Heves Megyei Népújság, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-17 / 166. szám

Iparunk tervszerű fejlesztésének új eredménye jött létre Bokodon. Az erőmű látképe még a hozzá nem értő ember érdeklődését is felkelti: modem vonalai, méretei egyaránt figyelmet érdemelnek. (Középső képünk.)

Az üzem teljesítménye 200 megawatt, s a berendezése minden tekintetben megfelel a korszerű követelményeknek. A villamos energiát négy, egyenként 50 megawatt teljesítményű blokk-kapcsolásos turbó- generátor gépegység állítja elő. Az erőmű különleges előnye, hogy speciális kazánrendszerét az alacsony fűtőértékű, 2300—

tsz elnöke. — Most már sokkal jobban állunk a szállítás dolgában, mert vásároltunk három teherautót, s mihelyt van áru — máris visszük. Így szebb, frissebb, nagyobb a keletje, s áz ára is. Jó nekünk, mert átveszik, jó a tsz-tagok- nak, mert jól fizetnek érte és nem utolsósorban jó a fogyasztóknak is, mert friss és szép árut kapnak.

Kint a határban nehezen esteledik. Az alföldi síkságon későn bukik le a nap. S hogy ez mit jelent, talán nem is nagyon kell mondani, hiszen tudjuk jól: hosszabb nap több munka. Minél többet elvégezni, ez a dinnyések jelszava.

S a kereset? Az is megvan. Volt már. aki a néhány hónap alatt 100 ezer felett keresett. De megérdemlik, nomád életet, bizony, szórakozás nélküli heteket élnek ezek az emberek márciustól szeptemberig ...

(A. É.)

átön

szovjet turistákkal Egerben

Erzsébet királynő dinnyéi

— Üljön már le. Különben magának most nehéz leülni. Sétáljunk, összefogta pongyoláját és felállt.

— Meséljen már valamit.

Ahogy ezt kimondta, valahogy nehezebb lett szólnom.

— Képzelje osztályvezető let- torn — mondtam magamon gúnyolódva.

Erzsi megnézett

— Mi a csuda?

— Ilyen beteg verébbel mint én, csak magasztosai lehet cselekedni;

— Kár.

Megálltam. Mankóimra dőlve Ctorehajoltam.

—- Kár? Miért?

— Csak úgy, nem való maga irodába:

Elakadt a lélegzetem.

— Na mit néz, hát nem is ;.

— Igen.

Most jutott eszembe: róla nem is kérdeztem.

— Maga hogyan került ide?

— Semmi különös.

— Mégis?

— Nem érdekes.

— Ja, bocsánat.. .

— Szóval, főnök lesz ... az se rossz. Csak azután megismerjen ...

— Ugyan — ordítani lett volna kedvem.

— Nem fáradt?

— Á, dehogy...

Rám nevetett és megszorította a mankót markoló kezemet

•— Kár, hogy csak most találkoztunk. Én holnap kimegyek innen — szomorúan nézett

— Megy vissza?

— Hová? Én itt lakom a városban.

— Igen?

— Hát... A Csemegében dolgozom.

— Értem.

Szótlanul mentünk egymás mellett

— Mennem kell, maga is kifáradhatott

— Igen ... A, dehogyis ;;;

— Akkor... gyógyuljon meg... — félrehajtotta fejét. Szép volt és bizalmasan nézett rám, mintha nagyon sokat tudnánk egymásról.

Elindult.

— Viszontlátásra — mondtam.

Megállt.

— Igazán viszont akar látni?

— Igen ... Szeretném.

— Tudja melyik a takarékház?

— Tudom — válaszoltam, pedig sejtelmem sem volt, melyik;

— Nahát. Első emelet kettő. Hat után otthon vagyok. Jó vacsorát főzök magának.

Messziről szólt vissza.

— Hármat csengessen.

Másnap hajnal három felé

aludtam el. Nehéz napok következtek. Másképpen is lehet élni. Fogok is. Kellek én a nőknek. Az a fontos. Nincs nekem olyan nagy bajom. Valóban kellek neki, vagy csak vissza akarja adni a kölcsönt? Persze,

csakis.;; Mi kellene rajtam? Ha csak a mankóim nem. Vagy talán mégis? Ha kellek Beid, akkor nincs baj, akkor másnak is jó lennék ;;. Csak éppen a bányába nem kellek. Olyan mással is megesik. Ahhoz egy kis tüdőbaj is elég.:.

Verának nem örültem úgy mint eddig. Pedig ő jött kitartóan. Hozta a rengeteg ennivalót és napról napra jó híreket. A szakszervezeti bizottságon azt mondták, hogy az új házakban lakást kapunk.

Hallgattam a kedves szavát és türelmetlenül válaszolgat- tam.

— M3 van veled, kedves — kérdezte aggódva.

— Semmi .; s

— Ugyan ;. s

— Látom én :. 5

— Hagyjál;:.

Vera arcán megmerevedett a szép, szelíd mosoly.

— Drágám ... na ... fáj valami?

— Nem ; ::

— Akkor?

Ránéztem és nem láttam az arcát.

— Semmi... semmi ... csak elegem van a csivitelésedbő!...

Elakadt a lélegzete.

— Te...

— Mindent elintéztek... még a bőrömet is kicserzitek, hogy legyen lábtörlő az új lakás elé...

Már hangosan beszéltem. Vera rémülten felállt.

— A lakás ... a lábamért... És még mindent meg is kell köszönni... mert mindenki szeret...

Vera körülnézett a kórteremben, hová meneküljön.

— Csak éppen öt perce nincs senkinek, hogy belém nézzen...

Vera sírva futott ki a teremből. Mindenki engem nézett.

— Korán kezditek — szólt át Józsa Sándor, most nem tréfából.

Hátat fordítottam neki.

Megint besötétedett. Mindig féltem a kórházi sötéttől. De akkor este inkább magamtól tartottam. Torkon szorított a ragadós sötétség. Az ágy alá nyúltam. A demizson vidáman kotyogott.

A klinika órája tétova, gyáva hangon ütötte a tízet Az alattomos, gyenge kalimpálás sokáig egyre hangosabban zúgott az agyamban.

Lecsúsztam az ágyról. Nagy keservesen felhúztam a nadrágomat a pizsamára. A portásfülke világos volt, de az öreg kiment valahová. Szerencsémre a kapu előtti taxiállomáson két kocsi is állt.

— Parancsol?

— A Takarékházba.

Nem tudtam beszállni a kocsiba.

— Mi lesz?

— Segítsen ... nem kívánom ingyen...

— Ó, kérem ...

Erzsi nagyot nézett.

— Azt hittem, söha nem jön...

— Miért ne? ...

Hosszú konyhán és sötét fürdőszobán keresztül vezetett a szobájába.

— Jaj, most mit adjak enni? Már minden zárva...

— Nem vagyok éhes.

— Valamit...

— Igazán nem.

— Akkor iszunk.

— Jö.

— Pertut.. — Hamisan kacsintott.

Míg előszedte az üveget, körülnéztem. Ócska, régi bútorok. Tisztaság. Csővázas keretben lavór, a földön kancsó.

— Akkor...

Kart karba öltve ittuk fenékig a keserű, rossz bort.

— Szervusz.

— Szervusz.

Szájon csókolt, én meg visz- sza.

Leültünk az ágy szélére.

Ismét töltött. Ittunk. Odabújt hozzám.

— Én ma leiszom magamat.

— Miért? — kérdeztem és fél kézzel átöleltem a derekát.

Szépen eltette a kezemet.

— Ne haragudj — és szomorúan mosolygott.

— Te ne haragudj.

— Ugyan. Pocsék az egész.

— Mi?

— Nekem semmi se sikerül. Te tetszettél nekem.

— És most?

Töltött. Ittunk. Vállat vont. Szájon csókolt.

— Mindegyik. A férfiak...

— Igyunk.

— Most te tölts.

Töltöttem.

— Nincs szerelem, csak csalás ...

— Tévedsz ...

— Ó, te nagyokos... — felcsapta az államat. .

Hosszan csókolóztuhk.

Kiittuk a negyedik kétdecis pohár bort is.

Csuklóit és már nem mosolygott. Megrázkódott. Végigdőlt az ágyon. Sokáig hallgattunk. Nem tudom, mennyi idő telt el. Fejemet a tenyerembe hajtva ültem. Nagy sokába egyenletes szuszogásra letten:, figyelmes. Odanéztem. Aludt. Keze lelógott az ágyról. Nem tudom, mi történt velem. Súlyos ütést éreztem a szívemen Felkínlódtam magamat. Néztem az élettelenül lógó kezet Addig se voltam részeg, de akkor teljesen tiszta lett a fejem.

Ezt nem. Akkor inkább semmit. így nem hagyom magam. Ezt nem. Nem.,, lehet eszméletlenül ...

Nem szégyelltem, hogy hangosait beszélek.

Meg tudtam volna ütni azt a nőt. Pedig szép és kedves. Jóval fizetett a komiszságomért. Mégis ütni lett volna kedvem. Azért, mert így hagyja'magat A magam ördöge feküdt előttem. Gyűlöltem azt a lecsüngő kezet, amely nemrég még simogatott. Irtóztam tőle, mert az élve is halott volt.

Vettem a mankómat és amilyen csendben csak tudtam, kibotorkáltam a lakásból.

A házmester úgy nézett rám, hogy a húszasból nem kértem vissza.

A másik húszast a portásnak adtam.

— Hát ez meg micsoda?

— Semmi — keservesen kacsintottam.

Azt hiszem, megrémült az arcomtól, mert csak legyintett és tovább engedett.

Leültem az ágyam szélére. Hallgattam az emberek nehéz, sípoló lélegzetét. Aztán felálltam. Kitornáztam magamat a két ágysor közötti folyosóra. Az ágyam végéhez támasztottam a mankóimat. Teleszívtam a tüdőmet. Léptem egyet. A szívembe nyilait a fájdalom. Azután még egyet. Már csak a jobb lábamat tartó gép vaskengyelének koppanását hallottam.

(Vége.)

Valóban, A körülbelül három méter széles, öt méter hosszú védett, nagy légterű kunyhóban ott a rácsos kiságy, rajta a rongybaba, meg a többi játék. A [kunyhó előtt virágos- kert idézi a szép csányi otthont, véle szemben, pedig a nyári konyha. Tyúkok kará- tyálnak szerteszét, s a kis házikóban, fenn a keresztgerendán — telepes rádió.

— Inkább fárasztó ez a munka, mint nehéz. Egész éjjel ügyelni kell, nehogy a nyíllak sok kárt tegyenek az ízletes és nagyon drága exportáruban.

— Karbiddal robbantanak éjszakánként, mégis sok a baj, mégis sok a nyúlrágás.

— Ezt a munkahelyet nem lehet elhagyni, amit vállaltunk, azt éjjel-nappal, mindenre vigyázva, folyton itt őrködve kell elvégezni.

— 80—90 vagon dinnyét szállítanak el a tsz-ből — mondja később Szitás Elek, a

— No, nem ez, amit megkóstoltak, hanem a testvérkéi! Az angoL királynő udvarába mennék az első érésű Sugárbébi elnevezésű görögdinnyék!

Mindannyian falatozunk. Egy szép példányt — lehet vagy négykilós — felvágott Hegyi Kálmán kertészeti brigádve- zető, és mint a gyerekeknek szokás, kiosztotta a szeleteket.

Az asszonyok, akiknek keze mimikája nyomán fejlődött ilyen széppé a dinnye, ugyancsak szívesen ízlelgetik.

— Akikor lesz már jó, amikor forint lesz egy kiló! — így az egyik.

— Ahogy »esszük. Most meg nagyobb belőle a jövedelem.

— Bírják az ^udvarban”!

— Miért ilyen

Éücsük?

— Mert Nyugatra ez a fajta kell. A hűtőszekrényekben

»igán elfér egy ilyen dinnye, nagyobbat csaik itthon eszünk.

A tamaörsi Dózsa Tsz diny- Byeföldjén járunk. Lábunk alatt érdekesen surrog, csikorog a kvaroos homok. Ki [hitte Tolna, hogy ezt a talajt szereti B dinnye? Hatalmas terület ez a dinnyés. 160 hold! Kimondató is sok, hát még megdolgozni?

— Kt vagyunk március óta, aztán körülbelül szeptember vese lesz, mire hazakerülünk.

— Haza? — nézek a fiatalasszonyra.

— Haza, haza — Gsányba. Ml csányiak vagyunk, tíz család végzi a dinnyeföld munkáit, nekünk is 16 holdunk van az urammal. A tamaörsiek csak bérmunkások ezeken a földeken.

— A dinnyének nagy gondozás és sok figyelem kell, kényes jószág! — egészíti ki Szabó Lászlóné „dinnyés” szavait a brigádvezető.

— Itt élünk. Ez a mi kis birodalmunk hónapokon keresztül — mutat szét a kunyhóban. — A férfak lejönnek

Szabó Lászlóné Csányből jött a családjára!, hogy szakértelmével, nagy gyakorlatával legítsen a termelőszövetkezetben.

kora tavasszal, náddal, sárral, fával megcsinálják a besüly- iyesztett kunyhót, kis konyhát, aztán jövünk mi is utánuk. Itt van a kislányom is.

.. .Ahol most vagyunk, ez a várnak a felső része, de rövidesen megtekintjük a kazamatákat is — hangzik az idegen- vezető szava.

A hűvös folyosókon egy kicsit megborzong az ember, a kinti 30 fokos hőség után váratlan a nagy hőmérsékletcsökkenés. Járjuk a folyosókat. Szép lassan haladnak a vendégek, s a legapróbb dolgokra is kíváncsiak.

Nem irigylem az idegenvezetőt, a kérdések özönével árasztják el.

— Mikor épült a vár?

— Hány kilométer a föld alatti alagút?

— Milyen súlya van egy ilyen ágyúnak?

— Ki is volt az a Bomemisz. sza?

Forgács Béla általános iskolai szakfelügyelőnek, — aki a szünidőben mint idegenvezető

2800 kalóriás, úgynevezett égő- palával táplálhatják. Ez a körülmény már egymagában is hangsúlyozza az erőmű hasznosságát.

Második képünk az előmelegítő állomást ábrázolja. Ez a több emeletnyi berendezés a hűtővizet a megfelelő hőfokon juttatja vissza a kazánokba. Harmadik képünkön a turbógenerátorok egy része látható. Ezeket naponta ellenőrzik.

ŰJ ERŐMŰ

... INNEN a Kálvária-dombról nagyon jól láthatják a várost. Az ott a minorita-templom, az a székesegyház...

Kattognak a fényképezőgépek, berreg a kisfilmfelvevő, a noteszokba serény kezek írják a hallottakat, hogy hazatérve, vissza tudjanak emlékezni a turisták egri tartózkodásukra. Néha egy-egy névnél azonban megáll a tudomány. Az idegenvezetőnek kell szép lassan, újra és újra szótagolva elmondania, amíg végre belekerül a jegyzetfüzetbe.

De nem is lehet csodálkozni ezen, hiszen a 33 fős turista- csoport — többnyire mérnökök, kereskedelmi dolgozók, tanárok — a Szovjetunióból, Alma. Atából és Szemipalatyinszk városból érkezett Egerbe. Nem csoda így, ha nehézséget okoz a furcsa, idegen magyar nevek leírása.

tevékenykedik, — szinte másodpercenként válaszolnia kell a kérdésekre.

A VÁR UTÄN a minarethez

megy a csoport. A szovjet turisták csodálkozva nézik a magas, karcsú épületet. Valaki megpróbálja a müezzin hangját utánozni. Kitör a nevelés.

Közben megérdeklőd <hy?

Makszimenko könyvelőtől, hogyan tetszik a város.

— Nagyon szép hely Eger — feleli, — örülök, hogy megismerkedhettem vele. Jól érezzük itt magunkat

De nincs sok idő a társalgásra, a csoport elindul a székes- egyház felé. A Dobó téren megállunk a híres várvédő szobra előtt. Forgács Béla röviden ismerteti Dobó István •élettörténetét. Benézünk a minorita-templomba is, aztán indulunk tovább a székesegyházhoz.

Az épület monumentalitása, szépsége mindenkit elbűvöl és kíváncsivá tesz. Ismét megindul a kérdéslavina. Hát még akkor, amikor a lépcsőkön felérve, belépünk az épületbe.

— Gyönyörű- —mondja Anna Caplina, a fiatal, szőke hajú alma-atai orvosnő.

INDULUNK tovább. Rövid ismertetés a tanárképző főiskoláról, megtekintjük az épületet, aztán a szovjet hősök emlékművét, majd a Klapka utca árnyas lombjai alatt, a strand felé tartunk.

Rekkenő a hőség, már csak a víz gondolata is szinte hűsítőként hat az emberre. Hát még ha fürödhet is benne.

Rövidesen mindenki a hűvös hullámokban lubickol, vidáman csapkodják a vizet a turisták. Egyedül Alekszej Puna- csov — aki egy húsfeldolgozó üzemben dolgozik — ül a medence partján és beszéd élményedről.

— Nem voltam még én sem

külföldön és így nagyon örültem, hogy eljöhettem Magyar- országra. Eger tetszik, kedvest barátságos város. Tele látnivalókkal. Csak sajnos, kevés a* idő, nem jut mindenre.

A FÜRDÉS után még egy rövid séta következik, aztán lassan elindul az autóbusz Budapest felé. Az ablakokból kiváncsi arcok néznek kifelé — utoljára mindenki szeretné még látni a várost. A motorzajból és a beszélgetés hangfoszlányaiból kihallatszik egy hang, ahogy idegenes akcentussal mondja:

... Viszontlátásra, Eger!...

Kaposi Levente