Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-15 / 191. szám
Az érem másik — Udvariatlan a kiszolgáló. — Lassú a kiszolgálás. — Mindennapos panaszok, amelyeket már észre sem veszünk. Ha halljuk, bólintunk, hiszen volt már nekünk is ilyen, vagy ehhez hasonló élményünk, szép számmal. A lapokban is megjelent már nem egy panaszos levele, majd a következő számban az illetékes hatóság válasza: ..Panaszát megvizsgáltuk és intézkedtünk, hogy a jövőben ilyen eset ne forduljon elő. A kar- társat fegyelmi büntetésben részesítettük.” De vajon minden esetben a vevőnek van-e igaza? Lehet, hogy ezekben az esetekben igen, de mi az oka annak, hogy létrejönnek a szóváltások, az udvariatlanságok? Elindultunk tehát megnézni az érem másik oldalát, beszél, getni az eladókkal. Hogyan látják ők a vevőket? Mondják el egyszer ők is panaszaikat. Alföldi György, az egri földművesszövetkezet Széchenyi utca 74. szám alatti húsboltjában méri nap nap után a húst a vevőknek. A tiszta, egyébként forgalmas üzlet ilyenkor, a délelőtti órákban csendes. A reggeli forgalom már lezajlott. A munkába indulók bevásároltak. Van idő pár percet beszélgetni. — Huszonnégy éve dolgozom a szakmában. Nálam már elég ritkán fordulnak élő nézeteltérések. „Le tudom szerelni” a vevőt akkor is, amikor ideges, vagy nyugtalan. Nálunk inkább O túlzott igényekkel van a baj. Az okozza a problémákat, hogy disznóból mindenki combot, karajt szeretne. A marhából pedig felsált. Sajnos, az állatoknak más részed is vannak. A színhús hamar elfogy és ezt nehezen hiszik el. Azt gondolják, eldugjuk a pult alá. — Már elfogyott? — kérdik felháborodott hangon, olyan hangsúllyal, hogy a gyöngébb ídegrendszerű eladó, aki aznap már pár száz vevőt kiszolgált és nem rendelkezik megfelelő gyakorlattal, bizony elveszti a fejét és úgy válaszod, ahogyan nem volna szabad. Ez nem fordulna élő, ha a vevő kevesebb gyanakvással tenné fel a kérdést. Azt szeretném a legjobban — mondja tréfásan —, ha az állattenyésztők olyan keresztezéseket hoznának létre, hogy a vágóállatokban ne lenne csont. Az élelmiszerüzletekben szintén a gyanakvás okozza a félreértéseket. A vevők egy része minden különösebb indok nélkül eleve feltételezi, hogy be akarják csapni. — Van egy vevőm — meséli Juhász Mihályné, aki hat éve szolgál ki a Heves megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Válla, lat 92-es számú boltjában —, aki semmi árut nem fogad el első ízben. Minden árut visz- szaad. Eleinte dühöngtem. Ma már bólintok megértőén, a kért árut beviszem a raktárba és egy percen belül visszahozom ugyanazt. — Látja, ez egészen más — nyugszik meg a vevő. De amíg ezt megtanultam, eltelt egy-két év. Vannak vevők, akik csak a kettes péküzemben sütött kenyeret fogadják el. Ha nincsen, fel vannak háborodva. — Elmosolyodik. — Nálunk tehát minden kenyér a 2-es üzemben készül. És még így sem tudjuk elkerülni időnkint a veszekedést. fi, múltkor reszelni való ementáli sajtot vitt az egyik vevő. Tíz perc sem telt el, visszahozta, hogy nem bírja megrágni és „piszok alak” felkiáltással a kartársam fejéhez vágta. Van egy állandó vevőnk, a Veronka néni. Ha bejön, zeng az egész bolt a hangjától. Rohanunk kiszolgálni, ahányan vagyunk, hogy minél előbb megkapja amit kér. A pénztárnál is akad nézet- eltérés. Oka a feledékenység. Egy vevő például azt állította a múltkor, hogy már fizetett. Fél óráig voltunk kénytelenek vitatkozni véle, aztán kiderült, hogy a pénz a pénztárcájában van. Annyit sem mondott, félkalap. Nagyon kellemetlen volt. A kis tételt vásárlók mindennapos gondot jelentenek. Soron kívül szeretnének fizetni. Ezt, persze, nem engedhetjük a többi vevő miatt. Ilyenkor megsértődnek, veszekszenek. Mindez megszűnne, ha a vevők megértenék, hogy mi is alkalmazottak vagyunk, nem akarjuk becsapni őket. A Heves megyei Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat 104- es számú tej boltjában különösen a reggeli csúcsforgalom jelent nehéz feladatot Vincze Dánielnének és a többi kiszolgálónak. — A háziasszonyokon kívül sokan reggeliznek itt. Előfordul, hogy megáll a vevő a pult előtt, s reklamál: miért oldala % nem kapta még meg az árut, de hogy mit szeretett volna kapni, azt elfelejtette megmondani. Elég, ha egy vevő idege» rögtön akad több is a sok ember között. Mindenki rohan. Ha pár perccel korábban kelnének fel, nem kellene úgy sietni, és kevésbé volnának idegesek. Vannak olyan jó vevőink, tudják mit kívánnak, előkészítik a pénzt, gyorsan, ingerültség nélkül megy a kiszolgálás. Ha mindenki ilyen volna ... A Jóbarát Kisvendéglőben a déli órákban a legnagyobb a forgalom. Ilyenkor adódik a legíöbty vita. Tűzkő Gyula, a felszolgáló, még fiatalember, de már közel tíz éve dolgozik a vendéglátóiparban és sokat tapasztalt. Udvariasan, kedvesen szolgál ki, vendégei általában elégedettek, mégis előfordulnak szóváltások. — Mindenki éhes, ingerült, siet, de mikor a rendelést fel szeretném venni, akikor kezd a vendég gondolkodni, mit is kíván, holott az étlapon már megnézhette volna. Állok az asztal mellett, rohannék, mert több helyre hívnak, de várnom kell. Ez a pár perc is rengeteget jelent. Ilyenkor bizony nehéz nyugodtnak maradni. Az is idegesíti a felszolgálót, ha többször kérik azt, amit egyszerre is elmondhatnának. Tessék csak elgondolni, hány kilométert gyalogolunk egy nap. — A részegek jelentik a legnagyobb problémát. Ha nem akarjuk kiszolgálni őket, ordítanak, veszekszenek. Ha kiszolgáljuk őket, nem fizetnek. Nagyon kell vigyáznunk, hiszen pénzzel dolgozunk. Köny- nyű ráfizetni. Nemcsak rajtunk múlik, ha néha idegesek vagyunk ... Félreértés ne essék. vannaK udvariatlan kiszolgálók, nem kívánjuk menteni őket, de ez a néhány vélemény, a másik oldalról, elgondolkoztató. A hiba bizony nemcsak a ..kereskedelem és a vendéglátóipar dolgozóiban van. Valóban előfordul, hogy magunk is ingerültek, idegesek vagyunk. Igyekezzünk megkönnyíteni munkájukat, legyünk kicsit kedvesebbek. Biztosan kevesebb lesz a félreértés, nézet- eltérés. Mátéffy Zoltán MORÁL 1963 A nyugati világ felső tízezreinek botrányos életmódja. Röviden ennyi a fűm tartalma. Rolf Thiele, a fűm írója és rendezője nem kis feladatra vállalkozott, amikor a „Der SpiegeT’-botrány keretmeséjéhez megírta filmjét, amely lényegében alig tér el a Dolce Vita, vagy a Rosemarie című hasonló tárgyú filmektől. Változatok egy témára, hiszen bármennyi pénzzel is rendelkeznék a felső tízezer tőkései, új ötleteket nem tudnak vásárolni, életük minden tőkésországban' azonos. A Morál 1963 mégis különbözik két elődjétől, mert első ízben használja a gúny, a szatíra fegyverét ezzel a tárgykörrel kapcsolatban. Karneváli felvonulással kezdődik a film, ahonnan a feltűnően csinos Mariont detektívek vezetik él. A rendőrségen tudja meg, hogy a feljelentő Meyer-Cleve, a dúsgazdag nagyiparos, aki egyébként a szeretője. Az ok: nyilvános ház fenntartása, üzletszerűen elkövetett kéjelgés. Marion, bízva magas állású barátaiban, minden választ fölényesen megtagad. Amit a nyomozók nem tudnak elérni, sikerül a fiatal, ötletes riporternek, Axel Rottmannak, aki lapja nevében a vallomásért nagy összeget kínál és az „üzletasszony” nem tud ellenállni. Kezében a magnetofon mikrofonjával mesélni kezdi életét. A riporter félbeszakítja. — A valódi történet unalmas, ez nem érdekli az embereket — mondja, Marion új, kiagyalt történetet mond tellát szalagra, amelyben lehetőség és valóság eggyé olvad. A rendőrfelügyelő felháborodottan hallgatja a ki- agyalt mesét. Ragaszkodik az igazsághoz. És Marion most már jól álcázott nyilvánosházának valódi történetét mondja eL Mialatt a börtönben a történet pereg, Meyer-Cleve idegeit az események és főleg ikerlányainák züllése idegileg annyira megviseli, hogy agyonlövi magát. A koronatanú, a vádló meghalt. A vádlottá* szabadon bocsátják. Folytatódhat az „Emberi kapcsolatok ápolására alakult társaság” vidám, felelőtlen élete. Nadja Tiller tökéletesen oldotta meg feladatát és szerepébe új színeket is tudott vinni, annak dacára, hogy a Rosemarie című film főszerepét is ő alakította: de nern marad el Mario Adolf jól formált riportere és a többi szereplő alakítása sem teljesítmé- r.vélőL Wolf Wirth meglepő új ötletekkel mutatta meg azt a fejtetőre állított világot, amelyben a történet játszódik. Az újszerű fényképezési íechnika, bár szokatlan volt, mégis döntő szerepet játszott abban, hogy a történéseket a néző valóságként fogadhatja el. Rolf Thiele rendezése gördülékeny. Az események gyors egymásutánban Követik egymást. A rendező nem engedi meg, hogy a néző figyelme akár másodpercekre is elkalandozzék. A film eleven, pergő ritmusa szerencsésen társult Wolf Wirth mesteri fényképezésével és az átlag fölé tudta emelni, érdekessé tudta tenni alkotásukat. Hibája a filmnek, hogy helyenként a szatíra bohózatba csap át és tulajdonképpeni célját szem elől tévesztve, pusztán a nevettetést szolgálja. A tökéletes szinkronrendezés és színészeink egyre javuló szinkron teljesítménye is nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a közönség a filmet tetszéssel fogadta. Hibái ellenére is egészében véve szórakoztató, tartalmas film, amelyet érdemes megnézni. M. Z. DCémémj öszinteségi mániában szenvedtek az értekezlet részvevői. A lappangó „betegségnek” az igazgató engedett szabad utat, amikor beszámolója végén hangsúlyozta: _— Mindenki őszintén mondja meg a véleményét. Ne érzékenykedjünk. ne sajnáljuk egymást. Tudom, nekem is vannak hibáim. Sokat suttognak a szüklátó- körűségemről. De miért nem mondják ezt a szemembe, konkrét esetekkel megvilágítva. Csak akkor változtathatok felfogásaimon, ha tökéletesen ismerem jelenlegi elveim fonákságait. Csak bátran, elvtűrsak, ne féljünk a tényéktől. S válóban többen felbátorodtak. Egy probléma feszegetése körül tániadt pará- zsabb vita: — Miért kellett felépítenünk ezt a negyven méter magas kéményt ...? Itt egy pillanatra elhallgatott a felszólaló, mert látta, hogy az igazgató kezében megremeg a feketés pohár. De aztán bátran folytatta: — Semmi szükségünk nincs rá, milliókba került, s ráadásul — bár még csak néhány hete készült el szemmel láthatóan dől kelet felé. Nem hiszem, hogy vallási okok játszanának ebben közre — ékeskedett a bátor ember. Az igazgató (az ö ötlete volt ez a kémény) lenyelte a békát. Sőt következetességének fitogtatásaként kijei intette: — Van valami, igaza az elvtársnak. Én mindenesetre összehívok egy szakértőkből álló bizottságot a kérdés megvitatására. összeállt a bizottság, ahol már komolyabb, keményebb szavak is elhangzottak: — Ablakon kidobott pénz volt ennek a kéménynek a felépítése. Miért? Kinek van erre szüksége? Ráadásul már több mint egy méterrel bókol keletnek. Az igazgató hallgatta, még ezt a kritikát sem utasította vissza. Csak egy nagyobb létszámú szakértő bizottság véleményét kérte. Nem kellett sokáig várnia. A végkövetkeztetés: A kémény nem hogy felesleges, de már az a gondolat, hogy itt kéményt kell építeni, merénylet volt az államháztartás ellen. Türelmesen, viszonylag nyugodtan hallgatta a kritikát az igazgató. Közben a kémény tovább dőlt. S mellette egy új kémény építésébe kezdtek a kőművesek. — Nincs keret, egy újabb kockázatot nem vállalhatunk. Az első kéményért is valaki felelni fog — jött a dörgedelmes letolás e. főközpontból. Az igazgató nem ellenkezett, beleegye- zően hallgatott. A régi kémény ledőlt, az új felépült. Érdekes! Pedig a kritikus szájakat senki nem fékezte. Olasz István KTIKOKAJ TOMAN: 24 ni? — kérdezte Malinovfcmtól Rja- bov, aki a fődugattyúrúd fejében szorított meg egy csavart. — Csak nem itt, Perevalszkban? — Itt hát .. — vallotta' be zavartan Malinovkin. — Kár... Valamelyik új állomásra kellett volna kérned magad — tanácsolta Rjabov. Majd ravaszul kacsintva Satrov felé, hozzátette: — Vagy talán megijedtél attól, hogy búcsút kell mondanod a civilizáció- nak? Ez mégiscsak városka, de ott meg csupán két-három házikó az állomás mellett, körös-körül pedig pusztaság. Ezt vedd figyelembe... — Ugyan, máért venné figyelembe? — szakította félbe segédjét Satrov. — Aki tudatosan jött ide, nem ijed meg semmiféle pusztaságtól. Fjodor, te csak ne ijesztgesd. Jöjjön velünk, Malinovkin ... Elfelejtettem a keresztnevét ... — Dmitrij. i — Hát akkor, Mitya, jöjjön velünk. : Saját szemével győződik meg, hogyan élnek s dolgonak az emberek. Ott ■ telepszik le, ahol megtetszik a munka. ; — Mi tetszhet meg ott? — csodáli kozott Rjabov, miután megszorította . a csavart és kóccsomóval töröigette a ■ kezét. — Neked minden tetszik, mert Olga is ott van. , Aztán látva, hogy Satrov homloka mellől jöttek ebbe a pokolba dolgozni. Ezt meg kell érteni! Bár én megszoktam ezt a helyet, de még nékem is melegem van, róluk pedig sok veríték lecsurog. Es aztán hogy dolgoznak! Nem tapasztaltam még, hogy itt nálunk dolgozna így valaki. Tudod, szeretem az effajta népet, belevaló emberek! Csak minél több üyea jönne ide! Ilyen nép nagyon kell nekünk. Dmitrij hallgatta Bejszambajevet s közben kinézett, tanulmányozta a vidéket, Tudna-e itt járni motorkerékpár? Csak úgy mellékesen meg is kérdezte Bejszamibajevtől. — Egészen járható ez a vidék —• felelte a főkaiauz. — öcsémnek motorja van, mindig errefelé jár vele. Ha van motorod, nyugodtan hozhatod ide, kiélvezheted alaposan. Gyönyörű szép itt a természet. Dmitrij pedig nézte a vidéket s közben arra gondolt, hogy bizonyára mindenki a maga szemével nézi szü- lőfödjét és olyasmiket fedez fel rajta, amiket idegen szem nem vesz észre rögtön'. Neki például úgy tűnt, hogy a szteppe köröskörül napégette puszta, szántelein, unalmas. Csák a fehér árvalányhajbóbiták tűntek szembe még a keskeny tüskés levelű és elszórt vékony bugájú jelentéktelen tipec. — Mostanság nem teljes ez a szépség — szólalt meg Bejszambajev, amikor észrevette, hogy Malinovkin a sztyeppét nézegeti. — De látnád csak tavasszal! Különösen kora tavasszal. Ismered a festőpalettát? Bátran mondhatom, hogy az egész sztyeppe egy hatalmas paletta. Minden színt, színárnyalatot megtalálsz rajta. Szoktam néha festegetni, értek a színekhez. Tavasszal pompáznak itt a kék és sárga Íriszek, a tarka tulipánok, bazsarózsák, az aranyló boglárkák, fehér szegfűk. De most a nap felperzselt minden szépséget. Csak az árvalány haj nak nem árt semmi. , (Folytatjuk) összeráncolódik Olga nevének említésére, gyorsan hozzátette: — Ne mérgelődj, csak tréfáltam. Ki nem tudja, hogy romantikus lélek vagy? — Érdemes is vele beszélni! ... — legyintett Satrov mérgesen. — Állandóan bolondozik. De látná csak, hogyan fűti a mozdonyt! ’— Annyi szent: mesterien tudok fűteni! — felelte ön telten Rjabov. — És ne hidd ám, Dmitrij, hogy ezt csupán fizikai erővel érem el. Ehhez — Szíves, örömest. — Akkor megkérem a főkalauzt, helyezze el magát valahol. A mozdonyra nem hívhatom, tilos. Tíz perc múlva a szerelvény elindult. Malinovkin az egyik fékezőiül- kében kapott helyet, amelyben a főkalauz, egy magas, középkorú, barna képű férfi utazott. Hosszúkás fején rövidre volt nyírva a haj. Karjai hosszúak, csontosak. Bejszambajev- nek hívták. Eleinte szűkszavú volt, de amikor Malinovkin közöl le vele, pusztán két kéz nem elég, ehhez, kedves barátom, tudomány kell... — No, elég volt a dicsekvésből — szakította félbe Satrov. — Amott jön a főkalauz. Mindjárt indulunk. Hát maga, Mitya, velünk tart? — Miért ne? — felélte Malinovkin. hogy ezen a vidéken szeretne elhelyezkedni, megoldódott a nyelve és egyet s mást elmondott magáról is. Különösen Satrovot és Rajobovot dicsérgette. — Nagyszerű emberek — beszélt Lelkesen róluk. — Egészen a Volga 24. A hadnagy már elérte a mozdonyt, amikor hirtelen ismerős hangot hallott: — Nézd csak, Kosztya, ki jön itt! Malinovkin jobban szemügyre vette a napszitta, kék overállos, széles váliú legényt, aki a mozdony melleti ácsorgóit, s nyomban Fjodor Rjabot segédmozdonyvezetőre ismert benne Malinovkin közelebb lépett hozzá. Közben pedig a mozdonyfülke ablakán kihajolt Konsztantyin Satrot mozdonyvezető. — De hisz ez a mi útitársunk! — kiáltott fél vidáman és szívélyesei! intett Dmitrijnek. — Hogy van, Malinovkin elvtárs? Elhelyezkedett már? Satrov lejött a lépcsőn és eróser kezet szorított Malinovkinnal. A hadnagy duplán örült ennek < találkozásnak, örült, hogy ismét lát hatja a rokonszenves embereket ugyanakkor pedig nemcsak kikérdezheti őket erről-arrcíl, hanem el }'■ utazhat velük a legfontosabb munkál színhelyére. — Ö, nem, egyelőre még nem síké rült, Satrov elvtárs — szólalt mei Dmitrij komoran, a mozdonyvezeti kérdésére válaszolva. — Csak ígérete kaptam, egyelőre pedig munka nél kül ténfergek. — Aztán hol akartál elhelyezked
