figyelek — felelte a lány, és arra gondolt: 4 MPBJS&Gj 1964. november 28-, szombat „Sürgősen beszélnem kell véle a válásról. Amíg nem késő.” — Nagyon szeretlek, cicu — le­helte a férfi fülébe —, de most ne beszélj annyit, inkább csó­kolj meg! 6. S akkor elkezdődött a küz­delem az eneloiddal. Zimányi úgy dolgozott, mint egy meg­szállott. Egyik kísérlet követte a másikat. Az órák, napok összefolytak: mindegy volt, hogy nappal vatn-e, vagy éj­szaka. A százötvenhatodik kísérlet végül is sikerült. Sikerült elő­állítania a sűrített eneloid- gázt, amely már nemcsak egy­két óráig hat, hanem napokig — ha a számítások helyesnek bizonyulnak. Nevet is adott a gáznak: Lefu 156. Lefu a lel- kiismeretfurdalás rövidítése, a 156 pedig a kísérletek számát jelenti. Két kis palack feküdt az. asztalon. Körülbelül akkorák voltak, mint az autószifon-pat- ronok és a külsejük is hasonlí­tott ahhoz. A vegyész — aki több mint tíz kilót fogyott né­hány nap alatt, mert táplálé­kot alig vett magához — ne­vetve, gyönyörködve simogat­ta őket. Az első palackot egy épülő házban, a Ló utca 112. szám alatt nyitotta ki. Másnap reggel a kővetkező cikk jelent meg a Hírharsoná­ban, Zamárdi Gyula, a neves hírlapíró tollából: Brandschults ssahi és a többiek A Ló utcai építkezésen ta­lálkoztam Brandschultz Gusz­távval. ö az építésvezető. Azt hiszem, nem fog megharagud­ni rám, ha elmondom; amikor beszélgettüník, könnyék ragyog­tak a szemében. Könnyek. Fér­fikönnyeik. Kis gyöngy öcsIkéSk a naptól cserzett, markáns férfi­arcon. — Mi baj van, Brandschultz szaki? — kérdeztem aggódva. — Holnap kellene átadni az épületet, de nem vagyunk ké­szen — suttogta elgyötörtén. — Ismét határidő-meghosszabbí­tást kell kémünk... — Még mindig nem tudom, mi a baj? — Hát nem érti? — jajdult fel. — Nem tudjuk betartani a határidőket... Mit fogunk mondani a központnak? Ho­gyan nézzek azoknak az em­bereknek a szemébe, akik alig várják, hogy beköltözhessenek ide? — Az építésvezető szé­gyenlősen elfordult és kifújta az orrát. Sajnáltam őt A szivem meg­— Naponta idejönnek, sze­génykék és nézik, hegy hol tartunk... Szegényeik... Nem, ezt nem lehet kibírni... Ha rájuk gondolok, majd megsza­kad a szívem... Ecce homo — gondoltam magamban. — íme, az ember! Ilyenek építik a mi jövőnket Ilyenek, mint Brandschultz Gusztáv. — Olyan lélkiismeretfurdalá- som van, hegy egy perc nyugtom sincs... De mit lehet itt ten­ni? ... Már semmit... Késő... Holnapra már nem tudunk el­készülni ... Adjon tanácsot mit csináljak, mit csináljunk? Az építésvezető szálfaterme- tű, széles vállú óriás, de most olyan, mint egy ijedt gyermek, a szeme pedig... Ó, azok a szemek!... Ö, azok a szemek! Szomorú kutak, bánatos csil­lagok ... Most én fordítottam el a fejem, nem tudtam ezekbe a szemekbe nézn i... — Tudom már, mát fogok csinálni — mondta Brand­schultz, lehajtott fejjel, a kör­mét rágva — ei fogok bujdosni, igen, elbújdosom, kiszököm a világból... Én nem jövök be holnap... Nem! Nem! — No, azért nem kell két­ségbeesni — vigasztaltam. — Szedje Össze magát! Kövessen el mindent, hogy legalább a következő határidőt betarthas­sál!. — Nem fogunk elúszni! Ezt megígérem! — emelte fel a hangját Brandschultz építés­vezető. A szemeiben mintha zászlók lebegtek volna. — Soha többé nem fogunk elúszni! Ez ő. Brandschultz. Brand­schultz Gusztáv. Különleges ember ő? Nem. Olyan, mint a többi. Egy ember a sóik közül. Elbúcsúztam tőle, aztán be­mentem a házba. Mindenütt lázasan dolgoztak: asztalosok, paikettázók, vízvezeték- és vil­lanyszerelők. Be akartam nézni az egyik szobába, de valaki az orrom előtt becsapta az ajtót és azt kérdezte: — Ki az? Megmondtam a nevem és hogy hogyan jöttem. — Nem lehet! — hangzott a válasz. — Most nem lehet be­jönni! — Csak egy percre! Körül akarok nézni egy kicsit... — Most? Nem, most nem Iahet bejönni! Kíváncsi voltam, miért nem nézhetek be a szobába? Le­nyomtam a kilincset és erő­szakkal benyitottam az ajtón. Egy borostás arcú, sárga sváj­ci sapkás férfi állta el az uta­mat. — Mondom, hogy nem lehet! — visította rémülten. Átnéztem a válla féLett. A szobában nem volt senki. — Ne nézzen a parkettára! — esdekelt a svájcisapkás, fülig pirulva. — Könyörgök, ne nézzen a parkettára, na­gyon csúnya... Tudom ... Fel fogam szedni és újra kezdem az egészet... Juj, ne nézzen le... Ez nem marad így... Máid holnap nézze meg!.-. A harmadik emeleti, folyo­són találkoztam Kandicska Kálmánnal, a Pollack Mihály- díjss építésszel. Régóta isme. rém őt, néhányszor már írtam is róla. Kandicska megragadta a kezemet és bevonszolt egy lakásba. — Nézzen körül! — párán, csőit rám idegesen, türelmet­len hangon. — Nézzen körülés mondja meg: tetszik magának ez a lakás? Körülnéztem. — Szép... Szívesen ellak. nék itt... — Nem talál semmi kifogá- soini valót? Még egyszer körülnéztem. — Háát... Lehet, hogy nincs igazam... De most, hogy job­ban körülnéztem... — Na mondja, mondja! — Túlságosan kicsiknek ta­lálom az ablakokat... — Az ablakok! Ez az! A3 ablakok! Tudtam, hogy észre­veszi ... Mindenki észre fogja venni — siránkozott Kandics­ka. — Nem olyan nagy hiba. — Állítólag kitűnő építész vagyok — kacagott fel keserű­en. — Díjat is kaptam! Én! Díjat! És ilyen ablakokat csi­nálok ... Egy Kandicska. A következő pillanatban már el is feledkezett rólam: haját tépve faképnél hagyott. Megilletődötten hagytam el az épületet. Az olvasó bizonyára azt kér­di: mi történhetett itt a Ló utcában? Ezt kérdeztem én is az építő vállalat központjában és a kö­vetkező választ kaptam: (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents