Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-26 / 199. szám

é

Égig érő fa?

Lesz-e nyugalom a füzesabonyi

»A DOLGOZÓK felé peddig az a kérésem, hogy problémájukkal jövőben az illetékes szervekhez folyamodjanak, s az itt történteket ne vigyék kifele” — így hangzott a megyei illetékes összefoglalója a munkaértekezlet végén. Elnézést kérek, hogy ennek ellenére „kihoztam” a nyilvánosság elé, de odakíván- kozik, hiszen egy község nyilvánossága tárgyalja nap mint nap. Egy kérdés is ösztönzött érre, amit az egyik dolgozó tett fel ottjártamkor: „Minek jött az elvtársnő? Űgyis hiába minden.”

Az „ügy” aktáival ismerkedve döbbentem rá, mennyire jogos volt a bizalmatlan' kérdés. Esztendők óta vizsgálgatták, jegyzőkönyvek halmaza született, sőt 1961-ben egy írásbeli íigyelmzetetés is, de lényeges változás a mai napig sem történt.

Az „ügy” színhelye a füzesabonyi bölcsőde, szereplői Ur- bán Rózsi, a bölcsőde vezetője, és nyolc asszony, akik valamilyen minőségben a bölcsödében dolgoznak. A bölcsőde évtizedes működése után is csak olyan szükségmegoldás. Az épület magántulajdon. A legkisebb átalakítást sem lehet elvégezni, pedig ráférne az igazítás, mert például a gyerekeket ugyanabban a szobában vetkőztetek a szülők, ahol a bölcsődei ruhákat tárolják, s a .vezetőnőnek egyetlen négyzetméternyi, kis irodája sincs, ahol az adminisztrációs ügyeket intézze.

Az apró konyhában embertelen körülmények közit főzik 30-40 gyerek kosztját, a takarítónőnek, a mosónőnek három-négyszáz méterről kell hordania a vizet, s egy időben még ez is gondot okozott, mert az állomáson megtiltották, hogy a kiútjukról merítsenek.

az Átlagosnál sokkal nehezebb körülmények __ közt biztosítják a kis bölcsődések ellátását és mégis, ezekről a nehézségekről soha, egyetlen kivizsgálás alatt sem esett szó.

Vállalták és csinálják zokszó nélkül. A panasz másért fakad a dolgozók ajkáról. Az emberi méltóságot megtipró. a mások véleményét semmibe vevő vezetési módszerek miatt keresik fel újra és újra a községi, a járási tanácsot, a járási orvost és a védőnőt. Mennek

egyiktől a másikig, de megnyugtató döntés öt esztendő leforgása alatt sem született.

Lapozgatva a jegyzőkönyvben, megdöbbentő dolgok olvashatók: „öt éve dolgozom a vezető mellett, de elmondhatat lanul sokat szenvedünk. Bizalmatlan, goromba. Ha tésztát főzök, lejön, hogy ő üsse bele a tojást, el ne lopjam.”

„Napi tíz órát dolgozom — így a mosónő — mert egy napra való mosóport sem ad ki. Maga szórja a vízbe, nehogy hazavigyem. Ha éppen dolga van, akkor fél-egy órát várok. Naponta 10-12 óra a munkaidőm ezért.” — Soha számba nem vett túlórák, mert nem hagyja ott, hiszen a gyermekekének másnapra kell a tiszta.

„Nyolc éve dolgozunk együtt. De még egyszer nem hallottunk dicséretet. Amikor oda volt egyhónapos iskolán, az egyik gondozónő bent maradt szombat délután, csak úgy, kitakarítani a csecsemők szobáját. Még a falba vert szegeket is kivimezte és mit gondol, észrevette? Nem. Egyetlen jó szava sem volt.”

„Csak addig volt csend, amíg oda volt iskolán. Akkor egy hónapig úgy szólítottuk egymást, angyalkám, és senki nem ment haza este kisírt szemmel.”

GOROMBÄSKODIK, csapkod, szidalmazza az asszonyokat és ez így megy évről évre, De miért?

Ülünk a tanácstitkár szobájában, négyesben, a bölcsőde vezetőjével. A jegyzőkönyvek, a beszélgetések szavait idézzük s ő, mint egy megbántott gyerek, elhúzott szájjal néz ránk: Hát mindenki azt mond, amit akar... A jegyzőkönyvbe is azt írhatták, amit akartak .:; Semmi sem igaz. Én nem vagyok goromba..: Vagyha igen, csak azért, mert szeretem a rendet

— De hiszen szeretik a többiek is. Akkor is rend volt, amikor nem volt itthon! — Megvonja a vállát. — Az az egyetlen bajuk, hogy én vagyok a vezető. — Hát ez igaz. De amíg ezek az asszonyok arra a gondolatra jutottak, hogy másik vezető kellene, addig sok minden történt;.,

Majd ha ők megváltoznak, én is megváltozom — mondja, s aztán kiesve a nyugalomból, hozzáteszi: majd én kinyomozom : ..

bölcsődében ?

Majd ha ők > megváltoznak?

— Gyors számvetés, kilenc asszony hagyta ott öt év alatt a bölcsődét, köztük szakképzett gondozónők, elmentek inkább adminisztrátornak. A szerződésesekből is ment el a szerződés lejárta előtt nem egy, a vezetőnő tűrhetetlen gorombasága, bizalmatlansága miatt.

— Csak úgy mondják rám,

— mondja s a számok nem győzik meg. Ennyi szilárdság láttán kicsit meginogna az ember, ha nem tudná, hogy a bölcsődében 15—20 asszony fordult meg tíz esztendő alatt, 8 jelenleg is dolgozik és egyetlenegy sem akad, aki a vezetőnő mellett állna. Még azok között sem, akikről nem mond rosszat — mert dicsérő szóra itt is nehezen áll a szája.

Jegyzőkönyvek halmaza, elismerés, hogy az asszonyok panasza jogos, ez van az egyik oldalon. És a másikon várakozás. Vizsgálat vizsgálat után mérgezi az am úgyis rossz viszonyt a vezető és a dolgozók között, de megnyugtató döntés öt év múltán sem született.

— Minek jött az elvársnő? Csak kérdeznek, jegyzőkönyveznek és minden marad a régiben. Neki jó pártfogói vannak. Végül majd mi megyünk, ahogy meg is jósolták — mondják az asszonyok s á kesergő szavakból döbben rá az ember, milyen felelősség terhel mindenkit, aki ezzel az üggyel már egyszer is foglalkozott. A vezetőt, aki bizalmatlanságával, gorombaságaival elriasztja maga mellől azokat, akikkel együtt kell dolgoznia. És a vizsgálókat, akik csak kérdezgettek, de nem tettek semmit. Ma már ott tart az ott dolgozó tíz és húsz asszony és a velük száz és száz rokon, ismerős, barát, nem igaz, hogy a fák nem nőnek az égig! Az számít, kinek milyen rokona, ismerőse, barátja van;

NEM FIATAL már Urbán Rózsi. Ilyen korban nehéz elveket, magatartást változtatni. De egy alapos lecke talán mégis ráébreszti, hogy vétett az emberség ellen. És éppen azért, mert van remény, alkalmat kell adni neki erre, — de nem a füzesabonyi bölcsődében. Ott most már nyugalom kell.

Deák Rózsi

A sorsdöntő fénykép

A németek kezében és kezére dolgozó belgrádi rendőrség 1942 őszén hajszát kezd egy egyszerű, a háborúról és politikától kisszerűén gondolkodó, félszeg, jelentéktelen magánhivatalnok ellen, mert véletlenül megszólalásig hasonlít az ellenállási mozgalom egyik legendás hírű alakjához, Fehérhez. Zika Tasic — ő a kishiva- talnok —i félelmében és az üt- legek hatása alatt mindent bevall, aláír Fehér helyett. A sajtó közli fényképét. A belgrádi utca embere hőst lát benne, a németek pedig aljas céljaikra használják fél megfélemlített áldozatukat.

Nem kételkedünk abban, hogy Dragoslav lile, a film írója, a második világháború egyik belgrádi epizódját írja meg. Hősei megformálásánál lelkesedés és szenvedélyes politikai állásfoglalás vezette. A film azonban nemcsak írói munka, hanem képi realizáció is. Ez esetben ezzel a realizációval van baj minden jó szándék ellenére.

Túl azon, hogy az olaszok által készített csaknem azonos lélektani tartalmú film után (Rovere tábornok) látja a maJugoszláv film

gyár közönség ezt a filmet, ennek a jugoszláv alkotásnak fontos fogyatékossága a főhőst megelevenítő színész kiválasztása. Nikola Milic játssza ezt a bonyolult folyamatokat magában foglaló sorsot. Valóban jelentéktelen, felszeg, madár- csontú, nagyorrú. Játékában a kisember pózmentessége rokonszenves. Csetlik-botlik, rettegésében nem akar semmit vállalni. Nem is érti, hogyan kerülhetett ilyen szorítóba. Minden államot, minden kormányt elismer. Azért viszi a falura a család minden mozdítható holmiját, mert a két gyereknek ennie kell. Azért ad tejfelt a kevésből is Miikának, mert a csinos varrónőt szereti saját esettsége és jelentéktelensége ellenére is.

Szürke emberke, aki a küzdő felek között egy tragikus pillanatban nem véti el a lépést: tudja, hová kell állnia és saját élete árán szolgálni tudja a nép ügyét. De mindez a hőssé formálódás a főhős öntudatában nem következik be úgy, hogy előttünk magasodjék naggyá lélekben és sorsban is ez a kisember. Megszégyenítik anyja, gyermekei, szerelme előtt. így is azért félszegen, a romlatlan, egyszerű emberek módján, az orruknál nem továbblátók izgalmával és korlátozottságával elindul megoldani egy feladatot, amire a néző képtelennek tartja.

A rendező, Vladimir Poga- cia nem minden részletét gondolta végig a forgatókönyvnek és így néhány jelenet indokolatlansága nyilvánvaló. A gyötrő félelem, a háborús hisztéria, az emberekben tartósan fészkelő bizonytalanság feloldáséra a rendező komikumot is vegyít a drámai percek közé, de ezzel — hacsak átmenetileg is, futó pillanatra is — a főhős válik nevetségessé.

Zika Tasic nem rossz színész, de jó szándéka ellenére sem tudja hitelessé, hőssé tenni a kishivatalnok figuráját.

Olivera Markoviéban egy tehetséges, temperamentumos jugoszláv színésznőt ismertünk meg. Milkája kedves színfolt a a filmdrámában.

Milorad Markovié operatőri munkája néha a kelleténél jobban részletez. Záróképe befejezésnek is, szimbólumnak is megragadó. (farkas)

Szeptember l-én nyílik az új tanév

Néhány nap múlva megkezdődik az iskolai év. A nyár folyamán a legtöbb oktatási intézményben elvégezték a szükséges felújításokat, javításokat, s minden intézményben a nagytakarítást, így a tanulók tiszta, rendes, jól felszerelt iskolában kezdhetik az 1964/65- ös esztendőt.

Ez évben 47 500 általános és 6 700 középiskolás kezdi a tanulásit. A zsúfoltság megszüntetésére a városok és községek sokat áldoztak, így vált lehetővé, hogy ebben az évben már használatba lép a bükk- seéki négytantermes és az egri gyermekváros melletti nyolctantermes új iskola. A Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium négy tanteremmel bővült és felépítették benne a város legmodernebb és legnagyobb tornatermét. A Dobó Gimnáziumiban átépítik ez évben a tanműhelyét is.

A középiskolákban az igényeknek megfelelően emelkedik a szakközépiskolai osztályok száma. A Dobó Gimnáziumban a meglévők mellett egy erdészeti, (ez az országban első ilyen jellegű osztály),

Gyöngyösön a Vak Bottyán Gimnáziumban egy elektroműszerész és egy felvásárlói szakközépiskolai osztály kezdi meg a munkát. Érdekesség még, hogy a Dobó Gimnáziumban egy osztály úgy nyűik meg, hogy leányok is járnak oda. Ezel az örökös fiúgimnázium „áttörte a falat” maga előtt.

A gyakorlat azt mutatja, hogy bevált az 5+1-es oktatási rendszer, s így a szakközépiskolai osztályok mellett a középiskolások mintegy 90,5 százaléka tanul már ebben a formában ebben az esztendőben.

A középiskolák első osztályaiba 2000 tanuló iratkozott be. Külön gondot jelent az elhelyezésük, mert a kollégiumok nem bővültek. Valamit segít az extiemátusi rendszer, de az is csak akkor, ha megfelelő számú lakást kiadó főbérlő jelentkezik, s vállal diákot.

A javító- és pótvizsgák utón, szeptember elsején megyeszer- te ünnepélyes tanévnyitók lesznek, majd másodikén megkezdődik a rendes tanítás —

az új, egységes rendtartás szellemében.

A tanárképző főiskolán szeptember 7-én nyílik a tanév. A tavalyi 373 nappali tagozatra jelentkezővel szemben az idén 647 jelentkező volt. Kedvezőtlenül alakult az egyes szakokra való jelentkezés, pedig a kétszakos, új formájú képzés már lehetővé tette a nagyobb differenciálódást. A földrajz—történelem és magyar—történelem szakra például tízszeres volt a jelentkezés, míg a műszaki és mező- gazdasági szakok iránt alig mutatkozott érdeklődés. Ebben az évben 700 nappali és 2800 levelező hallgató oktatását kell ellátnia a főiskolának.

Pillanatnyilag nehézséget jelent a hallgatók elhelyezése egyrészt azért, mert a Lyceum épülete megrongálódott, s a II. emeleti tantermeket ki kéllett üríteni, másrészt mert kevés a kollégiumi férőhely, örvendetes, hogy az almagyar. dombi kollégium építkezése már megindult, s így várható, hogy a következő évben megoldódik a probléma a főiskolán. ?

VWtfWi'rfVWVWVVVVWWWWVWWWMVWVWVkVyVWWWWVWVWVWWWWWVWVWW^

NYIKOKAJ TOMAN:

m

kemregen/

FORDÍTOTTA: SÁRKÖZ* CVUtA

32.

.s. Malinovkin hadnagy nyugtalanul nézegetett körül, kereste Temiv- bek fékező kalauzt. Csak az imént szállt le a fékezőfülkéből és épp abban a pillanatban indult el a szerelvény. Hová az ördögbe tűnt? Hisz sehol sem látni.;;

A vonat egyre növelte sebességét. Mind gyakrabban villantak tova a szomszéd síneken veszteglő vagonok. Térnivbeket azonnal el kell csípni! Bele van avatva Zsijenbajev tervébe vagy sem, ez majd elválik, de most el kell csípni, bármibe is kerül. Itt az állomáson ez nem lesz nehéz. Csak két üres szerelvény vesztegel, maga az állomás pedig mindössze három szolgálati épületből állott, amelyek mögött sivár szteppe húzódott. Te- mivbek innen nem tűnhet el semerre.

A vonat most olyan sebesen futott, hogy kockázatos leugrani róla, de Maíinovkin jó sportoló volt és szerencsésen leugrott.

Vronsskij idegeskedik

Vronszkij már este megtudta, hogy Nagy-Kurgánba robbanóanyagokat szállító szerelvényt indítanak. Nyomban magához rendelte Ivaskin mérnököt, aki a robbantási munkálatok biztonságáért felelt, s megkérdezte tőle, milyen állapotban van a múlt héten érkezett ammonit.

— A legnagyobb rendben — felelte Ivaskin kissé bizonytalanul, mivel Vronszkij hangjából kiérezte, hogy az máris észrevett valami rendetlenséget. — Nálam mindig minden a legnagyobb rendben szokott lenni.

Ivaskin nehezen viselte el az itteni forróságot. Kerek képe mindig csillogott a verejtéktől. Vronszkij, aki nem szerette Ivaskint, éppen emiatt a rendkívüli izzadékonysága miatt, alig tudta palástolni ellenszenvét, amikor szóba állt vele. Ha köszöntötték egymást, sohasem nyújtott kezet neki. Ha nem is volt rá oka, akkor is belekötött holmi semmiségekért.

Most is szigorú, főnöki tekintetet vetett rá.

— Jevszej Fomics, miért van a robbanóanyag egy része még mindig az állomáson? — kérdezte Vronszkij szárazon és fintort vágott a zsebkendő láttán, amellyel Ivaskin sietve megtörölte izzadt nyakát.

— De hát könyörgöm, Anotolij Alekszejevics! — mondta Ivaskin. — A maga engedélyével ideiglenesen

tároljuk ott. De már holnap .. >

— Hogyhogy holnap? — mordult rá Vronszkij. — Még ma el kell onnan szállítani! Éjszaka egy egész szerelvény ammonit érkezik, és még ott vesztegel a régi. Puskaporos hordóvá akarja változtatni az egész pályaudvart? Azonnal szállíttassa el, ahová akarja;

— Már bocsásson meg, hová szállíthatnám éjnek idején? ... — csapta össze dagadt kezét Ivaskin. — Semmi baja nem lesz holnapig. Különleges tartálykocsikban van, amelyeket az „Egységes biztonsági rendszabályok” ötödik paragrafusa tizenegyedik fejezetének megfelelően építettünk.

A kocsikon nincs se fék, se fékezőfülke. A régi ajtókat eltüntettük. Az újakat pontosan előírás szerint készítettük el: egy nyolcról nulla kilencre. Befelé nyílnak. Én ezt kívülről tudom; Kétszázhuszonhetes, kétszáz- huszonnyolcas paragrafus ..:

— Ugyan, mit idézgeti itt nekem az utasításokat! — gurult dühbe Vronszkij. — Magam is tudom, hogy a robbanóanyagot ideiglenesen tartálykocsikban lehet tárolni, de nem szabad ennyi robbanóanyagot felhalmozni egyetlen pályaudvaron, egy egész szerelvény ammonit érkezik az éjjel vagy hajnalban.

— Akkor a másik vonalra állítják majd! — replikázott tovább Ivaskin, és a szokásosnál jobban izzadt az izgalomtól. — Mi pedig minden óvintézkedést megtettünk. A tartálykocsik el vannak látva ismertető jelekkel az ötvenharmadik és ötvennegye- dik paragrafusnak megfelelően: piros tárcsák nappal, piros lámpák éjjel. Az ajtókon fehér plakátok fekete betűkkel: „Veszélyes!”

De Vronszkij már nem is figyelt1 rá. Felkelt az asztal mellől és sietve kiment a szobából. Az állomáshoz vezető úton aggódva gondolt arra, hogy nagyon rosszkor hozzák ide most ezt a robbanóanyagot. Észrevett a pályaudvaron néhány benzinnel teli tartálykocsit. A robbantási munkálatok vezetője csak még nyugtalanabb lett.

„Ez hiányzott éppen” — gondolta

dühösen, amint tekintetét a tartályokról az épületfával megrakott szerelvényekre emelte.

— Mintha csak szándékosan tették volna, az egész pályaudvart telezsúfolják gyúlékony anyagokkal.:.

Nagy-Kurgán állomás forgalmistája, Gracsov mérnök-hadnagy csak széttárta karjait, amint végighallgatta Vronszkij t.

— Mit tehetünk! Pályaudvarunk még nincs teljesen készen, a szállítmányok meg csak egyre érkeznek:};

— De hiszen még az éjjel megérkezik a robbanóanyag — szólalt meg Vronszkij izgatottan;

— No, és aztán? — kérdezte nyugodtan a forgalmista. — Megszokott jelenség. Nem először fogadunk ilyen szállítmányokat. Nem értepr, miért idegeskedik?

Vronszkij, aki nem szerette, ha

idegeskedéssel vádolják, nyomban felhördült:

— Ki idegeskedik? Ugyan, hagyjuk!... Talán nem tudja, mi a helyzet? Bármely pillanatban diverzió lehetséges, különösen ilyen kedvező időben, amikor csaknem kétezer tonna robbanóanyagunk érkezik, a pályaudvar pedig tele van zsúfolva benzines tartálykocsikkal és építőanyagokkal.

— Tudom, mindent tudok — szakította félbe nyugodt hangon a forgalmista. — Csak nem kell eltúlozni a veszélyt.

A forgalmista már nem volt fiatalember. Sok éve dolgozott a vasútnál és munkáját tökéletesen ismerte. Persze, tudta, hogy az esetleges diverzió, amelyre az állomás valamennyi dolgozóját előre figyelmeztették, komoly, sőt, feszült helyzetet teremtett, de a fiatal mérnök idegeskedésére semmi okot nem látott.

Vronszkijt viszont dühítette ennek az embernek a nyugalma. Gracsov arcát ostobának látta. Megkérdezte tőle:

— Mégis, miféle intézkedést akar tenni?

— Nem gondolok semmiféle intézkedésre — felelte közömbös hangon a forgalmista.

— Életemben nem láttam még ilyen flegmát! — mérgelődött Vronszkij, és a kijárat felé indult. — Panaszt teszek az állomásfőnöknél.

— Akár magánál a közlekedésügyi miniszternél is — felelte a forgalmista előbbi nyugodt hangján.

E nyájas szavak után Vronszkij becsapta maga után az ajtót. De aztán mégsem ment el az állomásfőnökhöz panaszra, mondván, hogy „ezek a vasutasok mind egyformák, semmi sem árt nekik”...

(Folytatjuk)