Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-09 / 186. szám
FARKÁS ANDRÁS: KOVÁCS SÁNDOR: Qialataíit zz&nM&k i. TO A víz zajgó, türkiz-zöld rengeteg, Nyújtózom benne, s ő hűen lebegtet, Mint áramérte surranás cseveg És áramlása hullámzóan kerekded, Cirógat és mint anyja rossz gyereknek Arcom simítva, hosszan hízeleg, Szép útjai a bőrömön lebegnek, ■ S én e játékra visszaölelek. Habok hajlongó ritmus-íve Simul hozzám, s amíg a fürge cseppek Huncut nyelven ravasz pletykát fecsegnek, Nem kérdezem, hogy kér-e, hív-e A tó mélysége vagy az ég bazárja, Vagy az Egész így, folyton körbejárva. II. ÖRÖM A VÍZ FELETT A nevetés, e pettyes, könnyű labda Könnyelműn száll szemük, fejük felett, Eldobva, ejtve, üjból visszakapva Csak űzi őt a tarka képzelet, S e cifra jószág egyre tűri-hagyja, Hogy hajtsuk, már már vaskos vicceket Mesélve el, vagy jókor félbehagyva, Mert mindent nyíltan szólni sem lehet, Aztán egy asszony — ó, miféle fajta! — Kezébe fogja most a könnyű labdát Számolni, hány petty lenne végre rajta, De harcos férfiak vadul fogadják, Hogy elveszik az asszony két kezéből, S máris repül a játék ég felé, föl! m. A LANT A lány félig ruhátlan áll a parton, Ajkán bízó mosoly csipetnyi méze, Csak mozdulatlan áll, némán, kitartón, És mintha el, a tó ködébe nézne. Én hívnám is, hogy ő, mint én akar jon A tóra szállni hullámtól igézve, De ő csak néz és mosolyog kitartón, S így ő az óra nem parányi része. Lábánál a virágok szenvedélye Bódít, terülve szívre és bokorra, De egyre fenn figyel a lányka orra, Mert márvány ő, s hiába, kérdem él-e, Szívet a művész nem Iehellt beléje, Ezért csak áll és árva és mogorva. POLNER ZOLTÁN: KASZÁLÓK A mozdulatok kihajtanak a nyárból felverik a parázsló mezőket hol szelek forró kazlaiban jó szagú fűvek szellőzködnek. Neszező forróság. Ä suhogó töltés megfújja az aranykürtű tájat s hullámzanak át a földeken sötétre égett barna vállak, Belőlük magasodnak az éj sziklái a búzatáblák álmain túl. Riadozva felröppen a hold s a hajnal kaszaéHe pendüL Szerelem hajt Szerelem hajt zöld nyáron át Szerelem hajt egyre tovább, nem kiméi, hajt, tüske vérez, az utolsót kell elérned, ki lágy parton ül, ki vár ott. aki még soha nem látott, de régen ismer s Ismered, érett gyümölcs, megért neked, tűz szem, tűz száj, jaj kegyetlen, de végső már és egyetlen, vallód, hogy sorsa és sorsod, égve itt összefonódott, benne folyton magad látod, testéből szakadó másod, kit újabb szerelem kerget majd még tenálad is messzebb! PAKOLITZ ISTVÁN: A% egri várban Beleborzongtak a hegyek, olyan gyönyörű lehetett a pillanat, az a varázs- ütésű mindent-vállalás------fö lmérve ágyút, sereget, tudta, hogy bevégeztetett, hogy eleve reménytelen az egyenlőtlen küzdelem: távol van Róma, messze Bécs, az alku: birkabégetés; asszonyölelő félelem nem hálhat egy-ágyon veUp —■ szép volt a már-már vakmerő* szerelmes-haragvó erő ami szívéből fölszakadt: de szép a döntő pillanat, ha kit pityogva nem aláz a gyávító latolgatás, de szárnyát növeszti a hit, mert meg kéül tenni valamit, amit nem tenni nem lehet és másképp tenni sem lehet s amit más senki nem tehet csak aki kiszemeltetett------de sz'o a végső számvetést követő boldog remegés, a halálbiztos vállalást koronázó szívdobogás; ha nincs már semmi nehezék, mi visszahúzna, az a szép! mindeneknél szebb a diadal: az is győz, aki belehal, MGER ABEGJAN: „MÁR” bambisüvegből, házilag készített málnaszörpöt öntött. — Tizenhat forint hetven fillérért takarékbetétkönyvet váltok, a fennmaradt hórom- liarmincért pedig... na, mit gondol, mtt veszek? Látva, hogy úgy sincs akkora fantáziám, amivel kitalálnám, gyorsan hozzátette: — Hármat talMhat — Egy doboz Munkás cigarettát és egy gyufát — kockáztattam meg. — Nem! — Sörbontót. — Nemi — Talán — próbálkoztam meg harmadszorra — csak nem? ... — De igen, igen lottót veszek. Koccintottunk, sok szerencsét kívántam a boldog kéttalálatós- nak, s búcsúzni készülődtem. Pótolva a mulasztást keményen megszorítottam a kezét. Ö a szemembe nézett, s csak annyit mondott: — Máskor is legyen szerencsém! Gémes Gábor Megtudtam, hogy * a múlt héten rátekintett Fortuna, a szerencse istenasszonya. Sppen ezért keresetem fel, meg azért, fmert azt is tudtam ró- í la, hogy hetenként fmegveszi az „az áhe- stít”, s ötször két átlós i vonallal áthúzza, s ha \nem is idegesen, de | várja a pénteket. Ariról akartam kifaggatom: milyen a módsze- 1 re, tematikus — sugyanazokkal a szármákkal játszik —, \matematikus — vari- fálja a számokat —, Iszerencséjére bízza —, \ahogy eszébe jut úgy J húzza át —, vagy va- ilami más, eddig nem ^ismert módot használ. * Lakásának szobájáéban fogadott, a köny- Ivespolc előtt, kedveiben tessékelve tilte> tett le. Mint annyi i kollégám, én is feltet- \tem az első sablon- Imentes kérdést: — Hogyan sikerült > megütnie a szeren- Icsét? Kerek arcát elöntötte a mosoly, megveregette váltamat, g úgy válaszolt: — Nem volt köny- nyű .., Három éve játszom, minden héten rendszeresen. — Hány szelvénynyel? — csaptam rá, ezzel az egészen újszerű kérdéssel. — Egyszerre öt szelvénnyel, — majd szünetet tartott. — Három év alatt átlagosan 156 héten 780 esetben drukkoltam, hátha. ... S most, igen... most látom, megérte! — Milyen módszerrel játszik? — tettem fel'puhatolózva a kérdést, amiért felkerestem. Rám függesztette tekintetét, amelyben a kitartó ember fátyolossága, s az öröm apró szikrácskái keveredtek. — Faggat? — kérdezte bánatosan — ... Rendben van — sóhajtott —, elmondom, tanuljon belőle, hiszen a szerencse ne m öncélú dolog... Ötször öt az huszonöt. Mind a huszonöt számot megszerzőm a feleségem és a saját születési évemmel, elosztom a sógornőm házasságkötésének dátumával, majd négyzetgyököt vonok belőle. A maradékot köbre emelem, s a kapott számjegyet elosztom huszonöttel, majd öttel. Az így kijött egy és kétjegyű számokat írom be a szelvényembe. Ugye, nem ördöngős dolog? — Igen, azaz nem — válaszoltam, bár a fejemben a sok matematikai jel meglehetősen nagy káoszt teremtett. — Most már csak arra szeretnék választ kapni — tettem fel az egyáltalán nem szók-, ványos kérdést — mit vásárol a nyereményen? — Takarékos ember vagyok — mondta, s eközben az asztalon lévő feketés csészékbe Ionosén a férfit, minthogy apám hosszú ideje üzleti kapcsolatban állt vele. Felesége tekintélyes tagja volt körzetünk különféle női egyesületének. Merev arccal, szótlanul ültek, és nem nevettek rám, nem integettek vissza, amikor vidáman „Jó napot, Mr. Ryder és Mrs. Ryder”-t kiáltottam. Én azonban elhatároztam, hogy azért is felkeltem érdeklődésüket és ismét bekiáltottam: „Van két lovam, bérbe adnám őket lovaglásra, uram!” Meredten néztek rám. Egy pillanatra megzavarodtam, majd megvetést kezdtem érezni irántuk, de váratlanul olyan erős és bátor lettem, s elhatároztam, kellemetlen helyzetbe hozom őket. Nekibátorodva, kiáltozni kezdtem: ,,Ki venne bérbe egy jó lovat? Csak egy shilling az ára!” És már be is mentem a kapun. De senki sem mozdult. Né- hányan szórakozottan mosolyogtak, mások dölyfösen meredtek rám, a gyerekek tovább játszottak. Néhány kisfiú ugyan jönni akart, de a felnőttek visszatartották őket. Tovább mentem és árultam lovaimat, mintha a piacon lennék. Bár ott ilyen kiáltozásra már jelentkeztek volna a vevők. Ryderék, anélkül, hogy rám néztek volna, felállnak a pádról és a veranda felé indultak. Utánuk kiáltottam: „Mr. Ryder! A lovam önt is elbírja!” Néhányan felnevettek és ez olaj volt a tűzre: tovább kiáltoztam ’ .’’’derék után. m'g csak el nem tűntek a házban. Akkor egy ember jött ki a kapuhoz és szigorúan rám nézett. De én végignéztem rajta és megszólítottam: „Ha tetszik, választhat.:. egy shilling egy órára ...” Elvörösödött „Takarodj” kiáltotta mérgesen. „Senkinek nem kell a lovad!” Most már visszaindultam lovaimhoz, de a mérges emberre még visszanyújtottam a nyelvemet. Elkét nyárfa árnyékában. Aranyoszöld bogarak szálldostak könnyű zümmögéssel ágról-ágra. A lovakat ismét kikötöttem és odamentem ahhoz a két öreg úrhoz, akik a vendéglő kertjében ráérősen üldögéltek egy pádon, s akiknek ruhájáról nyomban megállapítottam, hogy idevalósiak, nem üdülő— szólalt meg az egyik. — Van itt lovaglóiskola és a hotelnak is van néhány lova... — Az én lovaim különbek, mint azok — mondtam. — Nem tudom... — folytatta az öreg és ravaszul rápislogott a szomszédjára. Annak arcán könnyű mosoly jelent meg és szakértő tekintettel nézett a kötöttem a lovakat és mindegyik szálló előtt elvezettem őket, de ezek a szállók most mind olyan egyformának tűntek merev vonalaikkal, barátságtalan külsejükkel. Egy kis patak melett lovaim megálltak inni. A levegő forró és mozdulatlan volt. A másik oldalon egy kis bódé aludt, a (Csont István illusztrációja.) vendégek. Amikor megláttak, mindketten várakozóan néztek rám, mintha minden legkisebb változás is nagy esemény lenne egyhangú életükben. Megszólítottam őket: — Gondolják, hogy a hotelból bérelne valaki lovat? — Nem tudom, fiacskám ... lovaimra. — Jó lovaknak látszanak... — mondta. — Nem a legfiatalabbak ugyan és egy kissé asztmásak, de úgy látom jó munkások voltak... Határozott léptekkel mentem be a söntésbe és megszólítottam a pultnál álló férfiakat: — Bérbe adnám a legjobb berrigulleini lovakat... Azok unottan fordultak meg és néztek rám. Egyikük megszólalt: Nincs időnk lovagolni. Aztán nevetésben törtek ki, egy másik pedig odakiáltott nekem: — Gyere ide, fiú, igyál valamit. Limonádét, mi? Közéjük álltam és utánoztam őket. Igyekeztem úgy. tartani a limonádémat, mint ők a sört. Sapkámat hátratoltam a fejemen és figyelmesen, óvatosan szürcsöltem az italt A falaikon és a palackokkal megrakott állványon, körös-körül lovak, boxolók és futballisták bekeretezett képei függtek. Nem tudtam kivenni, miről folyik a beszélgetés, s nem akartam hamar meginni a limonádémat, mert így még — amíg a pultnál álltam — volt esélyem, hogy talán mégis akad valaki, akinek kellenek a lovaim. Ahhoz a férfihoz fordultam, aki a limonádét rendelte nekem és megkérdeztem: — Nem akar lovagolni? Csak egy shillingbe kerül! Rám nevetett és egy shillinget nyomott a markomba, majd válasz nélkül fordult vissza ismét a társasághoz. Amikor nekikeseredve és értelmetlenül meredtem a mar- kómban pihenő shillingre, a csapos áthajolt a pulton, vál- lamra ütött és hüvelykujjával az ajtóra mutatott. Felhajtottam maradék limonádémat és kisiettem a napfényre. Szégyelltem magamat, rém mr-- tem a pádon ülő két öregemberre nézni. — Nincs szerencséd? — szólított meg mégis az egyik sajnálkozva, a másik pedig hozzá-. tette: — nem lovagolnak ezek a léhűtők soha! Ivással töltik az idejüket. Itt nem a legjobb helyen jársz, fiacskám. Ügy látszik, ismerik a hotel vendégeit, gondoltam — mert bizonyosan egész nap a pádon ülnek. Ez azonban nem vígasztalt meg. Nehéz szívvel mentem vissza a lovaimhoz, elkötöttem őket és- nagyon bántott az eredménytelenség. íme, egész tevékenységem egyetlen shillinget hozott, amit még akkor is olyan erősen szorítottam a markomban, mintha elröpülne. Leültem az út szélén és szomorúan meredtem magam elé. Messziről csak a két öregembert láttam, kifejezéstelen tekintetüket rám ’ szegezték, mintha most nem lenne ennél semmi fontosabb. Csend feküdt a városban, a nap égetett, a rozsdavörös kavicsokat szinte áttüzesítette. Felálltam, hogy védenceimmel haza induljak. Az álmatag. ijedős állatok hozzám bújtak. A főutca, a vendégfogadók, az üdülők eltűntek tekintetem elől, amint a meredek ösvényen felfelé haladtunk. Semmi sem tudott most lelkesíteni. Körülöttem az útszé- len csak közönséges bokrok álltak, szürke fák és burjánzó áfonyák. A lovak patái felver-, ték az út porát, amely felhőkben szállt a fák leveleire. Amikor szállásunk közelébe, a domb lábához értünk, egy fának támaszkodtam és úgy néztem, hogy a lovak , mint turkálták a földre hiül-tt száraz leveleket. .. Fordította: Antalfy István Vtiix
