Heves Megyei Népújság, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-15 / 63. szám
fi:. r FARKAS ANDRÁS: A 36-ostól a 48-asig — A nadrág még nem minden Az egyetemes filmművészetért szakadatlanul repeső szívem egy idő óta kitárulkozott lelkesedéssel figyeli, kíséri nyomon az új filmek új sztárjait, akik a kaptafáról és a vasalóasztalról léptek a felvevőgépek elé, először valahol a neo, később már a szoc. reál.-filmek országában is. Micsoda pátosz, micsoda kifejező erő, micsoda ötlet, mennyi lehetőség van ezekben a 36-os, vagy éppen 48-as cipőkben, amint kip.., köp.,. kip... köp... ott lépegetnek a Via Véneién, vagy a Szappan utcában, a Szajna partján, 'vagy a Csőrsz-árok mentén. És a nadrágokban! Amelyek. hála a divatnak, lehetnek női hosszú, vagy egyszerűen férfinadrágok, amint lágy mozgással, vagy szapora ráncolódássnl fejezik W a felettük levő hősök lelkivilágát. El kell ismerni, s bátran evőét kiáltani, hogy ezekkel a lábakkal, amelyeken kippen, koppon, vagy éps azt, ami e két testrészt borítja, védi és segíti. Mennyi ideig fényképeztünk unalmas női arcokat premier plánban és en a cl- ( esetpen dobban a cipő, új lehetőség, új kifejezési forma vonult be a filmművészet örökké megújuló alkotó műhelyébe. Mennyi ideig elhamyágöltuk eme két fontos testrészt, face, mennyi ideig fájdalomtól meggörnyedt váUakat, férfiizmokat, ölelő karokat, szerelmes testeket, s ennyi idő alatt csak mint statiszta szerepelt a vásznon a láb, s tartozékai pő és a nadrág, leg a szoknya. Most azonban en-} nek egyszer s min-i denkorra vége! A lábak jogot kértek az] ég alatt és a felvevő- gép előtt, amely utóbbi megadta ezt a jo-i got, rádöbbenve arra,, hogy lám, a stáb tagjai is lábon járnak, 5 hogy a nő, akit ked-í vese ölel, ezt megelő-£ zően lábon volt még,5 hogy a hős, aki a csa-í fába ront, lábon rontf oda, pedig ott lábat és? cipőt lehet veszettem. ^ Egyáltalán nem tar- £ tóm lehetetlennek, £ hogy eljön az a nagy-i szerű idő, amikorJ csak lábak szerepel- < nek majd egy filmen s ezek a lábak, a ei-( pékkel, nadrágokkal! mindent, de mindent , elmondanak... Akár í másfél, vagy éppen { három óráig is... Tízpercek már jelzik az órák és a nagyi alkotások közeledtét! I (egri) mölccséL, újra lakmározni kezdtek. A kádakból vedelték a bort. Már valamennyien rosszul érezték magukat. A söprű azonban csak hordta, hordta a tömérdek bort és gyümölcsöt. — Elég! — kiáltotta a bűvészinas, de az elvarázsolt jószág ezt a szót nem értette. S a gyerek élszömyedve ébredt a valóra: elfelejtette, milyen igére hagyja abba a söprű a ? szüretet. Az asztalon halomban ' állt az alma. Megtelteik a karosszékeik, a szekrények, a kamrák, csűrök — és az imént elővarázsolt gyümölcsös háromnegyed része még roskadt a terméstől. — A kultúrháztoa! — rikkan bottá a megijedt gyerek. Mind hiába; nemsokára színültig megtelt a moziterem, a klubszoba, a pingpong-helyiség Az inas ekkor baltát ragadt és négyfelé metszette a gonoszt De a négy seprűrész önálló életre kelt; ez időtől négyany- nyi bort és gyümölcsöt cipeltek elő. A bűvészinas térdre rogyott a seprűk előtt: — Hagyjátok abba, könyörgöm — kiáltotta. — Esküszöm, holnapra megtudom a varázsszót; előlegezzétek addig a bizalmat (Goethe után szabadon) A varázsló kedves mulatsága Volt az alma-szőlő játélc, ahogy ő maga elnevezte. Ez csupán abból állt, hogy kiment a kertbe; ott magot szórt, sóhajtozott, hogy „Csiribí-csiri- bá”, és uramfia, termő almafa és szőlőtőke nőtt ki nemsokára a földből. Mindenki bámulta, csodálta a varázsló képességét. Nos, egy szép napon valahol tennivaló akadt, és a varázsló felkerekedett, hogy elintézze. Inasa izgatottan leste, hogy hajlott alakja eltűnjön a sarkon. Aztán kirohant a kertbe. Hatalmas kiterjedésű földdarab volt ez, majd akkora, mint mifelénk egy fél ország. Fut- kározott benne keresztül-ka- sul. Szórta a magot és közben folyton csak ezt kiabálta: „Csi- ribí-csiribá!”, mert csupán csak ennyi jutott eszébe. És ahol elhangzott a bűvös szó, ott szép almafák és szőlőtőkék bújtak ki a földből. Menten virágba borultak, aztán csodálatos gyümölcsöt is hoztak. Amikor az inas pajtásai meglátták ezt, bebújtak a kerítésen ée mind varázsolni kezdett. Kis idő leforgása alatt, óriási terület lett tele almafával és szőlővel. Amikor elfáradt a gyereksereg, csipegetni kezdte a pompás termést. Ez azonban meglehettem unalmas mesterség. Az ember rövidesen eltelik vele, utána meg csak akkor nyújtózik szívesen, ha van elég anyagi ösztönzés hozzá. Miután itt erről szó sem lehetett, unszolni kezdték a bűvészinast, hozasson bérmunkást a szürethez. A gyerek azonban halványan emlékezett csak, mivel szokta a Mester munkába hívni a seprűt. A varázsszó pontos változatát nem tudta magában felidézni, így aztán ezt kiáltotta: „Csiribí- csiribá-csiribó- csiribú”. Nagy meglepetés következett. A seprű mérges ábrá- zattal kezdte kosárba szedni a gyümölcsöt. A szöiő nagyobb részének aztán kisajtolta a levét, kádban erjesztette, amíg zamatos bor nem lett belőle. Boszorkányos gyorsasággal végezte el mindezt; a gyerekek, bár tnrikii» voltaik már Tjíri$t(UL da (hunira A kék Atlanti-óceánban Tristan da Cunha kis sziget, Alig csak zsebkendőnyi térkép, Amit a hír most szárnyra vett. Kitört a vulkán. A lakósok — Mindössze kétszáznyolcvanan — Elmenekültek a szigetről, Ne vesznének el hasztalan. Százötven férfi és családja Hajózott csendben Londonig, És Albion becézte őket: E népség hátha megszokik. Két év után — csitult a vulkán — Tristan da Cunha fiai ' Titkon szavaztak: visszamennek. Az élet ott az igazi. A kis sziget s kopár vidéke A víz markában súlytalan De élni ott tudnak s akarnak Mindössze kétszáznyolcvanan. Televízió nincs, de pénz sincs, Az autó ott nem robog, A dal van, a nyüzsgés, zörej nincs, A szemhatár is csillogóbb. Estére nincs bár, vetkező szám, Nincs cirkusz sem és annyi csak A hatalom, hogy béke, rend van, S dagály van, mely a partra csap. Egymás sorsát a magukéval Eggyé karolják. Rengeteg Szabadságukat el nem adják. Mert a sziget nemcsak sziget, Közösség is, amit a tenger Kenyeret osztva fog körül. Lehet a sors kegyes, kegyetlen. A sir mindenkin könyörül. London kényelmét leszavazták, Hiába mondta el nekik Tudós, jogász, pap és miniszter: A vulkán majd berzenkedik, Csak visszamentek a szigetre, Fülükbe zúg az óceán, Hazájuk pénz és hajsza nélkül Kétszáznyolcvan társas magány. Utóirat: Kétszer éreztem én is ilyet: Külföldről érkeztem haza. Hívott család, a Bükk, a város És szép magyar szónk vigaszaANTALFY ISTVÁN: \ szombati szorgalom műhelyéből... A szombati szorgalom műhelyéből jöttél... Mosogatóviz gőze, seprű muzsikája, tűz nevetése és ragyogó szoba maradt mögötted. A délutáni utcán veled jöttek kislányod álmai, és vártak a percek, — melyek enyémek is voltak — s tudtam már: szép lesz a vasárnap.. — Holnap pörkölt lesz az ebéd *.. mondtad és vidáman eléd kerültek az utcai fények, ők is figyelték a beszéded, és arcodat megsimogatták.. i DONKÖ LÁSZLÓ: Rózsarőzse égetésre Kék füst csavarog az ég felé, ropogva ég a rózsarőzse, villával igazgatja apa, mintha kék füst volna kötője. A metszőolló tátott szájjal ül a smaragd februári fűben, apán kabát sincs, bár zsarát a nap s nem pörköl még a rőzsetűz sem. Később vastagszik s lilul a füst is s az égi kékkel összecsordul, apa bajszát az alkony hűvöse meglepi csipkés dérrel orvul. Mégis néhány nap múltán sok-sok piros pattanás támad a bokron, majd apának vörös lángokat nyit, hogy melegítsen, hogy ragyogjon ... HARGITAI ISTVÁN: Távozó farsangi fények A régi téren kilobbant a gázláng. S a villanykörte egy házzal odább Húzódott: a mellékutcából sárgán Villog, — helyén lila harangvirág... Én meg a régi fényt, az ifjúságot, Keresem a mellékutcákon át, Idegenek a kék harangvirágok! — Bevallom az idegenség okát —* Gázláng őrzi legősibb titkaim még, <5 látta, hogy az álmok éji csendjét Az első táncokért mint hagytam el i:. És sápadt villany volt hű kedvesem rég: Puha hóban s szomorgás reggelen Kísért, mintha az Éj hercege lennék... KATONA JUDIT: Állnak. A törzsük karcsú dermedés, már mind emelné szép fejét az égnek s lombkoronát képzel rá mind reménynek és soknak álma friss gyümölcsszedés. Élnek, a nyár zöld rétjéről kiűzve, de béna válluk bízón összehajlik, ereikben lappangva fény morajlik, felcsendül, s szívemben csendesül le. DARÁZS ENDRE: ZSEBÓRA Zártak a boltok és a fodrászüzlet várta vendégeit. Te felnevettél — ritkán nevetsz! — nevetted beszédünket, és míg az arcok lassan elmosódtak az alkonyat hományán, és a holnap színes dallamát és a köznapi percek emlékét — milyen semmiség! — elhoztam, lm, magamnak, megőrizni, s hűen megtartani... Nagyapámnak sohasem jutott zsebóra, Dolgát mindig a Naphoz igazította. Éjjel rejtegette az órazsebében, Csillaggyújtáskor már ott volt tenyerében. Rá nem bízta volna emberek fiára, Gonddal akasztotta az égbolt faléra. Munkájának végén ismét zsebretette S ekkor jött az alkony, arra meg az este. DEMÉNY OTTÓ: A költő mondja Én, aki a háttérben állok, arcom, alakom ismeretlen. Az se érdekes honnan jöttem s honnan vettem az eszközeimet. Vagyok a legszelídebb fajta, aki kitér, ha tülekednek s ha elismerést osztogatnak makacsul csak a vállát vonja. Aki a részletekben néha téved, de később nem tagadja. Ne keressetek! mire jó az másolni borzas frizurámat? Biztosan egyet tudjatok csak: ha van e földön maradandó gondolat — az bennem ölt formát, hogy többé soha el ne vesszen. Persze, nem volt ennek se foganatba. De a falu nope korántsem fogta fel ilyen tragikusan a dolgot. Az emberek szűréseivé hasaltak az árak partján, mások felszedték az út porában guruló almákat, és jókedvűen majszolták. Volt olyan is, aki zsákba gyűjtötte a zamatdús gyümölcsöt azzal a leplezetlen szándékkal, hogy azt kemény valutáért értékesítse. — Lám, a szorgalom mit tesz — szólt az egyik elismerőleg. — Igen ám, de csak csodával — mondta a tanács mező- gazdasági osztályának helyettes vezetője. — Fenét csoda — szólt az öreg —, csak átvették az amerikai farmerek élenjáró módszerét. Mindig ezt mondtam. — Szerintem — így magyarázta a dolgot egy termetes asszony — a bűvészinas Dániában volt tanulmányúton. Ott tanulta az agrotechnikát Szegény inas, dehogy is tanult az valamit is. Ha a csámcsogok és szürcsölők jobban szemügyre veszik, bizony megesik a szívük szegény fején. Képzeljék magúk elé a gyereket nyakig almában. Percenként elé perül egy seprű, szörnyű elszánt ábrázattal és nyakon önti egy kádravaló kadarral. — Kegyelem! — sikoltotta a fiúcska. — Segítség! Mester! Ah, Mester! — Mi a baj, fickó? — kérdezte a segítségére siető varázsló, holott jól látta a történteket. Kiemelte inasát szorongatott helyzetéből; élesztgette, babusgatta, de a gyermek egyre ezt kiáltotta: — Mester! Parancsold vissza a söprűt! Süllyesszed el az almafákat! Rohasszd el a szőlőt! — Nem estem a fejemre — szólt a bölcs Mester. — Nem azért trágyáztam a kertemet, hogy a jó termést tönkretegyam. Mert tudd meg, a fák és tövek nem a varázsszótól nőttek, hanem azért, mert a mi földünk áldott, termékeny; ha trágyázzuk és gondozzuk, rengeteget hoz. — De a söprű?! — Azt anyagilag érdekeltté tettem, azért ilyen szorgalmas. Nem ő a hibás, hanem te, fiacskám. — Hogy érted ezt? — Hát ész nélkül telepítettél gyümölcsöt és szőlőt; arra már nem gondoltál, mi lesz, ha az jól terem, hová rakod az értékes almát és szőlőt. Ne, ne bőgj, gyere, csinálj raktárházat, ládát, hordót, vasúti kocsit és gazdag leszel. Majd én segítek. — Kapok büntetést a sok kárba veszett jószágért? — kérdezte szepegve az inas. — Igen — mondta a galamb- epéjű mester. — Mindent neked kell megenned. Máté György
