Heves Megyei Népújság, 1964. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-02 / 205. szám

"f a füzesabonyi gimnáziumban

\r * ^ Ä Ä i mJ w I 1 |< ,t. I, • I 1 r i--------w a kisnanai általános iskolában

l,

'^|l^l|VVV«V«VVV,«V«VWV»‘ ^'••icr’.<i,V^W,VWWirfV

Ünneplőbe öltözött a megye. Szinte természetes ez így szeptember elsején, hiszen az utcákból falun, városon egyaránt özönlik a gyerekek, szülők serege, hogy megkezdje az új tíz hónap hétköznapjait, ünnepeit az iskolában. 47 500 általános iskolás lépett be tegnap az iskolakapun, hogy meghallgassa az igazgató megnyitó szavait, hogy átvegye a szebbnél szebb új, már a reform szellemében készült könyveket, hogy meghallgassa, mi vonatkozik rá az új rendtartásból.

A gimnáziumokban, technikumokban 6700 fiú és leány tanul ebben az évben. Köztük kétezer(!) elsős. Mindenkit felvettek, aki jelentkezett, így van olyan hely is, ahol több az első osztályok száma, mint a többi összesen.

Két helyre látogattunk el kora reggel, hogy a diákokkal együtt részt vegyünk a tanévnyitón, s tanúi legyünk a nevelők és diákok találkozásának.

★

IfÜZESABONY

kiiít tegnap reggel. Az autóbuszokról matrózblúzos lányok, sötétkék ruhás nagyfiúk szálltak le, s szüleik kíséretében a Il-es iskola félé siettek. Itt van a gimnázium. Benn, a hatalmas üvegfalú folyosón suttogva, mint ijedt kis madárfiókák bújtak az elsősök. A ^nagyok”, a másodikosok, teljes biztonsággal jártak-keltek tavalyi birodalmukban, s magatartásukkal azt akarták bizonyítani, nincs is itt mitől félni!

— Édesanyám! Itt van? — kedvesen rebben hátra, de kicsit ijedten is Bemát Margit szeme, aztán megnyugszik. Ott van anyuka, ő is bejött Sziha- lamnól, hogy tanúja legyen, hogyan is lesz kislányából — gimnazista.

Még nem kezdődött meg a tanévnyitó ünnepség de a tanári ajtaja kinyílt, s egymás után, beszélgetve jönnék ki a tanárok. Mind fiatalok. A másodikosok lábújjhegyre állva, egymás mögül figyelik őket.

— Újak! Nézd milyen szép, szőke haja van! — súgja Csergő József a szomszédjának

— Jó neked, te vagy a legmagasabb, láthatod! — morogja vissza a sarudi fiúnak társa.

— Ugyan kinek lesz az osztályfőnöke az a szép, kontyos tanárnő? — a fiúk izgatottan

nyeikkél, hogy Barta Mária, Karczag Mária, Sipkovics Erzsébet és társaik hogyan adják át mindazt, amit tanultak.

Lassan vége az ünnepségnek, osztályaikba vonulnak, s az izgalomnak vége — ki-ki megtudja, ezentúl hová tartozik. Gyorsan oldódik a feszültség. A fiatal nevelők hamar

I meg- I élénAz egerszóláti gyerekek hamar végeztek, már a könyvekkel sietnek haza, hogy maradjon még idő a focizásra, játékra. Este úgyis kék papírba kell kötni a könyveket, kezdődik a kötelesség!

suttognak, miközben, a tanári kar helyet foglal az asztal mellett.

A kilenc most végzett fiatal pedagógus is izgatott, csak az 6 izgalmuk más természetű. Most kezdenek. S ezek lesznek azok a gyerekek, akikre ötven esztendő múlva is visszaemlékeznek, hiszen ők azok, akik először mérik meg eredmémegtalálták a hangot, nem telik bele egy negyedóra, vidám kacagás hangzik a temiekből.

... megkezdődött az iskolaév a füzesabonyi gimnáziumbam.

KISNÁNÁN

az anyukák nem mentek tegnap dolgozni. Mind ott szorongtak az iskola udvarán. Benn a folyosókon csak a könyvfelelős tanár járt osztályról osztályra, hogy megnézze, rendben van-e minden. A pohártisztán ragyogó iskola régi diákjai érdeklődéssel te- kintgettek a falakra, ahol a nyáron minden megváltozott. Korom Vellás Imre, az iskola rajzszakos tanára szép, modem freskókban örökítette meg az iskolai és úttörőélet szépségeit, mindennapjait, s a keresztfalakon a különböző foglalkozásokat ábrázoló freskók figyelmeztetik a nyolcadikosokat: ebben az évben már választanod kell!

Lizák Jancsi, Kohajda Piroska, Havellant Pisti, Lakatos Gazsi összefogózva, ámultán hallgatják az ünnepélyesen csengő szavakat. Nem sok jut él belőle hozzájuk. Baranyi Laci majdnem kitört a sorból, amikor meglátta, hogy egy fekete macskát, hogy kerget át az úttesten egy kutya. Furcsa dolog az iskola a kicsi elsősöknek. De nehéz beleilleszkedni a nagyobbaknak is! Hosszú volt a nyár.

— Móré várát javítják — súgja oda nekem az egyik!

— Pszt! Látom! — intem csendre.

— Jártunk benne az őrssel! súgja még egyszer.

— Majd utána megbeszéljük! — ebben megnyugszik, ' s figyel tovább.

— Délután jössz bicajozni? — hallom a másik sorból.

— Nem. Befejezem a sárkányt, amit az öcsémnek csinálok!

— ... mert ti most mindannyian egy nagy család tagjai lettetek! Egymáson segíteni, egymást szeretni kell, ezt így írja elő az úttörőélet törvénye is!... — az igazgató, Bérezés János, rövidre fogja a beszédet. Ismeri jól a gyerekeket. Ma még hadd menjenek, hadd szaladgáljanak, nem is tartja őket sokáig.

Fél tíz még alig múlt, máris kiürültek az udvarok, csak a nevelők maradtak a tanáriban, hogy megbeszéljék a napi teendőket...

Cs. Ádám Éva

Televízió

A SZABADBAN

Hort nem kis község és lakói is igényesek, kiváltképpen a kulturális téren, a szórakozásban. A gyönyörű kultúrház minden igényüket kielégíti, mind a fiatalok, mind az idősebbek megtalálják a szájuk ízének megfelelő szórakozást. A klubélet hovatovább már a megye határait is túllépte hírével, több mint száz fiú és lány jár meghatározott napokon össze és ilyenkor, de az ifjúsági könyvtár forgalmát tekintve, a televíziónézők nagy száma miatt kicsinek is bizonyulnak a szobák. A kultúrház most bővül, újabb helyiséget vesznek hamarosan birtokukba a szórakozni vágyó horli fiatalok, de addig is a kultúrház vezetői segítettek a bajon.

Legtöbben a televíziós s*o- bát látogatták a nyáron és a jó műsor közvetítését nem láthatta mindenki. Fehér Vilmos igazgató kidolgozta a televíziós készülék szabadtéri üzembe állításának tervét és a nyár elején kisipari szövetkezettel elkészíttette a tetszetős és zárható állványos tartódobozt. A kellemes nyári estéken százan, néha százötvennél is többen ülték körül a készüléket és jól, kellemes környezetben szórakoztak. A kultúrházi televízió szabadtéri üzemeltetése olyan sikert ért el, hogy más községekben is követik példájukat, jövőre pedig a jelenlegi kertiszék-állomány további gyarapítására lesz szükség Horton.

Kiselőadás

az anyagi érdekeltségről

Kedves hallgatóim, önök bizonyára sokat foglalkoztak már az anyagi érdekeltség kérdéseivel. Anyagi érdekeltségnek azt nevezzük, ha egy dolgozónak 1600 forint az alapbére, ha nem csinál semmit, és 1650-re is felmegy, ha nasp- nap után megfeszített 8 órai munkával, maradéktalanul teljesíti a tervét.

Ez az 50 forint különbség hivatott sarkallni a dolgozót, hogy tervét egyenletes erőfeszítéssel, munkaidejét és termelőenergiáját jól kihasználva, havonként teljesítse. Mert ha nem teszi ezt, akkor nem kapja meg az 50 forintot, csak az 1600-at. Jól megjárja!

Vannak még persze nálunk öntudatlan dolgozók, akiknek ez az ösztönzés nem használ, mert anyagiakban az ösztönzésnek csak a másik fele, az önzés ragadja meg a fantáziájukat. Inkább nem teljesítik a tervet, hanem beérik az 1600-zal, fusival rávemek még három este 500-ért, s megvan nekik a 2100. Az ember nem is érti őket, hogy miért nem tartják öntudato- sabb dolognak, ha napi 1 forint 60- ért a tervükre vernek rá, nem a munka fenekére! Hiába, a fejlődés, az emberek tudatának átalakulása nem halad előre olyan gyorsan, mint szeretnök, és azt is meg kell mondanunk, hogy az ilyen magatartás már nem az anyagi érdekeltség, hanem az anyagiasság kategóriájába tartozik. Amellett a gyárban való fusizás az egészségre is káros, mert folyton lesni, izgulni kell, hogy a főnök jön-e, nem jön-e, ha jön, meglátja-e vagy nem, és ha meglátja, beszáll-e a buliba, vagy nem száll be.

Hogy valakinek többet jelentsen 500, mint 50 —

Elképesztő! ön- tudatos dolgozó, kedves hallgatóim, nem lehet anyagias! öntudatos dolgozónak elég az 50. A múltkor is kint járt a lakásomon a házkeze- lőségtől egy vízszerelő, az is öntudatos volt, mert elég volt neki az 50! Ha húszast, adok, azt mondja, az borravaló. Öntudatos dolgozó pedig nem fogad el borravalót. Igaza van.

Alföldi Imre

NYIROK AJ TOMAN:

K£MREG£N/

FORDÍTOTTA: sárközi oyuua

38.

Azok már ráhelyezték a hajtányt a vágányra és begyújtották a motort. Az állomás peronjáról valaki — a forgalmista, vagy maga az állomásiő- Dök — megadja a jelt az indulásra.

Malinovkin most annyira megközelítette a haj tényt, hogy hallhatta a két vasutas beszélgetését.

— No, mi lesz, elindulunk végre? — kérdezte az egyik.

— Igen — felelte a másik, akinek hangja nagyon ismerősnek tűnt.

A hadnagy kimászott a vagon alól és még közelebb akart menni a haj- tányhoz, <je ebben a pillanatban hangosan felberregett a motor. A következő másodpercben nekilódult a haj- támy és elindult Nagy-Kurgán felé. Az egyik vasutas, akinek Malinovkin még nem látta az arcát, visszafordult, hogy megigazítsa lecsüngő köpenyét és a hadnagy Temdrbekre ismert benne.

— Állj! Állj! — kiáltotta el magát Malinovkin és előkapva pisztolyát a hajtány után futott.

Most visszafordult a másik vasutas

is. Megpillantotta a pisztolyt a hadnagy kezében, csodálkozó arccal kikapcsolta a motort. Malinovkin kiáltására kinézett az állomás énületé- ből a vasúti rendőr őrmester. Kezét kardjára téve, sietett a helyszínre.

A hadnagy ezalatt utolérte a haj- tányt és elkapta Temirbek gallérját.

— Megvagy, gazember! 1— kiáltott fel diadalmasan, jóllehet Temirbek nyugalma kissé lelohasztotta kedélyét.

A fékező kalauz csodálkozó szemeket meresztett Malinovkinra és a legcsekélyebb mozdulatot sem tette, hogy kitépje magát a kezébőL

— Miért szorongatsz? — kérdezte csodálkozva. — Lemaradtam a vonatról, ez igaz. Hirtelen hascsikarást kaptam. A vonat meg elment. Most utói kell érnem.

— Hagyjuk a mesét! — mondta Malinovkin és még most sem eresztette el Teminbeket, bár hangjában már nem volt meg az előbbi magabiztosság.

— Igazat mond — állt Temiribek pártjára a másik vasutas. — Én Rahamanov segédpályamester vagyok. Temirbeket jól ismerem. Valóban fékező kalauz. Azért meg, hogy lemaradt a vonatról, úgyis megmossák a fejét. Megkért, hogy vigyem el Nagy- Kurgán ba, én meg .s ígértem neki, mert ismerősöm.

Az őrmester, aki most ért oda a hajtányhoz, szigorúan megkérdezte Malinovkin tói:

— Hát magé kicsoda?

Malinovkin némán átnyújtotta neki

igazolványát. Az őrmester belenézett és tisztelgett a hadnagynak.

— Ez pedig valóban Rahamanov élvtárs, a segédpályamester — intett a Temirbek mellett álló vasutasra.

Odajött a hajtányhoz az állomásfőnök is.

— Miről van itt szó? — kérdezte és szigorúan nézett az őrmesterre.

— Látja-e — fordult hozzá Malinovkin, s végre eleresztette Temirbeket —, ez az ember igen gyanús körülmények között megszökött a szerelvényről.

— Hogyhogy megszökött?! — kiáltott fel Temirbek, g felháborodásában kidüllesztette a szemét — Miért állít rólam ilyeneket, főnök elvtárs? Mondom neki, hogy lemaradtam. Vigyenek engem Bejszambajev elvtárs főkalauz elé, neki mindent megmagyarázok.

— No jól van — szálait meg váratlanul Malinovkin. Üljön fel, elvisz- szük! Majd ott kiderül minden. El tudunk most jutni Nagy-Kurgánba, állomásfőnök élvtárs?

— Először befutnak Abajszklba, majd amikor Satrov szerelvénye befutott Nagy-Kurgánba, magukat is nyomban útnak engedik.

— Gyújtsa be a motort, Rahamanov elvtárs — intett Malinovkin a pályamester segédjének és beült a hajtány kispadjára, Temirbek mellé.

„Az ördög sem ismeri ki magát ebben a Térni rbekben — gondolta, amikor a hajtány már elhagyta a pályaudvart. — Lehet, hogy ez a fajankó valóban a lassúsága miatt maradt le a vonatról? ..

Temirbek eközben megnyugodott, sőt, szunyókálni kezdett. A hajtány pedig elég rövid idő múlva meredek oldalú töltésen robogott, amelynek lábánál sűrű, kékesszürke bozót nőtt.

Malinovkin minduntalan Temir- bekre nézett, s rövidesen észrevette, hogy nemcsak behunyta szemét, hanem horkolni is kezdett, ütemesen rángatta az orrát: a hajtány motorzugása, úgy latszik, altatolag hatott rá.

S ekkor hirtelen a könnyű, bizonytalan kis hajtány döccent egy síncsatlakozáson és Temirbek legurult róla a pályaösvényre, majd onnan a meredek töltésoldalom. Malinovkin gondolkodás nélkül utánaugrott.

Rahamanov nyomban kikapcsolta a motort, de a lendületben levő hajtány még tovább gördült. Temirbek és Malinovkin ezalatt legurultak a töltés aljára és már nem látszottak a sűrű bozótostól.

16.

Rahamanov óvatosan leereszkedett a meredek töltésoldalon és kis idő múlva megpillantotta Malinovkin hosszú lábait, amelyek esetlenül meredtek ki a közeli bokorból. A mozdulatlan lábak láttán megrémült vasutas nem indult Temirbek keresésére. hanem Malinovkinhoz sietett.

Félrehajtotta a bokor poros, merev ágait és megpillantotta, a hanyatt fekvő hadnagyot. Arca sápadt volt, bal halántéka vérzett, szeme le volt csukva...

— Ó, te szerencsétlen! — szólalt meg Rahamanov, ijedten és gyorsan elővette zsebkendőjét.

naszoruoua íviannoviKin naiame- kára, majd óvatosan letörölte a vért, amely most már összehorzsolt arcából is szivárogni kezdett. A hadnagy halkan felnyögött és nagy nehezen kinyitotta a szemét.

— Rahamanov... — szólalt meg alig hallhatóan és megpróbált felemelkedni, de aztán nyögve ismét visszaha-nyatlott a földre.

— Mi történt magával? ... Miben ütötte msg magát? — kérdezte Rahamanov, s nem tudta, miben legyen segítségére Malinovkinnak.

— Valamilyen kőben. Szörnyen fáj a fejem... — újra behunyta a szemét és kezét homlokára szorította. — De rnaga egyelőre hagyjon itt még egy kicsit... Talán elmúlik. Temirbeket nem .átta? Keresse csak meg...

Rahamanov gyorsan átvizsgálta a bokrokat, de Temirbeket sehol sem találta.

— Mintha a föld nyelte volna el! — mondta zavartan a segédpályamester.

— Jól van, ne keresse tovább — mondta Malinovkin. — Megszökött tehát a gazember!... A hajtánya rendben van? Akkor siessen vele az állomásra. Ez a Temirbek valamit. elkövetett'... Alighanem aláaknázta a szerelvényt. Miért kell bujkálnia előlem, ha nem bűnös? Mondja meg az állomásfőnöknék, hdgy a nevemben azonnal közölje Nagy-Kurgánnal:

aláaknázott vonat közeledik az állomásukhoz. Én pedig Malinovkin állam-biztonsági hadnagy vagyok ...

— De hisz magát is sürgősen az állomásra kellene . ..

— Velem most nincs idő törődni . . Majd utána visszajön ide hozzám. Minden perc drága. (Folytatjuk.)