Heves Megyei Népújság, 1964. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-20 / 195. szám

1

V

* DEMÉNY OTTŐ: DARÁZS ENDRE: <

<•

*

*

«

❖

♦

«

<•

<•

<•

«*

«•

<•

«•

❖

<•

❖

❖

<•

❖

,<•

❖

<•

❖

♦ \

❖

*

•»

V ❖

£

<♦

<•

<•

<>

❖

*

♦

❖

Qlinesettek elLeeitiég^eim

Nincsenek ellenségeim ezen a földön, bár kihívó szegénységben élek.

Nem jöttek hozzám vendégek soha, és én sem megyek máshoz.

Nem is hívnak.

Még nem vettem el senki kenyerét, de nem is voltam túl jó senkihez.

Dolgozom. Ügy vélem, ez a hasznos.

Lepihenek — jogom van ehhez is.

Ha szerétéiről fecsegnek körülöttem,

Tudom, hogy magukat szeretik ők is jobban.

Az éhség egyszerű törvényét észbevettem, s hiszem, — nem leszek mohó sohasem.

Nem késztethet a sors hazudozásra, míg tiszta szavak vannak birtokomban,- mert tudom

—1 eljön egyszer az az évad, amelyben egyszerű életem számonkérik.

S akkor, majd akkor — nyitott sorsomat látva, eltűnődöm íme, hiszen harc volt az élet. Barátkoztam, szerettem, munkában forgolódtam.

Tépett a kín, örültem, kenyerem odaadtam, s a legigazabb eszményt mondhattam magaménak.: 0, ha beteljesülne még a halálon innen!

Még csépelnek

Még a cséplők brummognak a szérűn, Morgadoznák a kertek alatt. Felébresztik nyárvégi álmából A mélyhangú, őszi bogarat.

Köröskörül rezegnek a szérűk. Zümmög rajtuk ezer nagy bogár. Háznyi gépek, de mégis besöpri Kötényébe őket is a nyár.

VIHAR BÉLA:

Akinek sorsán

FELESÉGEMNEK

Akinek sorsán ködök ülnek belőle miként menekülhet? Szívére hajlik, le a mélyre, bánata éjsötét vizére, s kihall belőle olyan hangot, mely zengőbb, mint a harangok, és soha többé nem felejti, elindul titkát megkeresni, szót vált a néma csillagokkal, s együtt nő meg a fájdalommal.

*

<*

<• *

i i

UI?|}/Xnj CI^Njcjí :

A szél elállt, de az eső még szemetelget Este hatra

’ jár. A sétány kihalt Nevezetességei: a kettős rendekben lépkedő nyárfák alatt fürkészve ug-. rál, hernyóra vadászik egy sárgarigó.

Aztán csörögni kezd az apró, csupagyöngy sóder: lépések csörgetik, s a ligetben, a szívkórház felől jövet, egy zömök, vaskos, medvejárású férfi tűnik föL Vállán tarisznya, jobbjában finoman megmunkált suhogó acélbot Kényelmes tempóban, otthonosan ballag, s a betommellvéd bizonyos pontján, ahol a fal tövébe akkurátus kis bádog- tábla van szúrva, — egy, kettő, állj! katonás félfordulatot tesz, s letanyászik.

A táblán, kicsit dülöngélő betűkkel, a következő privát- kiáltvány van intézve az érdekeltekhez:

SPORTTÁRSI BEETETETT HELYI KÉRLEK, LÉPJ TOVÁBBI

_________________i

A j

övevény a táblára pillant s meghitt gazdai mozdulattal ingat egyet rajta.

Semmi baj.

A sudár, seprőnyélből fabrikált karó „feszt”, rezegve állja az ingatást Elő tehát az orsót, horgokat dugót s a puhára főzött, kipattant hasú kukoricát, mert horgászbot a vékony, finoman megmunkált acélbot, s gazdája — csak a vak nem látja — pomtyozni jött a „beetetett hely”-re.

Ekkor lép színre a békés, aranybama alkony egy másik szereplője, ugyancsak a „telep”: a szívkórház félól jövet

Ünneplőben van: fehér, nyakkendődén ing, kétsoros zakó, s némileg „kiült”, megbuggyosodott pantalló rajta. Amiből nyilvánvaló: emberünk bricseszhez szokott, a csizmás felekezet tagja, s ha leül — nadrágja élét óvni —, nem csípi-rártja a vasalását.

Egyébként szikkadt napégette kis öreg. A nyaka, s a szeme környéke csupa ránc. De fejtartása, s kivált a tekintete, cseppet se öreges. Hetyke, sőt: rátarti inkább, amit csak fokoz, hogy a szájából szivar áll ki, s hogy a kalapja — legények vagy a borral bar átkozok szokása szerint — jobbra lejt kissé, a szemére van húzva.

Keményen lép, ugyancsak csikorgatja a kavicsot s tovább is haladna — mit neki egy horgász, egy bálvánnyá ülepedett istencsodája —, de a tábla, s a táblán az írás megállítja.

Annyira, hogy nicsak: a zsebére üt, pápaszemet tapogat elő, az orrára ülteti, s hogy jobban lásson, a térdére támaszkodva, olvasáshoz görbéd.

Hosszan, majszolva silabizál, a fejét is megcsóválja vagy kétszer; aztán fölegyenesedik, a szemüveget el, a szivart ki a szájból, és azt mondja:

— Nem engem illet, kérem.

— Tessék? — neszei föl bálványkodásából a horgász.

— Mondom: nem engem illet — nyomja meg egyenként szavait az öreg, s már ül is, szeme a vízen, sarkai kocogva harangoznak a mellvéd oldalán.

— Merthogy mifelénk, arra lefelé, ni — magyarázza jó szívvel, a szivart használva iránymutatónak —, mifelénk mondom, azt tartja, akinek esze van: „Hal nem étéi, özvegy nem ember.” Aztán, ha keze lenne a halnak, s összetenné, s úgy könyörögne, hogy tündériánv vagyok, elvarázsoltak, hamar egy horgot, Zámbó szaktárs, azt hiszi, kihúznám? Húzná ám az a. . Azér’ mondom — üt a fejével a tábla iránt —, nem engem illet a szózat. Csődörös vagyok én, hússal, borral élek, az a magyar embernek való, hogy lehetnék én „sporttárs”?

M

it szólhat erre a horgász, a „beetetett hely” bosz- szús, passziójában megzavart tulajdonosa? A nyelvén van, hogy táguljon innen, senki se hítta, arrébb a kocsma, fater, de közben „vendégjére talál nézni, füstfelhőben látja — a kalap most már tarkón, szikrát pattogtató szivarja az égnek —, s a látvány oly mulatságos, hogy kénytelen elnevetni magát.

— Hol járt, szakikám? Lakodalomban? — kérdi.

— Á, lakodalom! — szakad meg egy pillanatra a buzgó pöfékelés. — Kúrán vagyok én, kérem. Utókúrán... Merthogy tüdőgyulladásba’ voltam a télen, aztán úgy mondja a doktor, hogy a szívemre ment, vagy mi? A SZOT, a szanatórium, a házigazdám... Ha igaz: holnap lépek az utolsó, a harmadik hétbe...

— Hűha! Akkor baj van! Akkor nem irigylem,

szakikám! •

— Aztán méri? Tudja, milyen egy helyem van nékem? Isten ne vegye bűnömül, de az anyám ölében se volt különb. Az ágy, ha beleszállok, csak úgy reng, csak úgy hinta- palintáL A sodrony meg a matracok miatt, tudja. Koszt — amennyi köll, s amit csak akarok. Meri cédula után, kinek mi tetszik, aszerint hozzák a kartársnők ... Aztán a kert, az a.„ mit is mondjak? az a... szűzanya köntöse. Ha egyszer látná...

— Ajaj, jónak dicséri, őslakos, született füredi vagyok én, öregem. .

— Akkor meg? .

— A gondnok, a „nagyfőnök” miatt nem irigylem.

— Ismeri?

— No, hallja?!

— Személyesen?

— Hát... Mondom, füredi vagyok. Kovács. Arra ni, arra Tihany felé, a hajógyárban.

Az „utókúrás” kis öreg, aítoi csak úgy mellesleg be is mutatkozott már és „Zámbó kartárs”-nak nevezte meg magát, ezen eltűnődik valameddig és csalódottan, szemrehányással a hangjában, mondja:

— Ezt, látja... nem hittem volna.

— Mit? Hogy kovács vagyok?

— Ä ... Tőlem püspök is lehetne.

— Hát?

— Hogy.:. hogy árulkodós. Hogy beszél hozzá, aztán jól leföst majd a gondnok elvtárs előtt.

— Vagy úgy? — neveti el magát a született füredi, majd tanítva, a jóakaratú pártfogó együttérzésével:

— Nem én, a bonsizag lesz, szakikám, a maga árulója.

— Az-e? — Csap a térdére, s kacag föl diadalmasan a tilosjárt öreg. — Az aztán soha! Hö-hö — lehel, huhukkol, teljes erővel a kovács felé, hogy az kénytelen hátrakapni a fejét. — Mi ez? Borszag ez? Nocsak, hadd halljam, nyilatkozzék a szaktárs.

— Hát;.: — ámul a kovács, úgy is mint döntnök. —• Bornak csakugyan nem érzem a szagát. Ezt meg hogy csinálta, maga vén csatár? ■

— Hogyan? — nevet az öregnek még a ruharánca is. — Finesszel, szaktárs! Sofőtudománnyal!

— Vagyis?

— Feketével. Feketekávéival. Száraz duplával.

— Nem értem.

N

em hát. De ha tefus, ha sofőr lenne a veje, min- gyá’ értené. Mer’ az enyém, az én vejem, már- hogy a kisebbik, mer’ két vejem van — sofőr! Príma gyerek, csudára érti a szakmát, mint katona —, kihelyezésen ismerte meg a lányom... No, ülök én máma az újságok között, a társalgóban, vagy minek hívják, egyszer csak kiáll mögém, ki fogja be a szemem? Jancsi! A vejem! Persze hogyő! Azt mondja: Füreden écakázik, vasakat hozott a pincészethez, s hogy gyerünk, azt mondta, nagy újság van, hű, de nagy újság: onokám született, fiú, nem létezik, hogy ne innánk egyet az egészségére ... Érti maga, szaktárs, hogy mi van ebben? Onokám született?!

— Hogyne. S gratulálok is.

— Á, érti a csudát. Az, hogy az embernek onokája születik, még egymagában nem az a nagy vasziszdasz. Eddig is volt már négy, három a nagyobbik lányomé, egy a Jancsiéké, igen, de tarthattam áldomást, amikor jöttek? Nem tarthattam, mer, lámygyereknek jöttek az ártatlanjai. De ez, ez a mostani, ez fiúgyereknek jött. Trónörökösnek! Mondtam is, ne féljen, a kedves édesapjának: ember vagy Jancsi, mondtam, lesz, ami lesz, az onokám kedvééri még a szabályt is megszegem. Vezess, ahová akarsz, csak egyre vigyázz: ne legyünk szem előtt.

— Irány a „Baricskai csárda”, mi? Van rá egy tízesem,

hogy odamentek.

— Idevele! — nyújtja a tenyerét válaszképpen az öreg.- Mivel?

— A tízessel! Mer’, először is: mióta itt vagyok, folyton a méreg esz a. maga „Baricskai csárdá”-ja miatt. Gondolja csak el: mire az első, a legjobb ízű álmomat aludnám, —

Csont István: FALAK KÖZÖTT (linó)

csak úgy önti, falkában hányja magából a részegeket. Azok meg: neki a telepnek, bömbölni, devemyázni, mintha versenybe’ csinálnák... De mit is akartam mondani? Ja! Tudom már! Egy házi kimérés, odamentünk mi, nem a Barics- kába. Ott vettük magunkhoz az áldomási háromdeciket.

— Hányat?

— Amennyi szokás. Fejenként hármat. Sok? Már akinek. Mer’ a vejem, például, székálló legénynek is megtenné, én viszont, mondtam már, csak voltam maródi, a jelenben utókúrás vagyok... Csak a szabály, ugye, a szabály, az volt a baj, az vette el kicsit a szájam_ ízét. De a vejem, a Jancsi, .egy-kettő megorvosolt. Iráby a presszó, azt mondja, ott adják a borszagra a gyógyszert. Beveszi, aztán slusszpassz, csak egy kis nyomás marad, papa.

— Aztán mi lett?

— Az lett, hogy be mi a presszóba, le egy törpének maradt kis asztál mellé, s Jancsi, a vejem, csak kirendel nekem ott egy rendes meg egy száraz duplát. A kisasz- szony, márhogy a kartársnő, persze, akárcsak maga az imént: az milyen, kérem, azt mondja, az a száraz dupla? Mire a vejem: kávé, kedves, tányéron, annyi kanállal, ahány egy duplához jár.

— S maga?

— Én-e? A rendes duplát megittam, a szárazát viszont megettem. Kanállal. Meg én! Csak úgy roszogott a fogam alatt Aztán, ha Jancsi arra nógat, hogy a poharat is egyem meg — azt is megeszem. Meg bizony, annyira odavoltam.

— Mitől? A félelemtől? A gondnok elvtárs miatt? Menjen már: rendes, megértő ember az, értékelni bírja a fiúunokát. /

— Mit, gondnok elvtárs?! Volt is ott nekem eszembe’ a szabály! A nők, a fehémépek, szaktárs! Azoktól voltam oda! Ki csaknem pucéran, ki félgatyaszárban, ingujjuk semmi, ami rajtuk, az is olyan szellős, hogy...

S itt félbeszakad a mondat, más, kedvezőbb alkalomra marad a női divat kimerítő tagolása, mert a vízen megmoccan, majd ni csak: pipálni kezd a dugó.

— Megvagy! — ránt botján egy finoman erélyeset a fal- fehér kovács.

, — Azannya! — feledi a presszót és halundorát Zámbó

szaktárs is.

Aztán — mintegy varázsütésre — tele a színpad, csődület a parton.

Drukk.

— ötkilós!

— Maga pancser! Meg lesz az tíz is!

lyen és ehhez hasonló vita kíséri a halfárasztás bonyolult műveletét. Zene is zendül. A tanú pedig — aki a háttérből figyelt — továbblép, s ő a bűnös benne, ha titok marad: szákolt-e pontyot a kovács é* hány kilósat?