Heves Megyei Népújság, 1964. július (15. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-10 / 160. szám

Bécstől—Accráig Kát P C? P í nrvnc* ° csószór/ palotában __ 1 '' UrFOS* Afrika forró ege o/ott Dr. Gombkötő Béla érdemes orvos, megyei sebész- főorvos, ez orvostudományok kandidátusa, a magyar delegá­ció egyik 'tagjaként részt vett a Becsben megrendezett nemzetközi sebészíkongresszu- son. — A világ csaknem vala­mennyi ox-szága képviseltette magát ezen a kedves vendég- szeretettel és nagy ' szakérte­lemmel megrendezett kong­resszuson, ahol több mint 1500 sebész adott találkozót egymás­nak. A kongresszus színhelye, a régi császári palota, a Hof­burg volt. Egyszerre hat te­remben folytak az előadások, s az egy hét alatt a sebészet különböző ágainak legjobb szakemberei számoltak be a kutatásaikról és a gyakorlati eredményeikről. Minden 'elő­adást nem tudtunk meghallgat­ni, de lehetőségünk volt kivá­lasztani a minket legjobban ér­deklő témákat. Jómagam a gyomor- és az urológiád sebészet témakörébe tartozó előadásokat hallgattam. Nagyon érdekesek, tanulságo­sak voltaik ezek az előadások, főleg a japán professzortól hallottunk sok újat. A filmek jelentették szá­ntunkra az egyik legnagyobb élményt. Nagy szakszerűséggel készített filmeket láttunk, kü­lönböző plasztikai műtétekről, visszér-zavarofcról és bemutat­ták a mozgó röntgenfelvétele­ket is. Az előadásokon túl le­hetőségünk volt találkozni az ismert, világhírű professzorok­kal és a témakörönként meg­rendezett kerekasztal-beszélge- tésöken kicserélhettük tapasz­talatainkat. Ügy érzem, a magyar orvos­tudománynak nincs szégyen­kezni valója a külföld előtt. Csupán a technikai felszerelé­sekben vagyunk lemaradva. Ezért néztük nagy izgalommal a palotában megrendezett cso­dálatosan szép műszer- és gyógyszerkiállítást, ahol a kü­lönböző gyárak a legújabb gyártmányaikat vonultatták feL Megvallom, kissé irigykedve néztem a gombnyomásra mű­ködő új műtőasztalokat, a vér- mennyiség-meghatározó készü­lékeket és a sok-sok korszerű orvosi berendezést. Milyen jó lenne belőlük egynéhány itt, Egerben is. A hét nap gyorsan elszaladt. A nyolcadik napon már visz- szafelé indult a vonat... Dr. Ringelhann Béla kiváló orvos, megyei laborató­riumi főorvos, az orvostudo­mányok kandidátusa, családjá­val másfél évre Afrikéba, Ghánába utazott. Az utazás mindig izgalmat, nagy készülődést jelent. Még ekkor is, ha csupán a Balaton, Vagy esetleg a közeli Bécs az útirány. Hát még ha valaki a messzi Afrikába készül s még­hozzá nem is egyedül, s nem is két hétre csupán. Az indulás előtti napokban a nagy készülődés kellős kö­zepén zavarom a messzi útra induló családot. Már látszik, hogy közeledik az indulás ide­je; a szobában nagy utazoko- sarak, az asztalon szál,könyvek társaságában néhány orvosi műszer, a gyerekek füzetei, is­koláskönyvei és még sok min­den apróság, ami nélkülözhe­tetlen egy ilyen hosszú „ki­szálláshoz”. Ülünk a kényelmes fotelben, s konstatáljuk, hogy kellemesen hűvös a szoba, nincs olyan nagy meleg. Leg­alábbis nem olyan, mint ami­lyen Afrikában várja a Rin- geUhamn családot. — Nem volt könnyű az elha­tározás. Ügy kezdődött az egész, hogy az elmúlt év no­vemberében telefonhoz hívtak az Egészségügyi Minisztérium­ból és feltették a kérdést: vál­lalnám-e Ghana fővárosában, Accrában, egy új laboratórium szervezését? Meglepett a kérdés, az aján­lat. Néhány napos gondolkozá- si időt kértem. Aztán összeült a családi tanács. Bár nem szívesen hagyom félbe eddigi munkámat, kuta­tásaimat, de őszintén megvall­va, nagyon izgatott ez az af­rikai út. Ritkán adódik ilyen lehetőség. Üj, különleges terü­let, segíteni egy nemrég füg­getlenné vált ország egészség­ügyének kialakításában, a hely­színen tanulmányozni a trópu­si betegségeket... Ilyen és ehhez hasonló ér­veket soroltam fel önmagam számára. A feleségem könnyen belement az utazásba, de a gyerekek már nehezebben ba­rátkoztak meg ezzel a gondo­lattal. — Az sem volt olyan veszé­lyes — veszi át a szót az or­vosfeleség — a kicsikkel sem­mi probléma nem volt, Ágnes még örült is, a hétéves .Zsuzsa lányom pedig csak azon so­pánkodott, hogy vajon majd mit tudnak játszani a fekete gyerekek. Egyedül Gabriella keseredett el, de ő is csak a barátnői miatt Most végezte a hetedik osztályt, 13 éves, már van. társasága, s a barátnőit bizony nem vihetjük magunk­kal. Afrika érdekes, izgalmas földrész és szokatlan is az eu­rópai ember számára. S mit tudnak erről az országról, amely másfél évig otthonuk lesz? — Bevallom, ez ideig nagyon keveset tudtunk Ghánáról. De amikor közöltem, hogy elfoga­dom az ajánlatot, Budapesten találkoztam leendő főnököm­mel, az accrai intézet igazgató­jával. Ö sokat beszélt Gháná­ról. Elmondta, hogy mit vár­nák tőlem: az intézet kereté­ben meg kell szervezni egy új laboratóriumot, tanulmányozni kell a véríképzőszervi betegsé­geket és részt kell vennem az orvostovábbképzésben is. Nem akarom szakmai dolgokkal un­tatni, csupán egyetlen körül­ményt említek. Bár ahogy el­mondták, az intézet és a hozzá tartozó kórház nagyon korsze­rű, mégis úttörő munka vár: ott nincs semmiféle felmérés, statisztika a betegségekről, a gyógyítás eredményeiről, ott mindent elölről kell kezdeni. Ma mór sok mindent tudunk Ghánáról. Beszereztünk min­den található könyvet, útle­írást, amely az ország életéről szól. Ez itt épp egy angol nyelvű könyv, teli képekkel. ízléses könyv, szép, színes felvételekkel illusztrálva. Acc­ra. A képeken színes vásári forgatag, viskószerű építmé­nyek és modern, sokemeletes házak, kerékpárok és karcsú gépkocsik váltják egymást. — Nem is annyira a meleg ott az elviselhetetlen, inkább a levegő nagy páratartalmát ne­héz megszokni. Megpenészedik a ruha, ezért ott a szekrény­ben állandóan villanyt kell égetni — sorplja a gyakorlati gondokat a feleség. — Az intézetben van már egy magyar orvos, s azzal le­veleztünk az utóbbi időben. Ö már tapasztalt ott egyet-mást. így tudunk már a Harmattan szélről és a termesz-invázióról is. Azt mondják, ez a legve­szélyesebb. Még a rádió is jelzi közeledését. Én a mér­geskígyótól félek a legjobban, s főleg a gyerekeket féltem. — Nem olyan veszélyesek a kígyók, azok is félnek az em­bertől — nyugtatja a családot a doktor. — Különben is ka­punk léghűtéses gépkocsit, azzal közlekedünk, az őserdőt pedig csak megfelelő kísérettel közelítjük meg. Már egy egész magyar kolónia van odakinn, ha ők kibírják, mi is. A család tovább folytatja a csomagolást; 180 kilogramm, — ennyi lehet a kosarak súlya. A repülőgépen szigorú szabályok vannak. De azért nem marad ki a csomagból a könnyű nyári ruhák mellett az angol szótár, az írógép, a fényképezőgép, kávéfőző, a jó adag pirospap­rika (ezt sokan várj ált. oda­kinn!) és a táskarádió sem. (A Kossuth rádió rövidhullámú adását Accrában is jól veszik.) Másfél évig hiányzik majd az egri kórház laboratóriumá­ból dr. Ringelhann.Béla: Af­rikában gyógyít, ott végzi kuta­tómunkáját, másfél évig hiányzik három kislány az egri iskolából: Accrában járnak addig angol iskolába. Ha mind­ez nem is tekinthető felfedező körútnak, de lelkes és izgalmas vállalkozás. Márkusz László PÉm, JELVÉntY, ÉKSZER Látogatás az Állami Pénzverdében Nyugtalan teremtés a pénz; cáből tárcába vándorol. Amíg nem tud sokáig egy helyben új és fényes, megforgatjuk maradni, még ha olyan kicsi újjaink között, megcsillogtat- is, hogy csak fillér a neve. Kéz- juk egy pillanatra, aztán' a bői kézbe, zsebből zsebbe, tár- többi közé tesszük, s észre 4 MEPqMG 1984. július 10., péntek 5. Két nővér állt mellettem. Szánakozva csóválták a fejü­ket. Később bejött az éjszakai ügyeletes orvos. Jól emlék­szem minden szavára. — Na, fiatalember, jól elin­tézte magát. Nem értettem miért mond ilyesmit és azt se, miért ne­vez fiatalembernek, amikor ő se lehetett több harmincnál. — Tudja, hogy azonnal te kell vágni a jobb lábát? — Mindjárt visszük a műtőbe. Máig sem tudom hogyan, de felültem. A jobb lábam he­lyén valami hatalmas fehér bunkót láttam. Mintha nem is az enyém lenne. Onnan tud­tam, hogy mégis hozzám tarto­zik, mert elmondhatatlanul fájt. — Micsoda? — kérdeztem. Még sohasem hallottam ilyen távolról a hangomat. — Sajnos, azonnal műteni kell, mert üszkösödik. Azt mondta, „sajnos”, de jól emlékszem feltűnt, hogy egyáltalán nincs megilletödve. — Nem... — mondtam — és visszaestem a párnára nem engedem levágni ... — Megőrült? Meg akar hal­ni? — kérdezte dühösen. — Nem engedem levágni ... az én lábam. Az orvos az ápolónőkre né­zett A tekintetével azt mond­ta: nézzék ezt az őrültet. — Észnél van maga? Mon­dom, életveszélyes... — Észnél... nem ... nem ... inkább... Vera volt előttem, amint va­laki mással megy az utcán és én alul megfőzött, üres nad- rágszárrál ugrálok el mellette. Amikor felébredtem, Vera ott állt az ágyamnál. Fölóm hajolt és az arcomat, a számat, a szememet csókolta. Szipogva, csúnyán sírt: — Mi lett véled... mi lett veled... ismételte számtalan­szor. Azután észbe kapott és meg­emberelte magát. Nagy keser­vesen mosolyra húzta a száját, de azon nyomban elkomolyo­dott. — Géza... és szeretlek... — Menj innen, Vera — kér­tem. És válóban szerettem vol­na, ha azonnal elmegy, mert úgy éreztem megszakad a szí­vem. Olyan szépnek még soha­sem láttam. — Menj i.. Azt hiszem, nem is hallotta, mit mondok neki. Megint rám borult, a melléhez szorította a fejemet. — Ha mind két lábadat ve­szik ... akkor is a te asszo­nyod leszek. Másnap a főorvos azt mond­ta: nagyon jól tettem, hogy nem engedtem levágatni a lá­bamat. Majdnem biztosan si­kerül megmenteni. És attól a naptól kezdve el­indultam a kálváriámon, ame­lyet már második éve járok. Először kitisztították a lába­mat, amely térdtől lefelé tizen­hat darabra tört. Akkor be­gipszelve hazaengedtek. Két nap múlva már hoztak is visz­Foglalkozása: érmefestő. Horváth Rudolfné a Danuvia motorkerékpár-érméket készíti. sem vesszük, már elillant tő­lünk, tovább vándorolt. Foly­ton bolyong a pénz, ám nem örökké mégsem. Sorsuk, éle­tük van a pénzéknek is. Szület­nek. aztán élik mindennapi életüket, majd ha megkoptak, megsápadtak már, elenyésznek valahol; egy részük — a fém­pénzek — olvasztókemence tü­zes gyomrában fejezi be pályá­ját S onnan indulnak megint új életre. Hol „születik” a pénz? A pénzverdében. Zajos prések formálják a csillogó érméket, olajszagú gépből hullik a húsz- filléres, a forintos. S aki a gép mellett ül, annak nem új­megsértem az ilyen kérdések­kel. ★ Miklós öcsémmel elég külö­nösen alakult a helyzet. Ami­kor bejött hozzám —volt úgy, hogy hetenként kétszer — csak hallgattunk, ö pedig sűrűn az ágy alá nyúlt a demizsonért. Inkább egyedül itta meg, amit hozott, mert nekem azt mondta a tanár úr, hogy az alkohol akadályozza a csontképződést. Néha az volt az érzésem, hogy haragszik rám. Egyszer meg is kérdeztem: — Mondd, Miklós, mi bajod? Egy tál hűszfilléres. Gyár­totta: Szabó Sándorné. A bolt­ban ő is kopott pénzzel fizet... (MTI-foto, Czinner Erzsébet felvételei.) sza, mert a még nyitott sebek gennyesedül kezdtek. Üjabb csőn{szilánkokat és széndarab- kákat találtak. Vera műszak után szaladt be hozzám a kórházba és-este hé­tig az ágyon ült Beszélgettünk a jövőről. Arra pontosan emlékszem, hogy mindig úgy tervezget­tünk, mintha nekem kutyaba­jom se lenne... Vera egyre jobban sürgette az esküvőt. Szeretett engem, annyi biztos, de volt azért eb­ben egy kis jó asszonyi taktika is: „Hadd lássa ez a szegény Géza, hogy mennyire kell ne­kem”. Ha néha megkérdeztem: nem bánta-e meg hogy to­vábbra is a menyasszonyom maradt — szó nélkül faképnél hagyott és csak sokára jött vissza. Láttam, hogy őszintén Vállat vont és töltött. Én is vele ittam. — Na, ne butáskodj, mi van? Mi jól voltunk egymással. Ö egy évvel fiatalabb. Sohasem teketóriáztunk, mindig meg­mondtuk egymásnak, amit kellett. — A múlt héten otthagytam a bányát — mondta dühösen, és az ajtót nézte. — Micsoda? — Igen... igen, a mama addig sírt, míg otthagytam. — Miért? — Nehogy én is úgy járjak. — És nekem miért nem szól-' tak? Valamelyik bajnokunk kapja majd ezt a sportérmet, amit Hofbauer Gyula készít. donság a vadonatúj forint, legfeljebb, ha vásárláskor a visszajáró apró között feltűnő­en fényes darabot is talál, meg­forgatja ő is újjai között: „ezt vajon mikor készíthettem? ... ” Forog a pénz, éli mindenna­pi életét. Ám ahonnan útrakél, ott — s ezt már kevesen tud­ják — sok minden más is ké­szül. ötvösök, vésnökök dolgoz­nak itt, nyersanyaguk bronz, arany, ezüst, drágakő. Érmék, plakettek, jelvények, ötvösmunkák, gyönyörű ék­szerek kerülnek Id az Állami Pénzverdéből. Havonta mint­egy négyszázezer különféle jelvény, gomblyukba tűzhető néhányforinto® apróság. De készül itt ezreket." tízezereket érő " cizellált ötvösremek is, amely vitrinek díszeként hir­deti a világ sok táján a ma­gyar mesterek ügyességét Nehéz présekből 10—20 fillé­resek, forintosok hullanak; ké­szül az aprópénz. Az ötvösök könnyű kalapácsai alól szé­pen munkált ékszerek kerül­nek ki; ezek nagy pénzt, érté­kes valutát hoznak az ország­nak. A. R. — Tudták, hogy mellém állsz, — Hová mentél? Ingerülten húzta fel a vál­lát. — A Kohászati Művekbe. Darabológépen nyavalygok. Kezdtem érteni az egészet. — Szóval én vagyok az oka? — Ne marháskodj... A napnál világosabb volt, hogy'nem én tehettem róla. Mégse tudtunk egymással mit kezdeni. — Miért hagytad magad? Igaz is, ő is már huszonhá­rom éves. Csák azért, mert otthon lakik? — Ugyan ..: tudod jól... a mama, ha valamit akar ..; sír. Most is azt mondta: — Meghal ... mert biztos, én is oda­leszek : . i — Te is odaleszel... Melegem lett. Szóval engem eltemettek. Nehéz napok következtek. Keveset aludtam. Ügy zakatolt az agyam, mint egy túlfűtött mozdony. Jött a borbély a kór­terembe. Nem is kérdezte, hogy borotváljon-e, mert már megszokta. De én azt mond­tam: — Köszönöm, nem kell, hadd nőjön ... csak nőjön a sza­kállam. Másnap bejött Vera és addig erősködött, hogy végül kitűz­tük az esküvő napját. Este új­ból kértem a borbélyt, hogy borotváljon meg. Két hét volt még hátra az esküvőig. Visszavágyom azt az időt. Tervezgettem és csak jő dolgok jutottak eszembe. Min­den egyszerűnek és könnyű­nek látszott. Sokat olvastam, jó étvággyal ettem, őt vártam. Jött is és akkor a jövendő éle­tünkről beszéltünk. (Fblytatjutt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents