Heves Megyei Népújság, 1964. április (15. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-04 / 79. szám
FARKAS ANDRÄS: Vers, szelíd hozsannával a vwn A börtön börtön, vád és büntetés, Vasalt ajtók, ablakrács, vén jalak, őrzés, szigorúság, kemény szabály, Megszégyenítés, keserű falat, Javító szándék és bízó remény. Hogy megjavulnak mind a bűnözők, S évek múltával hasznot hajtanak A jóérzésű emberek között. Az épeszű halandó viszolyog Gondolva arra, hogy mi lenne, ha Akár egy jogtalan órára is Meglepné őt egy börtönéjszaka. Pedig van ennél kínzóbb gyötrelem, És hadakozni nem tudsz ellene: A félelem, a fojtó rettegés Minden fogságnak legfőbb börtöne. Nincsen küszöbe szörnyű börtönön, Nincs ajtó, vasrács, méteres falak Nem őrzik és dohos pincéje sincs, Feszes vezényszót sem kiáltanak, De mindenütt van, mint a levegő, Tüdődre, arcodra és szemedre ül, Füledből búgó rémet csal elő, Jeges szélet fúj koponyád mögül, S csak annyit mond: Most győz a hábórú! És összerezzensz, gondolsz arra is, Mit kéne tenni, van helyezkedés? Van-e barát? Igaz-e a hamis? A félelem súg szörnyű híreket: Ném számít semmi! Annyi a halott A fronton, mint a pelyva. A Molóch Páncélosban jár s folyton acsarog: VASVARI ISTVÁN: Tenger Valamikor a régi hadseregben — komiszabbnál komiszabb kenyér: voltam honvéd, ki honját védeni fél — veszendő hont tűrő népe ellen. A Visó-völgyén kötötték ki társam, ki annyi úton velem menetelt — villogó por arcába tüzelt; lógott a fán fakó ájulásban. Váralján az országúti fákra kötöttek fel negyven katonát, negyven lengett jobbra, balra át s öltött nyelvet vérre, pusztulásra. Szer ]gyei-mi: .viy kell most neki, S a házak holnap, mint a kártyavár Omolnak el porlandó semmivé, S a robaj szól: Feltámadást ne várj! Hiénák, rókák, véres gyilkosok Taposnak át szorgalmas férfiak Életművén, s gőggel dicsekszenek: Ki mond ítéletet ezek miatt? Mikor lesz vége, és miért, s hogyan? Háborgó szívvel lázadsz ellene, Belül ezerszer újra fogadod. Ha lesz hatalmad, majd számolsz véle, De nem tudod, csak a hited hiszi, Hogy valamikor csak-csak vége lesz, Hogy visszaáll majd vér s lélek szetiút 4 rend, s ki-ki mehet övéihez. De még repül a célbaszánt golyó, A bomba robban és a félelem Patkós csizmája gázol agyadon. Hogy életedben hullává tegyen ... UTÓIRAT; E börtönből kiléptem negyvenöt Húsvétra nyíló barkás tavaszán, Repülőraj zúgott fejem fölött, 5 két szót dadogtam: „élek?’ és „ hazám". Kiáltani nem volt elég erőm, Csak jöttem Soprontól kelet felé, Két szó volt minden kincsem, örömöm. De dallam volt már, jóreményemé. volt... Nemzetvesztő nemzetvezetőkkel volt terhes a jajongó haza; s úgy szakadt rá 44 hava — -y zörgő szél a csont-jég temetőben. \ *. Szatmár előtt megbújtunk vagy százan', cserbenhagytuk a gyalázatot; áradtak az orosz csapatok; sodródtunk a földszín áradásban. Tenger volt és szürke volt és mély volt, mint minden nagyság, olyan egyszerű s vele mennyi könny, s milyen derű — széles föld és tornyosuló égbolt! tünk rendezték volna a nagy vígasságot, kínálgattak, étel- nek-italnak legjavát elénk zsúfolták. — Én a főztjüket meg nem eszem — mondta félhangosan Berták —, mert mégiscsak gázsók ezek. — Inkább ivott, de azt is módjával s úgy, hogy szája se érjen a pohárhoz. Mikor meg elkezdődött a tánc, ott sürgölődött a menyasszony körük A menyasszony tényleg szép volt. Nem is az arcában, testének formáiban volt a szépség, hanem valami másban. Vonzása volt a szemének, megfoghatatlan varázs áradt egész lényéből. Olyan volt, hogy láttára a férfi nem is gondolhatott! másra, csak egy dologra. Arra a tíz évre, amit cserébe Bertók is kínált. Nagy széles udvara volt a háznak,, ott ropták a táncot. Ha előre tudom Bertók gondolatát, én magam csapom le ököllel, hogy a baj be ne következzék. Sötét volt az éjszaka, az udvaron meg kevés villany égett. Bertók a menyasszonyt forgatta erre-arra, s addig, addig oldalozgatott, amíg a villanyok sápadt köréből kiértek. A sokaságban kiki a maga vidámságával volt elfoglalt, senkinek se tűnt fel, hogy a menyasszony nincs a táncolok között. Csolovánnak igen; idegesen futkosott, nézelődött, kereste asszonyát a házban is, de nem lelte. A lány bátyja, az új sógor is segített a keresésben. A ház végében rá is akadt a két emberre; Bertók már nekiszorította az asszonyt a falnak, viaskodtak egymással, mint két ellenség. A lány bátyja rárontott az erőszakoskodni akaró Bertókra e egy ütéssel a földre vágta. Ha nincs Dominyák meg Csolován, a vérmes szoknyabolond drágán megfizet tettéért. — Sógor, térj eszedre — modta C«~’ován, fogát össze- csikorí vp, harmadszor isvisz- szarántva a lecsapni készülő kezet, amelyben már ott fényeit a barázdájából kipattantott bicska pengéje is — ez az ember... barátom. Láthatod, mennyit ivott, miért bántanád hát. Szótlanabb hallgatagabb lett eztán Csolován. Nem mutatta, gyűlöli-e Bertókot vagy már megbocsátott neki, de én éreztem, ott a kőfalon, feszülő kötéllel a derekunkon s lábunk alatt a szédítő mélységgel, hogy nagy háború folyik benne. Elköltözött a szállásról is — üresen maradt az ágy, ahol előtte Derák is aludt, amíg nem lapította össze testét a lezúduló kőgörgeteg a bányaudvaron, — de a hét végi csendes idogálásról, beszélgetésről a kisvendéglőben egyszer se maradt el. Megvett részletre egy régi ócska házat, csak a véletlen idő óvta, hogy össze ne dűljön, kijavította s abban éldegéltek kettesben. A sok kiadást, költséget nem bírta az egy kereset, munkát vállalt az asszony is, a tantermeket takarította az iskolában. Csolovánról igen keveset tudtunk, az életükről meg szinte semmit. Ha kérdezgettük, hallgatott, nem szívesen beszélt. Hogy rettentően féltékeny, annak már híre volt a fejtésben is. De nem is sejtettük, hogy vakultságában már nem elégszik meg a szitkokkal, szókkal, használja az öklét is, elég gyakran. Bertók, mert akkor este megzavarták az esküvői forgatagban s elérhetetlen maradt számára a szőke cigánymenyecske, kihasználta Csolován beteges hiszékenységét s agyonra- agyonra verettette vele az asz- szonyt. A ion az emlékezetes szombat estén Csolován, Dominyák meg én ültünk a vendéglői asztal mellett, hármasban ferbliztünk. Bertók, nem tudni merre lófrált, csak később ült le közénk, vidámkodó arccal. — Hát van kedvetek nélkülem kortyot is inni, nyavalyások!? — sorba koccintott mindenkivel. — Te is jobban tennéd, ha kocsma helyett otthon ülnél — mondta vicces-komolyan Csolovánnak. — Irigyled a kocsmát? ... Vagy az asszonyt?! — Hát jobban is őrizhetnéd, pajtás! — Hogy-hogy? — ... mert amíg te itt a poharakat ölelgeted, az asszonyt más férfi vetkőzted meg öltözteti. — Hazudsz!! — tolta el magától az asztalt. — Minden férfi azt mondja, amíg rá nem döbben valamire, akkor meg... — Láttad r feleségem? — Az iskola ba ment be vagy egy órája. Az igazgató egyedül van otthon, délután autóbuszra ültette a családot , menjenek színházat nézni a városba, ö meg idehaza addig... hehe! — És ha hazudsz? — fúrta Bertók arcába tekintetét Csolován. — Menj, nézd meg, otthon van-e? Lehet, hogy egyszerre érkeztek majd a kapuhoz, vagy pedig te leszel az első. Csolován pálinkát kért és ivott, aztán megint. És köszönés nélkül otthagyott bennünket. Bertók a térdét csapkodta, úgy röhigcsélt; ivás közben se tudta abbahagyni s az ital kifutott a szájából, rá az ingére. — Miért röhögsz? — kérdezte csodálkozva Dominyák. — Hogy milyen hülye emberek is vonnák a világon. Mint ez a Csolován. — Mért lenne hülye? — Most hazarohant és nekiesik az asszonynak. Véresre veri. Az meg azt se tudja, miért kapja az üHegeket. — És nevetett. — Mégis hazudtál Csolovánnak? — Hazudik a pap, mikor azt mondja, hogy van isten — mondta Bertók és csak nevetett. — Félhodtra veri az asz- szonyt, mert féltékeny, akár az állat! — Miért? — Miért, miért?! De nehéz lett egyszerre az agyjáratod — meg?! Minek nézel engem? — Gyerünk!!! Villanyszemüket hunyorog- tatták az utcák. A holdat felhők takarták, széleiken köteg- ben csúszott a fény. A kis házacska előtt cső- *■ dület fogadott bennünket, asszonyok zsinatoltak, néhány férfi pislogott egymásra hallgatag. A kerítés mellett, egy-két gyerek sugdolózott riadtan. (Csont István illusztrációja) és nyugodtan fenékig ürítette poharát. Dominyák megfeszült a székén. — Micsoda hülye, mi? Laposra veri az asszonyt, semmiért — görcsösen nevetett, mint aki többé már nem tudja abbahagyni. — Te vagy az állat, hogy ilyesmin röhögni tudsz... — Dominyák megragadta Bertók vállát — Gyerünk! — és felrántotta a székről, hogy az asztal is vele mozdult. — Mit akarsz? — kérdezne bamba vigyorral Bertók. — Gyerünk!!... Csolovánnak is így mondod el, ahogy nekünk! — Csak nem bolondultam Csolován ott állt a ház udvarán, kissé előregörnyedten, mintha roppant súlyt tartana vállain. Mellette egy férfi to- porgott idegesen, látásból ismertük; zsebéből összehajtogatott segédrendőri karszalagot szedett elő s a karjára húzta, mintha így akarná hangsúlyozni személye fontosságát Az asszonyok szömyülközve, sipítozva sopánkodtak. — Nem ember az ilyen, rosszabb az állatnál is! — Leissza magát, aztán nem bír az erejével! — A cigánysorra menjen lakni az ilyen, ott csinálja a cirkuszt, ne itt!! — Teljesen megáll az ember esze... — Vériben van ezeknek a mocsok, attól feketék! Utat engedtek s beléptünk az udvarra. Csolován roskadtan állt előttünk. — Dög lett... a feleségem, értiték — szikrázott a szeme, mentséget keresve tettére. Dominyák a szája szélét ha- rapdálta: — Ha igaz lenne, amit mondasz, akkor se csinálhat az ember úgy, mint te. Bocsánatot kell tőle kérned... Csolován a fejét rázta. — Vége. Most már vége.., összepakolt és elmegy innét. A szőke asszony pillanatra megállt a ház ajtajában, a lépcső tetején. Zsebkendőjével megtörölte arcát, az ínyjéböl kiserkedt a vér. Nem nézett senkire, zokogva ment át az udvaron. — Dög lett... — Csolován leroskadt a favágó tőkéré s arcát ujjal közé temette. — Nem igaz! — Kiáltotta dühösen Dominyák. — Berták, a szentségedet, látod ezt, te...?! Bertók esetlenül előbbre lépett, szánalmas volt a • hangja, mikor megszólalt. — Én vagyok az oka, hogy ez történt. Ne haragudj .. . Kitalálás volt az egész, minden... Csolován egy pillanatig fölbámult ültéből az égre. A fejsze ott volt mellette, nekidűívvé a tőkének. Bertók csodálkozva kapott a homlokához, görcsös, torz vonások futottak szét az arcában és zuhanva vég’«nyúlt az udvar porában. A komoly, zord arcú “ rendőrök nehezen ju- hattak be az embergyűrűn át az udvarba. Körüljárták a halottat, világított, a hold, de elemlámpáikat is felkattintották, hogy jobban láthassanak mindent. Egyikük feljegyezte noteszába az emberek nevét, s megkérdezte, hogyan történt az eset. Aztán fehé>- rí-háM göngyölték a fejszét és ké* oldalról közrefogták, úgy kísérték a megbilincselt Csolovánt. Hideg, közömbös volt az éjszaka, nem mutatott részvétel iránta. )xa tűk Franciaországból. Viszont a magyar selyem, az éhbéren megvakult, megnyomorodott, tüdővészben ziháló nemzedékszámra satnyuló és korcso- suló magyar munkásnép verejtékén győzött odakinn és idebenn. És a többi, meg a többi ... Ahol ezek a szörnyűségek zajlottak, ott bizony nehezen És hihettem-e füleimnek? Az állványokról, mindenfelől da- nolás hangzott..; Hohó! A fecskék megint énekelnek! Ö, bárcsak soha, semmiféle átkos, páncél-pénzszekrények- ből, meg kapzsi gonosz lelkek- ből leselkedő új világromlás se tudná jókedveteket, betevő falatotokat és nótátokat elvenni többé tőletek! vest. És a külföldön negyven filléres árakon vesztegetett magyar cukorból nem jutott a szegény napszámos • gyerekeinek, mert itthon háromszoros áru volt kilója. Nemzeti dicsőség lett, hogy a francia selymet kiszorítottermett és tort föl a mellek- 9 bői a nóta. * Miért jutott most mindez az; eszembe? i Az ostrom utáni Budapestre» gondoltam, egyik legjobban * kikészített romnegyedré. Egy J félig-ép épület állványain, se-) lényen folyt a munka. A nagy békeidőben, a kőművesek gúnyneve a „fecske” volt. Talált rájuk, kétféle okból is. Merthogy a fecskék is nagy építőművészek. Meg hogy reggeltől-estig csicseregnek. A kőművest az állványon valami egészen különös baj, gyász, bú kellett érje, hogy némán rakja a téglát, vagy csapdossa kanalával a maltert. Egy-egy építkezésnek minden zege-zugából dal harsogott a világba. Aztán az első világháború után már alig-alig hangzott ének a kőművesek ajkáról. Végre pedig egészen kiment a divatból a hangos vígság. Ez volt az a szép időszak, amelyet a társadalomtudomány néha igazán gyermeteg kedvességgel gügyögő irálya úgy fogalmazott meg, hogy: a kapitalizmus hatalmas lendülettel tört előre az egész világon és nálunk is ugyancsak kiteljesedett ereje. Hogy ez mit jelentett? Például egyik azóta elhunyt magyar író megírta és regélte, süket fülek számára, hogy: a saját édesapja gyújtatta rá szérűjét és a felegye birtokosai, a párbajtól a csendőrszuronyig mindennel fenyegették. És ennek oka? Csak az volt, hogy a jámbor író édesanyjától örökölt több száz holdas birtokán, fölemelte a mező- gazdasági munkások bérét, és mégis kitűnően, sőt, több jövedelemmel gazdálkodott, mint a megye akármelyik birtokosa, viszont emberiesebb munkabérek rémével ijesztette birtokos társait. Aztán a Tisza-háton, hol a sétapálcát tövig lehet dugni le a televénybe, nyomorult zsellérek, sommások, hatodos- részesek, több hiteles szemtanú szerint akácfalevélből főztek maguknak sós vízben le-
