Heves Megyei Népújság, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-09 / 237. szám
Egy pályadíj története HÁROM TELEÍRT füzetet lapozgatok. Nehezen tudom olvasgatni, mert egy-egy betű néhol felszalad a sor tetejére, a másik mondatban pedig nem iaiálom a pontokat, a vesszőket. Csak a neveket írja nagybetűkkel és néha-néha egy sor kezdőbetűjét. Mégis milyen értékesek ezek a sorok. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat országos pályázatán egy sor doktorral kezdődő név tulajdonosának munkája közül mégis ez a három „füzet” kapta az első díjat. Miről szólhat egy 77 éves falusi asszony írása? Az életéről, amely egybeforrt a paraszti múlt és jelen megannyi ismert állomásával. ★ A ház, amelyben özv. Beré- nyi Andrásné Karácsondon lakik, még vakolatlan. A deszkakapun túl, virágok között vezet a járda az ajtóig. Az udvaron gyümölcsfák, a kertet magasba nyúló, sárguló kukoricaszárak ölelik körül. Nem lepődött meg, hogy benyitottam. Katkó István „Dicső rokonom” című könyvét olvasta. Hellyel kínált. Az asztalon egy Feuchtwanger- könyv, az ablak párkányán kedvenc írójának, Veres Péternek a könyvei. Leveszi a szemüvegét, ősz hajú fején előbbre húzza a fehér pettyes fekete kendőt Mostanában nem jár sehová. A mozitól fáj a szeme, a televíziót nem szereti. Sokat olvas. Szenvedélyesen szereti a könyveket Most már nem szégyelli bevallani egy gyerekkori csínytevését — Tizenkét éves koromban könyvet loptam egy esemyő- csinálótóL Eldugtam a szarufa alá. Esténként olvastam a padláson, amikor a többiek már lefeküdtek. ISKOLÁBA alig járt. Tízen voltak testvérek, és mint első gyereknek, dolgoznia kellett — Meg nem is szerettem „oskolába” járni, mert a kántor mindig verekedett. A Károlyi-uradalomban cse- lédeskedett. Itt ment férjhez is 17 éves korában, az uradalom egyik juhászlegényéhez. A háború alatti szenvedésből, nélkülözésből jócskán kijutott neki is. A 19-es Tanácsköztársaság idején férjével és sógorával együtt kommunista csoportot szervezett a major cselédeiből. Amikor a proletárhatalmat leverték, nem kellettek még cselédnek sem. Summás- ként járták a Tisza vidékét, a somogyi falvakat, amíg végül letelepedhettek Karácsondon. — Olyan sokat szenvedtem és láttám az életben, hogy elhatároztam: megírom. Egy este, amikor az uram a boltba ment, utána kiáltottam: Apjok, hozzál nekem füzetet, írni akarok az életemről. — Bolond vagy te — szólt vissza —, csak nem holmi füzetekre költjük a pénzt. Teleírt postai lapokat rak elém. Veres Pétertől, Tersánsz- kytól érkeztek. — írtam egy levelet Veres Péternek, hogy én is írnék az életemről egy könyvet. Ügy akartam, hogy én megírom, ő meg majd átdolgozza. OLVASOM az író válaszát. Szívesen segítene, de annyi a munkája, hogy talán élete végéig sem tudja befejezni. — No, megállj, Péter, ha nem segítesz, megírom egyedül. Hozzáfogott. Csak akkor írt, amikor az öreg már lefeküdt. Eddig már 30 füzetet írt tele, de esténként még most is ott ül az asztal mellett, a fűzetek felett. A pályázatnak szánt dolgozatot Tamagyöngyéről, a szülőfalujáról írta. — Ki gondolta volna, hogy én nyerem meg a pályázatot. Nem is akartam elküldeni. Mit keresne egy tanulatlan falusi asszony írása az okos embereké között. Nem ismerem én a helyesírást, meg tudom, hogy az íráshoz művészet is kell. Kivágott újságrészeiket mutat. Vastag betűkkel hozzák a nevét, a méltatást a pályázatról. Jöttek ismét a levelek Veres Pétertől, Tersánszkyíól, Déiy Tibortól: gratulálnak. A 77 éves Berényi néni ma is eleven figyelemmel kíséri az életet. Látom az üres füzeteket a szekrény polcán. Még írni akar. — Csak ne lennék ilyen öreg. Szeretnék még Kará- csondró! is írni. A napokban vastag levelet kapott Budapestről. A Néprajzi Múzeum kérte fel, hogy bíráljon el két helytörténeti pályázatot. Gondosan olvasgatja, alapos választ akar adni. Visszarakjuk a levelet és az újságcikkeket a fiókba. Elköszönök tőle. Amikor a kapuhoz érek, utánam jön. Egy füzetet ad a kezembe. Nekem adja. Tegyem él, ha ráérek, olvasgassam. AZ ÜTRÖL még visszanézek. Látom a vakolatlan házat, a deszkakaput, a sárguló kukoricaszárakat, s az ablaknál a fehér pettyes fekete kendős öregasszonyt. Koós József Tizenöt éves a Csepel Autógyár Most ősszel lesz 15 éves a Csepel Autógyár. Az itt gyártott Diesel-tehergépkocsik már 15 éve róják Európa, Ázsia és Afrika országútjait, útvesztőit. A Csepel Autó, — motorházá- nak homlokzatán a büszke csillag-emblémával, sok-sok országban öregbíti a magyar ipar, a magyar munkás becsületét. Huszonötezer autó — pontosan ennyi gördült ki a csepeli gyár kapuján — külföldi országutakra 1949 őszétől napjainkig. S mennyi maradt itthon? S mennyi motor — melyeket szintén itt gyártanak — a traktorokba, dömperekbe, és az Ikarus autóbuszokba? Hogyan és mennyit fejlődik egy gyár 15 év alatt? E kérdésre próbáltunk választ keresni a gyár műhelyeiben és irodáiban. Nehéz lenne eldönteni, hogy mikor volt nehezebb a helyzet. 1949-ben-e, amikor a gyárat elindították „próbaútjára”, vagy most, 1964-ben és a következő években-e, amikor évenként több ezer nagy teljesítményű, speciális teherszállító autót kell eiindítaniok és már nem is próbaútra, — versenyt futva nagy ellenfelükkel, a korszerűséggel és az idővel. A Csepel Autógyárban több mint nyolcezer ember dolgozik. Többségűik ott volt a gyár születésiénél is. Azóta a gyár vezető értelmiségévé, kiforrott szakmunkásokká, a gyár törzsgárdájává nőtték ki magukat. Szendrődi Valér, a gyár vevő- szolgálati osztályának vezető mérnöke egyetlen mondattal jellemzi a gyár életerejét: ,.1949-ben indultunk és 1950-es évek elején kocsijaink már Tibetben, a legnehezebb hegyi utakon vizsgáztak és állták a próbát!” A vele történt beszélgetésből a következő kép állt össze: Á teherautókon kívül a Csepel Autógyár gyártja a 2, a 4 és a 6 hengeres Diesel- motorokat is az autóbuszokhoz, dömperekhez, traktorokhoz, sőt emelőtargoncákhoz és kisebb hajókhoz. Négyhengeres egységekbe számítva, évenként 17 000 motoregységet gyártanak és ezzel egy időben 4 és ban a Szovjetunió, évek óta a legjobb vevők. Most olyan mennyiséget rendeltek a gyártól, melyet csak kemény erőfeszítéssel tudnak hiánytalanul kielégíteni. És évről évre új vevők jelentkeznek — a gyarmati sorból nemrég felszabadult országok. Ezekben az országokban a civilizáció megteremtését törvényszerűen a közlekedéssel kezdik. Addig nincs ipar, nincs kereskedelem, nincs életszínvonalnövekedés, amíg nincs közlekedés. A vasúthálózatot — tőkeigényessége miatt — viszonylag csak lassan tudják fejleszteni ezek az országok. A teherautó- és az autóbusz-közlekedés viszonylag gyorsabban, olcsóbban megszervezhető. Gépjárművet — látszólagos Modernebb a réginél, mégis gondot okoz A gyöngyösi XII-es aknánál még az elmúlt évben véglegesen nyugdíjba tették a villamos mozdonyokat. Áttérték a Diesel-vontatásra, mégpedig két okból. Az első, hogy a Diesel-mozdonyok üzemeltetése olcsóbb, másodsorban, mert a kezelése balesetmentesebb. Kezdetben szokatlannak tűnt az új vontatási módszer, hiszen gyorsaság és súlybírás tekintetében nem versenyezhetett a villamos mozdonnyal. Néhány hónapig nem is volt hiba. Ám az utóbbi hetekben egyre sokasodnak a bajok: törnek az alkatrészek, szakadnak a vezetékek. Előfordul — és gyakran, hogy a bányába anyagot szállító mozdonyt egy másiknak kell visszavontatnia. Ha van éppen egy üzemképes másik! Mert olyan eset is adódik, hogy a három mozdony közül egy sincs használható állapotban. Ilyenkor késik _ a beszállás, vagy éppen a kiszálló harmad gyalogolhat izzadt, átnedvesült testtel a hűvös al- táróban kifelé. — Tehetetlen vagyok...» — tárja szét olajos karját Ács Zsigmond szerelő. — Egyszerűen nincs pótalkatrész. Ami elromlik, azt csupán a másikról vehetem le pótlásként. Az első hallásra nem látszik mentségnek az alkatrészhiány, mert az ilyesmit igénylés után általában beszerezhetik. Főleg, ha magyar gyártmányról van szó, mint ebben az esetben is. .— Mégsem egyszerű az alkatrészhiány — pótlás — magyaráz Kárer József művezető. — Zaklatjuk mi éppen eleget alkatrészért a tröszti gépészeti osztályt, de mégsem kapunk. Hogy miért? Mert nincs katalógus, így nem tudjuk feltüntetni a gyártmány-, illetve a konstrukciószámokat. Meg azt is meg kell mondanom, hogy a gépészeti osztály sem törődik sokat velük, mert a tröszt üzemei között csupán a mi üzemünknél van Diesel-mozdonyos szállítás. Súlyos még nálunk az akkumulátor probléma is, mert rosszak. Számtalanszor kértünk már újakat a tröszttől, de azzal utasították el, hogy adjunk le régit. Miből? Az említett problémák lehet nem okoznak súlyos gondokat a tröszti gépészeti osztályon, ám a XII-es aknánál — egy, napi 150 vagon szenet adó termelőüzemnél —■ már hosszadalmas, bosszantó huzavonát idéznek elő. És éppen ezért, ha alkatrészhiány pótlása azon a bizonyos katalóguson múlik, hát szerezzék be! Laczik János Különleges szállítókocsik telepén. fél ezer teherautó gördül ki a gyár kapuján. Mindezek mellett gyártanak autóbusz-alvázakat és sebességváltókat is. A régi típusú 3 és 4 tonnás teherkocsik gyártását abbahagyták. Ma öttől-tizennégy tonna teherbírásig több típust gyártanak, de a fejlődés nem tűr megállást és már tervezik az új konstrukciókat is. Az utóbbi években a speciális kocsikra, a tej-, olaj-, bor- és cementszállító kocsikra álltak rá, mert a „kommersz” típusokkal nem tudták felvenni a versenyt a nagy szériában gyártó nyugati cégekkel. Ma is, jövőre is tehát a fő feladat a nagy teljesítményű 7— 14 tonnás speciális szállítókocsik gyártása, mert ezek versenyképesek a világ minden piacán. Ma a gépjármű-ipar nagy konjunktúráját éli. A baráti, szocialista országok, elsősora Csepel Autógyár' átvevőellentmondás — mégsem köny- nyű eladni. Bár állandóan öt- venen-hatvanan kutatják» vizsgálják a külföldi piacokat és a vevők igényét, mégis a gyár borsos tandíjat fizetett, amíg megértette: a gyártásnál mindent figyelembe kell vennie. A vevő ország klímáját, helyi szokásait, útviszonyait, stb. Mert az eladással korántsem ér véget a kereskedelmi tevékenység. Legalább tíz évig, tehát a kocsik „haláláig” kell gondoskodniok valahol Afrikában, vagy Ázsia mélyén közlekedő gépkocsihoz az alkatrészekről, a szerszámokról, szervizről és sok helyen szak- tanácsadásról is. Legdöntőbb az alkatrész. Az autóipar szállóigéje: rossz gépkocsi nincs, csak tartalék alkatrészszel rosszul ellátott gépkocsi. A magyar autógyártók komolyan veszik ezt a szállóigét. Suha Andor * őriT* a Afiur/uvr n BVilItíífE az Angliai postarablás hiteles története 23. — Vajon mi lehet a kofferekben? — kérdezte a feleségét. — Mi közünk hozzá. Az csak őrá tartozik. ■— Az utóbbi időben egyáltalán nem tetszik nekem a fiunk viselkedése. — Mi köze ennék a kofferekhez? — Azt én is szeretném tud- as. — Csak nem hiszed, hogy csempészéssel foglalkozik? —— Sokkal rosszabbra gondolok. Az jár az eszemben, amiről a lapok már napok óta írnak. Felesége elképedve nézett rá. — Ügy látszik, mindenki megbolondult. Mindenki detektívet játszik, mindenki nyomoz, és most te is beállsz közéjük. Csak nem tételezed fel a fiunkról, hogy... — Mégis szeretném tudni, mi van a kofferekben. — Hát nézd meg! Az idős úr megpróbálta felemelni az egyik koffert, de nem futotta az erejéből. Megtapogatta a zárat, de nem engedett. A másik kofferen azonban 4 MSPUJSMfr 1964. október 9, péntek csak az egyik zár fogott. Az öregúr felemelte kissé a koffer fedelét és ijedten visszahőkölt: — Nem megmondtam...! Még aznap éjszaka eltüntették a házból a három koffert és az utazótáskát. Egy számla nyomra vezet Másnap, augusztus 16-án reggel John Ahem tisztviselő motorkerékpárján szokás szerint elment Elsa Gagrave gépírónőért. Mindketten vidéken laktak, és London egyik külvárosában, Dorkingban dolgoztak. Ha az időjárás megengedte, Ahern motorkerékpáron ment munkahelyére, és a hátsó ülésen rendszerint a gépírónőt is magával vitte. Aznap a dorkingi erdő előtt leszálltak, hogy a fölmelegedett motor kissé lehűljön. Közben az erdőszélen sétáltak. Bizonyára még ma is azon veszekednek, hogy ki látta meg először a koffereket, mert ettől függ, hogy ki részesül a nagy jutalomból. A három koffer mintegy harminc méterre volt az országúitól a . bokrok között. John Arthur felemelte az egyiknek a födelét és éppen úgy visszahőkölt, mint előző nap a postarabló apja. Visszafutottak az országúira, megállítottak egy teherkocsit és megkérték a vezetőjét, értesítse a rendőrséget. Hamarosan ott voltak a rendőrök és a környék átkutatása után egy bokor tövében az utazótáskát is megtalálták. A három koffer és az utazótáska tömve volt pénzzel. A rendőrségen pontosan 100 900 fontot számláltak meg. A töméntelen bankjegyen kívül azonban még valami előkerült az utazótáska egyik rekeszéből: egy hotelszámla. Az előző télen állították ki a hindelangi (Németország) Hotel Sonnenbichiben, Karin és Brian Field nevére. Ezzel kapcsolatban emlékeztetnünk kell olvasóinkat arra, hogy a nyolc postarabló, aki két napra megszállt Fiel- dék vidéki házában, minden koffert és utazótáskát összeszedett. hogy elvihesse zsákmányrészét. A Scotland Yard rövid sajtóközleményt adott ki a leletről. A számlát természetesen elhallgatta. Egyúttal az Interpol útján érintkezésbe lépett a nyugat-németországi rendőrséggel és az iránt érdeklődött, járt-e valóban a Field házaspár Hindelangban. Hamarosan megjött a válasz: a múlt télen egy angol házaspár három hetet töltött ezen az ismert németországi téli üdülőhelyen. Ez éppen élég volt ahhoz, hogy McArthur elrendelje Fieldék letartóztatását, de okosabbnak tartotta, ha egyelőre nem csap rá, hanem titokban tartja a számlát. Szigorú megfigyelés alá helyezte az ügyvédet, abban a reményben, hogy rajta keresztül nyomára jut az elrabolt pénzből még hiányzó 2 390 000 fontnak. Mindenki nyomoz A brit rendőrség még sohasem végzett olyan nagy arányú nyomozást, mint a postarablás ügyében. A gyilkosokat is nagy eséllyel hajszolja, mert az emberi élet szent, de a pénz még ennél is szentebb — legalábbis brit felfogás szerint —, ezért a postarablókat is nagyobb felkészültséggel üldözte a Scotland Yard, mint a legelvetemültebb gyilkost. A 260 000 font jutalomdíj kitűzése sem tévesztette el hatását Nemcsak a rendőrök ezrei nyomoztak, hanem a szigetország majd minden lakosa felcsapott amatőr detektívnek és a postarablókat hajszolta. Ugyanez volt a helyzet Dél- Franciaországban is. A brit biztosító társaságok a francia lapokban is egész oldalas hirdetésekben közölték a nagy jutalomdíj kitűzését, és felhívták Dél-Franciaország lakosságát, hogy gyanús észleleteit haladéktalanul közölje a rendőrséggel. Ugyanis a Scotland Yardon bizonyosra vették, hogy Brude Reynolds, a Gentlemanek Ligájának egyik vezetője, Dél- Franciaországba szökött. A háború idején őrnagyi rangban egy francia ellenálló csoport kötelékében harcolt a németek ellen, úgy ismerte azt a vidéket, mint a tenyerét, és fauonyúra talált ott biztos búvóhelyet, ahol egy ideig biztonságban meghúzódhat. A körültekintő és széles körű nyomozás egyheti eredménye a következőkben foglalható ösz- sze: A rendőrség megtalálta a banda búvóhelyét, a Leathers- lade-farmot, s áruló ujjlenyomatok és más nyomok birtokába jutott. Ezek alapján a banda tíz tagjának kilétét is megállapították. Bournemouth tengerparti fürdőhelyen rendőrkézre került Cordrey és Boái és velük együtt 141 000 font az elrablóit összegből. A dorkingi erdőben három koffert és egy utazótáskát találtak, 109 000 fonttal és az utazótáskában egy németországi hotelszámlát Brian és Karin Field névre kiállítva. A fentiekből megállapíthatjuk, hogy a véletlen nagy segítségére volt a rendőrségnek. Ezek az eredmények inkább csak véletlen körülményeknek, mint a nyomozásnak köszönhetők. Hiába ellenőrizte a rendőrség az utakat, a postarablók a zsákmány nagy részével mégis eljutottak Field ügyvéd házába és omnan tovább, Londonba. A Leatherslade-farmot, a postarablók búvóhelyét, egy tehén,pásztor jelentése alapján találták meg. Cordrey és Boa! esztelen és ostoba költekezésüknek „köszönhették” letartóztatásukat;. A pénzzel teletömött három koffert és utazótáskát efíészen véletlenül találta meg Jonn Ahem és Elsa Hargrave. Ha történetesen nem rnelegsmk be Ahern motorkerékpárjának motorja és nem szállnak le az erdőszélen, tál#® mind a mai napig nem kerül elő a három koffer és az. "utazótáska, sem a Brian Field nevére kiállított számla.. ííz igazat megvallva, az ügyvéd neve ebben az időben már nem volt ismeretiéin a rendőrségen. Ugyanis, amikor az újságírók közölték, hogy a rendőrség a Leatherslade-farmon megtalálta a postarablók búvóhelyét, John. D. Wheater nyugalmazott hadbíró, Brian Field társa felhívta a rendőrséget és közölte, hogy ő közvetítette a farm eladását, természetesen anélkül, hogy sejtelme lett volna, mi a célja vele az új tulajdonosnak, Leonard Eleidnek. i Wheater bejelentése alapiéin Brian Field is a gyanúsították listájára került. Az utazótáskában talált hotelszámla :még jobban megerősítette a rendőrség gyanúját McArtur rögtön letartóztatási parancsot adott ki az ügyvéd ellen., de a parancs végrehajtását eigyelőre felfüggesztette. Azt reméLte. hogy ha szigorúan megfigyelte ti az ügyvédet, előbb-utóbb eljut a többi posstarablóhoz és az elrablott összeghez. Harminc házkutatás egyszerre ®lz a taktika azonban nem veszetett eredményre. Ezért liícArtur másra szánta el magát. Fiókjaiban összesen harminc házkutatási engedély volt a vizsgálóbírótól. Elhatározta, hogy mind a harminc házkutatást egyszerre, egy időpontban hajtja végre, hogy az érdekeltek ne értesíthessék egymást. Az időpontot augusztus 31-én, reggel fél hat órára tűzte ki. Ez a nagyszabású akció sem hozott eredményt. A Scotland Yard emberei sehol még csak egy pennyt sem találtak az eh rablott pénzből. (Folytatjuk,)
