Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-23 / 197. szám
C ostea Forasco, a bojár, megállította lovát a főerdész háza előtt. Vastag kabát volt fajta, a vállán összehúzta; pergett róla az esővíz, és marta a hideg meg a harag. A kapun túl, hátul a ház ajtajánál, huncut lobogással égett a tűz a kályhában. — Gavril! — kiáltott a bojár érdes hangon, amelyben bugyborékolt a harag. Mindjárt kijött egy magas termetű, széles vállú ember, vállig lengő szürke hajjal. Meg kellett hajolnia, hogy ne üsse fejét a kapufélfába. — Parancsára, uram! A bojár fellökte az ostor nyelével a csuklyát, amely a fejét fedte, és haragos szeme elővillant az arca barnaságából. — Vedd a puskádat, és gyere Ürtánam! — felelt szárazon. Az erdész visszafordult, bement a házba; látni lehetett, hogy félretol valakit az útjá- ból. Előszedte helyéről a va- dásztáskáját, a kürtjét, a puskáját meg a szekercéjét. Gyorsan magára kapta a kabátját, egy öreg prémsapkát nyomott a fejébe, és kiment az udvarra, nagyokat csusszantva opin- ci-jében a lucskos földön. Mot- za, a kutyája, megmozdult a vackában a ház egyik sarkánál, kezdte a láncát rángatni és elkeseredjen nyüszített- Gavril megállt, és tanácstalanul nézett rá. — Hagyd itt — rendelkezett a gazda. A jóember magára szorította a köpenyét, és kezében a puskával, szekercével kilépett az út/ra. — Mi baj van, Costea úr? — Te kérdezed tőlem, hogy mi baj van? — fortyant fel a bojár, visszahúzva a csuklyát a fejére. — IVlalmozol a kályha mellett, a kerülők sem mozgatják a fülük botját. Idegenektől kell megtudnom, hogy tolvajok járkálnak az erdőmben! Nézhetem, hogy fosztanák ki fényes nappal. Alig félórája, hogy a magam szemével láttam egyet, tudod-e... — Lehetetlen, uram! Hol...? Akkor jöhetett, amikor már befejeztem a körutamat. A bojár bosszúsan nevetett. — Menj a csudába! Ügy dugtad te ki az orrodat ilyen időben, ahogy én pópa vagyok! Ismerlek, az ördög vigyen el. — Nem bírom elhinni! Isten úgy segéljen, uram, én jártam kinn! Körutat tettem, fújtam a kürtöt, a kerülők válaszoltak. s. Semmi gyanúsat nem Vettem észre, csendes volt minden. Csak az eső eseperé- szett... Három napja esik már. Ki a csuda jönne az erdőbe ilyen időben? A bojár morgott valamit. Az erdész néhány szót dadogott tnég. — Talán csak éppen most jött..; Hátha úgy lopózott be... — Hogy a fenébe ne! — tört ki Costea.— Azt akarod talán, hogy a házad előtt sétáljon el? baja lehet annak az embernek? — tépelődött a bojár. — Nem ütöttem meg olyan erősen. Biztosan volt már valami baja...” És a földesúr léptetetett tovább a csupavíz erdőn ... K A z erdész nem szólt többet. A bojár megbökte sarkantyújával a lovat, amelynek a patája mélyen süllyedt az út Sarába. Kísérője igyekezett kiderülni a pocsolyákat, a bokrok között vágott át, fatörzstől fatörzsig, meggörnyedt, megcsúszott, elmaradozott, de aztán utolérte a lovat. Így menték jó ideig, szót sem váltva. Valami suttogásféle, olyan, mint a megkínzott ember sóhaja, lopózott át az erdőn. A fagyos köd, mint szerteszét szitált finom, nedves por töltötte meg a levegőt, és festette szürkére a nappalt. Az erdész szedte a lábát a ló farkánál meg-megcsúszva a sárban és a szekercéjére támaszkodva, fél- relökdösve a sűrű páfrányt és lerázva a bükkfák ágáról tö- megnyi vizet, amely kövér cseppekben hullt rá őszülő hajára. Bosszúsan motyogta: „A bojár haragszik, úgy kell tennem, ahogy kívánja,.. Fiatal ember, nem olyan, mint az öregje volt, Isten ne vegye bűnül. Az bízott bennünk... A fene egye meg, jobb lenne, ha ő vigyázna az erdőre, és ón lennék a bojár...” — Mit nevetsz? — kérdezte Costea, váratlanul az erdész fejé fordulva. Gavril felkapta a fejét. — Csak azt mondtam magamban, hogy rossz napja lesiz annak a fickónak, ha elkapjuk. „Ravasz róka ez a bojár —■ mondta tovább magában ez erdő őre. — Szörnyű... és nem sajnálja a fáradságot!” — Nézze, uram, talán itt van valahol a tolvaj ... Itt, ebben az új irtásban. — Lehet. Errefelé láttam. — Akkor gyerünk amoda az ösvényre, álljuk el az útját. Átvágtak a bokrokon, amelyek sárosak voltak a gályákról csöpögő víztől. Időről időre a bojár mérgesen motyogott valamit. Gavril előre ment, hogy utat törjön neki. Hirtelen, amint az irtás széléhez közeledve megálltak, emberhangot hallottak.— Figyeld csak! — suttogta Costea, és felemelte az ujját. Tompa torokhang verődött hozzájuk. Gavril gyorsan előreszaladt a fiatal fák között, hogy a tolvajnak útját állja a lejtőnél, a bojár pedig dühösen megsarkantyúzta a lovát, és nekirontott egy vörös kabátba öltözött embernek, aki reménytelenül nógatta az igában moccanni sem bíró, térdig sárba merülő ökreit. — Lopni jöttél, gazember, mi? Ügy jársz az erdőben, mintha a tied lenne! Az ember rémült arccal fordult a bojár felé. Ritkás szakáll volt az arcán, a szeme kerekre tárult a félelemtől. Rekedt hangon felkiáltott: — Costea úr! Ne taposson már el! A bojár azonban előre ösztökélte a lovát, és odaszorította a szerencsétlent a nagy hasáb fákkal megrakott szekér kerekéhez. Kétszer rávágott az ostorával, aztán hátrább húzódott kissé, és nagyot ütött rá az ólomgombbal, amely az ostómyél végén volt. Az ember rázuhant a kerékre. — Hitvány alak vagyok — szakadt ki belőle tompán, félelemteljesen. Keze a küllők után kapott, térdre esett a sárban s vér buggyant ki a sápadt ajkán. Ebben a pillanatban az erdész kibukkant a sűrűből. Dühödtem kiabált: — Gazember! Hogy a... — De a szekér előtt hirtelen megállt, mintha odaszögezte volna a meglepetés: — Te vagy az, lie? Mi a fenét csinálsz itt? Uram, ez Ile Covataru ... Mi van. vele? — Nem látod, mi van vele? — kiabált a gazdája. — Letérdepelt és forgatja a szemét. ind a ketten az emberre néztek. A szerencsétlen hunyorgott és ráncolta az arcát; a vércseppek és a szavak mintha abból a nyomasztó kínból bu- gyogtak volna fel,' amely egész testén végigrángott: — El akartam... és hogy megbüntetett az Isten ... Aztán összeszorította a fogát, és ernyedten belezuhant az út sarába. A bojár dermedten ült a nyeregben. Nem tudta, mire szánja el magát, nem tudta, mit higgyem. Gavril várt, és a tekintete szüntelenül szaladt ide-oda a gazdája meg a földön fekvő ember között. Végül szólásra határozta magát, odament a bojárhoz: — Uram úgy hiszem, fel kellene szedni, és elvinni hozzám. Nem hagyhatjuk itt... Nagyon rossz állapotban van ... — Jó. Fogd és hozzad — hagyta rá a gazdája. Az erdőőr elment pár lépésnyire, lerakta a puskáját, szekercéjét, aztán gyorsan lerakodott a kocsiról, az út szélére hajigálva a fát. Finom eső szemerkélt, s az ólom-nehéz ég mintha szaggató szomorúságba szorította volna a földet. Ile Covataru felkönyököit a szekér mellett a sárban, és halkan nyöszörgött. Gavril, miután végzett a lerakodással, a szerencsétlen ember hóna alá nyúlt, és óvatosan feltuszkolta a szekérre. Aztán odakurjantott az ökröknek: — Gyi! A két ökör megfeszítette a lábát, nekidőlt a járomnak és nagy keservesen kirángatta a szekeret a sárból. — Uram, szólalt meg Gavril egészen bátor hangom, — menjen vissza arra, amerre jöttünk. Nekem az úton kell maradnom, az pedig kerülő. A két jámbor ökör meg a szekér, rajta a földről felszedett szerencsétlen, hamar eltűnt a bokrok mögött. A bojár megfordította a lovát, és elindult az erdőn át, a mardosó hidegen át, a sóhajokon át, amelyek a mélyből szálltak fel. Lépésiben ment, ábrándozva, meggénnberedett tagokkal, mintha valami megmagyarázhatatlan önvád nyomta volna össze. Szánta magát is meg a sárgáját is, amely fél napja cipelte már a hátán. Talán kellemes lenne megmelegedni a tűz mellett, az erdésznél, ha nem vinnék oda. ,, a boldogtalant, akit ő a földre taposott. „Mi étszer is eltévesztette az utat, vissza kellett fordulnia. Érezte, hogy megint forr benne a harag. De mire az erdész kis házához ért, elillant a mérge: a szekér már ott állt az udvaron, üresen, és a színben az ökrök békésen kérőzték a füvet. Belépett az ajtón. Megcsapta a tűz édes melege. A kályhánál azonban a fatolvajt látta a földön elnyúlva, soványan, erőtlenül, sárral borítva. — Ide hoztam... — mondta halkan és furcsa tekintettel Gavril — Milyen sovány.., Másodszor is rosszul lett. Nagyon sokat erőlködött ma az ökrökkel. De jöjjön beljebb, uram ... A bojár belépett a szobába, amely tisztább volt. Valami ámyféle jött elő a sarokból; Gavril felesége. Elkapta a bojár kezét, és megcsókolta. Aztán félreállt, s keresztibe fonta mellén a karját. — A fiaitok? Hol vannak? — Dolgoznak, uram — felelt Gavril. — Asztalosok... A szoba homályos és hideg volt. A bojár úgy érezte, mintha a torkát markolná a dohosság, a por és a pálinka szaga. Ledobta a kabátját, és visszament az első helyiségbe a tűz mellé. — Csontig átnedvesedik az ember — mondta, összedörzsölve, majd a tűz fölé tartva a kezét. — Ilyen az eső! — felelt az erdész a földre szegzett tekintettel. Aztán gyorsan mondta tovább: — Csirkét vágtam, a feleségem levest főz majd belőle, tesz bele egy szál borsh- ot is! Costea bojár most egyszerre azt érezte, hogy gyötri az éhség, és valami melegféle kapaszkodik a szájára. Aztán lesütötte a szemét. A kályha túlsó oldaláról a beteg nagy, zavaros, ijedt nézéssel figyelve. Hörögve sóhajtozott1 — Gavril úr, Gavril úr! — Mit akarsz — kérdezte az erdész jólelkűen, és odament hozzá. — Gavril úr, adjon nekem egy gyertyát __ A földesúr összerezzent: ez az ember a halálát érzi! Különös megrendülés osont a bojár leikébe. Leheletnyi részvét a nyomorult iránt, aki ott, a szeme láttára viaskodott a véggel. És szavak tolakodtak a nyelvére, mint megannyi kérdés. Az erdész kis darab gyertyát hozott. A bojár nézte, milyen nyugodtan, szinte közönyösen mozog, nézte a homlokát amelyet az orra felől húzódó egyetlen ránc barázdált, őt pedig egyre jobban és jobban mardosta a nyugtalanság. Az ember átvette a gyertyát, és maga mellé tette a földre. BELLA ISTVÁN: Arcok Izmindi József, a birkapásztor, meg Herz András a postasorról, meg Horváthék az öregutcán, a Vén Meszó arca; koromból — ennyi örökség jutott rám. Ök töltik meg úti tarisznyám, ha éheznék a messze úton, mert nincsen hamuban sült pogácsám, arcukból legyen falatoznom. így élek, s ha egy éjszakán majd elhullnának tőlem örökre, elásom magam mélyen a földbe, hogy arcuk, szájuk megtaláljam. HAJNAL GÁBOR: Gerinc nélkül Jó fiú vagy, csupa lágy mosoly és mutatós egyetértés, bárkivel ülsz, mindig lelkesedőn helyeselsz. Ámde ha főnökeid szólnak, belerúgsz a barátba s könnyen elfeleded tegnapi társaidat. Élni gerinc nélkül, te puhány, mit is ér? ha a zsíros hangod haliam, már viszket a jobb tenyerem. Aztán a hátára feküdt és elnyújtózkodott. A bojár hirtelen megkérdezte: — De hát mi bajod van? — Azt mondta, hogy összevissza verték bottal — felelt helyette az erdész. — Olyan alakok, aikikkel vitába keveredett egy kis darabka föld miatt. Felülről ütötték, a hátát meg a mellét. Csupa kék-zöld folt... A bojár megint a betegre nézett; látta kitágult, fájdalmas tekintetű szemét, és újra eszébe jutott, hogyan ütötte meg az ólomgombbal. Elfordította a fejét, aztán halkan, zavartan megkérdezte: — Hová való? Mi a mestersége? Az ember egyszerre nyögni kezdett. Előre nyújtotta kezét, mintha védekeznék valaki ellen: két kezét, amelyet a nap kiégetett, amely száraz volt és csomós, mint a halott fa, két kezét, amely rabszolgaként szolgálta a földet. — Dolgozik — mondta csöndesen az erdész. — Szegény ember vagyok, robotolok, — nyögte a beteg, és kinyitotta fehérségbe fűlő szemét. — Azok az emberek ösz- szetörték a csontomat... És van egy kisfiam, aki meghalt és nem volt miből eltemetni... és be akartam vinni a városba egy szekérke fát eladni. IK öhögni kezdett. Az ingujjával lassan letörölte a vért, amelv elöntötte a száját. S aztán ijesztő tekintetet vetett a bojárra: — Most már mihez kezdjek? — mondta sűrű, ólmos hangon — Jó ég, majd visszahívom az asszonyt.., — elhallgatott, de a szeme még mindig a bojárra tapadt. Majd folytatta a fél- rebeszélést: — Igen, mondom^ gyere, asszony, menjünk a földekre, Cioarába. Ott egész nyárra találunk munkát... A szekér alatt fogunk hálni, magunk mellé kötjük a kutyát. A házat ellepte a csend. Az erdész egy zsámolyra kuporodott az egyik sarokban, A bojár hallgatott. Ügy ült a széken, mintha odakövült volna; a kedélyesen sercegő tűz fényt dobált az arcára. « — De hát mát tettem én? — kezdte újra az erdei tolvaj. — Én az mondom, hogy igen, a bojár meg azt mondja, hogy nem... Uram! — mormolta gyötrődve — uram! Sok évig küszködtem a nagyságod földjén. Adjon nekem pár garast, hogy kukoricát vehessek télre ... Mert másképp el kell adni az ökreimet, nincs miből etetni őket... Megint csend. Aztán, mintha más hang szólalt volna meg messziről, mélyből tört panasz, roskadt könyörgés: — Jóemberek! Ne tapossanak szét! Ne tapossanak el! Ne öljenek meg, jóemberek! Ügy tűnt, hogy borzongás suhan át a szürke homályon. Az ember újra elkezdett nyögni, és behunyta a szemét. Aztán elcsendesedett. Kisvártatva mégis elmormolta: — Gavril úr, adja ide a gyertyát! Valahol a házban felzokogott az erdész felesége. Gavril meggyújtotta a gyertyát; a nyomorult megfogta a jobb kezével, és erőtlenül suttogta: — Most egyedül marad az asszony... Ki sír? El kell neki vinni az ökröket meg a szekeret! — Jó’meg lesz... Az ember megrándult, aztán úgy maradt, tekintetét a mennyezetre akasztva. Borzalmakat látó arca, szomorú szeme, mintha ködbe tűnt volna. A világosság lassan-lassan kihunyt. — Irgalom! — suttogta, és nagyot sóhajtott. A bojár csak ült sápadtan a tűz mellett, és rnegcsukló hangon, alig érthetően kérdezte: — Mit tehetnék? A kinyújtott kéz végén a gyertya a föld felé görnyedt, aztán leesett és elaludt. Nem szólt senki. Az ember sorsának fájdalmas sötétségébe némult örökre. Fordította: Bán Ervin.
