Heves Megyei Népújság, 1964. április (15. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-12 / 85. szám

4 NÉPÚJSÁG 1964. április 12. vasárai* Ilyen nagy szerelem. •• A történet _ sajnos — igaz. Csupán a nevek nem egyeznek az anyakönyvi be­jegyzésekkel. Engedjék meg, hogy e kényes ügy szereplői a névtelenség homályából figyel­hessék a róluk és a nekik szóló sorokat. Szenzációval, rendkí­vüli témával nem szolgálhatok, hiszen e kényes ügy számtalan variánsát láthattuk már filmen, színpadon, olvashattuk regé­nyekben is. Érdekessége, mondhatnám drámaisága, csu­pán azért nő túl az irodalmi és művészi fogalmazáson, mert itt most a való, és nem annak „égi mása” jelentkezik, mert itt maga az élet, egy falu la­kossága szögezi egymásnak a kérdések áradatát: Joga van-e Fehér Piroskának szétszakítani egy családot? Szabad-e Marosi Gábornak otthagyni feleségét és két gye­rekét? Magánügy-e a gépész­mérnök és a csinos fiatal taní­tónő szerelme? íme, ezek a kérdések, s a fe­lelet cseppet sem könnyű. Nem is vállalkozhatom az igazság- osztó szerepére. Megnyugtató választ szeretnénk kapni, okos és igaz, jó tanácsot Lobogó szerelmek és nagy-nagy csaló­dások tapasztalataival, bizo­nyára olvasóink is segítenek, hogy választ adjunk e kényes kérdésekre. íme a történet, szépítgetés nélkül, természetesen kissé le­rövidítve: v A Színhely. Kis falu a Bükk lábánál. Kulturált, gaz­dag község A hegy, az erdő, mint romantikus háttér karol­ja körül az antennákkal tűz­delt piros tetős házakat A bolt mellett városias kinézésű ház, két szoba, konyha, benne szép bútorok. Rend, tisztaság, ott­honos kényelem. Itt lakik Ma­rosi Gábor feleségével és két gyermekével. A szomszéd utcá­ban nagy, emeletes, új épület: az iskola. Itt tanít Fehér Piros­ka. Néhány házzal odébb, az albérlete: szerény, kis szo- bácska, szegényes bútorokkal, s a háziak kínos figyelmével, havi kétszázért A színhelyhez tartozik még a gépállomás, a tanácsháza, ja templom, az egész falu, de fő­leg az üzlet, a kút és a tejbe­gyűjtő környéke, de még a já­rási központ egynéhány hiva­tala is, hiszen e helyeken na­gyon sok szó esett erről a ké­nyes ügyről. tagadhattuk ki p szín­hely sorából a Bükk rejtelmes vidékét, a közeli város zeg-zú- gos utcáit sem, ahová a kíván­csian vigyázó szempárok elől olykor olykor eltünedeztek a szerelmesek. Ez utóbbiról sze­mérmesen hallgat az erdő, s nem árulkodnak a utcák sem. Nincs tanú. A kényes ügy szereplői: Marosi Gabor a gépállo­más vezetője. Mérnök. Har­mincöt éves, magas, barna, megnyerő külsejű, megfordul­nak utána a nők. Huszonkét éves volt, amikor Miskolcon egy gyári mulatságon táncra kérte Editet. Folytatása is lett a táncnak, hosszú séták, éjsza­kákba nyúló beszélgetések, majd szerelem, szerelem és még hatalmasabb szerelem, s végül esküvő. A huszonhá­rom éves újdonsült férj, és a tizennyolc éves, kedves, töré­keny, szőke feleség jól megér­tették egymást. Igazi szerelmi házasság — mondották az is­merősök. Aztán múltak az évek. Nap­pal az esztergapad mellett, es­te pedig nehéz küzdelem a kép­letekkel, egyetemi szinten, öt évvel ezelőtt költöztek a bükki faluba. A második gyerek már itt született De itt lángolt fel ez a nagy-nagy szerelem is, amely most valami csodálatos lobogással tölti be egész lé­nyét, de ugyanakkor gyötrik a kételyek is: feleség, gyere­kek ... Fizetése a családé, de gondolata, vére, már azé a má­siké .., Égy éve tart ez a boldog percekkel, gyötrelmes órákkal teli szerelem. Kezdetben titok­ként őrizte érzéseit, de a falu, az emberek kibeszélték. Dönte­ni kellett... — Én nagyon tisztelem a fe­leségemet ... Tíz év nagy idő... És szeretem a gyereke­ket is... De élni, csak Piroská­val tudok...! Történjék bármi, feleségül veszem... Ezt dik­tálja a becsület is ... Az asz- szonynak ezt meg kell értenie. ... A gyerekekről természete­sen gondoskodom... Ez az én magánügyem!... Nem engedek beleszólást... Fehér Piroska története jóval egyszerűbb. Nagyon csi­nos és nagyon fiatal. Huszon­egy éves. Ma már nagyon ne­héz lenne pontosan tudni, ho­gyan kezdődött. Talán amikor először találkoztak az iskolá­ban, vagy amikor az egyik ünnepség szünetében néhány szót váltottak. Komolyra akkor fordult az ügy, amikor egy év­vel ezelőtt összetalálkoztak a városban... Kávé és konyak mellett ül­tele egy presszóban, aztán el­indultak a szürkületben, csak úgy, minden különösebb cél nélkül... Gábor átfogta- a lány vállát, megsimogatta a ked­ves arcot... — Nem szabad, Gábor — suttogta Piroska, de már nem volt ura könnyeinek — és érzelmeinek sem ... — Mennyi emlék gyűlt ösz- sze e rövid esztendő alatt!... S milyen jó vele lenni, hall­gatni határozott, okos szava­it... Mostanában olyan fur­csák az emberek... A kollé­gák is beszélnek rólam... — korkülönbség, erkölcs, becsülei — emlegetik gyakran a súlyos szavakat... És a felesége is olyan szomorúéul néz rám... Nem tehetek róla, szeretjük egymást... Jogom van a sze­relemhez. Gábor feleségül vesz ... Megígérte, és én hi­szek néki ... Ha van nagy sze­relem, ez az... Marosi Gáborné har­mincéves, s egyáltalán nem látszik meg rajta a két gye­rek. Egyesek szerint még csi­nosabb, mint Piroska. Min­denki ismeri és szereti a fa­luban. Sokat dolgozott, vesző­dött a gyerekekkel, hogy férje nyugodtan tanulhasson, s köz­ben kevés ideje maradt olva­sásra, szórakozásra. A mérnök mellett bizony kicsit segéd­munkás maradt, mint egykor a gyárban, ahol megismerked­tek. Mióta nem dolgozik, pó­tolni próbálja az évek mulasz­tását, de gondolatai most el­szakítják a könyvektől... Fél éve tud erről az ügyről. Nem akarta hinni, de az asz- szonyok beszélték. Férjétől nem kapott egyenes választ. Nem merte hinni, de most már egyre gyakoribbak a kimara­dások, s amikor a férje otthon van, idegesen fojtott a családi légkör. — Nem adom a férjemet... Küzdők, harcolok érte... Kü­lönben már nem az enyém... Azt a másikat szereti... És ha csalódik? ... Vajon visszatér-e hozzám? ... És én visszafoga­dom? ... Még most is, még így is szeretem ... A gyerekek. Juditka két­esztendős, s önfeledten húzo­gatja apuci füleit. Gabika fut­ball-labdát kapott hetedik szü­letésnapjára, de már nem tu­dott örülni igazából az aján­déknak. Hallott és értett is már valamit a körülöttük zajló eseményekből... — Piroska tanító néni a múlt héten meg simogatta a fe­jem, aztán sírva fakadt... Még soha sem láttam tanítót sírni... A falu. a szereplők közé tartozik a falu is. Az asszo­nyok, akik elítélik a tanítónőt, a fiatalabb korosztályt, amely a szerelem jogairól beszól, s a gyerekek, akik az utóbbi idő­ben elég gyakran feleselnek a tanító nénivel, s az otthon hallott megjegyzéseket is meg­reszkírozzák olykor a háta mögött, de néha még a szemé­ben is. Az illetékesek. Községi és járási szinten foglalkoztak az üggyel. Beszéltek a mérnök­kel, megfenyegették a tanító­nőt, majd jóhiszemű ügybuz­galommal tanácskoztak és döntöttek: a mérnök jó szak­ember, szükség van rá a falu­ban. A tanítónőt tíz községgel odébb helyezték. A család vé­delmében. A kényes ügy ezzel még nincs befejezve, Piroska és Gábor most is rendszeresen találkozik. Szeretik egymást. Összeházasodnak. Marosi Gá­bor a napokban beadta váló­perét. A tárgyalás még nincs kitűzve. Itt tartunk a történetben. Az ügy szereplői vallják: lel­kiismeretük szerint helyesen és becsületesen cselekedtek. Mi az igazság? Lehet-e, sza- bad-e tíz esztendő után fel­rúgni a családi életet? Joga van-e a szerelemhez így Fe­hér Piroskának és Marosi Gá­bornak? Lehet-e, szabad-e be­leszólni két ember legszentebb magánügyébe? És meddig ma­gánügy a szerelem? S vajon csakugyan ilyen nagy szere­lem? Ki ad tanácsot?! Márkusz László 6. — Ne is kérdezd — vont vállat fanyar képpel Beke Zoli. — Beleesett egy kis sző­ke tündérbe. Valahol szórako­zik. Nem tudom, mi üthetett bele. Megmondtam neki, ne jár­jon burzsujok közé. Valami­féle iparosköri bálba ment. De hát Badanti azt mondta neki, nincs abban semmi. Szerinte >yugodtan elmehet. Elméleti­ig is alátámasztotta: egyszer­egyszer ilyen helyre is eljár­hatsz, legalább eltereled ma­gadról a gyanút... Valami ilyesmivel bocsátotta útjára. Ha ez kell neki szeminárium helyett, hát csak menjen ... — Találkoznom kellett volna vele — dörmögte Baikai. — No, nem baj, majd megkeresem. — Maradsz? — kérdezte Zoli. — Nem — Bajkai az órájára nézett —, máris mennem kell Csak benéztem. Azzal a gye­rekkel akartam beszélni. No, majd máskor. ★ Bajkai elment: volt még egy megbeszélt találkozója ezen az estén. Egy Pista nevű „sajtos” várt rá a Csata utcában, hogy ellássa „hadianyaggal” a kö­vetkező napokra. A Pálma kávéház szomszé­dos alkóvos szobájából vidám mulatozás zaja szűrődött be. Hangos dobogással járták oda­át a divatos táncokat. A zsi­vajt túlharsogta az éles férfi­hang: — Még egyszer tedd fél, Csű­ri kám! A nyekergő hangú gramo­fon újra kezdte: Hai-tang, fáj a háta, Hai-tang, fáj a lába, Hai-tang, fáj a válla, ugy-e? Hai-tang, fáj a feje, Hai-tang, fáj a szeme, Hai-tang, fáj a füle, ugy-e? Fáj a lába, háta, mája, Válla, szája, ája, bája— A hátsó helyiségben letele­pedett vendégeket nem zavar­ta a ricsaj. Valósággal örültek neki. A hangzavar sűrű füg­gönyt vont a szemináriumozók és minden nem kívánatos hall­gató közé. A Természetbarátok Turista Egyesületének angyalföldi cso­portja bérelte a szobát az esti órákban. A kávés nem sejtette, hogy politikai tanfolyamokat tartanak a helyiségben.' Azt gondolta, a szokásos baráti összejövetelüket tartják, s Czi- ráki Józsi a Vasas Szakszerve­zettől — őt személyesen ismer­te — a legközelebbi túra prog­ramjáról beszél odabent tár­sainak. Különben nem is na­gyon érdekelte a tulajdonost, hogy mi folyik a külön terem­ben. Neki az volt a fontos, hogy hónap elején hiánytala­nul kézhez kapja a kialkudott bért Az egybegyűltek — lehettek vagy negyvenen — viszonyla­gos biztonságban érezték ma­gukat. Már hónapok óta itt tartották a szemináriumot, még sose történt baj. — Csukd be az ajtót, Erzsi, az ember a szavát sem érti. Cziráki harmincöt év körüli vasmunkás volt Mosolygós, kék szeme, enyhén hullámos, gesztenyebama haja, magas homloka rokonszenvessé tette az arcát. Az izmos, közepes termetű, széles vállú férfi rá­hajolt az asztalra, ö szervezte a tanulást Tudták róla, hogy évekkel előbb, megalakulásakor egyik odaadó embere volt az MSZMP-nek. Sokszor meghur­colták, de tartotta magát. Régi angyalföldi vasas család fia volt, apjával szolgált tizen­kilencben a Vörös Hadsereg­ben. Olyan, mint egy bankfiú Ezen az estén az állam ke­letkezése, fejlődése és szerepe került napirendre. Sollner Jó­zsef volt az előadó, a nemes­fémesek titkára. A rabszolga­tartó és a feudális állam meg­magyarázásánál nem bocsát­kozott részletekbe. Főleg azt igyekezett megértetni hallga­tóival, hogy ezek az államok, keletkezésüktől kezdve, a ki­zsákmányoló, elnyomó kisebb­ség érdekeit szolgálták. Szünet alatt a társaságot közvetlenül érintő dolgokra terelődött a szó. Ladányi Karcsi, egy huszon­két éves ezüstműves-segéd, a Siemensnél dolgozó Kotlár Marival beszélgetett — Hogy hárman tudom? Hát hallottam. — Kilencen? — Kilencen. — És kik? — Mondom ... Sebes Pista, Réti Laci, Zala Imre... Mind­nek nem tudom a nevét — Azt hallottam, hogy ha­marosan a Marton tanács elé kerülnek. Az a vád ellenük, hogy ők készítették az Ifjú Proletár-t — Én is hallottam a lebu­kásról — mondotta Mari. — Azt beszélik, komisz a bírósági elnök. Mit gondolsz — sűgjta —, nem kellene levelet írni ne­ki? Egy kicsdt megpróbálnánk lelohasztand a harciasságát. — Nem rossz gondolat — is­merte el Ladányi. — De meg kell kérdezni élőbb. Hátha ron­tanánk vele. Később többen felfigyeltek rájuk, népes csoport gyűlt kö­réjük. Mart és Karcsi éthallgattak. Az egyik fiú, aki épületszere­lőknél dolgozott a Külső-Li- pótvárosban — ahol régi, dü- ledező vityillők között bérpa­loták épültek —, új értesülé­seit adta tovább. — Tizennyolc ifjúmunkás a Kúria elé kerül. Egy ügyvéd fiától hallottam. A Hársfa ut­ca huszonhétben is most bu­kott le egy csoport. Nincs is más vád ellenük, csak az, hogy szavalókórusba jártak. Azt akarják rájuk bizonyítani, hogy agitáltak. — Az utóbbi hetekben na­gyon be vannak sózva a heku­sok — szólt Beke Zoli. — Szinte nincs nap, hogy le ne csapnának valamelyik szak- szervezeti helyiségre. Jó lesz vigyázni. egy Évtized | gfgff h^! mokóráján, amióta Mérai Ká­rolyt, a XII-es akna műszaki csoportvezetőjét;, vagy úgy is mondhatnám, hogy főmérnök­helyettesét, megismertem. Végeredményben egy évti­zed nem is túlságosan nagy idő. Csupán annyi, amire azt mondják az emberek, hogy észrevétlenül elsuhan. De olya­nok felett suhan el, akiknél a hétköznapok nem jelentenek mást, mint a megszokott egy­formaságot. Ám Mérai Károly számára kemény, áldozatos, sokszor megerőltető helytállást követelt ez az időszak. Szerény, csendes fiatalem­berként ismertem meg az 1950-es évek közepén. Mint bérelszámoló dolgozott á XII- es aknánál. Gyakran láttam vájárok társaságában, amint munkájukról, mindennapi problémáikról váltottak szót. De főleg a bányászmunka ér­dekelte. Az a tevékenység, amely csábítja a fantáziát, gondolatokat szül olyanoknál, akik nem szokták meg a föld alatti szűk folyosókat, a vága­tokon végighullámzó robban­tások dörejét, a bányászlámpa pislákoló, sárgás fényét. 1957-ben, az április 4-i ün­nepélyen, mint munkásőr, a bányászszakaszban menetelt Ugyanebben az évben, úgy ősz táján, egyszer megszólított ... — Szűk nekem az íróasz­tal.,. A bányába kérem ma­gam — mondta egyszerűen, de tekintetében észrevettem a vá­laszt váró feszültséget Végigvizsgáltam erős terme­tét, ezt a benne rejtőző ambí­cióhoz adtam, és azt mond­tam: — Helyesen teszed... — A Karcsi ...? Soha életé­ben nem végzett ilyen mun­kát! Ha az első hólyagot ki­húzza tenyeréből a lapát, visz- szajön az íróasztal mellé... —, így vélekedtek a volt kollégák. DE A BÁNYÁSZOK ma­guk közé fogadták. Leer Jóska csa­patába került Légvágatot haj­tottak futóhomokban. Komp­likált munka volt. Néhány héttel később ki­szállás közben megkérdeztem tőle: — Magadon kezd a vigyá- zást — intette Kotlár Mari. — Hiszen ha meglátnák ebben a bricsescznadrágban és a mici­sapkában, mindjárt a nyomod­ba szegődnek. Mari nyelves teremtés volt. A Váci úton lakott szüleivel, egészen közel a gyárhoz. Apja vasöntő, ő maga segédmunkás a hőtechnikai üzemben, a cső­gyártásnál. Nem az a kimon­dottan szép lány, egy kicsdt „égi meszelő” és vagy tíz kiló­val kevesebb, mint amennyi még ráfért volna a termetére. De vidámságával, talpraesett­ségével fel tudta kelteni a fiúk érdeklődését. Ha kiöltözött — mint ezúttal is —, egészen mutatós volt. Az utóbbi hetek­ben Ladányival járt, akit a nemesfémeseknél nagyon be­csültek. Az egyik decemberi túrán ismerkedtek meg. Zolit nem hozta zavarba a lány megjegyzése. Sokszor úgy tűnt, szándékosan jár a kelle­ténél kopottabban. Volt ebben egy kevés erőltetettség. Leintette Marit. — Karési megy táncolni ve­led, nem én. Elég, hogy ő ki- huzakodott, olyan, mint egy bankfiú. Még monokli kellene a szemére. Engem csak hagyj... — Üljünk vissza a helyünk­re — indítványozta békítőén egy sötétkék ruhás fiú. — Tényleg szeretnénk még tán­colni ma este. Ez a fiú abból a ritka fajtá­ból való, amelyből a legkeve­sebb található az ilyen helye­ken. Villamoskalauz, állami ember, évi kilencszáz pengő körüli „biztos” keresettel. (Folytatjuk.) „Darugyár” Gyöngyösön... Két éve kezdték el Győr gyösön, a Vízhányó-féle daru készítését, s azóta már minteg félszáz darabot küldtek sz* belőlük az ország különbőz vidékeire: Miskolctól Bude pestig, Dombóvártól Szegedig, A közel kétszáz alkatrészt« készülő, könnyen mozgathat és helyszínen rövid idő ala! üzembe helyezhető daruk kitű­nően beváltak a kisebb épitkí zések kiszolgálására, s jeler leg is keresett termékei Mátravidéki Építő- és szak ipari Ktsz-nek. Az idén 12 darab darut ren daltek a gyöngyösiektől, s ke zülük már négyet el is készi tettek a szövetkezet lakatosa A csákánytól a mérnöki diplomáig — Bírod még ...? — Szép munka... itt tanul­hat az ember — ki-behajlit- gatta szerszámtól merev ujja­it, de azt is észrevettem, hogy tenyerén felszakadt hólyagok szénportól fekete fillérjei hú­zódtak meg. De nem tágított! Szívós ki­tartással tört a maga elé tű­zött cél felé. A bányászok pe­dig segítették jó szóval, taná­csokkal. Hogyan tudja köny- nyebbé tenni a munkát, me­lyek a szakma rejtett fogásai? Jó „diáknak” bizonyult, és csapata élen járt a munká­ban. Hetek, hónapok teltek el. Es amikor ismét összekerültünk egy kis cigarettaszívás melletti beszélgetésre, már olyan nyu­godt biztonsággal beszélt a bá­nyáról, mint az „öregek”. Sőt már kombinált is. Hogy mi az elavult és miként lenne jobb. Ismerve szívós, kitartó ter­mészetét, egyáltalán nem le­pett meg, amikor' egy későbbi találkozás alkalmával kijelen­tette: — Műszaki egyetemre me­gyek... És elkezdte levelező tago­zaton. Ám a kételkedők suttogását ismét hallani lehetett — Szalmaláng... Nem bírja majd a nehéz munka mellett. De a munkahelyeken már így beszéltek róla. — A Karcsiból mérnök lesz...! AHOGY TELTEK I32 ***** ____________ a meg­búvó kételkedés úgy alakult át csodálkozássá, majd megbe­csüléssé. ... aknász lett! Járta a mun­kahelyeket, utasításokat adott, de meghallgatta, munkájában hasznosította azoknak a ta­pasztalatait, akik az első csó­kán yvágásra megtanították. Már nyolc vizsgát hagyott maga mögött, amikor üzem­mérnöki beosztást kapott... A múlt év júniusában véd­te meg a diplomáját. Mérai Károly bányamérnök. Most március elején pedig kinevez­ték a műszaki csoport vezető­jévé, amivel főmérnök-helyet­tesi beosztás is jár. Életútja tehát egyenletesen ívéit felfelé. Am idáig eljutni nem volt könnyű. Az út mér­földkövei a rajzasztal és a könyvek fölött átvirrasztott éj­szakák voltak. Fiatalemberről lévén szó, a szórakozásról való lemondást is jelentette ez öt teljes évig. Most ahogy így, a megszo­kott szótlansággal ülünk egy­mással szemben az íróasztal két oldalán, csendesen meg­jegyzi: — Azon gondolkozom, hogy nem ártana még a közgazdász- mérnöki diplomát is megsze­rezni. ÜGY MONDTA, *l<«y ®°®: ___________________dolkozik...! De én tudom, hogy nála az ér­lelődő gondolat már a tett gyakorlati megvalósítását is jelenti. Laczik János VADAfZ rifiCNC ■ - *.....Esssssssss--------- 1 ■ ■■■,-----,, an SL TeL

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents