Heves Megyei Népújság, 1964. május (15. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-06 / 104. szám

Az ütközőpont: ctiCS A közegészségügy és az idegenforgalom vitája, amely a kompromisszum felé hajlik A Kékes körül folyó vitában egyetlenegy dolog biztos: az erdekelt felek megegyeznek abban, hogy az ország legma­gasabb pontjának rendezését el kell végezni, méghozzá: mi­nél előbb — annál jobb. En­nek a helyes elvnek gyakorla­ti megvalósításában azonban a közegészségügy érdeke bizo­nyos mértékig szemben áll az idegenforgalmi célkitűzésekkel. Ugyanis, ha a Kékestető csu­pán kirándulóhely lenne, vilá­gos, egyszerű, áttekinthető fel­adat előtt állnánk. De: itt van a gyógyintézet! Mi lesz ennek a sorsa? Nézzünk szét) egy kicsit kö­zelebbről itt! Ki mondaná ? Nem hiszem, hogy külső ké­pe után bárki is „rá merné fog­ni” a kellemes színezésű, nap­fényes környezetű épületre: ez gyógyintézet. Sóikkal inkább tűnik üdülőnek, sőt: szállodá­nak. A kétkedők valóban közel járnának az igazsághoz, mivel húsz évvel ezelőtt még szálló volt), méghozzá nem is akármi­lyen. Ide általában csak azok jártak ^pihenni”, akiknek esékkönyv lapult a zsebükben. A múlt krónikájához hozzá­tartozik még egy „epizód” — negyvennégy őszén német csa­patok „szálltak meg” itt. Évek­kel a felszabadulás után lát­tam először az épületet belül­ről — • pusztítás lehangoló volt Ma „régi fényében” áll újra, de egészen más tartalommal Falai között betegek keres­nek és találnak gyógyulást: szívesek, asztmások, pajzsmiri­gyesek. Most április végén — való­sággal „fürdött” az épület a napfényben. A körülötte elte­rülő parkban nők és férfiak „harapták” és „itták” a nap­fényt. Az előcsarnokban ké­nyelmes fotelok a kis asztalok körül a fal melletti üvegezett szekrényekben könyvek. Emitt egy magányos férfi ül a könyv előtt arrébb három ember be­szélget. Ha megjelenne a liftes fiú, azt hinném, most is szálló­ban vagyunk. Ehelyett az aranybetűs üvegtáblácska iga­zít el, amelyen olvasom: igaz­gató főorvos. » Az elnök és az igazgató Az intézet vezetője dr. Bra- nyitzky László igazgató főor­vos, aki egyben Gyöngyös Vá­ros Tanácsának tagja és az üdülőhelyi állandó bizottság­nak a titkára. Nála egy sze­mélyben ütköznek az üdülőhe­lyi és a gyógyintézeti érdekek. Furcsa egybeesése a véletlen­nek. Mellette ül dr. Raft Mik­lós, a városi tanács végrehajtó bizottságának elnöke. Kékes, ugyanis Gyöngyös közigazgatási területéhez tar­tozik. És, hogy miről beszélget­nek? Az előbb említett érde­kek ütközőpontjáról, Kékesről. Sokszor elmondtuk már, de még ma is igaz: az ország leg­magasabb pontja, amely évente sok ezer kirándulót vonz, kör­nyezetének kultúráltsagában messze elmarad az igényektől. Egyetlen büfékocsi szolgálja itt az átutazók „kényelmét”. Se­hol egy fedél, ami alatt meg­húzódhatnának, ha a zápor rá­zúdul a hegycsúcsra, amiből ugyan csak a „hegy” van meg, a „csúcs” viszont hiányzik. Csupán a faragott kőből kiala­kított jelzés mutatja azt a bi­zonyos tengerszint feletti ma­gasságot, ami fölé még kinyú­lik a tv-állomás toronyépülete, de ezt már emberi kéz alkotta. Nincs itt sem étkezési lehe­tőség, sem pihenési alkalom. A sportegyesületek síházai éppen olyan zárt területet alkotnak, mint a gyógyintézet. Ezen a helyzeten kell változtatni, még­hozzá: minél hamarabb. Hogyan? Különböző elképzelések van­nak, ezek az elképzelések már vázlatokban is formálódnak, de az „ötletek” kőiül éles vita gyűrűzik. A kékesi gyógyinté­zetnek egyik nagy és pótolha­tatlan előnye az, hogy általá­ban a felhőhatár fölött van. A most elmúlt' borús télen is szinte állandóan napfényben ragyogott, míg néhány méter­rel alatta gomolygott a sűrű „felhőtenger”. Az épületnek a csúcs felé eső részét pedig az erdőség védi az éles széljárásitól. Könnyelműség lenne új gyógy­intézetet létesíteni valahol lej­jebb, hogy a mostani épületet szállónak rendezzék be ismét. Örökre elveszítenék a napfény bőségét, ami itt, ebben az eset­ben „gyógyszer”. Viszont Kékesnek feltétlenül szüksége van létesítményekre, amelyek maradéktalanul ki­szolgálják az idegenforgalmat. De az nem feltétlenül szüksé­ges, hogy' ezek a létesítmények éppen a csúcsra kerüljenek. És még egy probléma: a víz. Ez itt drága kincs. Sok millió forintos költséggel sikerült az intézet vízellátását olyan mér­tékben bővíteni, hogy lehető­ség nyílik a gyermekférőhelyek számát felemelni. Tegyük hoz­zá: végre! Kompromisszum Nem volt itt hivatalos tár­gyalás az intézet igazgató fő­orvosa és a tanácselnök között, a felsorolt témákban inkább csak „félhivatalos” véleménycsere folyt, az is főként személyi be­szélgetés jelleggel. De mind­egyre felmerült és ismétlődött a forgalom — kompromisszum; meg kell találni az egészséges megegyezést a két fontos érdek között, hogy háborítatlan kö­rülményék között, az adott ter­mészeti viszonyok maximális felhasználásával folytathassák a gyógyítást, s ugyanakkor hiánytalanul kielégíthessék az idegenforgalmi igényeket is. Mindkét követelmény meg­valósítása országos érdek. És ha látszólag ellentétesek is a frontok, mindkét „fél” reális gondolatokat feszegeit Hogy most még vitatkoznak, az természetes. Sőt: szükség- szerű. Így lehet csak elkerülni az egyoldalúságot Ezért említettünk mi is né­hány gondolatot, ötletet, javas­latot. Kékes jövője és sorsa, mindannyiunk „ügye.” G. Molnár Ferenc útAw A szerszámüzem forgácsoló­jában, az esztergagépek fölötti kis polcról, már párosán büsz­kélkedik a legjobbnak kijáró zászló... Az oklevél még a ta­valyi, de maholnap keretbe foglalják az újat is, s odate­szik a másik mellé. Hadd lás­sák a többiek, meg a más üzembeliek, hogy a Várkonyi- brigádot megbecsülik a Finorn- szerelvénygyárban... Amint végigmegyek a gépek között, belenézek munkájukba, meg-megállva szót váltok a „drehusokkal” és kérdezgetek róluk ettől is, attól is, műveze­tőtől, brigádon kívülitől, nem kell a vállalati versenyfelelős­höz mennem tudakozódni: va­jon mivel szolgáltak rá ezek az emberek immár másodízben a szocialista címre? Kérdés nélkül, önmagában választ ad­na e néhány rövid perc is, de úgy látszik, nem akarják, hogy találgatásokból alkossak véle­ményt róluk, s vezetőjük, Vér- konyi Mihály a kis szekrény­ből, fúrók, tüskék, fazonkések közül, hiteles dokumentum­ként előkeríti a brigádnaplót Belelapozok a könyvbe... A munkával tavaly aligha volt különösebb baj — győződöm meg az első bejegyzésekből —, a határidőt minden esetben tartani tudták, és selejt is csak egyetlen esetben fordult elő. Pedig ugyancsak •lett volna miből: meglehetősen sokrétű a feladat, három-négy féle munkát is végez általá­ban egy-egy ember, de sok­szor hatot is! És, nemcsak jól ment a munka, takarékosan is dolgoztak: a lehetőségekhez képest felhasználtak minden olyan hulladékanyagot, ame­lyet hasznosítani, lehetett! Nem Falumúzeum nyílt Domoszlón Domoszló községben a Haza­fias Népfront kezdeményezésé­re múzeumot nyitottak, ahol a falu többszáz éves történeté­nek, a lakosság életkörülmé­nyeinek dokumentumait mu­tatják be. A múzieumban helyet kaptak a lakosság fő foglalko­zását meghatározó szőlőművelő szerszámok, háztartási és házi­ipari eszközök, a falu kultúrá­ját, népművészetét jellemző tárgyak és ruhadarabok, közöt­tük ma már teljesen divatja­múlt és ritkaságszámba menő nőd fejdíszek, cserép- és vas­fazekak. A többszáz kiállított tárgy között számos példány kortörténeti ritkaság. Egyik cixiekes háztartási eszköz pél­dául a fából készült burgonya­törő, kézi „gép” és a „csörgő” guzsaly, amelyen nemcsak ken­dert fontak az elmúlt száza­dokban, hanem valóságos dí­sze volt a falusi lánynak egé­szen a huszadik század köze­péig. A múzeumot a falu lakossá­ga a helybeli pedagógusokkal közösen szervezte és tovább fgolytátják a gyűjtést kortör­téneti emlékek megmentésére. kevesebb, mint ezerhétszáz fo­rinttal teljesítették így túl anyagtakarékossági vállalásu­kat! — És a többi? — Ott van minden, néhány lappal odébb, hajtson csak ... Az újításaink, a munkafegye­lem értékelése, a társadalmi munka, a tanulás és a közös rendezvények ... E két utóbbi vállalás teljesítésével még van egy kis baj: szétszórtan élünk a városban, a lakótele­pen, és van köztünk, aki Fü­zesabonyból vonatozik minden­nap, osaládos emberek va­gyunk, akiknek többségében felesége is dolgozik, s így sok otthoni gond ránk szakad, akadályoz terveink valóra vál­tásában. Azért mindenki pró­bálkozik, ilyen-olyan formá­ban képezi magát, s ha tavaly kicsit talán le is maradt a többitől, az idén minden bi­zonnyal behozza a hátrányt... Társadalmi munkából 184 óra... több is lett volna, de az idén bevezetett elbírálás sze­rint, a gyár vezetősége csak nyolc hónapot értékelt min­denből. Jól esik olvasnom, hogy tavaly nem fordult elő igazolatlan hiányzás a munká­ból, a késés is csak egyetlen esetben: mindössze két perc. Nagyobb, különösebb élmé­nyeket még nem őriznék tarso­lyukban a szocialista brigád tagjai, de szívesen emlékez­nek vissza arra a néhányra, s mikor szóba jönnek, boldogan mesélnék róla. A tavalyi ma­jálisról, a nyár végi Tisza- partról, a finom halászléről, amát maguk főztek a kondér- ban, Tóth István harmonika­kísérete mellett... Mert a meg­termett, vállas fiatalember személyében „muzsikusa” is van Várkonyiéknak! Meséli, régóta húzza már, előbb csak saját gyönyörűségére, aztán el­eljárt ismerős lakodalmakba, meg bálokba is, hogyha hívták. A brigád rendezvényeire pedig már kérés nélkül, szokásból is magával viszi zeneszerszámát: mindjárt vidámabban vannak! Egy „rendezvényről” hiány­zott csak az ismerős harmo­nikaszó, — akkor füttyszó tet­te egyedül a zenét, az csalo­gatta elő a jókedvet, diktálta az ütemet, a tempót: Keskeny László házához... — Mondhatom, igazán nagy segítségemre voltak akkor a fiúk, — meséli most, két év után is hálálkodva az első gép mestere, — ledolgoztak bizony vagy kétszázötven órát: egy ember teljes havi munkáját nyertem vele! Azóta már felépült a ház: három szoba összkomfort... s télire, mire beállnak a hidegek, meglesz a parkettázás is. Fő­leg a gyerek miatt, hogy meg ne fázzon. Most született, nem­rég ... összetartó, segítőkész tizen­egy a Várkonyi-brigád, a gyárban is, azon túl is. Nem hagyják egymást, ha valame­lyiknek nehezebben megy — sokszor még brigádon kívüli­nek is —, addig patronálják, addig tanítják, addig ügyes­kednek körülötte, míg amaz is „feltornássza” magát közé­jük ... A brigád jól keres, igaz. régi szakmunkások vala­mennyien, jó tíz, tizenkét esz­tendeje itt dolgoznák már, kettőezernél kevesebbet alig visz haza valaki. Brigádtag az üzemvezető is, Gergely László ... Nos, össze­függésben van-e ez a jó érté­keléssel? — Á, dehogy — legyint „csüg­gedten” egy világos szemű, so­vány arcú fiatalember, Molnár József. — Laci bácsi mindig hozzánk a legszigorúbb, tőlünk követel a legtöbbet. Morgunk is miatta néha- néha ... Az üzemvezető mosolyog a „panasztevőn”, s tekintetével mondja: így is van ez rendjén, részrehajlásért ne érje szó a ház elejét! A brigádvezetőtől tudom meg: nagy izgalom tartja láz­ban napok óta a társaságot: május 17-én négynapos cseh­szlovákiai jutalomkirándulásra kerül sor, — s erre ők is kap­tak öt részvételi jegyet. Hár­mat pedig a Budapesti Nemzet­közi Vásárra induló külön­járatra. Hónap végére biztosan be­telik néhány fehér oldal me­gint a brigádnaplóban ... Gyóni Gyula VADAf* FlfiCNC a 24. — Nem hoztam semmit — mondta Cigi hirtelen fogant elhatározással. — Nincs anyag. Beke Zolit követték A fiú arcán megkönnyebbü­lés látszott. — Nincs? — kérdezte. Az­tán némi zavar látszott a te- ’ intetén. Megérezte:' valami nincs rendjén. Kutatón végig­4 HÉPUJSMG 1864. május 6., szerda nézte Cigit, majd nyugtalanul hátrafelé tekintgetett. — Követtek — mondta ne­ki Cigi. — Nem vetted észre? — Nem — felelte bizonyta­lanul. — Akkor isZkolj, tereld el innen az ipse figyelmét. — Jó — egyezett bele Zoli, s a félredöntött kerékpár nyer­gére ült. — Nem tudnál össze­kapcsolni az újpestiekkel? Le­szakadt az ottani sajtos, pedig nékem szükségem lenne rá. — Nem tudok segíteni raj­tad. — Pedig nagyon kéne. — Akkor se. Béke Zoli éükarikázott. Cigi rohant a földalattihoz. Ha fi­gyel is — gondolta — bicikli­vel ide bajosan követ. Tizenegykor Piroskával ta­lálkozott a huszonötösnél, az Andrássy út és az Aréna út sarkán. Az volt a tervük, hogy a nyomdában délutánig dolgoz­nak, mert az ínségmunkások tízezer röpiratának még csak egy része volt készen. — Gondoltam egyet — mondta Piroskának — halasz- szuk el egy kicsit a munkát. Hajat kellene vágatnom. — Nem bánom — állt rá Piroska. — Akkor én is meg­kurtítom — mutatott a hajára. Simára fésült frizurát viselt, alig hosszabbat a fiúkénál. Hetman Lajos borbélyhoz indultak Rákospalotára. Az Imre és az Arany János utca sarkán volt a kis üzlet, az Im­re utcai oldalon. Hetman jó elvtárs volt, sokan azért jártak hozzá, hogy borotválkozás ürügyén valamit átadjanak ne­ki, vagy átvegyenek tőle. Af­féle illegális postahivatal voit ez a kis borbélyműhely. A huszonötös autóbusz meg­állás nélkül ment jó ideig. El­hagytak négy-öt megállót anélkül, hogy bárki felszállt volna. Alig néhányan ültek a kocsiban. Piroska és Sándor az Arany János utcánál szálltaik le, senki sem követte őket. Először Sándor ült a székbe. — Egy kis generálozást, Het­man elvtárs — mondta vidá­man, s újját végighúzta boros­tás állán, nyakszírtjén. — Örömmel, Cigikém. Piri behúzódott) a sarokba, egy Délibábot vett a kezébe, unottan forgatta. Cigi háttal ült az ajtónak, a tükörből látta az utcát. Alig­hogy beszappanozták, felkapta a fejét, félretolta Hetman bo­rotvát tartó kezét. Az üzlet előtt megjelent a kerékpáros, akit reggel látott Wampetics- néL — Gyorsan húzzon le — súgta Cigi. — A nyiratkozást majd legközelebb. Hetman nem kérdezett sem­mit. Bólintott. Cigi gyorsan elkészült, Pi­roska ült a székbe. A borbély tekintete megér­tőén összevillant Cigiével. Hetman rendezkedni kezdett, a tükrös asztal szekrényéből sebtében egy kosárba gyömö­szölt valamit — úgy látszott, kendőket, törülközőket — és a kis mellékhelyiségbe vitte. — Bubisra? — kérdezte a borbély, amikor visszajött. In­kább csak megszokásból, mert tudta, a mozgalmi lányok kö­zött ez a divat. Cigi kilesett az utcára. Né­hány perc múlva feltűnt .Hain Péter detektívfelügyelő jól is­mert alakja. Fekete, bársony­galléros kabát volt rajta, ke­ménykalap, szürke selyemsál. Magához intette a biciklis­tát, valamit magyarázott neki. Kézmozdulatai elárulták: dü­hös. A kerékpáros detektív ar­cára volt írva, hogy főnöke alapos fejmosásban részesíti. Nagyon idegesnek látszott. Fel­pattant a biciklire, újra elin­dult a Bocskay utca irányába. Egy-kettőre visszajött, Ham megint magyarázott néki vala­mit. Aztán mindketten elmentek. Eltüntetik a nyomokat ök kiléptek az üzletből. — Piri — szólt a fiú — fi­gyelnek bennünket. — Ne bolondozz — hökkent meg Piroska. — Miből gondo­lod? — Itt láttam az élőbb Haint a sarkon. Alig menték néhány lépési, amikor észrevették: az egyik villanyoszlop mellett gyanús alak ólálkodik. Rövid lódenka- bátot viselt. Csizmában volt, arcához nem illő kalap a fe­jén. Abba az irányba indultak, amerről az autóbusszal jötték. Befordultak a Kinizsi utcába. A sarokról észrevették a lóden- kabátost: százötven méternyi­re lehetett tőlük. Őket követte. Az utcában meggyorsították lépteiket. Ez vagy ötven- mé­terrel növelte köztük a távol­ságot. Jól kiismerték magukat er­refelé. Az utca térbe torkolt — ma Régi térnek hívják —, ott terült el a nagy gödör. Koráb­ban sódert bányásztak belőle, aztán szeméttel töltögették. Az utcából nem látszott a tér. Amikor odaértek, átrohan­tak a másik oldalára, bevágcd- tak az I&kojla «teáiba — ma Pa­lánk utcának hívják —, abból jobbra-balra girbe-görbe utcák nyíltak. — Adj húsz pengőt — liheg­te Cigi, és kezét nyújtotta a pénzért. — Te balra tarts. Elváltak. Piri az Imre utca — most Beller Imre utca — felé ment. A fiú a következő sarkon a Báthory utcába for­dult. — Ez az utca ma Cser- venka Miklós kommunista mártír nevét viseli. Onnan a Rákos útnak tartott, éppen ar­ra, amerről jöttek. — Talán éppen arra nem gondolnak, hogy erre merek menni — vil­lant; át agyán. A detektív az Iskola utcáig látta őket. Ott megtorpant, nem tudta, merre menjen. Piri közben felugrott a H jel­zésű kocsira, arról átszállt az A-ra, s bement a városba, egyenesen a Divatcsarnokba. Ott elvegyült a vásárlók kö­zött, s csak akkor lépett ki egy mellékajtón, amikor meggyőző­dött róla, hogy senki sem kö­veti. Lement a hátsó lépcsőn. Az utcán körülnézett, átvágott a Rákóczi úton, beült a Hauer cukrászdába. Egy órát töltött ott Nem történt semmi. Elhatározta: egy barátnőjéhez megy An­gyalföldre, nála el lehet né­hány napig. Cigi egy1 közeli inségkanyhá- ra ment. Remélte, talál ott valakit, aki segítségére lesz, hogy átöltözzön. Szerencséje volt: öccse egyik barátjával találkozott. Megkérte, menjen a szüleihez, hozzia el az egyik nadrágját és a sapkáját. Meg­beszélték: egy ismerős szabó­mester lakásán találkoznak. Minden jól sikerült. Az öcs- cse hozta el Ciginek a holmit. A szabómester szívesen segít­ségére volt. Átöltözött, aztán az öccsével együtt ment el Pest­újhelyre. — Ne kérdezz semmit — mondta Cigi az öccsének. —/Ki kell rámolni egy lakást. Eltün­tetjük a nyomókat. — Egy mukkot se szóltam — vont vállat az öccse. Hátairól, a kerten keresztül közelítették meg a házat. Semmi gyanúsat nem észleltek. A zár érintetlen volt, a'lakás­ban nem járhatott senlki. Gyors munkát végeztek. A fiatalabb Kurimszky becsoma- gota a sokszorosító gépet és el­vitte egy ismerős pékségbe. Visszatért és elvitte az írógé­pet is. Sándor ezalatt, nem kis szívfájdalommal, az inség- munkásóknak készült röpiratot égette. Nem volt mát tenni, érezte a veszélyt, jobb, ha meg­előzi. Péntek volt, nem készült el a rendcsinálással, ott maradt a lakásban, s szombaton koi*a hajnalban újra tömni kezdte a kályhába a röpiratokat. Vödörben hordta a hamut az udvarra. Sebtében gödröt ásott a kemény talajba. Nem először tette ezt, volt már gyakorlata benne. Szél kerekedett, a ké­ményen át félig égett röpira­tokat emelt a szél a magasba. Meg kellett figyelni, hova szállnak. Nagy üggyel-bajjal valamennyit összeszedte. Elte­mette ezeket is a hamuval együtt. Vasárnap már „tiszta” volt a lakás. Cigi túrára ment. — Régen láttunk — mond­ták a fiúk. — Akadt egy kis munka a szakmában — felelte —, kellett a pénz. (Folytatjuk.) >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents