Heves Megyei Népújság, 1964. április (15. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-04 / 79. szám

1964. április 4.. szombat NÉPÚJSÁG ( GYl/MÓ GÉZA : Minden tavasszal a makacs és véglegesen soha le nem győzhető természet titkos paran­csára apró kis zöld ágak, fűszálak nőtték be gyorsan az ősztől nem használt réti utat. A két keréknyom ilyenkor eltűnik a zöld palást alatt, hogy mire a nyár elérkezik, rőzsével, fával, vagy éppen kővel rakott szekerek nyi­korgó kerekei nyomán újból előtűnjön a kí­gyózó út, mintha saját erejéből kúszott volna ki a buja vegetáció sűrű öleléséből. Az út egyébként hol felcsigázik a fák közé, a hegy­oldalba, hol visszacsúszik a völgybe, mint va­lami kíváncsi és fürge gyík: vajon nem tör­tént-e közben valami, míg az öreg fákkal a fogócskát járta. Csend és mozdulatlanság van itt és ha néha szekér, vagy gyalogos baktat, ősi ösz­tönnel követve az út kanyargását, a kerék, a léptek zaját is elnyeli a völgy, az össze­fonódó fák és fenn a felhők is... — Az örökkévalóság ez... Az idő habjai lefolynak a csend szikláiról, s emberi szem­mel mérve, nyomtalanul... — támasztotta a vastag törzsű, de magasbaszökésében vékony­nak tűnő fenyőt a fiú. — Szép idézet — bólintott a lány, 8 kicsit megrándult a szája széle... — Magamtól idézek ... Utálom, hogy szé­pet csak az mondhat, akinek nevét bevésték a lexikonba. Szégyenlünk szépet mondani. Undorító szemérem... — horkant fel a fiú, s nagyot rántott kockás pulóverén. — Van szíved veszekedni? Most? — csa­varta ujjaira haját színészkedő riadtsággal a lány, aztán elnevette magát — Kis gumó lesz az orrod, ha mérges vagy... Olyan az orrod, mint Hapcinak ... A fiú felsóhajtott: — Az első rejtett tisztásig... — hajóit a lány füléhez a fiú. Egy pillanatra egymásra néztek, aztán a lány szó nélkül elindult. A fiú utána. A kanyargós úton. Hallgattak egy ideig. Lépegettek egymás után, valóban katonásan, egyszerre: jobb... bal... jobb... bal. Lágy hullámokat vetett az út, testük körül a csend. A lány szólalt meg. — Hová vihet ez az út? — Fogalmam sincs... — Hát csak úgy megyünk, megyünk min­den cél nélkül? — Miért kell mindig tudni a célt? — Mert az jó — nézett vissza a lány egy kis szigorúsággal tekintetében. — Igen, tudom. A racionális elme. Pedig néha jó cél nélkül kódorogni, rábíznia magát az embernek egy útra, amely valahonnan indult, valahová elér, de ez mind nem az én, hanem az út gondja. Visz engem. Á, ezt te úgysem érted — mondta a fiú meggyőződéssel a hangjában. — Miért baj az, ha tudni akarom, hogy hová megyek és miért megyek? Miért baj az? — Mert sokszor jobb, ha nem tudja az ember, hogy hová visz az út. Ha tudná, visz- szafordulna. S a legrettenetesebb, ha meg­tudja és nem fordulhat vissza — tépétt le egy magasra nőtt fűszálat a fiú. — Fáraszt a filozófiád — állt meg a lány és belenyújtózkodott a napba. A fiú nézte a nyújtózkodó, megfeszült leánytestet és ebben a pillanatban valóbán a legteljesebb ostoba­ságnak tartott minden filozofáigatást. — Leüljünk? Ott! — mutatótt egy kis be- szögellésre, ahol, mint valami , öbölben, él­pihentek a füvek ä böktök part-lábainál. — Leülhetünk. Egy kicsit — tette hozzá a lány és már indult is neki a bokán felül érő rétnek, hogy aztán elsőnek huppanjon lé a bokrok előtt. — Csak tudnám, hógy ez az út hová vézét? — Megszállt a titkok megfejtésének ördö­ge... — dőlt a fiú a lány mellé, alig rejtve egy kis ingerültséget a hangjában. A lám' nem válaszolt, töprengeni látszott, mintha fejből akarná megfejteni az út titkát. A fiú hasra fordult, belenézett a bokrok félhomá­lyos világába, rágta a fűszálat és hallgatott. A lány is. Aztán a fiú hirtelen megfordult: — Kérdezd meg tőle! — mutatott be a bok­rok mögé. — Kitől? — csodálkozott el a lány, aztán ő is megfordult. — Tőle! — mutatott a fiú egy kis dombra, amelyet állva talán észre sem lehetett volna venni. A lány megborzongott. — Sír. Biztos, katonasír. Ugye? — Biztos. Az ember, ha zakóban hal meg. díszesen eltemetik, s úgy felejtik el... Ha egyenruhában, akkor már temetés közben megfeledkeznek róla ... Látod, ő sem tudtr meg, hogy hová vezet ez az út. Ugye, hogy jobb, ha néha nem ismeri az ember az út végét? Ez is ment, mint én utánad, a parancs szerint, és eddig jutott... — Menjünk! — ugrott fel a lány idegesen. — Ugyan, csak nem félsz. Egy besüppedi — Nesze neked líra ... Nesze neked érze­lem. A csoda vigye el józanságod. S még azt mondják, hogy a nők szentimentális lelkek. Nincs neked véletlenül a szíved helyén tran­zisztor? A koponyádba elektronikus agy? A... A lány felkapta az ujját, aztán rászorí­totta a fiú szájára: — Ne sorold, mert még elpirulok ... Inkább mondjál szépeket, jó? Valami szép tavasa verset... Talán azt, hogy ... — Neked verset?! Majd mondok néhány matematikai képletet... Vagy mit szólnál esy tudományos előadáshoz, itt a tavasz ölén, az r — faktor szerepéről, különös tekintettel a kromoszómákra? — Ne ízetlenkedj — igazította meg a kis, inkább dísznek való kendőt a nyakán a lány, s apró léptekkel lefutott az útra... — Gyere... Ivleneteljünk egy kicsit! Én leszek a parancs­nok, s te jössz utánam. Jössz? — Megyek, parancsnok elvtársnő ... Szí­vem és menete’ésem a magáé — nevette el magát a fiú és vigyázzállásban megállt a lány mögött. Az hirtelen megfordult, hogy szok­nyája alól kivillantak combjai, s kicsit fej­hangon, inkább énekelve, kiadta a parancsot: — Csapat... utánam... indulj. Előre... a... a... katonasír. Még emlék se. Az emlék feltételezi, hogy valaki emlékezzen rá. Névtelen, jeltelen. Feloldódott a természetben — fogta meg a lány kezét és megpróbálta visszahúzni maga mellé ... — Ne... Menjünk. Én most már emléke­zem rá. Meg akarom tudni, hová vezet az út Helyette is... — Helyette is? — nevette el magát a fiú kissé mérgesen. — Igen ... Helyette is — mondta még egy­szer a lány és szapora léptekkel megindult át a réten az úthoz. A fiú utána. — Ne légy szentimentális... Hallod? — Nem vagyok az. Te mondtad, hogy nem vagyok az... De meg akarom tudni, hová nem jutott el... Hová vezet az út, folytatni akarom az útját — mondta a lány és össze­szorította a száját, makacsul, elszántan. — Hátha azért halt meg, hogy mi találkozhas­sunk. Hogy élhessünk. Hogy eljussunk he­lyette az út végére — szaporázta most már lépteit a lány a lágyan és csendben kanyargó úton. A fiú megadóan követte. Lépegettek egymás után, egyszerre: jobb. . . bal... jobb ... bal... S az út fürgén, ha kanyarogva is, törtetett előre a felhőbodro® tavaszi ég alatt... Kiváló KISZ-fiatalok kitüntetése Tegnap délelőtt hazánk fel- szabadulásának 19. évforduló­ja alkalmából kiváló KISZ- fiatalokat tüntettek ki Eger­ben, a megyei KlSZ-bizottsá- gorn. Trezsenifik Sándor elv­társ, a KISZ megye bizottság első titkárának rövid bevezető­je után Bocsi Lászlónak, a me­gyei reviziós bizottság elnöké­nek a ..KISZ Érdemérem” ki­tüntetést, Fehér Lászlónak, a hevesi járási úttörő-titkárnak ..KISZ Érdemérem” kitünte­tést adott át. Ezután Konfár Olgának, a megyei KISZ-bi- zottság munkatársának, Ver­mes Ilonának, a megyei KISZ- bizottság munkatársának, Söm- perger Klárának, az egri Szilá­gyi Erzsébet leánygimnázium szerVező titkárának. Bokros1 Istvánnak, a gyöngyösi Egye­sült Izzó üzemi KISZ-bizottság titkárának, valámint Csintalan Andrásnak, a tarnamérai KISZ-szervezet titkárának, —; mely alapszérvezet a megye I legjobb termelőszövetkezeti i KISZ-szervezeté — arany ko­szorús KlSZ-kitüntetést. adott át. Mivel érveljek? Üj házakat építenek kérem, de milyen szép új házakat, olyano­kat, hogy... Ugyan: hiszen ez ermészetes ... Lassan már az l is elfogy a C mellől, új betű kell, annyi a magánautó, hogy ... Ugyan kérem, hi­tzen ez természetes ... Csak a rátermettség és a becsület a döntő is mindenki mehet egyetemre, lehet akár miniszter is, mert... Ugyan: hiszen ez természetes... Étkezésünk, ruház­kodásunk olyan, hogy­ha visszaemlékezünk a ... Ugyan: már megint a visszaemlékezés, ez kérem természetes .. Mivel érveljek? Hogy mindez ter­mészetes: az termé­szetes. Talán túlságosan is az! (—ó) Egykori szemtanúk és mai diákok Vallomás a háborúról és a máról Közel két évtizedé, hogy véget ért a háború és felsza­badult hazánk. A jeltelen sír­halmok lassan besüppednek, a fájó sebeket a feledés gyó­gyítja ... Két évtized alatt új nemzedék nőtt fel, és a mai fiatalok csak történelem- könyvből, vagy sokszor me­sének vélt elbeszélésekből is­merik a háborút. Lehet-e, szabad-e elfelejtenünk a múl­tat, reálisan értékelhetjük-e a jelent, ha a múltat nem is­merjük eléggé? Válaszoljanak a ’ szemtanúk és a mai fiata­lok. | CSABA JÓZSEFNÉ, a pető- fibányai általános iskolában tanít. 1944. őszén Kiss Iloná- ! nak hívták, és szüleivel a hat­vani vasútállomáson, a pálya- . mesteri lakásban élt. Szemta­núja és szenvedő alanya volt Hatvan bombázásának. — Azt a napot, 1944. szep­tember 20.-át sohasem felej­tem. Csak annyi időm volt, hogy édesanyámmal és hú­gommal a házunk mellett ásott bunkerba rohanjunk. Fejünk fölött zúgtak a bombázók. Egészen alacsonyan repültek. Egyszerre megmozdult velünk a bunker Jobbra-balra kilen­gett és szavakkal el nem mondható dübörgést, robajt hallottunk. Ügy tűnt, mintha az ég és a föld kifordult volna I helyéből. Egyszerre menydör- ' gött és agyunkban százszoro­sán visszhangzott a robaj. Egy pillanatra csend követke­zett, csak a tégla és a törme­lék hullott a nyakunkba. Az­tán mintha vasseprűvel seper­tek volna a fejünk felett. — A gyújtóhasábok voltak— emlékezik a másik szemtanú: Ángyán Jenő. A régi állomás- épület pillanatok alatt eltűnt a föld felszínéről. Ami a rak­tárakból megmaradt, azzal végzett a második kötelék. Félájultan hallottuk, hogy a harmadik hullámban a rende­zőt bombázták. Láncos bom­bák robbantak, kiforgatták a síneket és a betont. A gödrök mélyén víz fakadt feL — Amikor félig süketen és az átélt borzalmaktól félhoi- tan előjöhettünk a bunkerból, körülöttünk minden égett: az épülete és a raktárromok, az egymásba torlódott, és a mesz- szire szórt vagonok. Füstölögve égett a vagonokban a szén, a répa, és a termény, vörösen izzattak a megmaradt váltók és sínek. — A törmelékek alól nyö­gés és halálhörgés hallatszott. De a mentéshez nehezen fog­hattunk, mert egymás után robbantak az időzített bom­bák — emlékezik a volt állo­másfőnök. — Egy szál pongyolában menekültem a határba, majd a városba — mondja Csabáné. A bombázás után Űj-Hatvan egy részéből csak szánalmas romok maradtak. Az állomás és a fűtőház helyén törmelék és üszők, és a rendezőn bombatölcsérek. A Thököly és az Arany János utcában vagy 260, a vasútállomáson 265 ha­lottat szedtek össze. A sebe­sülteket ki győzte akkor szám­lálni? A légoltalmi pincét telitalálat érte, földdel, betontörmelék- kél kevert hullahegyet talál­tunk a helyén. A fákon nem maradt levél, véres emberi végtagok és ruhafoszlányok lógtak ott. Solt utas, katona, vasutas és munkaszolgálatos nyomtalanul, örökre eltűnt.,. 1964. TAVASZA. Jókedvű diá­kok jönnek a gimnázium felől. Otthonos mozdulattal nyitja az egyik fiú a váróterem nagy üvegajtaját, előre engedi a lá­nyokat. Ök kedves mosollyal válaszolnak az előzékenységre, s miután az ablakok, ajtók üvegtükrében ellenőrizték di­vatos frizurájukat és ruhájukat, végigsétálnak az előcsarnokon. Pár perc múlva a pályaudvar tanuló-várótermében találko­zunk velük. Kisebb csoportok­ban beszélgetnek, a tréfákon nagyokat kacagnak, mások csendesen olvasnak. A tanítás befejezése és a vonat indulása között jó egy óra hosszára az övék, csak az övék ez a terem. Négy hétig tart a fiatalok szentté je Gyöngyösön Nagy érdeklődés, nagyszámú induló Gyöngyösön és a járás­ban, ez jellemzi a Hámám Ka­tó Kulturális Szemle fiatalok részére megtartandó vetélkedő­jét, amely április 7-én, kedden reggel kezdődik és — négy hé­ten át folytatódik — május 5- én fejeződik be. Hangszerszólók, versmondás és ének: ez szerepel az első nap műsorán. Április 12-én az énekkarok, zenekarok és tánc- csoportok fesztiválja lesz Adá- cson egy héttel később Gyön­gyösön a színjátszócsoportok lépnék színpadra, végül május 5-én a kisdobosok szereplése zárja a programot. Az összevont városi, járási ifjúsági kulturális szemlén száznál több egyéni induló és közel 50 művészeti csoport vesz részt. Három kislány egy pádon. Kettő adácsi, a harmadik a Brinza tanyán lakik. Fényszaru felé. Nagy tanya az, sokan lak­nak ott. Kinek az uradalma volt az valamikor? Gyirkis Má­ria a kérdésre meglepődik, el is pirul, de bizony nem tudja, ö pár éve került oda Pestről. Varga Margit adácsi lány. Gimnáziumba jár. Ö az első a családban aki tanul. Édesapja vonatkísérő. A lánya egyetem­re szeretne kerülni. Juhász An­na is adácsi, édesapja kalauz. A fiú Gyöngyösre jár iskolába, Anna majd tanárnő szerelne lenni. Körülvesznek a diákok. Huszonnyolc adácsi fiú és lány. Termelőszövetkezeti parasztok és vasutasok gyermekei. — Mi a kolostorba járunk — nevet az egyik Látja, hogy vá­laszát nem értem és kis szünet után magyarázza: összesen 1080 diák tanul a hatvani gim­náziumban. Nincs elegendő hely, mi a volt kolostorba szo­rultunk. Mi csinálnak szabad idejük­ben otthon az adácsi diákok? A kultúrház a második otthonuk. Adácson 40 taggal KISZ-Mub működik. — Csak a diákok járnak oda? — Dehogyis. Pékinas, ipari tanulók, vasutasok és főleg di­ákok — válaszolta Fehér Ist­ván. — Ma ifjúsági akadémiát tar­tunk. Rövid előadás, utána vi­ta és beszélgetés. Novemberben kezdtük. Előadóként vendégül láttunk már tanárt, párttitkárt és újságírót — sorolja az egyik bamaszemű lány. — De táncolni is szoktunk és szeretünk is. Szellemi vetél­kedő, vidám mulatság... az adácsi klubban hely és idő jut rá — sorolják a lányok. Megszólalt a hangosbemondá. A diákok felkapták táskájukat, kabátjukat és máris szaladtak lefelé a vonathoz. Egyedül ma­radtam a nagy előcsarnokban. Pedig szerettem volna meg­kérdezni a diákokat: tudják-e mi történt a hatvani vasútállo­máson 1944. szeptember 20-án és hallottak-e arról, hogy mi­lyen volt az állomás és a köz­lekedés 1945. április 4-én? Gondolták-e akikor a szülők arra, hogy a gyerekükből tanár, mérnök és agronómus lesz egy­kor? A nagy üvegajtón keresztül láttam, hogy a kultúrváróban könyveket és folyóiratokat ren­dez a könyvtáros. Nyílt a gyer­mekváró, egy fiatalasszony sportkocsit tolt ki, lassan, óva­tosan, hogy az apróság fed ne ébredjen. Frissen borotvában a fodrászüzletből lépett ki a férj és a Miskolc felé induló sze­mélyvonathoz kettesben tolták a gyermekkocsit. Dr. Fazekas László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents