Heves Megyei Népújság, 1964. június (15. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-21 / 144. szám

/

AAAAAA.-AAVAAAAAAAAA AA/NA/VW*

SASS ERVIN- NYITRAY PÉTER;

Haza induló gondolatok A VAS NEPE

0

sz. MARSAK:

AAA.AAAAAAAAAAAAAAAA/V

EH tűz

rAAAAAAAAA>

Már én szorongva annyira várom, hogy régi otthonom újra látom, és köszönthetem.

Csattogva száguldhat a gyorsvonat, megelőzi mégis a gondolat: hej! várnak-e még?

Várnak-e még ott az öreg kertek, kis csendes utcák, emlékkel teltek, és ismerősök?

Tudom, nem lesz a régi már, de szebb, most mint volt, szívemnek kedvesebb új öröm helye.

Milyen jó is néha hazamenni, jólismert zugokban megpihenni, ahol szeretnek.

Az én városom, ahonnan jöttem, velem tart, nem enged és mögöttem rója az utat.

Elkísér az ifjúkor emléke, egy asszonyi gond szívverése, aki anyám volt...

Már én szorongva annyira várom, hogy régi otthonom újra látom: száguldj, gyorsvonat!----------PO

ÉNEK ZOLTÁN:

dl lém/ p avalrázha

Itt vitatkoznak még a (aló utcáin a szétszéledt agitátorok. Ti nem látjátok már őket csak a szeles, téli napokra emlékeztek s a hidegen csendülő égre, amint a házak mentén alákjuk nyárfák kísérik.

Sovány kis vályogfalú, szegényes házak: silány emberi menedék, védelem dühöngő esők s irgalmatlan telek ellen. Mintha lenyűgözve álló, védtelen állatokat tapogatnék. Érzem csupasz testükön amint megrezzen

a szenvedély s a felmázolt, földes konyhák folytott szaga porosán arcomba csap.

Csapa kiáltás kezem a virradatban s a cellaszűk, elkorhadt ablakokat szétlököm. Fényt, zuhogó fényt a tárgyaknak mégha jajuk fel is csattan.

Imhol megmártóztam kigyulladt mezőkben, másképpen élek, másféle indulat ragadhat csak szóra, munkáló tettre.

Egy marék föld ősi ünnepét s utak lombokat növesztő fogadalmát hozom és felvésem a kövekre

árnyékom, hogy a lebirhatatlan fákon átzúdulhasson a nyár zöld árvize.

, Kiégetett örömeink zsendülő füvére ; az ifjúságból még emlékeztck-e ; öreg parasztok, atyámfiai? Botló lépteiteket álom védje.

A habos napsütésben griffmadár falvak ; ragyognak. Csapongó, nagy szárnyuk fehér ’ villanás. A nap testvérének születtünk - mindannyian s akiket sugara elér ! világosságként megfogan. Te forrongó fény ékeskedj, munkálj bennünk!

karok erdeje eteti a falánk olvasztókat. Forgolódnak a hosszúnyakú daruk. Forgolódnak a gének, csavarok hullanak az olajos földre, Másutt vörös csövek lihegnek a lábak alatt,

Szikrázik a vas. öriás pöröly zúdul alá. Rezegnek a falak.

Vastraverzek, csőkarimák, sínek, köszörű sír, reszelő foga villan, vonatok tolatnak.

Acél csorog. Fehéren izzik a vas.

Dong a padló. Káromkodás harsan. Izmok nyúlnak, targonca pöfög.

Olajszag, füst, korom.

Gőz csap a magasba.

Kerék pörög. Puffog a lehulló anyag. Emberek emelnek, libegnek, lapátolnak, cipekednek. Nézik a gépet, segítőtársukat,

Veszekednek. Figyelnek,,.

Dolgozik a vas népe.

Krím ege ráhajolt tüzűnkre, szikrák nyilasnak az éjbe, s nekem a tűz keserű füstje Gorkijt is odaidézte:

Hallgatta, hogy dühöng a tenger, a hamvadó ág, mint recseg, és látta csalhatatlan szemmel az ő gyújtotta tüzeket!

(Fordította: Kovács Sándor.)

KATONA JUDIT: *

POHÁR

Olyan tisztaságra vágyom

mint az asztalon a lebontott poharak.

Hogyha megtöltik én legyek az amiből jól esik inni. mert tiszta.

Mindén látszik a poháron:

újjnyom, maszat, lámpák fénye, nyaraink árnya

úgy gondolok a tiszta pohárra

mint magamra amit a szádhoz emelsz.

MOLNÁR JENŐ:

Húzd meződet

Nézd: fut a hullám, húzd eveződet; csillog a víz is.

Szellő legyezget,

fénylik a csend is; kék messzeségek csillogó víz visz.

Húzd eveződet:

Újak a partok, habok verődnek.

Csillogó víz visz. szellő legyezget: égi kék béke tartja a percet.

Csillogó mély víz, remegő kék ég.

Nyitott szívembe ugyan mi fér még? LAKARDY ÉVA:

Kis dolgok öröme '

Lottó-őrület ült a világra.

Mindenki játszik, mindenki nyerhet. Pénzébes, pénzszagú lett ez az ország;

— örökké nem lehet senki sem vesztes! —

Autó lett a fő-atyaisten

és a slussz-kulcs a nagyvilág nyitja.

Aki gyalog jár, már nem is ember; volánt markolni: a lét alapja.

Ha egy gépkocsi ruhámra fröcsköl, elnéző mosolyt küldök utána.

Letörlöm csendben,

nem aláz engem:

aki a sarat cipőben járja.

Szeretnék a szivébe látni: boldogabb nálam, aki benne ül?

Hiszen minden vágy addig szép csupán, amíg vágy marad, be nem teljesül.

Sebesen száguld, akár az idő; csak kontürökben lát egy világot.

A részlet szépsége homályban marad; csak a gyalogos szedhet virágot.

Ezer szépséget szűrnek a percek küzdésekből, vérből és sárból.

A tudás fáklyája előttünk lángol és a sötétség egyre kevesebb.

Érzem, a lét csodája szebb,

mint pénzre váltott kapzsi holnapok.

Legszebb, hogy: lettem és vagyok.

Frissen pörkölt kávéillatban kubai ízek zamatát érzem.

Cigarettám mesélő füstjét leszívom a tüdőmre mélyen és földön, űrben úgy barangolok, hogy már mindenütt otthonos vagyok.,. Megcsodálom a cserépből kibújt, magamültette zsenge levelet s örülök, mikor egy gyermek vajas kenyeret majszolva nevet.

FORGÁCS KAROLT:

A tegnapȇtfolyik

Lépnék előre. Földbe ér a lábam, fejem csillagok közt, szemem csillagokra tapad. De átfolyik a küszöbön a tegnap lánca, s lábamra csavarodva fogvatart, Minden nap, minden órán küzdeni kell, hogy hű legyek magamhoz,

— a maihoz — s a korhoz, amelyben élek, melyhez tartozom, mint nyelv az ércharanghoz.

Jó annak, kinek csontjait új mészből építette fel a sodró idő, mert nem suttog mögötte szürke árnyként a tegnap. Kést nyit és vág, ha úgy érzi, hogy vágni kell. Én először gyürkőzöm, védem magam és aztán ütök, s csak úgy teszem helyre a szót, a gondot.

korgó csigáit a második emeletre. Nehéz, fárasztó és unalmas munka. A fiatalok nem szívesen csinálják; azt mondják, hogy nincs benne fantázia. De ő, az öregember, fáradhatatlanul töltötte a vödröt, húzta a kötelet.

S egyszerre rettenetes dolog történt. Már a második emelet magasságában lengett a vödör, amikor hirtelen elhagyta az ereje. Szédült, forgott vele a világ, ő pedig görcsösen -kapaszkodott a kötélbe. Ha Szálai, a fent vakoló kőműves valami hatodik érzékkel meg nem sejti a bajt, s el nem kapja a vödröt, nagy szerencsétlenség történhetett volna. így is ki- loccsant a meszes malter és belecsapott a fiatal Kovács bal szemébe. Szerencsére nem történt komolyabb baj, de a fiú nagyon megharagudott ráübédidő alatt is dühös ■*-J pillantásokkal méregette, és végül belekötött:

— Miért nem megy az ilyen vén trpttli éjjeliőrnek?

Az öregember ugyanazt a megbocsáthatatlan sértést

érezte, amely a falujából is világgá űzte. Nem ismerte el magát bűnösnek, és nagyon szégyelite pillanatnyi gyengeségét. Erőltetett hetykeségge1 válaszolt a fiúnak:

— Felmennék én még ma Is egy teli zsák búzával a padlásra.

A fiú röhögött,

— Ha maga is a zsákban ülne és én venném a vállárára — felelte szemtelenül.

Mindenki hangosan nevetett, 6 ez a gúnyolódás véget vetett az öregember türelmének. Felugrott ültőhelyóből és Kovács elé állott, hogy pofon teremti.

Kovács elkapta az ütésre lendülő kezét, megmarkolta a meszes zubbonyát és dühtől reszkető testet a falhoz szorította. Na, várj csak, te kölyök, majd adok én neked! S megpróbálta eltolni magát a faltól. De akkor újra elhagyta az ereje. Jeges hidegség ömlött el karján, lábán, s azt .érezte, hogy a fiú szorítása elviselhetetlenné erősödik. Hasztalan erőlködött, a fájdalom nem enyhült. Honnan van ebben a cingár fiúban ennyi erő? .., és hová lett az ő ereje?... Kicsordult a könnye és nem ellenkezett tovább.

— Ne bántsd már, a jóistenit az ilyen komisz kölyöknek! — rántotta el tőle Kovácsot Szalai, a magas, szikár kőműves.

Körülállták. A szemekből úgy látta, hogy vele éreznek az emberek, s már bánják, hogy előbb kinevették. Még sem szűnt meg tagjainak jeges dermedtsége. A hirtelen támadt szédülés elvette minden kedvét. Hát máris találkozott volna az öregséggel?

Nem! Kapta fel a fejét. Nem öreg még ö, csak egy kis tea

__H 8a t•

J Sffl— Így is jó. Megcsinálja más a pénzemért — mondta emelt hangon, majd vette a kalapját, bakánesoi) húzott és becsapta maga mögött az ajtót.

T assan, mogorván ment ^ le a lépcsőn, de az alsó fokon hirtelen megállt. Arca is falderült, mint akinek valami jó gondolata támadt. Majd a szépasszony csinál nekem teát. Jó erős, forró italt, rumot is hozunk bele — gondolta megenyhülten, és odakocogott a házmeetérné ajtaja elé- Becsengetett és várt. Semmi válasz, Hosszabban nyomta a csengőt, de erre sem mozdult senki, pedig az ablakon át látta a halvány fénycsíkot, amely kiszűrődött a szobaajto résén. Végül a harmadik csöngetés után ajtónyikorgást hallott és papucsba bújt lábak csoszogá- sát. ,

Kinyílt az ajtó kis üvegablaka, s megjelent mögötte a szépasszony borzas feje és nem éppen barátságos ábrázata.

— Itt vagyok, szépasszony, visszaadnám a vizitet — szólt az öregember kedélyesen.

Az asszony szeme haragosan villant

— Na de, Kecskés. Hogy képzeli ezt? Csak így bejelenkellene. Mindjárt visszatérne A vénasszony műmiaarca tés nélkül rátörni az emberre? bele az erő. meg sem rebbent. Szaporán — és becsapta a kisablakot.

— Na, nagysád, még egyszer pislogott és horgolt tovább. Az öregember elborultan

szépen megkérném... Főzzük Kecskésben fellobbant a bandukolt el a sarki italbólt- meg azt a teát dac. ba. Forró teát rendelt rummal

(Csont István illustfrációja)

és még egy féldecit. Leiszom magam és odamondogatok a vénasszonynak, gondolta nekikeseredve. Csak a tea esett jól neki. A féldecit már úgy kellett magába erőszakolnia. Kedvetlen volt, fáradt volt, köszönt és hazaindult. Mikor befordult az utcájukba, újra szédülés fogta el, mint délelőtt az állványok alatt. Ijedten belekapaszyodott egy vasoszlopba, maid mélyet szippantott a metszőén hideg levegőből, s ettől magához tért.

Értetlen csodálkozással vette szemügyre az oszlopot. Ezerszer is elment mellette, s még nem tűnt fel neki soha a kékre festett tábla, benne a visz- szahajló fehér nyíl és az írás; Zsákutca.

Mit keres ő itt -e- nyilallt bele hirtelen a kérdés. Miért húzza a maltert, mi köze a boldogult Izsáki szokásaihoz, és miért vásárol ő pezsgőt, hogy valaki ránevessen?

űokáig nézte a táblát, s

t~'7 azután felkapta a fejét és megindult hazafelé. Azért marad. Rajta senki ne nevessen. De a bizonytalanság is felütötte a fejét benne, valami kétkedés, amelyet a kék mezőben visszagörbülő fehér nyíl ébresztett benne. A zsákutcából, ha már belekeveredett az ember, vissza kell kanyarodni.

\f/,n m,