Heves Megyei Népújság, 1964. október (15. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-18 / 245. szám

LERMONTOV

ISO évvel ezelőtt született Moszkvában Mihail J űrje vies Lermontov, a klasszikus orosz Irodalom egyik legegyénibb hangvételű költője. Bátor, forradalmi költészete, haladó egyénisége az orosz irodalom egyik legkiemelkedőbb művészévé avatta. Költészetének frissesé*©, szépsége ma is elevenen hat az olvasóra.

Csillag

Egy csillagos ég fejem feleit, ígéri rég a lelkemet, álmaimat köré szövöm, fényzuhatag ver, vad öröm. így, így bűvölt meg az a szem, szívemre tört a szerelem.

Hozzám soha le nem hajolt, ég csillaga, oly messze volt.

Mindenre vak, égő szemem bámulta csak reménytelen.

Haxám

Nem tudnak mindig lelkesíteni!

De szeretem — nem is tudom, miért — Pusztáinak nagy, hűvös hallgatását,

A ringó erdők végtelen zúgását S folyóit a nagy áradásokért;

Döcögni dülőutakon szekéren,

Nézni sötét est mély árnyékait,

Kunyhók sorát, mely ott lapul szerényen S a bús nép rezgő mécsvilágait.

Szeretem az égő fű lomha füstjét,

A pusztán éjszakázó őrtüzét,

Lejtőkön egy-egy nyírcsoport ezüstjét A sárga-barna tarlón szórva szét A bágyadó fényben fürdő mezőket,

A szérűt, melyet dús ősz megrakott»

A szalmazsúpos, barna háztetőket,

A faragott rámájú ablakot. , !

Ünnepkor a táncolva vigadókat Elhallgatnám fél éjszakákon át,

A dobbanókat és kurjongatókat S a mámoros parasztok víg szavát.

Vitorla

jMás szerelemmel nézek én hazámra, j Mint más: szeretem, bár bírálgatom. 5 Sem a dicsőség, melynek vér az ára, “Sem a békére büszke bizalom,

►Sem a mült megszentelt emlékei

► MOLNÁR JENŐ:

Távol a kék ködben fehéren

magányos vitorla ragyog.

Mit keres ott a messzeségben? A honi parton mit hagyott?

Szél zúg, hab játszik a hajóval, árboc nyög, vitorla feszül.

Nem a boldogság hívja, ó jaj, és nem az elől menekül!

Felette arany ég, alatta azúrnál fénylőbb tengerár — s ő, lázadó, a vészt akarja, nyugtot csak a vészben talál!

KATONA JUDIT:

! Könnyűségeddel emelsz fel Falujárás

Csillagok ölnek njjaidru,

kötőtűdön lüktet a láz, tüzes áramok töltenek meg, szemed kéksége a r&rázs.

Oltalmad alá — hazaének szavaidra szívem ragyog.

Födém magasodsz. Pogány szemem lesütöm: ne nézzek Napot

Könnyűségeddel úgy emelsz fel, hogy fejem a kék égbe ér, törpe percekből messze széliünk, port csak lent kavar gat a szét

Minden örömök Benned vannak, szemed, szíved lesz az irány: nekimegyek a zivatarnak, villám nem tud lecsapni rám*

Esték kelyhében szorgalom remeg.

Kék kantákkal vízért fut el az asszony« hellyel kínál a férfi, hogy marasszon s nézi a szürke leszakadó eget

Életének minden számvetése feszül komoly, napszívta, csontos áréin, töpreng az esők langyos nagy hatalmán, mely úgy kéne a serdülő vetésre.

"Néz az égre, s tekintete féltön végigsimft a házon és a kerten, kéken, nyíltan majd kezemre lebben.

S szava meglöki toliamat igézőn.

Ogy szól mint kiben elmerült a bánat súlyos nagy köve a nyomorúsággal, a földéhséggel, fronttal: Szerbiával s mióta így van azóta vidámabb.

A parádéból, amely áru idején Rákóczi hamvainak zahoeatalát kísérte, ma n alig emlékszem egyél mint egy színdarabra, ar lyet sohasem láttam.

A mi iskolánk is kiránd Kassára az ünnepi eseméi hez. Estefelé, amikor már cs úgy dülöngéltünk a sok mei teléstől, ácsorgástól, éljenz tői és bámészkodástól: elvez lek a szállásunkra. Emi« szem, valamelyik iskola ton termébe dugták gimnáziumi: kát. Kisdiák voltam, . szem« és fülem kábulásig telt az aj nyos «ujtásos díszruhákk boldog voltam, hogy elten hetek végre a tornaterem bt • na forgácsain.

Este nyolckor, amikor R imler tanár, a kirándulás v zefcöje felolvasta a névsort 1 derült, hogy három diák ’ 1 ányzik. Ismert fiúk volt; mind. három hetedikes: Szer my, Schrantz és Tóth. Ne ismertem őket személyese mint ahogy egyetlen felsőos tályos diákkal sem beszélte még soha, s a gyakrabbí emlegetett hetedikesek ne' csaknem olyan varázzsal esés gett a fülemben, mint a naj költők rejtelmes neve. Amik« kiderült, hogy Szerémy is hiányzók között van, kétérte mű vihogások hallatszotta mindenfelől. Névről és látái ból mindenki ismerte. Nea Volt növendék, aki oly népsz» rű lett volna, s annyira izgatt volna képzeletünket, mint i Jeles tanuló volt, aki amellei nem tanult soha, díjakat nyei a tomaversenyeken, részt ve' minden diákcsínyben, s min denki biztosra vette, hogy kép viselő lesz belőle. Amint meg hallottuk Szerémy nevét, sen kinek nem volt kétsége afelő hova tűnhetett a három diák..

Reimler lejjebb csavarta . lámpát, de senki sem aludt e! Mind tanúk akartunk lenni . három mákvirág megérkező zésén®. Fél tíz lehetett, ami kor egyszerre csak óvatos csendes lépteket hallottunk i folyosó felöl. Halkan nyűt ki i terem ajtaja, s a három diái Lábujjto egyen sompolygott , fekvőhelyek felé. Biztosra vet ték, senkinek sem tűnt fel késő hazajövetelük.

Reimler felcsavarta a lámpát A váratlan világosságbar ott álltak a terem közepén, Ijedten torpantak meg, szemük hunyorgott a hirtelen fényben. Körülnéztek: nyolcvan szempár ragyogott feléjük. Ügy álltak ott, raj takapo t tan, fiiint három tőrbe esett állat

— Jöjjenek csak közelebb — szólt Reimler. Hideg, majdnem közömbös volt a hangja. Felültünk fektünkből, s izgalommal figyeltük, mi lesz.

Odaléptek az asztalhoz.

■— Hol voltak mostanáig? — kérdezte a tanár.

Szerémy találta fel magát először: ' .

— Színházban.

— Mit játszottak? — tőit elő a következő kérdés.

— A „Rákóczi haragjai”-t.

— Mondja el a meséjét Kérdés és felelet eddig szünet nélkül, összecsapó kardok módjára pattogott. Szerémy eltűnődött egy pillanatig.

— Zúgnak a harangok... —

kezdett bele aztán. Nem az a fiú volt aki visszariad egy í nem látott színdarab tartalmú-« nak elmondásától. >

De Reimler már Schrantzra í mutatott: j

— Folytassa! ►

öt mindig együtt lehetette

látni Szerémyvel, maga is? talpraesett, okos gyerek volt, S amellétt neki pénze Is lehetett. * Csak egy pillanatig habozott, sí azonnal folytatta: 1

— Zúgnak a harangok... 5

most hozzák haza Rákóczi f> hamvait. ?

Tóth következett. 5

— Folytassa! $

Szegény Tóthra rossz volt

ránézni. Sehogyan sem illett a két másik fickóhoz. Vézna, szőke fiú, felejthetetlen testál-,! kata felől legfeljebb ötödikes- i nek vélte volna az ember. Lá- ’ nyos fehér arcából most kari- í kás,'beesett szemek esdekeltek' felénk. Mint társszerző, teljesen hasznavehetetlennek b:zo- nyult. Rémülten nézett körül.

— Zúgnak a harangok ... —. ■

■ Mi lesz a harangokkal , S«úirantz?

— A harang... a harang a: irodalomban... Min«inyájan ismerjük Schiller gyönyörű költeményét, amelynek Di« Glocke a címe. Ebben a költeményben a nagy német költc meghatóan ecseteli...

— Elég — lehelte a levegőbe Reimler 9 Tóthra mutatott, aki most sem tu«Jott többet kinyögni, mint:

— Tanár úr, tanár úr, hérém

Szegény úgy odavolt: látni lehetett rajta, hogy csak még egy szó, s azonnal sírva fakad.

Reimler most lassan hangfUJ* ■"

hálni kezdett. Előkapta zsebkendőjét Reimler felállt A helyzet megérett, most jött az ő aratása. Arcáról teljesen eltűnt a közömbösség jele.

— Most persze, pityereg! — kiáltott Tóthra. — Hogy került maga egyáltalán közéjük?

Szipogva tört fel a Ms Tóth torkából a sírás, megnyugvó felszaba<iulással, s mégis úgy, hogy mindnyájan megrendültön bámultunk rá, kétségbeesett sírás, amely mintha nem Is a várható büntetésnek szól-i na, hanem valami ismeretlen: bűnt, valami jóvátehetetlen. veszteséget siratna: I

— Tanár úr... tanár úr, ké-j rém... zúgnak a harangok... 3

motyogta csendesen, s megakadt. Nem lehetett belőle többet kivenni.

— Folytassa, Szerémy!

Szerémy ezalatt égé® lendületbe jött.

— Zúgnak a harangok szónokolta —, most hozzák haza a nagy szabadsághős hamvait, aki másfél századdal ezelőtt hunyta le szemét, messze idegenben, miután sokáig hallgatta a tenger mormolását... — Látszott, hosszú elődásra szánta rá magát és egyenesen rossznéven veszi, hogy Reimler újból félbeszakítja.

Megint Schrantz volt soron.

— II. Rákóczi Ferenc... a harangok... — tétovázott. — A nemzet, tanár úr kérem, a nemzet... lelke mélyéig...

— Jó, jó. de a harangok? — mondta Reimler, s oly ártatlan szemekkel nézett a diák arcába, mintha igazán csak a harangok sorsa érdekelné. —

nemet cserélt Vészjósló Sö-j zömtoösségéből nyílt gúnyold-;

dásba csapott át: *

— De kedves Szerémy, ma_l ■ k úgy felcsigázták a kíván-j iságomat, sőt mondhatnám • alamennyiünkét, ugye? — s|

ránk nézett, mintha helyeslé- j síinket várná. — Már igazán; szeretnék tudni, mit hallottak abban a... abban a színház-1 ban. • i

— Igenis, igenis, tanár úr ...

A harangok zúgása... Rákóczi hamvainak érkezésekor meg-í kandultak a nagy szabadság-2 hős harangjai... mélyéig meg-1 rendült tőle a föld is ... »

Nagy gesztusokkal beszélt, 3 szeme kigyulladt s a levegőbe 5 meredt mintha valami hatal- 5 más látomásra szegezné tekin-l tétét. 3

— Igen, ez egy reggeli lap 5 mai vezércikke — szólt közbe? Reimler. — Maga melyik újságot ► olvasta ma reggel, Schrantz? 7

— Én... én, tanár úr ... éna

hátul álltam

_ a karzaton _5

od

a nem hallatszott jól... az 2 izé... 3

Lehajtotta a fejét. Elfáradt 1 Feladta a küzdelmet. S mint-t ha csak erre a jelre vártak? volna min a hárman. Szerémy 5 konokul nézett maga elé, de 5 látszott rajta, hogy nem foly-í tatja a harcot Tóth melle á-?

^ * r

'árrfíjLsO Í/LA/Visj ŰL/lw

zában, ahonnan már csak a

kórházba s a temetőbe vezetett anyám útja.

Jóval nagyobb gondot okozna a diszkrtezésnél édesanyám bonyolult jellemének rajza. Van-e mód az anyai szeretet olyan megjelenítésére, aminő anyám szeretet« volt gyermekei iránt? Soha nem kényeztetett, soha nem babusgatott, ami húgomnak olykor fájt is. Egyszer oda akart bújni anyjához, ő azonban kénytelensze- rűen elszomorította: Gyermekem, erre én képtelen vagyok, ezt én nem tudom! — mondotta neki. Én mint fiú sokat bosszantottam anyámat, váa Anyáknak címzett évkönyvben- jelent meg s anyu karácsonyra megkapta tőlem. Ékkőt- történt, hogy húgom, akinelí 1 legott engedelmeskednie kel- , lett minden szavamra, akara- t torn ellenére hangosan felol- 5 vasta ezeket a strófákat.- Mindnyájan sírva fakadtunk.

Aztán anyám megbetegedett, < élete egy hajszálon lógott, a

• műtét után éreztük, hogy nap• jai meg vannak számlálva,

■ mégis még tizenhárom évet

■ kaptunk a sorstól, hogy együtt 1 töltse velünk, s minél jobban

• öregedett, annál inkább meg : tudtam neki vallani minden

gyöngédségemet. Néhány nap. pal halála előtt, mikor már alig látott, mereven a szemembe nézett, szinte megijedtem. Megkérdeztem, lát-e? Egyszerű szavakkal közölte, hogy igenis lát; ezt oly gyengédséggel mondta, hogy nem engedheti meg magának sem a fiú, sem a költő e szavak megismétlését. Midőn a második műtét után. három órával csendes halála előtt, a hashártyagyulla- dás pírba borította arcát, a hajnalpír rózsaszínébe, sikerült szavaimmal reményt keL tenem benne. S amikor elmondta kívánságát, hogy aludni szeretne, lélekben már elbocsátottam őt mind az életből, mind a világból, amelyben túlcsorduló mértékkel megadta nekem édesanyám mindazt, amit csak embernek adhat.

Szalatnai Rezső fordítása

★

Vitezslav Nezval (1900—1958) karunk legnagyobb cseh költője. Forradalmár volt. A cseh vers é* nyelv páratlan művésze. Halál» előtti hónapokban megírta önéletrajzát Életemből címmel, melyet Szalatnai Etczső fordított magyarra. A közeljövőben Budapesten, az Európa Kiadónál megjelenő műből közüljük az anyjáról irt részletet:

sott, nyers és undok kölyök voltam, büntetnie kellett, mégis nem egyszer alig tudtam magam visszatartani, hogy zokogva nyakába ne omoljak. Serdülő koromban, ifjúságom idején szinte betegségemmé vált, hogy képtelen voltam anyámnak beszámolni érzelmeimről Mikor anyám öregedni kezdett, verset írtam róla titkon, ezzel a címmel: „Ha majd megöregszel”. A vers az

anyámat, aztán folytató«ina a darab Trebicben, Machacek házában, ahol oly önérzetesen zengett anyám falusi tájszóla- sa, mivelhogy ő soha nem érezte szükségét annak, hogy „városimód” beszéljen. S folytatódna a darab Dalesicében, ott közel esne anyám szülőhelyéhez, ahol együtt lakott velünk életének két utolsó évében va- lecsi nagyanyánk, s véget érne a bríinni városnegyed egyik háu ügyelet ugyanis idővel eltom- t pult, s az események fordulata- nagy változást hozott életem- be. 1915-ben apámnak be kel- , lett vonulnia. Ekkor anyám 1a- kásunk egy részét átköltöztet- 1 te Trebicbe, hogy együtt le- : gyek vele és húgommal. Igaz,- hogy az osztrák koncentrációs , táborba zárt apám miatt sötét : gondok borítottak el, mégis : édesanyám együttélése velünk ; érzelmi felszabadulásit jelen.

. tett számomra. Legyőztem az [ idegenség-érzetet, amely el- ■ uralkodott rajtam olyan éiet- • szakaszaimban is, amikor a

városban különféle szórako- 1 zásra és varázslatokra leltem. Ekkor szerettem meg a várost, mert a gimnázium unalmas órái után anyám jelenlétének napfényében sütkéreztem, legalább részben körülvéve a mi régi bútorainkkal és almáink illatával. Két ellentétes akkord megtalálta a maga harmonikus kibékülését.

Ha színművet írnék édesanyámról, külső kiállítása nem okozna különös nehézséget. A darab a samikovicei iskolában játszódna, két szobánkban s a konyhában, ahol 6ütöttek-főz- tek, télen tollat fosztottak, évente kétszer esett disznóölés, ott játszódna a darab az i udvaron, ahol tyúkok és libák 1 járták, a kertben, az almafák 1 alatt, a ringlóknál, s a vete- 1 menyesben, ahol fokhagyma

kunkorodott, s aranylott a

hagymaszár, az iskola előtti lépcsőkön, nagymama valecsi vendéglőjében, ahol a falusi bácsik Emilkának szólították

tS Gimnazista éveim városa Trebic, káprázó szemem előtt a kirakatok üvegén át jelent- k«ízett. Elkápráztattak mindenekelőtt a színes szellőrózsák, £ amelyek az ottani őszt ékesí- ► tették. A könyvkereskedésben l könyvek és csábító füzetek j mellett kapható volt olyan, kü- ’ lönös formájú tintatartó, ; amely légmentesen zárt, az j ember a zsebében hordhatta az j iskolába. Ott láttam a világ • legkülönösebb formájú írótoL í Iáit, roppant kicsinyeket és I ronoant nagyokat, széles szár- I nyúakat. A cukrásznál százszí- • nű fagylaltot és jegeskávét ! kaphattunk, ami mind már I színre-szemre is kész költé- ; szetnek látszott. A drogériá. ban felfedeztem a színészek arcfestékeit, s a bengáli tűz gyufáit, ezeket ugyan nem vásárolhattam meg, de amúgy is rabul ejtettek, sugallatukra színdarabot kezdtem írni házbeli ismerőseim és lakásadó rokonságom számára. Ezek az idegen világba kitáruló csepp ablakok segítették legyűrni hazavágyód ásomat, új költői világot gyújtottak képzeletemben.

De a ház, amelyben laktam, komor volt. Amikor anyám n.egpillantóttá a manzárd-szobát, amelyben aludni szoktam, azonnal eldöntötte, hogy lakást kell változtatnom, s olyan helyen kell laknom, ahol szigorú felügyelet mellett élek. A fel-