Heves Megyei Népújság, 1964. április (15. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-12 / 85. szám
/ O SOMLYÓ GYÖRGY: Provance 1962 Minden nap Melyik a kettős ősátok közül: természet? ember? aszály? banditizmus? ami naponta újra megfeszíti ezt a szelíd tájat az éj keresztjén, hogy glóriás fején lobogva lángól az erdőtüzek töviskoronája? O. A. S. KOVÁCS SÁNDOR Hajlottak, törtek, nézd élet, elfogyó napjaik keserű tűnődéseit;1 érzik, hogy kegyetlen törvény az idő, mindenkit megidéz és Ítélkezik! 2. Eltek szűk határok fojtó körében, a vak megváltásnak ' csodált hitték, felettük szigorú tilalmat hordott a harag-villámmal sűrűn beírt ég. 3. Reményük ml vagyunk, fiák, unokák, utunkat ámulva nézik, merre visz! de nem hiszik most sem. nem, igazán még, hogy istenek nélkül lesz győzelem is! 4. 0, miért nem lehet csonka örömük akár egy múlandó percben is egész? Hogy fiaik álmát, világhódító tervét, kárpótlásul, még megértenék? 5. Nekünk fáj e tudat; sorsuk vigaszát megadni utólag nem lehet immár, megmérhetetlertü! messzebbre mentünk, s magasabbra nőttünk a vágyainknál! FODOR JÓZSEF: Percek hintái Hiába sütitek források kövébe a három fenyegető fekete jelet, hogy a friss vízre szomjúhozók szemébe egy korty rémületet égessetek, hiába írjátok a fekete égre a terrorban fogant lángbetűket, csak titeket emlékeztetnek a végre ezek az olthatatlan hasonlatok: világ égalján, egyik a másikat érve ropognak a gyúlékony gyarmatok. POLNER ZOLTÁN: DERKOVITS Vásznaidba temetkeztél példás halottnak. Sírköved csendjét hiába verte kegyetlen szél. Átélted halálod. Voltál színek proletárja s magasfeszültségű kezed nyomán kiolvadt a napból a sárga, a kék mint magányod. Tüntető nyomorgás voltál, éhező kilakoltatott s hazád torkából vérrel buggyanó nyál amit felköhögtek képeid szürke egére a sztrájkoló külvárosok. Hatalmas a múlt: vékony arcod éle. Egy színnel is győzted. >t 4’ ♦ MÁTYÁS FERENC: II fájdalom szobrát f I I I 4’ oltárkápolna őrzi híven tolakvó barokkori díszben Róma legendás templomában — márvány leikével szinte szárnyai. Mintha most emelné ölébe halott fiát anyja és élne — szívedbe fájdalom vlllámllk, s tárgyteste fehér hússá válik. Engesztelés, megváltás árad Jézusról, aki kínhalált halt, s anyja arcáról — mily magasztos, mintha te emelnéd magadhoz. Fia holtteste fölött néma — Akárha apámat nézném ma anyám ölében kinn a pusztán, s sorsomat is élőre tudnám. Mintha apám látnám a márvány fényében, ki otthagyott árván, kínhalált halt, hogy megvirradjon, s szelleme bennem feltámadjon. FARKAS ANDRÄS : A költészet \. Mind, ami cél, örök eszme, tudás, jó hit van a múltban, Mind ugyanaz s másként s másként közelit ide messze jövőből, S mind ragyog itt is, előttünk, emberi tarka jelenben. Mit tesz a költő? Hű tükrét odatartja a fénynek. És buzgón kivetíti magának, az emberiségnek Azt, ami cél, ami hit most és okos eszme örökké. CSEPELI SZABÓ BÉLA: Őrzöm a napot A láthatár mély, kavicsos alján tüzet szit a márciusi szél: ülök hűvös makadámok halmán füst-subájú, merengő legény. Messze a kék, szakadozó éjben, mint hatalmas kóstált madár, megmozdul és rámsuhint keményen öles arany-szárnyával a gyár. Szülőföldem, apró öreg házak, s új paloták népe, társaim: fellobbanok íme a világnak itt a munka termő tájain... Tudjátok-e? A zajló Dunánál él egy kócos, álmodó legény, a szél füstöt suhogtat a vállán s dalok szállnak élete egén. Hajnalodik. Ég, lobog a máglya. Ceruzám nagy szénfekete bot. Elmerengve nézek a világba, s hű pásztorként őrzöm a Napot. FORGÁCS KAROLY: Mi e századnak poklában fogantunk anyánk vérét rémület szűrte meg míg átszivárgóit gyenge ereinkbe A tej mit szoptunk Stroncium 90 ködétől kéklett Ahogy növekedtünk s ahogy a béke kövesedett bennünk árnyéka úgy nyúlt s egyre sötétebb lett . egy Gélemnek melytől mindenki fél mégis hizlalják akaratlan Is milliók mert nem Ismerik a szép maszk alatt testetlen torz igazi arcát Árnyék hajlik ránk mint lomb a folyóra mégis áttörjük a homályban is csákányainkkal a hegyek falát hogy átfessük korunk szurkos egét az élni-akarás fiai vagyunk a halál fenyegethet de nem tartjuk fel kezünk megadásra míg erő van karjainkban Mi hisszük a holnap biztatón ránknéző nyitott szemében munkánk fényt áraszt fénybe ágyaz minket és elterül mint Iámpa-tűz az estben messzi kört ragyog be s a Gólemet emészti mint tenger a konok partot mint szekerce faragja a fa torzsétf Munkánk robbant mint kőhegyet a paxit léptünkre megdobban az út szive üteme átfolyik az izmainkba s menetelünk nincs megállás mint almáskertek zöld lombja közt érő gyümölcs piroslik előttünk célunk tűz-gömbje Verseny nyüzsög nagy ifjúsági verseny az öregek csak edzőink és bírák de a távot csak mi úszhatjuk át nagy karcsapásokkal verjük a hullámhegyeket s hol megperdül az örvény izmunk feszül és meggyorsul a tempó mert nem szabad elveszni senkinek A váltó célbaütő tagjai vagyunk s ha megzendül a harsona szava az emelvényre nem csak mi lépünk fel de mind akik hajráztak kint a parton és azok is kik míg örvények közt vergődtünk napsütött fák hűs tövén lányok ölét parázsra feltüzelték , mert számukra ez volt a boldog élet 4' 4' 4 4' 4 4 I Észrevétlen ment el az ifjúság S kz átmenet Szemet Befogó kedvesként tartott puhán És ringatott, mint anya, ha fián Gyógy-kés éle vág Sebet: Nem úgy fáj majd azután. Késen-tuli lágy bódulatok, Zsibbasztva, ébresztve sebem, Enyhítgetők ti, irgalmatok, Mint kin nem esett -semmi sem, Csak tompán érzem, drága jók, Hogy újra csendesebb szívem. Oh orv, cinkos, lágy szembekötés, Villám, — nem-érzett-élű kés, Zsongassátok a készülőt, Még új, s új átmenet előtt. I . ' Oh futás: s mint ki ott áll egy helyen, Gyógy-kény, seb-él, mint simító selyem; Ez is, az is, hogy szalad, S ami marad Velem: Fogyó lát, min orv perc arat, S bolond nagy életszerelem PAPP MIKLÓS: Három vers együtt Magához ölelt a telt mellű kor, éheset itat meg friss tejével, most—csecsemőt férfi-útra érlel, ne kelljen úgy már sírni annyiszor; az eddig-lét (mögöttem) visszaszól s a mellemre gondjainkként térdel, éjbe húzna vissza rossz kezével és fojtana is: rút köldökzsinór; megszülettünk: hosszú léptű század kezén futunk, gömbösebb világnak mi—szószólói: sok—egy új apostol; velemig nőjj, mint kinek már kevés maga—mezsgyéig látni életét, nem maradhatsz el a csillagoktól! KASSÁK LAJOS: (Jjilhuj Bámultam a csillagot mely homlokát díszítette pedig nem is angyal fekete bika volt amilyeneket Picasso varázsod papírjaira Hamingway rajong értük írásaiban. Bámultam a csillaggal díszített fekete bikát aztán elfordultam a spanyol szadlzmusra gondolva amely holnap vagy holnapután térdrekényszeríti a porondon. Ez a látvány már nem kívülem bennem él. A kiömlő vér rámtalál városok sikátoraiban diadalívek alatt börtönök kapuinál szerelmeim rózsaligetedben betűim mocsarában. Nem iszom alkoholt de berúgok egy jó hírtől vagy magához ölel egy festmény amit a nyárspolgár hem ért. Tiszta mezőkön is Így kerülök csapdába. Rozoga írógépnél ülve csatangolok [tovább idegenek között s mégis váll váll mellett és emlékezve arra a csillagra amely egy fekete bika két szarva közt ragyogott.