Heves Megyei Népújság, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-17 / 244. szám

Ózák narancsa A VEREDOMB oldalában nagy mennyiségű bronzkori megmunkált bronztöredékeket, cseréptárgyakajt találtak; 1337- ben a falu már saját plébániá­val birt; volt tímárbirtok a környék a török uralom alatt; földesura volt e vidéknek bá­ró Buttler János egri várka­pitány a dormándi Reményik család’s legutóbb eigy Kovács nevezetű orvos — mindezt fel­jegyezték a hevesi járás nagy-:: falujáról, Erdőtelekről. Azt már igen kevesen tudják, hogy a megye egyetlen s az ország legkisebb arborétuma — hat holdnyi területen — itt talál­ható. Az arborétum bejáratánál, keskeny vaskapuk mögött, vad- gesztenyék állnak őrséget. Ám hiába a strázsa, az ősz már ide is beszökött, az eget tá­masztó faóriásokat éppúgy ki­kezdi lassan, mint a sósbabor- bolya bokrait. Találomra indulunk; néki a szépségek gonddal kezelt biro­dalmának. A „kert” mélyén, a Hovenita dulcis, az Evodia hupehensis, a pekingi orgona, Japán rúgós kérgű fák övezte fcútnál akadunk a kertészre. „Ravasz” neve van, amint ő mondja: Dénes Kamillo. Hat- Vanhárosn éves, ebből a har­mincötödiket tölti kertészként. Negyedszázadnyi idő a Buda­pest, székesfővárosi kertészet­ben telt el s itt, Erdőtelken már egy évtizede él. Remete lakosztályát — vaságy, hokedli, lavór, egy-két edény, gyorefor- jpaló — a Buttler-kastély kicsi, szűk szobájában rendezte be; a szobácska pontosan a „kert­re” nyűik. Az arborétum törté­netéről annyit tud, hogy a kas­tély utolsó gazdája, Kovács doktor kezdte a telepítést, ke­rek hatvan éve. — Nagy passszionatus volt, kérem... AZ ISMERKEDÉST a külö­nös gazdag világgal, a vad- gesztenyéknél kezdjük. Mind­járt szomszédságukban maga­sodik a szépen hangzó nevű Quercus lirata, a gőgös terme­tű különleges tölgy. Aztán időkoptatta sziklák csoportja, betcnkeretű kas tavak tenyér­nyi vízfelülete mellett idő­zünk. A sziklatömbök között alhavasi növények tenyésznek, fűszeres illatú Arfemissia pe- demontana, Mexikóból szár­mazó kaktuszok, amelyek sza­bad ég alatt tűrik át a téli hi­deget A kis tavacskákban kerti változatú tündérrózsák. Valamikor borfestóknek hasz­nálták, széles körben tenyész­tették a tízhímes arab aíkör- möst, itt-ott elvadultan még fellelhető, de igazi otthont már csak az arborétumok nyújta­nak neki; jól megfér mellette a paprikatermést hozó „Lam­Gárdonyi fái alatt Hámló törzsű fenyők Gumi fa-család 3 világrész — 6 holdon pion Blum”. A lampionvirág felett közönséges kocsányos tölgy hasogatott leveleit susog- tatja a pillanatra fel-feltáma- dó szellő. Az egyenesen futó ösvény végén ismerősök: tisza- és puszpángfa. Két esztendeje, Szocsiban járva, útban azAgu- ri-vízesések felé, órákig cso­dáltuk a hatalmas ligetet al­kotó több ezeréves törzseket. A Kaukázus lábainál nyakme- revitő magasságokban suhog­tatták lombjukat, itt az alföldi síkon nemcsak kisebbek, de jóval fiatalabbak is e fák. Más szocsibeli ismerősre is akadtam még — juniperuszra. Juniperus Sabina bor ovira. Ez a különös fenyőfajta hatvan éve táplálja magát az erdő­telki talajból, egy tőről faka­dó ágai szétterülnek a földön, kb. 10 méter átmérőjű körben. — A belőle készült drogot valamikor magzatelhajtásra használták — magyarázza Dé­nes Kamillo. NEM SOKKAL odébb újabb és újabb borovi mutatja ma­gát. Piramis alakú majd ismét egy tőről fakadó, szétterülő, pagodaszerű etázsokka! emel­kedő kínai fajta. Az örökzöld tuják között lombhullató páf­rány-fenyők állnak egymás mellett. A legmagasabb növé­sű amerikai tujafenyő a füles­baglyok kedvenc tanyája a téli hidegben, behúzódnak az ágak­ra, közel a törzshöz^ szél se éri tollruhájukat. Az arborétum őszi pompájá­ból legszebb színekkel áll elénk a vérpiros lombű ecetfa. A hosszú hajú kínai selyem­fenyő tobozainak alján gyan­ta csepp szikráztatja a nap­fényt, mintha valamiféle ék­szer ragyogna a napban. Az akácok családjába való, sűrű, kemény rostú vasfa levelei már teljesen megsárgul­tak s a hímvirágú lombhullató gumifa is lassan vetkőzik. — Hat éve még egyedül volt a gumifánk, most már öt kicsi­nye él itt vele. Kánonba vit­tük a virágport, sietve, hogy még csíraképes legyen. És si­került. Abban bízok, akad a kicsinyek között leány is. Akkor nem veszhet Iá a csa­lád ... A magas fűben lábunk előtt rücskös, sárgás-zöldes labdák hevernek. A nem sok hasznú növény gyümölcsének csodás, keleti meséket idéző, rejtelmes bibliai hangulatú nevet adtak: Özák narancsa. Illata, akár a vanília. Aki Pinus bungeana-t akar látni, csak Erdőtelken láthat. Egyetlen példány van belőle . Magyarországon s Malonyán, a "Szlovák Nemzeti Park büsz­kélkedhet még e növényfajtá­val. A különös latin név fe­nyőt takar, amelynek az az ér­dekes tulajdonsága van, hogy 40—50 éves korában hámlani kezd, törzse tarkafoltos lesz, mint a platáné. A HATHOLDNYI arboré­tumban kb. ezer különböző növényt gondoznak, nevelnek, valamennyit felsorolni sem le­het. Talán még a tatár juhart, a mongol és krimi hársat. a szivarfát, a zelkova szeratat, a kaliforniai fenyőt, a kínai diót említenénk, vagy a Phello- dendron amurense-t, az amuri rugóskérgű fát, amelynek tör­zsét az ember ujjával is be­nyomhatja. A tölgyre futtatott mérges amerikai növény, a Rhús toxicodendron arról „hí­res”, hogy cseppnyi nedve is hatalmas daganatot okoz az emberi testen. — Fontos kísérletek is foly­nak nálunk — mondja sétánk végén Dénes kertész —, az akácok helyébe a Hovenia dul­cis és az Evodia hupehensis, kínai mézelő növényt kíván­juk meghonosítani. Most kell jelentést adnom a mátrai er­dőgazdaságnak, hogyan visel­kednek e fáim. És várják a választ a dunántúli méhészek is. Megszemléljük még a mo-, csári lombhullató fenyőt s az eddig csak kövületekből isme­retes kínai lombhullató fenyőt. Kincs, drága kincs ez a hat- holdnyi park. S milyen szomo­rú, hogy nem egy erdőtelki akad, aki eddig csak elhaladt az arborétum mellett, de ide nem tért be. Legfeljebb kará­csony közeledtén — akkor is a kerítésen át — megcsonkítani a ritka értékes fenyőket. Ke­veset tudnak a megye más fa­lujában, városában is e vé­dett terület létezéséről, még! kevesebben vannak, akik el- j mondhatják magukról, hogy látták is. XANTHOCEKAS sorbipho­liak bólogatnak utánunk. Gár­donyi Géza kedves fái. A nagy író Törökországból hozta ma­gával az első magokat, cseme­téket, mielőtt nekilátott volna a hóhérparti üvegtető alatt megírni az Egri csillagokat Pataky Dezső Minden megtörténhet Színes angol ülznvígiáték A puffogőan üres cím me­gett egy kedves, zenés angol filmvígjáték húzódik meg. Billy Bowles az egyik lon­doni hanglemezgyártó cég al­kalmazottja. Beleszeret titkár­nőjébe, akinek nem meri be­vallani, hogy árvaházban nőtt fel. Ez az árvaház, szeretetre­méltó igazgatónőjével annyira hősünk szivéhez nőtt, hogy ezért az adományokból fenn­tartott intézményért Billy sok mindent vállal: Hetenkint elviszi apró aján­dékait a gyerekeknek, sztáro. kát nyer meg jótékonycélú hangversenyen történő ingye­nes fellépéshez. E buzgólkodá- sa közben nem tud elszámolni idejével, félreérthető telefon­jaival: bonyodalmai támadnak a bájos titkárnővel, a főnök­kel, beavatkozik a lány papája is, aki tudni szeretné, ki fia­borja ez a jó kedélyű, tehetsé­ges fiatalember. A végén min­den rendbe jön és a hangula­tos revű szárnyain lebegő fia­talok boldogsága nyilvánvaló­vá válik. A film meséje nem bonyo­lult, a jellemek nem szánta­nak mélyen, szinte minden esemény csak vékony keretül szolgál a zenéhez és a tánc­hoz. Mégis írnunk kell erről a filmről és az angol filmesek­ről. Egyrészt azért, mert gyak­ran — mint most is — termé­szetes indokoltsággal viszik filmre a gyerekeket. Az árva­ház életéből ugyan nem sokat kapunk (emlékszünk mi tragi- kusabb képsorokra is az angol árvákkal kapcsolatban), de a hat-tízesztendős gyerekek arcát, a csillogó tiszta hittel világba néző gyermeki szemeket fil­men látni akkor is élmény a felnőttnek, ha ezek a gyerme­kek csak színfoltként és nőm témaként jelentkeznek, a na­gyon komolykodó játékában. S az ember meglepődik azon, mennyi egyéniség, báj és ér­dekesség tekint vissza a gyer­mekarcokról. Ha már a gyermek egyénisé­géről szólunk, említsük meg utánuk az énekesekét is. A táncdalénekes hazai stílus- sivatagát évek óta tudomásul vesszük, de megszüntetésére vajmi keveset teszünk. Ebben a filmben pedig féltucatnyi ki­tűnő slágerénekesnő ad élő — egyetlen zeneszerzőtől. Az egy tőről fakadó dallamoknál min­dig megvan az áthallás veszé­lye s nem véletlen, hogy a harmadik-negyedik melódiá­nál már ismerjük a zeneszerző stílusát. Ebben a filmben azon­ban minden szám más hatást ér el. Az énekesek valáhányan egyéniségek. Ahogyan a néger fiatalember megajándékoz a szerelmes dal ürügyén tiszta vágyódásának átélésével, úgy élmény — de már másként — a velencei dalt éneklő tenor, vagy a magányos figura vallo­mását éneklő bariton. Ismét más hangulatot nyújt az a pantomim előadásmód, aho­gyan a név szerint fel nem deríthető — de Angliában bi­zonyára nagyon népszerű slá­gerénekes, mozdulatokban is kifejezi azt a türelmetlensé­get, izgalmat, amit a dallam hordoz. A revűnél sem lényegtelen a tánc, a szcenikai fogások sora sem. Don Sharp rendezőt a változatosság és több stílus keverésének egészséges szán­déka vezeti. Ken Hodges ope­ratőr képei élnék és lekötik figyelmünket, Philip Green dalai karakte­risztikusak és nem véletlenül népszerűek a szigetország ha­tárain kívül is. A vígjáték motorja és ked­ves egyénisége a Billyt alakító Tommy Steele. Külsőre mai átlagfiatalember, bőrzekével ég furcsa hajviselettel, de a kül­sőségeken áttör jókedélye és optimizmusa. Kitűnően táncol és jól éne­kel. Az intrikus-zsarnok Max Catlint a jellemszínész igényé­vel Michael Medwin alakítja. A szerelmes titkárnő passzív típusát Angela Douglas sze­mélyesíti meg. (farkas) Lengyel Gésa, a képzőművészeti író 1964 október 3—12 „A képző- művészeti könyv Heves megyé­ben” rendezvénysorozat ideje volt. A képzőművészeti köny­vek tárlatán a számtalan szép ■kötet között ott volt Heves szü­löttének, Lengyel Gézának leg­újabb műve is, „A szép mester­ségek kezdete”. Lengyel Géza, a néhai falusi tanítónak budapesti íróvá nőtt fia, ma már 83 éves. Lexiko- naink mint írót, hírlapírót, kri­tikust, közművéLődésd, közgaz­dasági és művészeti írót tart­ják nyilván. Egész pályája so­rán kedvence veit a képzőmű­vészet témája. Bizonyság erre a Nyugat folyóirat repertóriu­ma és a magyar művészettör­téneti irodalomnak az 1954 év végéig közreadott bibliográfiá­ja. Ezekben Lengyel Géza 144 művészettörténeti írásának cím­felvétele szerepel. A közolt könyvészeti adatok azonban korántsem adják a teljességet, csak az önálló mű­veknek és az országos jellegű folyóiratok közleményeinek felsorolására szorítkoznak, s az újságokat, a napilapokat, a vi­déki folyóiratokat figyelmen kívül hagyják. Márpedig Len­gyel Géza képzőművészeti cik­keinek egész tömege 1902-től hosszú éveken át napilapokban jelent meg Nagyváradon és Budapesten. Legtöbbjük a fő­városban, ahol elismert szer­zőjük 1910-tol a Pesti Naplónak belső munkatársa, országgyűlé­si tudósítója és 10 esztendőn keresztül képzőművészeti ro­vatvezetője volt. A napilapokon kívül gyakran és szívesen közölték művésze­ti cikkeit és tanulmányait * Nyugat, Huszadik Szászad, Mű­vészet, Magyar Művészet, Ma­gyar Iparművészet, A Hét, Üj Élet, Népművelés című folyó­iratok. Lengyel Géza ma is szorgal­masan dolgozik, 80. születés­napja óta például két terjedjél, mes munkával gyarapította képzőművészeti irodalmunkat Az egyik Emile Zola válogatott művészeti írásai 1961-ben. a másik 1964-ben jelent meg & Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalat gondozásában. „A szép mesterségek kezdete”, Ferenczy István szobrászművész sorsa. (Egy arckép és 24 kép díszíti.) Ferenczy Istvánnak, a magyar reformkor művészének regé. nyes életrajza valóságos művé. szettörténeti, társadalmi és po­litikai korra jz. Különösen fi-; gyeimébe ajánljuk a hevesiek­nek, azért, mert Lengyel Géza; a szerző, ott született. A gyön­gyösieknek azért, mert a regé­nyes életrajz hősének, Feren-; czy István szobrászművésznek fehér márványból faragott oroszlámszohra a város egyik terének csodálatosan szép dí­sze és büszkesége. Godó Feremmé­................ rt-wiwnmivvvAVLVjvA-u;iw.ijwinnnnr I í»7Í?j!«i AiiiirriiL'f fi c Bg D 0 y,y,-. • ,i, ■■ :k-i egy ismeretlen férfi, és fei­30. Ám hamarosan' kiderült, bogy nem postarablót, hanem egy angol kereskedőt tartóz­tattak le. A túlbuzgó nürnber­gi rendőrség kénytelen volt egy nap alatt két delikvens­től is bocsánatot kérni a téve­désért. Ugyanis egy nappal előbb egy kanadai egyetemi tanárt tartóztattak le posta­rablóként. Vesztegetési kísérletek A bűnper öt hónappal a postarablás után, 1964. január­jában kezdődött. Rögtön a tár­gyalás megnyitása után szen­zációs bejelentés hangzott el. Ugyanis Karin Field, a letar­tóztatott Brian Field ügyvéd fe­lesége közölte a bírósággal, hogy két nappal azelőtt felkereste 4 rxifímiGi ajánlotta, hogy 3000 fonttal megvesztegeti az egyik esküd­tet. Ö rögtön értesítette az aján­latról Butler detektív főfel­ügyelőt, s amikor az illető még egyszer jelentkezett, a rend­őrség letartóztatta. Az egyéb­ként kérlelhetetlenül szigorú Butler azonban hamarosan szabadlábra helyezte. A sajtó ebből a körülményből arra a következtetésre jutott, hogy az illetőt voltaképpen a rendőr­ség küldte Karin Fieldhez, hogy beugrássá. A tárgyalás során még egy vesztegetési kísérlet került szóba. Az egyik esküdt ugyanis bejelentette, hogy ismeretlen személyek „nagyon sok pénzt” kínáltak fel neki, ha a vádlot­tak bűnössége éllen szavaz. Természetesen visszautasította az ajánlatot. Ha történetesen elfogadja, ma az összes postarablók sza­badlábon lennének. Ugyanis az angol perrendtartás szerint az esküdtszék nem szótöbbség­gel határoz, hanem a bűnösség kimondásáhóz egyhangú határ rozat szükséges. A további vesztegetési kí­sérletek elkerülése végett a tárgyalást vezető Sir Edmund Davies bíró elrendelte, hogy a tárgyalást ne a bíróság épü­letében, hanem egy ifjúsági klub nagytermében folytassák, az esküdteket pedig a tárgya­lás idejére a klubban szállá- solíatta el, hogy senkivel se érintkezhessenek. Az esküdtek csaknem három hónapig éltek a klubban, a külvilágtól telje­sen elzárva. Szigorú ítélet Nyolcvanhat napi tárgyalás után — ez volt az angol igaz­ságszolgáltatás történetében a leghosszabb bűnper — az es­küdtszék meghozta egyhangú határozatát: mind a tizenkét vádlott bűnös. Mint ismeretes, John Dalyt, Mary Mansont és Alfred Pilg- rimet, akik ellen szintén meg­indult az eljárás, még az elő­zetes tárgyaláson felmer, ették & szabadlábra helyezték. Az esküdtek határozata alap­ján Sir Edmund Davies meg­hozta az ítéletet. Az angol igazságszolgáltatás történeté­ben még egy csúcsteljesítményt ért el, mert összesen 307 évi börtönt szabott ki. Soha még egy bűn perben sem ítélte a bí­róság a vádlottakat ilyen hosz- szú szabadságvesztésre. Mivel Roger Cordrey volt az egyetlen vádlott, aki beismerte bűnösségét, „csak” húszévi bör­tönt kapott. Társa, William Boái 24 évi börtönnel úszta meg, mert a bíró véleménye szerint „csak mellékes szerepet játszott”. Charles Wilson büntetését a következő szavak kíséretében hirdette ki a bíró: — Súlyos merényletnek te­kinteném a becsületes emberek ellen, ha belátható időben sza­badlábra kerülne és élvezné becstelen tettének gyümölcsét. Ezért arra törekszem, hogy a lehető leghosszabb ideig bör­tönben maradjon. A lehető leghosszabb idő: harminc év. A már kilencszer elítélt Ronald Biggst megrögzött bű­nözőnek nevezte a bíró. Ö is harminc évet kapott, éppen úgy, mint Thomas Wisbey és Rogert Welch. A két utóbbi arcrándulás nélkül vette tudomásul a sú­lyos ítéletet, mint olyan ha­záid játékosok, akik kezdettől fogva tudatában voltak a koc­kázatnak, s most tudomásul veszik, hogy vesztettek. James Hussey — szintén harminc évet kapott — udva­riasan meghajolt a bíró előtt, és gúnyosan, megköszönte az Ítéletet. — Thank you, Milord..; Roy James úgy állt a bíró előtt, mint akit fejbe sújtot­tak: ő is harminc évet kapott. Gordon Goody harminc évre szóló büntetését a bíró néhány elismerő szó kíséreté­ben hirdette ki: — Intelligenciájával és sze­mélyes képességeivel bizonyá­ra sokra vitte volna az életben, ha kitart a becsület útján, ön azonban a másik utat válasz­totta, ezért a társadalom har­minc évre kiközösíti. Brian Field ügyvédet a bí­róság felmentette a rablásban való aktív részvétel vádja alól, mégsem úszta meg szárazon: huszonöt évi börtönt kapott, mert — mint a bíró az ítélet indokolásában mondotta: „fon­tos szerepet játszott a bűncse­lekmény előkészítésében”. Ugyanennyit kapott Lionel Field is, aki a farmvásárlás­nál a „Strohmann” szerepét játszotta. John Weather nyugalmazott hadbíró, Brian Field ügyvéd­társa, aki a farm vételét le­bonyolította, háromévi bör­tönt kapott. Igen érdekes volt a lakosság reagálása a szigorú ítéletre. A hónapokig tartó nyomo­zás alatt igen sok angol két­ségtelenül a postarabiakkal rokonszenvezett, valósággal szurkolt nekik. Az ítélethirde­tés után sok városban aláírá­sokat gyűjtöttek egy bead­ványra, amelyben a belügy­minisztertől az ítélet enyhíté­sét kérték. Főképpen Brian Field ügyvéd huszonöt évS büntetését tartották súlyosnak. A tárgyalás után, amikor az elítélteket Aylesburybói a bör­tönbe szállították, igen sokan gyűltek össze a vizsgálati fogház előtt, és megtapsolták a postarablókat. Sir Edmund Davies az ítélet indokolásában kifejtette, miért ítélte el kivételes szigorral a postarablókat, s egyben utalt a közhangulatra is: — Ezzel a súlyos bűnténnyel kapcsolatban nincs helye ro­mantikának. A postarablás nem volt egyéb, mint mérhe­tetlen pénzvágyból elkövetett bűncselekmény. Egyszer s mindenkorra tisztában kell lennünk azzal, hogy a bűnözsés nem kifizetődő. A postarablás mérlege azon­ban megcáfolja ezt az utolsó mondatot. A mérleg a következőképpen fest: A postarablók zsákmánya kereken 2 600 000 font. Ebből megkerült. kereken 300 000 font. Vagyis a hiányzó összeg 2 300 000 font. A nyomozási költségeket, a bíróság kiadásait és az elítél­tek fogva tartásának és ellá­tásának költségeit nem fedezi az eddig megkerült összeg. A nagyszabású rablás ha­szonélvezői — legalábbis egye­lőre — Bruce Reynolds őr­nagy, az akció értelmi szerző­je, James White és Busier Edwards. (Folytatjuk) 1964. október 17., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents