Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-16 / 192. szám
FÖLDEÁK JÁNOS : filéz* eeS6á tüMtúe / X RÉGEN Jö MÓDOT kifejező ház %3aá majdnem teljesen meztelenek voltak, annyira levetkőzték a vakolatot A hajdani malominak már hiányzott a teteje; kévékbe kötött kóró védte az épületet, nehogy beáztat». Reszketős feji, őszes hajú asszony csoszogott eléd. Gyanakodva méricskélt Vastag keretű szemüveged, hanyagul lóbált aktatáskád és kurtaszárú fapipa a szádban — mindez szókatlan lelhetett neki. Hangos köszönésedre bólintva mormolt valamit s mire a tornádhoz értél volna, megelőzött: 6 állt a lépcsőre, s te lenit maradtál az udvaron. — Vékes Annát keresem — mondtad ba- ■Sfhságosan. Az öregasszony megrezzenve kapott a kételyéhez és megtörölte benne a kezét — Honnan jött az úr? — kérdezte szo- Bcngva. — Pestről. Egyenesen Pestről. — És... és miért? — Mondom, hogy Vékes Annát keresem. Ä tanácsházáról igazítottak ide; mert hogy én régen jártam már Sároeíán, nagyon régen, «an annak legalább negyven esztendeje... — Hát az csakugyan régen volt Még kisgyerek lehetett az úr. — Dehogy voltaim kisgyerek! — szabadkoztál élénken. — Már tudtam, mire valók a lányok. — Nocsak, nem la gondoltam volna. Nem latszik még aranyinak — ismerte el, és kissé megenyhült az arca. Ha látszik, ha nem, az évek azért urnáinak... — Azok igen — sóhajtott az öregasszony. Bt lakott a faluban? — kérdezte, s fürkésző tekintetted méregetett: ki lehetsz? — Nem éppen, csak a szomszédban, Ist- VífaHVőlgyibein. — Hát az csak tanya volt Egy cselédháj meg Istálló. — Ügy bizony! — siettél ráhagyni. — Valamikor ott tanyázott az uradalom gulyája meg a számadó gulyáé. — Igen, de azok ritkán jártak a faluba, mert az uradalomhoz tartoztak. És a faluból se vetődtek arra, mert mit kerestek volna az uradalom földjén és tanyáján. — No, azért én emlékszem, hogy napközben odahajtották a pógárok teheneit itatni. Xstván-völgy közelebb volt, mint a falu — magyaráztad mosolyogva. — Némelyiknek négy-öt marhája is volt... Még arra is emlékszem, hogy olyankor végiglegeltették az uradalom rétjét. — JÓL EMLÉKSZIK - bólintott. - Az uradalmi rét Jobb volt, mint a falué... Ha meg nem sértem, mit keresett az úr István-völgyben ? — Nem kerestem semmit, gulyásbojtár voltam! — nevettél őszintén az öregasszony csodálkozásán, mert még a szeme is fönnakadt, annyira bámult. Csak némi szünet után mert újra kérdezni: —■ Talán az úr volt az a nyurga fiú, aki folyton könyveket olvasott, meg szeretett mesélni? — No lám, maga is emlékszik rám, látja! .„ fin voltam és onnan ismerem Vékes Annát — tértél vissza látogatásod céljára. — Ö is odajárt a teheneiket itatni. Néhányszor segítettem is neki vizet húzni .., — Amiért nem haragudott, tudom.., — Miért haragudott volna? A falu leg- módoeabb gazdájának volt a lánya. A legények úgy lepték, mint legyek a cukrot. Még ezt sem felejtettem el! — tetted hozzá, hogy valóban elhiggye, milyen jól visazaemlék- ■aeL — fis most miért keresi? — MERT LÁTNI AKAROM. Ha már idestova negyven év alatt nem felejtettem el, megérdemlőm talán, hogy újra lássam, és beszéljek vele. A tanácsházán kiderült, hogy a férjét is ismertem a Kaibl Jóskát. Néhány évvel idősebb lehetett, mint én. De hallattam, hog/ már meghalt... Igazán sajnálom. Vajon milyen ember vált Kaibl Jóskából? — Tüdőbajban halt meg... — Gondolhattam volna. Már akkor is köhögés volt... De ha már itt tartunk, mondja meg, jóasszony, hogyan mehetett az a szép Vékes Anna feleségül Kaibl Jóskához? Az öregasszony először tétovázott. Majd olyan halkan felelt, alig értetted. — A szülők akarták. Hogy egy kézbe kerüljön a két vagyon ... Hát egy kézbe is került, de semmink se maradt... A megdöbbenéstől első pillanatban szólni sem tudtál. — Hogyhogy semmijük? ... Csalt... csak nem maga a Vökes Anna? — hebegted. — De igen! özvegy Kaibl Józsefeié, született Véke® Anna! — úgy mondta, mintha vallatnák. Megnémultál. Mi lett Vékes Annából, a vékony derekú, ringó csípejű, barna bőrű lányból? Ilyen ősz hajú, elformátlanodott, ráncos arcú, bütykös lábú vénasszony? Mi lett a nevető® szeméből, csücsöri szájából, rezgő melléiből? Roncs és rones! Mint a házuk és portájuk. Riadtan néztél körül Azután az előtted topargó öregasszonyra, aki már fásultan, szégyenlősen mosolygott. Így is ijesztően hatott. — Kerüljön beljebb! — húzta félre az ajtó lazsnak-függönyét. — Mindjárt jön a fiam is ebédelni. Az állomáson dolgozik. Téglát raknak ki a vagonokból... — Olyan nagy fia van? — kérdezted zavarodban. — Nem akar a szövetkezetben dolgozni, inkább napszá noskodik. Alig várja az őszt, hogy Kaposvárra mehessen. A cukorgyárba!... Magamra akar hagyni!... Beszéljen vele, az isten áldja meg, hogy ne tegye! Ma már más világ van, mint azelőtt. A szövetkezetben is szívesen vennék, nem úgy mint régebben. Már többször hívták, de nem és nem!... — És mit mond, miért nem marad? — tudakoltad, mert arra gondoltál, hogy a fiú bizonyosan tanulni akar, amire Sárosfán kevés a lehetőség. — AZT HAJTOGATJA, hogy én kulák maradtam — kesergett az öregasszony. Meghökkentői. önkéntelenül végigmérted, az ág- rólszakadt öregasszonyt. — Maga, Anna... szaladt ki a szádon. — Kulák!? Igen. Mert, hogy siratom a földünket, malmunkat, szeszfőzdénket meg a cséplőgépeinket... De hát bűn ez? Nem ártok én ezzel senkinek. — No, de tessék már beljebb kerülni, hisz messziről jött. Negyven esztendő igen nagy idő, maga is megfáradhatott — mosolygott nyájasain, és újra íélrelobogtatta az ajtó lazs- nak-függönyét, hogy lépj már be a konyhába. Nem léptél be... — Nincs... most nincs több időm!... Majd máskor, Anna, máskor!... Most sietnem kell. Találkozunk még, mert... nemsokára visszajövök! — nyögdécselted, kezet nyújtva. fis hiába érezted, hogy érthetetlen, suta dolgot mívelsz Vékes Anna előtt, s talán meg is sérted öt, mégis gyorsan visszafordultál, és mint akit kergetnek, siettél ki az utcára. A tyúkok riadtan, rebbentek félre előled, s a kutya is vakkantott még egyet, amikor becsapódott mögötted a rozoga utcai ajtó.,. — Mindjárt jön a fiam!... Várja meg, ét beszéljen vele! — hallottad Vékes Anna könyörgő sipákolását De nem fordultál meg, még egy búcsúintésre se, csak mentél, a falu rétjét átszelő gyalogúién, ami se mmit sem változott a négy évtized alatt, mint ahogy a vasútállomásocska vadgesztenyefá in sem láttál különösebb változást, nem úgy, mint Vékes Annán és saját magadon is, amikor belenéztél a váróterem pergő íoncsorú tükrébe, ahonnan egy fáradt arcú, ritkuló hajú, félig ősz férfi nézett rád vissza... MERT MIÉRT IS HIHETTED, bogy a hajdani gulyásbojtár-korod szépséges Vékes Annáját leled majd meg Sárosfán? Előbb kellett volna tükörbe nézned!..; V asárnap este, amikor a szokásos vacsora utáni duplámat kavargattam községünk zenés presszójában, s nézdegéltem a párokat, mily könnyedén lejtenek egymáshoz simulva a tánc bóditó ritmusára, riadtan, és szerényen köszöntött egy fiatalember . Engedélyt kért, hogy az asztalomhoz ülhessen, és költeményeit felolvashassa. Két szonettet hallottam; az egyikben ifjú barátom ószövetségi átkokat zúdított hűtlen kedvesére és máglyára kívánta őt, a másikban pedig — felemlegetvén két esztendő 6zép szerelmi emlékeit — a reményét fejezte ki, hogy a hitszegő leány megbánja vétkét, és visszatér az 6 megbocsátó karjaiba. A versek nem voltak remekművek. A verselő a rím kedvéért éL-elkalandozott a szándékolt mondandótól, a hasonlatok és metaforák nem mindig a téma kifejezését szolgálták, a nyelvezetben fél-feltűnt a század eleji stílromantika, a jambusok olykor-olykor a sor végén is sántítottak; de mély, igaz emberi fájdalom feszítette a szonettek kereteit, ez sugárzott az ifjú szeméből is, ami részvétet keltett bennem — Tanár úr kérem — vallotta az ifjú művének alapélményéről —, én — Júlia előtt soha senkinek sem udvaroltam, ó volt és marad is az én egyetlen szerelmem. Diákkoromban irigyeltem a társaimat, akik a párjukkal sétáltak az isfcolakertben, meg a patak partján; én nem sétálgattam egy lánnyal sem, mert egyikbe sem voltam szerelmes, fia én elhatároztam, csak azt csókolom meg, akit szeretek. — Júliát, ahogy megismertem, megszerettem; de tessék elhinni, tanár úr, hogy ő talán még jobban szeret engem, mint én őt Háromszor akart öngyilkos lenni miattam, pedig semmi oka sem volt rá, egyszer húztam ki a paták közepéből, a víz alóL Tiszta verőfény az a két esztendő, amíg együtt jártunk, a a felhők legfeljebb akkor takarták el a napot, ha nem láthattuk egymást. Júlia ugyanis a szomszéd járásba való, és a gyakorló félévét is ott töltötte, Dombháton. Hetenként kétszer írtunk egymásnak, de volt úgy, hogy egy nap három levelet is kaptam tőle. Ám egyszer elmaradtak a levelek, és én gyanút fogtam, Dombhátra utaztam. Ott egy volt iskolatársamtól megtudtam, hogy Júlia jegyben jár egy nemrég odakerült fiatal orvossal. — Hát, tanár úr kérem, létezik ilyesmi is a világon? A lányok ennyire becsülik csak a hűséget? A szivük szerelménél többre tartanak egy olyan vacak Trabantot, amellyel egy nyavalyás, keszeg felcserrel furikázhatnak? Megfogadtuk, ha elhidegülménk egymástól, őszintén bevalljuk.' Miért nem szólt nekem Júlia az új szerelméről egy szót sem? Ha Ilyenek a lányok, tanár úr, akkor én sohasem fogok megnősülni! S okáig panaszkodott még a fiatalember, s közben a kávém kihűlt, mert megfeledkeztem róla. Jo- lánka, á figyelmes felszolgáló ezt észrevette, s egy kis gőzt engedett bele a gépből. Amíg kortyolgattam az éltető nedűt, gondolkodtam a vigasztaló Szavakon. Először is a női nemet próbáltam mentegetni: — Hibát követünk el, barátom, ha túlságos gyorsan általánosítunk. Nem minden leány egyforma, sőt tökéletesen ‘egyforma még falevélben, virágban, tojásban sem létezik. E. Kovács Kálmán: Persze vánnak típusok; Szép számmal akadnak olyanok, akik könnyű szerrel kilábolnak a nagy szerelem folyamából is. De ez nemcsak lányokkal történik meg, bizony elkövetjük ezt mi iis, férfiak. Látja, ott táncol az a magas, sovány, szőke tanító, azzal az alacsony, hosszú hajú, csinos barna lannyal. Ha jól számolom, éppen most jubilál: az utóbbi két évben ez a tizedik nő, akit bolondít. A minap a kollégiumban egy kislány sírva panaszolta, hogy milyen ígérgetésekkel csalta lépre. — Tudom, hogy akad ilyesféle a férfiak között is — vetette közbe az ifjú —, de én nem akarok ilyen lenni. — Az ilyesféle csak az örömök perceit kergeti, de soha • sem láthatja meg a boldogság madarát Amit azonban Júliáról elmondott, abból még nem következik, hogy ő ilyen volna. Olvasta Tolsztoj Háború és békéjét? — Filmen is láttam. — Emlékezzék az utolsó Jelenetre, amikor Andrej Natasa karjaiban meghal, ez a tiszta, staóplelkű lány ama gondol, vajon, merre lehet most Pierre. A természet törvényei erősebbek az emberek törvényednél. — De én még élek, tanár úr kérem! — Ha Igazi, mély emberi kapcsolatok megszakadnak, ritka az, hogy az egyik fél vétkes. Engem is hagyott már él asszony és ez bizony porig sújtott; de be kéllett látnom, hogy magam is bűnös voltam a dologban, kihívtam magam ellen a sorsot — De mát vétettem én, tanár úr? Hiszen más lánnyal még gondolatban sem foglalkoztam! — Mikorra tervezték a házasságot? — A kezdet kezdetén megmondtam, hogy csak öt év múlva nősülök. Házat, kertet bútort akartam venni... De Júlia is számtalanszor kijelentette, hogy ő sem akar addig férjhez menni. — A lányok hasonló nyilatkozatait nem kell komolyan venni. Ha betöltötték a tizennyolcat vagyis megértek a házasságra, a legtöbbje megy, ha viszik. Nem hiszem, hogy tévednék: az a trabentoa doktor nyilván egy rövid határidővel ütötte ki magát a nyeregből. De van maga olyan legénynek, mint Júlia lánynak, találhat különbet is. És a belső láz, amely ilyenkor emészti az embert, lassan-lassan eloszlik majd. A szorítás, amely a szívet markolja, hétről- hétre engedni fog. — De tanár úr kérem, a szakítás fél éve történt, és nekem azóta is hónapról hónapra jobban fáj. — A természet olyanná formált bennünket, hogy sem az állandó örömet, sem az állandó szomorúságot nem tudjuk egyfolytában, hosszú ideig dajkálni magunkban. Még a mézeshetetoben is meglátogat bennünket a bánat, még á börtönben is kikacagják magukat olykor-olykor a bezárt emberek. — Úgy érzem, a magány is börtön ... — De nyitva van az ajtaja! — Mit tegyek hát, hogy ezt a csapást el tudjam viselni? — Higgye, hogy egyiszer majd felejteni, és egyszer majd újból szeretni fog. A fiatalember kétkedőén nézett rám, amiből láttam, hogy én sem bírtam kiszakítani a kétségbeesés hinárjábóL Visszatért asztaltársaihoz, akik a terem túlsó sárkában kártyáztak. <3 azonban nem játszott, csak szomorúan mosolygott a nyertesek olcsó diadalain, és messzibe révedé tekintete elárulta, hogy a zene, a tánc, a játék nem tudja lekötni figyelmét. Csalódása az első szerelemben annyira léverte lábáról, hogy az élet szép lehetőségeiben vetett hitét elveszítette, és szüntelenül arra az egy miértre keresi a feleletet D e az egészséges fiatal fa és az egészséges fiatalember kiheveri az élet csapásait Esztendők múlva a fa és a lélek évgyűrűjén legfeljebb forradás jelzi a sebet, amelyet az idő ejtett a sizes* vezetem... , ,, „
