Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-04 / 181. szám

Muzeum a padláson A MÁTRÁBÓL leszakadó patakmeder üresen ásítozik alattunk. S a napégette hor­dalékból kilátszó szürke és fehér terméskövek, mintha emberi koponyák lennének. Ha az egykor élt emberek csont­jaira nem is bukkantak, az egykori emberi munka bizo­nyítókai — különféle alakú, szép, csiszolt kőék, több kör alakú, átfúrt kézimalom-da- rab, a késői kőkorra emlékez­tetőn — előkerültek a domosz- lód tájból. S mint a Heves vármegyei ismertető és adat­tár is jegyzi: „Oroszlánvár kö­rül bronzsarlót leltek elég jó állapotban”. Domoszló, a hajdani szlovák település történetét Fazekas László, a néhai igazgató-kán- toartanító nyomozta, s gyűjtő füzetét ma is őrzik az iskola falai között Ezt a kutató és enrüékmewtő hagyományt vitte tovább az iskola mai igazga­tója, Szabóleska Péter. A múlt őszön „öltött testet” a régen dédelgetett gondolat: falumúzeumot kell létesíteni! Volt is álapja a gondolat­ijaik, családlátogatások alkal­mával a pedagógusok sok he­lyen láthattak régi sótartót, ivópoharat, s más egyéb dol­gokat, amelyek nem nagy megbecsülésnek örvendtek a házakban. Elhangzott az első kérés, s a gyerekek szórványo­san magukkal hoztak az is­kolába egy-egy korsót, amikre otthon már rá se nézett senki. Az idén tavasszal, márciusban, hirdettek gyűjtési napokat. Az iskola folyosójára polcos ste- lázsit állítottak, minden osz­tálynak kijelölték a maga pol­cát; s a polcok mindennap megteltek régi pénzekkel, ér­mekkel, különböző használati tárgyakkal. Lelkes ügyszere­tettel kitakarítottak, lakályos­sá tettek egy fáskamrának használt helyiséget — itt ren­dezték be a falumúzeumot ÁM... MOST nincs múzeum! A tenyérnyi szűk helyiségben —- legtalálóbban „spájz”-nak nevezhetném; innen van a pad­lás feljárata is — az óvodai raktár ütött tanyát. Az össze­gyűjtött emlékekből csak ke­veset látni a falon; csipkés főkötőket színes pruszű lkokat, díszes cseréptányérokat Egy fali tányéron héber írásjelek! Hol van a múzeum? A padláson. Égy konyhalány 'marad az óvodai raktárban, mi nekiin­dulunk a kopott deszkájú lét­rának. A látnivalók megérik ezt a néhány létrafokot! A szarufákat tartó, villás ge­rendákon, rudakon öreg, fes­tett és dísztelen korsók sora­koznak; láncos faszekrény ű óra; a padlás földjén fából ké­szített kulacsok, ivópoharak; még bokszer is — fémből önt­ve!?) kézi faragással díszített gúzsai yok, motolla, vonó — a szövésre és fonásra emlékez­tető eszközök. Mind csupa olyan holmi, amelyeket a lakásból már kiszorított vagy kiszorít a modem élet. A jellegzetes, a régi falusi élet emlékei egyre pusztulnak. S a pusztuló emlékek értékét legtöbb helyütt képtelenek felfogni, nem őrzik, nem óv­ják meg az utókor számára. Domoszlón a legfiatalabbak, az iskoláskorú gyerekek .attak neki, hogy a történelmi idők emlékeit, használati eszközö­ket, szerszámokat, régi holmi­kat összegyűjtsék. Ódon sub­lótok, kasznik nyíltak meg, előkerültek a korábbi népvise­let ruhadarabjai, fejkendők, konty-fésűk, hímzett kötény­kék stb. DICSÉRETES és követnivaló kezdeményezés született s in­dult Domoszlón. Eleinte csak szimpla „iskolaügy” volt a régi élet emlékeinek gyűjtése, s mint ilyen, később is elszigetelt jelenség maradt; nem tudta megmozgatni az egész falut. Paradox állítás: nem is baj, hogy csak az iskolásokat s a pe­dagógusokat fűtötte szenvedély! Gazdag anyag gyűlt így is egy­be s azt sem tudták megfelelő és méltó környezetben beren­dezni, kiállítani. Be kellett érjék egy volt fáskamrával. Most meg — az iskola padlá­sával. Tehát, szépen elindult egy kezdeményezés, s a megva­lósításnál elakadt! Miért? Mert gondolom, vannak ége­tőbb gondok, problémák is, mint egy falumúzeum szerve­zése! Mint a népi kultúra em­lékeinek megőrzése, az össze­gyűjtött anyagok méltó elhe­lyezése! Mert gondolom, bár­mire szívesebben áldoznak pénzt, mint erre! Mit kellene tenni? A KÖZSÉG vezetői már tud­ják s támogatják — a megyei múzeumszervezet igazgatósá­gával egyetemben — a falu­múzeum ügyét. Hasznos és szép tervet dédelgetnek: Do­moszlón skansen-t szerveznek, szabadtéri néprajzi múzeumot. Két épületet is találtak már erre a célra; kettő közül vala­melyiket megvásárolja a köz­ségi tanács. De miből vásárol­ja meg?! Saját erőből nem hiszem, hogy ez lehetséges volna. Ki segíthet hát? Addig is, amíg felelet jön: skansen helyett marad a — padlás; vagy a fáskamra! Pataky Dezső briq,áAü(iz<Ltők A hatvani járásban elsőként a zagyvaszántói Aranyka­lász Tsz-ben fejezték be az aratást. Derekas munkát végeztek a termelőszövetkezet asszonyai. Képünkön a brigádvezetők: özv. Fügedi Jánosné, Pisák Józsefné és Oláh Pál né. Amíg az öt számból nyeremény lesz így dolgozik a Másfél milliárd lottószel­vény. Ennyit vettünk meg a trafikokban, postahivatalok­ban, lottózókban a játék kez­dete, 1957 óta. Az óriási szám is azt mutatja, hogy nincsen olyan felnőtt, de talán még gyerek sem, aki ne ismerné ezt az izgalmas játékot. De a lottóval járó munkát, azt, hogy hogyan is bonyolít­ják le az egészet a szelvény­készítéstől a kifizetésig, hogy hogyan zárják ki a visszaélé­sek lehetőségét, miként húzzák a számokat — ezt már keve­sebben tudják. Pedig ez is ér­dekes. Erről beszélgettünk a lottózás „gazdáival”, az Or­szágos Takarékpénztár Sport­fogadási és Lottó Igazgatósá­gán. Yasajtók és páncélszekrények Az út a budai Várban, az Állami Nyomdában kezdődik. Itt nyomják az összes érték­papírt, a bélyeget is, itt ké­szül a sok szelvény. Valóban nagyon sok, és egyre több. Az év első felében egy-egy héten már átlagban 6 090 000 szel­vény fogyott el; az eddigi re­kord az idei 12. játékhéten következett be: 6 595 000 szel­vényei! A nyomtatást termé­szetesen komoly ellenőrzés mellett végzik, visszaélésről, „könnyű” szelvényszerzésről szó sem lehet Utána még sor­szám és darab szerint is ellen­őrzik a szelvényeket, majd biztosan leplombált, vízhatlan zsákokba csomagolva, útnak indítják az OTP-fiókok felé. A lottóárusdtók, irodák az OTP- fiókoktól kapják hetente. Az ezután következő műve­letről, a szelvények kitölté­séről látszólag nem kell so­kat beszélni. Pedig erről is van mondanivalójuk a lottó- Szákembe féknek:. * ’Sokan ” még most sem töltik ki szabályosan a lottóoédulát Olyan szelvény is érkezett már, amelyen gon­dosan besatíroztak, illetve ki­színeztek 85 kockát, csak épp a választott öt számot hagyták üresen. Pórul is jártak a „mű­vészi érzékű” játékosok; hiába volt találatuk, nem nyertek. Csak a szabályosan kitöltött szelvények vesznek részt a já­tékban. A lottóládába dobott szel­vényeket, húzás előtt, egy erre kijelölt bizottság szedi ki; ez biztosíték arra, hogy mind­egyik beérkezzék. A postán feladott lottót expressz külde­Sport fogadási és L« menyként kezelik, így minden idejében bedobott szelvény idejében ott is van a kiérté­kelő helyen. Itt számsorrend­be rakják, majd 200-as köte- gekbe kötik. A csomagok ez­után speciális vágógépbe ke­rülnek, a.gép különválasztja a fogadási és az ellenőrzési részt. A szelvénykötegek olda­lát még bekenik előhívható vegytintával, így akadályozzák meg, hogy húzás után kitöl­tött, tehát meg nem jelölt szelvények kerülhessenek a játékba. Ezt sem tartják azon­ban önmagában eléggé bizton­ságosnak, ezért az ellenőrző szelvényeket tartalmazó zsá­kokat vasajtók mögé zárt pán­célszekrényekben védik az ille­téktelen kezektől. A vasajtók- nak és páncélszekrényeiknek kettős zárjuk van, az egyik kulcsot az OTP vezető munka­társa, a másikat a Pénzügymi­nisztérium megbízottja őrzi, s a zárakat állami közjegyző pe­csételi le. Siófok, Pétervására, Balatonfüred Ezután következik a legiz­galmasabb rész, a számok hú­zósa. Ezt a folyamatot már jó néhányan látták, hiszen a sor­solást mindig máshol az ország más-más helységében végzik. A múlt heti nyerőszámokat — már tudja mindenki — Har­kányban sorsolták, az e havi menetrend pedig: augusztus 7-én Siófokon, 14-én Pétervásá­ra, 21-én Balatonfüreden, 28-án Tiszavasvári. Az öt számot különben öt. a közönség közül sorsolás által kiválasztott játékos húzza. Sokan annyira á vakszeren­csére bízzák a dolgot, hogy még be is hunyják a szemü­ket húzás közben. De aki nyit­va tartja, az sem látja, hogy mit húz: a közönség és a. köz­jegyző által előzőleg ellenőr­zött 90 számot ugyanis kis gömbökbe zárva rakják a sze­rencsekerékbe, „leskelődni” tehát nem lehet. A kihúzott öt számot a sor­solás után rejtjeles telefonhí­vással és géptávíró útján azonnal közlik a budapesti köz­ponttal, amely rögtön küldi a hírt a rádióhoz, a televízióhoz, a Magyar Távirati Irodához. Hogy jó-e ez a hír vagy rossz, az egyénenként változik, s a szerencsétől függ. Hetente igen sok embernek jó hír. Hogy kiknek, és milyen mértékben, vagyis hogy hányán nyernek és mennyit, az nap péntek este iíío Igazgatóság eldől. Sok száz kisegítő, első­sorban nyugdíjasok, és diákok hajolnak péntek délután a szelvénykötegek fölé. A szelvé­nyeket speciális „ráccsal” vizsgálják, amelyek akkorák, .mint a szelvény, s az öt szám helyén ki vannak vágva. Ha a kis ablakon megjelenik az x, van találat, ha üres az ablak, nincs. Az ügyes kis szerszám­mal egy délután két-három- ezer szelvényt^ is kiértékel egy-egy ügyesebb munkatárs. A munkát különben a Pénz­ügyminisztérium szigorúan el­lenőrzi, idegeneknek a kiérté­kelésre bemenni nem szabad. Még újságíróknak sem... 2 473 094 forint Ha találat van, az eddig páncélszekrényben tartott el­lenőrző szelvénnyel a pénzügy­minisztériumi kiküldött és köz­jegyző jelenlétében összeha­sonlítják, aztán kiszámítják, hogy egy nyerő osztályra, egy szelvényre mennyi pénz jut. Ezt már szombaton délelőtt közli a rádió és a sajtó, a já­tékosoknak pedig a pénzügy­minisztériumi kiküldött és közjegyző jelenlétében már csak a nyereményt kell fel­vennie. A két-három találatost négy nap múlva, a négyest, ötöst 12 napon belül. Az utóbbi időben különbem elég sok az ötös találat: 2 473 094 forint. A legnagyobb négyest is elfogadnánk: 1960-ban (a ti­zenhatodik játékhéten) három négyes találatra egyenként 1 110 383 forintot fizettek. Nem beszéltünk még a rá­adásról, a minden hónapban megtartott tárgynyeremény­sorsolásról, s az évenként kü­lön egyszer-kétszer megrende­zett rendkívüli sorsolásról. Az ideit néhány nap múlva, au­gusztus 4-én tartják; a „Nye­reményaratás” című játék fő-fő díja egy kétszoba komfortos'*, öröklakás, amelyhéz 4(T teZer forintos berendezési utalvány-- és személygépkocsi is jár. A Sportfogadási és Lőtté Igazgatóság dolgozói maguk is lottóznak. Hiába vannak azon­ban „közel a tűzhöz”, távol vannak a szerencsétől. A szel­vényt természetesen ők sem kapják olcsóbban, s ha pontos, megbízható munkájukkal di­csekednek is, eredményeikkel^ találataikkal egyelőre nem. Nagyobb nyeremény még soha nem volt a székházban, hiába is kértünk biztos tippeket a jö­vő hétre — ők sem tudnak még semmit... <R. Gri NYIKOKAJ TÖM A Ni FORDÍTOTTA: SARK-Öií ©YUW% Jersov, amint a pincér eltávozott. — Elég a mellébeszélésből, térjünk a lényegre. — Pedig én nem is beszéltem mellé — jegyezte meg -Malinovkin és jó étvággyal hozzáfogott az evés­hez. — Pontosan, úgy mondtam el mindent, ahogy történt. Valóban jártam a személyzeti osztályon. Megsózta a levesét és most már komolyan folytatta: — Ami pedig Zsijenbajevet illeti, nem tudom megérteni, mire kellett neki a Geiger-számláló? ... Jersov egyelőre semmit sem tu­dott felelni erre a kérdésre. Követte Malinovkin példáját és hozzáfogott az evéshez. ízlett nekik a leves. Csaknem ugyanolyan jó étvággyal kanalazta, mint Malinovkin. be Jersov a hadnagyot —, egyelőre ne törjük a fejünket ezen. Majd kiderül. Szabimnak pedig jelentse csak, hogy mire bukkantam rá. Végeztek az ebéddel. Jersov mi­előtt eleresztette volna Malinov- kint, még egyszer figyelmeztette: — Ellenfelünk ördögien óvatos. Nincs kizárva, hogy nyomoz utá­nunk, úgyhogy állandóan koiispirál- nunk kell. Most pedig sikeres adást kívánok. Aztán gondolkodjon sze­mélyes kapcsolatunk kiépítésén is. Elsőnek távozzék a vendéglőből. Én még egy kicsit elüldögélek itt. Jersov őrnagy Malinovkin távozá­sa után negyedórával lépett ki az utcára. Kis ideig kószált a városban, aztán betért a közkönyvtárba, majd 14. — Nyugodt lehet, mindent alapo­san átgondoltam. Jersovnak már volt alkalma, hogy meggyőződjék Malinovkin ügyessé­géről, s. többé semmiről sem kérde­zősködött. Nyugodtan megbízhatott ebben a fiatalemberben. — Nos, akkor ma lépjen össze­köttetésbe a mieinkkel — adta ki a parancsot és elképzelte, milyen tü­relmetlenül várja jelentésüket Szab­iin tábornok.. — Rövidesen jelentse helyzetünket, és közölje, mire buk­kantam rá a pincében. A falburkolat mögött az adóvevőn kívül még egy Ceiger-féle számlálót is találtam. Tudja, hogy az micsoda? — Mennyiségmérő műszer? — húz­ta fel csodálkozva szemöldökét Malinovkin. — Igen. az, amelyik a radioaktív részecskéket számlálja — bólintott Jersov. — De vajon mire kellett az neki? — csodálkozott Malinovkin. de ebben a pillanatban megjelent a pincér, tálcával a kezében, amelyen íny­csiklandozó levessel teli tányérok voltak. A beszélgetést más témára kellett terelni. Malinovkin ezt olyan ügyesen csinálta, hogy még Jersov is csodálkozott rajta. — És képzelje el — folytatta fél­háborodott hangon a hadnagy s kissé megemelte a hangját —, azt mondja, hogy nincs szükségük tá- virdászokra. Mit szól hozzá? A vas­útnál nincs szükség távirdászra! Egyszóval: ez képtelenség! Egysze­rűen nem tetszett neki az ábrázatám. De hát engem nem lehet csak úgy egyszerűen lerázni. Még aznap el­mentem a személyzeti főnökhöz, Mitroskin elvtárshoz... Ez igen — fordult Malinovkin a pincérhez, mintha csak most vette volna észre és ügyesen levette tányérját a tálcá­ról. — Fürge ember. — Fővárosi iskola — mosolyodott el öntelten a pincér. — Két évig dolgoztam Moszkvában, a Kazányi pályaudvar restijében. — Azt mindjárt látni — mondta elismerően Malinovkin és ismét Jersovhoz fordul: — Egyszóval berontottam a főnökhöz. Falhoz szorítottam, végül csak kikényszeri- tettem belőle az ígéretet. Az mondta három-négy nap múlva nézzek be hozzá. — Jól van no — mosolyodott «1 — Ez a számláló viszont segítsé­günkre lesz a kísértet legtitkosabb terveinek a megfejtésében — szó­lalt meg végül elgondolkozva, s fél- rotolta az üres tányért. — Valamit nem értek — vonogat- ta vállát Malinovkin. — Rendben van — szakította tel­pedig a postára. Este volt már, amikor vissz'atért Sandarbekov la­kásába. Aszkár nyitott ajtót. — Mindjárt kész a teám — mond­ta vidáman. — Jöjjön be hozzám, együtt megvacsorázunk. — Köszönöm, Aszkár Habdullo­vics — mondta Jersov és bement Zsijenbajev szobájába. Leült az asztalhoz és azon töp­rengett, mit csináljon: átmenjen-e Aszkárhoz, vagy sem. Kis idő múl­va hallotta, amint odaát valaki üd­vözölte a házigazdát: — Asszalam alejkum! — Ohalajkum asszalam; Később aztán, amikor mégiscsak át kellett mennie Aszkárhoz, Te- rimbek szobájában monoton hango­kat hallott: — „Aguzo bellahi menas-sajtán errazsim.. — Terimbek imádkozik — moso­lyodott el Aszkár és unokaöccse szobája felé intett — Régi gondol­kodású ember. Tudja mit jelent az, hogy „aguzo bellahi...”? „Könyör- gök istenhez, hogy mentsen meg a sátán kísértéseitől”: Nevetséges, mi? — Miért volna nevetséges? — kérdezte komolyan Jersov. — Nincs abban semmi különös, ha valaki hisz istenben. — No én nem is az imádságra értettem — nevetett Aszkár és kes­keny vágású szeme szinte teljesen eltűnt. — Egyáltalán meddig lehet hinni istenben? — Hát ez már bizonyos mérték­ben a lelkiismeretétől függ —, mo­solyodott el Jersov. — Maga mű­velt ember, nevelje át. — Bárki mást, de őt képtelenség — felelte Aszkár meggyőzően. — öt is meg akartam hívni egy csésze teára, hogy bemutassam magának, de kereken visszautasította. Ma es­te valami olyasmi van, hogy a val­lásos embernek sem inni. sem en­ni nem Szabad. Az asztalnál ülni és nézni a jóízű falatokat, nagyon nagy kísértés volna. Hát ezért olvassa most a külön imádságot e kísértés ellen. {Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents