Heves Megyei Népújság, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-01 / 51. szám

Si£sewescf t ?. fS T £■.%'£ ** s 5 s 5 S § 5 í § § I s § § ( I SZTYEPAN SCSIPACSOV: Gyakran rágondolok... Gyakran rágondolok, s látom a házat, udvart A kert mellett téglás utcácska van. Bukó kerítés, esőtől szürkére mart. S az utat ösvény kíséri vígan. Árnyéka a kövön előre nyúlik. A kert zöld lombja kerítésre dől. — Gyógyszertár, (jjságos. A sarokról Busz indul a városba egy ház elől. Ó, régi évek! Moszkva külvárosa! Gyakran rádgondolok. Látom. Mondjátok. Ti az utcát, házat, ahol szerettetek És viszontszerettek, tudnátok feledni? rdította: Kovács Sí, ....«id Dlnhan India egj IK .ugitepaJsrdbb haiauii no Ja, a ItMckclemzo bes/elesen mestere. D irgát már régesrégt,.. . mintha üldözné a bal- sors. Négy gyermekke. a nyakán özvegységre jutotl, semmije sem volt, amiből az életét tengesse. A gyerekeket pedig nevelni és táplálni kel­lett. Bár egy percig sem ült tétlenül, a varrással havi öt— hat rúpiánál sohasem tudott többet keresni. Minden reggel már napfel­kelte előtt talpon volt és buz­gón imádkozott: — Ó, istenem, ne feledkezz meg gyermekeimről! Engem büntess vétkeimért, de könyö­rülj ártatlan gyermekeimen! Ájtatosan eljárt a templom­ba, sokat imádkozott és szigo­rúan betartotta az ősi szokáso­kat. De élete ettől nem vált könnyebbé, és a gyerekek is éppen úgy betegeskedtek, mint azelőtt. Szegény kicsinyek! Mindegyik csont és bőr volt, akárcsak éhínség idején a csa­vargók. Végsőkig feszítette erejét, kora hajnaltól késő éjszakáig ült és varrt, de nyomorúságos keresetéből még a legszüksé­gesebbre sem futotta, tartozása az uzsorásnál egyre szaporo­dott. Dirga férje kis fizetésű al­kalmazott volt Lallánál. a gaz­dag kereskedőnél. Amíg élt, valahogy csak kijöttek a kere­setéből. Súlyos betegsége azon­ban mindent felemésztett, és Dirga egyszerre vesztette el férjét és kevés megtakarított pénzét Semmije sem maradt Pérje csak keserves nyomort, nélkülözést hagyott hátra és az udvaron tolongó, megvendége- lésre váró papok emlékét Mostanában Dirga, ha Pappal találkozott, szinte reszketett az izgalomtól. Sokszor eszébe ju­tott férje halálának napja, amikor a papok, mit sem tö­rődve bánatával, a jövőtől való félelmével. megvendégelésre várva sürögtek-forogtak az ud­varon. A házban található minden ennivalót fölfaltak volna, s nem érdekelte őket hogy néki és gyermekeinek be­tevő falatja sem marad. Dir­ga többet adott, mint amit helyzete megengedett, mégis morogva távoztak. Tudta, hogy a papok, akik a felsőbb kaszt tagjai, összeha­sonlíthatatlanul kedvesebbek istennek, mint ő, s ezért val­lásos kötelessége hódolni ©lőt­tük. Azt is tudta, hogy velük szemben érzett gyűlölete bűn, de bármennyire igyekezett, nem tudott úrrá lenni indula­tain. Mindig az lebegett a sze­me előtt, hogy a papok, miután nála teleették magukat, más kálóztunk. És mit tudom én, hogy hon­nan, de hirtelen eszembe jutott n trombitám. Felálltam az asz­tal tetejére — mint már emlí­tettem, soha nem szoktam in­ni — és teli tüdővel belefúj­tam a trombitába. Akkorát szólt, de akkorát, hogy otthon a fürdőszobában az semmi sem volt. S ekkor az előbbi csend­ből előrobbant a nevetés, és eget verő, harsány hahotába fulladt az egész társaság. Fel­gyújtották a villanyt. A térdü- , két csapkodták, és mindenki rám bámult. Én csak álltam, mint a lottóreklám harsonása a kirakatban! Először Lipták jutott szóhoz. Fölemelte arcomról az ördög­maszkot: — Nézzétek. — Így, minden­kit tegezve, gondolom az igaz­gatót is beleértve — nézzétek, a kis Selmeci! Nahát, öregem, arany pofa vagy! O DAJÖTT HOZZÁM és hatalmasat cupparAott a fülembe. S erre mind meg­vadultak. Vállukra emeltek. Jmbolyogva hoztak, vittek a teremben. S közben kórusban üvöltözték: fújjad, Selmeci, fújjad! ' És én fújtam, ellilulva, ki­vörösödve az erőlködéstől, az italtól és a dicsőségtől. Pont ez igazgató előtt tettek le o földre. Mikor az arcunk egy magasságba került, valami re­megésféle futott rajtam végig. Én még ilyen közel soha nem voltam az igazgatóhoz. Ö rám mosolygott és így szólt: — Üljön le ide, na, üljön ide! Mit iszik, bort, konyakot? Csak kicsit haboztam, aztán kivágtam. — Konyakot, ha lehet, ko­nyakot. gyászoló házakhoz siettek és azokat is kifosztották. A mikor egyetlen fia, In- dar elérte a tizedik évét, Dirga beíratta a községi iskolába. Minden re­ménysége a fiú volt. Varrás közben fejében álmodozó gon­dolatok keringtek Indar jövő­jéről. Hol üzlettulajdonosnak, hol alkalmazottnak képzelte el, aki eleget keres ahhoz, hogy vége szakadjon szegénységük­nek. Később persze megházasodik és gyerekei születnek ... Ilyen álmok voltak Dirga remény­ségének, eljövendő boldogságá­nak forrásai. Gondolatait sokszor megsza­kította egy-egy brahmannak. az utcáról behallatszó orrhangja. Ilyenkor hirtelen úgy tűnt fel neki, hogy holtan látja Indart, és kis udvara megtelik nagy sereg mohó pappal. Dirga szin­te beleremegett a rémületbe, kifutott az utcára és sokáig nem tudott szabadulni a lidérc­nyomástól. Csak akkor nyugo­dott meg, amikor megpillantot­ta az egészséges, élénk Indart Zokogva szorította magához fi­át, s Indar megfogta anyja fe­jét és vigasztalta, mint valami kis gyereket — Ne sírj, kedves anyám, meglásd, rövidesen nagy le­szek, dolgozni fogok és neked nem kell semmit csinálnod Csak ülsz majd az ágyadon és pihensz. ★ Egy napon Indar betegen jött haza az iskolából. A hideg rázta. Dirga ágyba fektette, betakargatta, majd mellé ült megfogta a kezét. De rövide­sen rájött, hogy ezzel nem se­gít fián. Rábízta a beteget .leg­nagyobb lányára, és elindult a felcserhez. A sarkon találkozott három brahmannal. Dirga ösz- szerázkódott, elállta útjukat és rémülten kérdezte: — Ö, testvérek, miért jöttök hozzám? Hiszen még él! Még él! Szinte kiáltotta e szavakat, úgy érezte, szíve rögtön meg­hasad. A brah manók pillantás­— Hát igyunk! Azt hiszem, én vagyok az öregebb. Szer­vusz, Selmecikém! Mi is a ke­resztneved? — Fe-Ferenc. — Nahát akkor, szervusz, Feri! — Szervusz ... Bé-Bé ... — Béla! Nyögd már ki vég­Kinyögtem, és Ittunk. Sokát. És jaj, de boldog voltam! So­ha ilyen! Még Lipták is felné­zett rám. Még Kisfalusiné is. Még koccintani is odajöttek. Ok énhozzám! Ott ültem. Szemben vele. A vezérrel. Éreztem, hogy most, vagy soha. Szólni keü. Beszél­ni kell! Először nem tudtam, hogy is kezdjem. Akkor vet­tem észre Lipták lekicsinylő pillantását. Ez adta meg a kezdő sebességet. — Tulajdonképpen már ré­gen szerettem volna beszélni... hm ... Veled Bé-Béla. De vala­hogy sohasem került rá sor. — Most már fűtött a leonyak is. — Tudod, hány éve vagyok én a könyvelésben? — Nem én? — Tizenkettő. Kérlek szé­pen. Pont tizenkettő. — Na, ne beszélj... — És rossz munkát végez­tem? Kérdezem én? ... — Miért végeztél volnál Tudtommal.., — Na, látod! — Mit „nalátok"? — Hát azt, hogy engem méc egyetlenegyszer sem léptettél elő! — Csakugyan? — Ügy, ahogy mondom! Lip- tákot igen. Még Kisfalusinét is Meg mindenki mást: igen. En­gem: soha, soha. — Hát kérlek, én... — Mindig kérdeztem: de há ra sem méltatva továbbmen­tek. Mikor felocsúdott rémüle­téből, sietett a felcserhez. Pi­rulákat kapott tőle, de azok nem segítettek. Estére rosza- szabbodott a fiú állapota. Alig tudott lenyelni egy korty vi­zet. Nyugodtan, csukott szem­mel feküdt. Anyja megfogta kezét. — Nincs szükséged valami­re, kedvesem? — kérdezte. A fiú egy pillanatra kinyi­totta a szemét, de nem szólt Dirga rádöbbent, hogy Indar a gyengeségtől nem tud beszélni. Dirga elment a felcserért, aki újabb gyógyszert adott, és nyugtatgatta, hogy nincs ok aggodalomra. Az egész éjszakát ébren töltötte fia betegágyá­nál. Indar néha-néha felnyö­gött, kinyitotta véraláfutásos szemét és mereven bámult a mennyezetre.' Nyilvánvaló volt: állapota egyre rosszabbodik. Korán reggel Dirga elsietett a Ganges-parti templomba, földre vetette magát az isten­ség szobra előtt és buzgón, könnyek között imádkozott fia életéért. Estére a felcser hívás nélkül eljött, hogy érdeklődjön a fiú állapotáról. Indar eszméletle­nül feküdt. Szeme félig nyitva volt. Orrlyuka kitágult. Mikor Dirga szólt hozzá, majd meg­rázta, nem válaszolt. — Azonnal orvost kell hívat­ni, különben a gyermek órá­kon belül meghal! — mondot­ta a felcser. ★ O rvost! De honnan vegyen pénzt orvosra? Hirtelen eszébe jutott férje régi gazdája, Lalla, a ga2dag ke­reskedő. Nagyon gazdag és val­lásos ember volt, 6 építtette a Ganges-parti hatalmas temp­lomot és még néhányat Valahányszor Dirga segítség­ért fordult hozzá, kényszere­dett grimaszt vágott és így szólt: — Iagz, férjed az én alkal­mazottam volt, ezért jól meg is fizettem. Azt hiszed, nálam hagyott egy korsó aranyat, hogy amikor jössz, mindig ad­hassak neked? miért? Miért? Mert mindig befogtam a szám? Mert Sel­meci egy szürke kis egér? ... Feszült, kissé mámoros te­kintettel mindenki minket né­zett. Mintha azt mondták vol­na: Jézus Mária, mi lesz még ebből? De bántam is én már! — Tudod, kérlek, — folytat­tam — rájöttem, hogy szemes­nek áll a világ. Vége a „kis" Selmecinek, Értitek? Vége! Meghalt. Most halt meg a sze­metek előtt. — Már mindenkit tegeztem. Beleértve az igazga­tót is. — Nincs több trafikba küldözgetés. Nincs több haj- longás. Nincs: „Lipták úr, ma­ga mindig a legjobb vicceket meséli”, mert Lipták úr egy nagy svihák, és a múltkor is ott volt a jelentése, én meg fél éjszaka javíthattam a kimuta­tásait. Vége! Vége! — El­mondtam mindezt, mint Ham­let a nagy monológját. De mini egy részeg Hamlet. C SODA TÖRTÉNT: nem ettek meg. Nem vertek meg. Csak nevettek. Éljenez­tek. Űjráztak és egyre köze­lebb jöttek. Szörnyen közel Vörhenyesen villogott előttem Lipták részegségtől kivörösö­dött képe; mosolygott, de ijesz­tően torzul. Az igazgató átölelt. — Brávó! Bravó! Ez már be­széd. És ittunk, újra és újra. Ér 1 még bírtam. Lipták már rósz : szül lett. Slezákné az igazgató cirógatta. Az meg úgy beszél velem, akadozó nyelvvel, min . a kenyeres pajtásával. — Nézd, dédes egykomám.. ■ a zilyen embereket szeretem Ami a szívükben, az a szájú kon, hukk... Ne félj, édes ! segykomám. — Átölelte a vál Dirga legutóbb elhatározta: soha többé nem fordul hozzá segítségért. De ma, fiáért való aggódásában félretette minden büszkeségét, és Lalla lába elé vetette magát. De az mereven megtagadta a segítséget. Dirga ekkor a kereskedő feleségét kérlelte, de hiába igyekezett az anyai együttérzést felébresz­teni. — Miért akartok ti, szegé­nyek mindig eslvformák lenni a gazdagokkal? — kérdezte a kereskedő felesége. — Semmi szükség arra, hogy házhoz hív­játok az orvost. Dirga felemelkedett éíj, el­ment. Gondolkodott, hogyan találhatna kiutat tragikus hely­zetéből. A kereskedő szakács­nője futott utána és titokban két rúpiát nyújtott át. Ez volt a kiút! Dirga rohant az orvos házába. Az ágyból keltette fel és a fiához vezette. Az orvos, miután behatóan megvizsgálta a gyermeket, szo­morúan közölte: — Sajnos, agyhártyagyulla­dása van. Haladéktalanul kór­házba kell szállítani. Már na­gyon elkéstünk, de talán még sikerül megmenteni. D irga már hallott az agy­hártyagyulladásról. Egy­szerre négy olyan isme­rősre is emlékezett, akik eb­ben a betegségben haltak meg. Az orvosi diag­nózis úgy hatott rá, mint a ha­lotti csengettyű hangja. Csak állt fia Agya mellett, moz­dulni sem tu­dott, megbéní­totta a remény­telenség okozta rémület. Észre sem vette az orvos távozását. Mikor magá­hoz tért, látta, hogy Indar tel­jesen mozdulat­lanul fekszik és lélegzete aka­dozik. Percről percre rosszab­bodott az állapota. Dirga a lámát és az arcomhoz nyomta likőrtől ragacsos száját. — Lesz rád gondom... Hisz te vagy o legjobb pajtásom... Igaz, csil­lagom? Majd a zúj negyedév­ben, hukk... akkor majd meg­látod, miilen fiú a te Bélád.. majd akkor! — az asztalra bo­rult és elaludt. Hétfőn fél órával hamarabb mentem be. Felhúztam a kö­nyökvédőt. Hogy miért? Nem tudom. Talán védekezésből Belebújtam a váramba. Lipták rám se nézett. Kisfalusiné mintha gúnyosan mosolygott volna. A folyosón szembe jött velem az igazgató. Már sehová | sem tudtam belépni. Muszáj volt tovább mennem. Reme- I gett a lábam. Féltem. Nagyon ' féltem, ö már messziről rám ’ nézett. Én bólogattam, mint ’ egy köszöngető elefánt a cir- j kuszban. ö megállt és így szólt: — ö B 6.. .Kedves barátom, hogy vagyunk, hogy vagyunk? — Tisztelettel, igazgató elv­társ, köszönm szépen, megva- \ gyök. ’ J/'lNOS SZÜNET. Eqyi- ( künk sem öszólt. Nekem . izzadt a tenyerem. A nadrá­gomhoz törültem. — Szóval, minden rendben van... — ismételte meg. — Igen... izé ... szóval... csak azt szeretném mondani, i hogy hát.. .elvézés-sét kérem - hogy izé... úgyszólván az ital t tetszik tudni, a fejembe... e t múltkor... hogy az ital eg% t kicsit... — Ugyan, kedves barátom • szót sem érdemel — még mo­solygott is az igazgató. — Hisi . egyszer van egy évben farsang - Nem igaz? Dirga és megpróbálta össze­szedni gondolatait. — De hol van ez az isten? , — A templomban! — vála­szolták kórusban. ; fi zinte önkívületiben ro- J hant a folyam partján ■ álló templomhoz. A be­járatnál egy kövér pap durván J útját állta, közben vigyázott, •nehogy Dirga hozzáérjen. «Mintha bepiszkolódna tőle. De )Dirga erőteljesen félrelökte és J bement a templomba. • Az ájtatoskodök között ott «volt Lalla kereskedő felesége. ) Mikor meglátta Dirgát, rápa- : rancsolt, hogy távozzon, de : Dirga bátran válaszolt: í — Az istenemhez jöttem! i Miért távoznék? ) — Papok, távolítsátok el in- Cnen, különben bepanaszollak ;benneteket a férjemnél! — fe­nyegetőzött a kereskedő fele- ^sége. Ügy viselkedett, mintha rő lenne a templom tulajdono­ssá, hiszen az férje pénzéből Repült. — Ej, de nagyon jámbor |lettél! — gúnyolta Dirgát. — földre kuporodott és az ágy- 5 hoz támaszkodva, üres tekin­tettel bámult a falra. Tudta. , hogy Indar haldoklik. A kis kunyhóban sötétség 1 uralkodott. A lánykák sírni 1 kezdtek. Enni kértek. Dirga i képtelen volt felkelni, hogy i ennivalót adjon nekik- Fejében i nem volt egyetlen gondolat < sem. Csak ült magába roskad- 1 tan, reménytelenül és figyelt. 1 A hold feljött az égholtra és bevilágította a kunyhót. Las- , San,ként a lánykák elcsendesed- , tek, egy ültő helyükben el- , szenderedtelr. Indar hangosan lélegzett. Zihálása szinte betöl­tötte az egész szobát. Dirga hirtelen föloldódott merevségé- 1 bői Megértette, hogy nemso- ; kára ezt a nehéz lélegzetvételt sem fogja többé hallani. Tág- , ra meresztett szemmel, riadtan ült. _ Sóhajtást hallott, majd újab­bat... Még egy sóhajtást, de ez már gyengébb... Feszülten , figyelt vajon jön-e még egy. Nem! Csönd volt. Egyetlen hang ... Dirga felugrott. Vad kiáltozásba kezdett: — Meghalt! Meghalt a fiam! — Kirohant az utcára. A haj­nali szürkületben sok-sok em­ber vonult a Gangeshez, hogy elvégezze a szent fürdést. Dir­ga ott futkosott közöttük és kiáltozott: — Meghalt! Halott a gyer­mekeim! Egy öreg ember megállította. — Ki vagy te. anya? Mikor halt meg a gyermeked? De Dirga csak még hango­sabban jajveszékelt és tovább rohant. Ismét megállították, embertömeg gyűlt kóréje, min­denki kérdezgette. A sokaság láttára Dirga kissé magához tért. — A fiam tegnap megbete­gedett és ma meghalt. — Isten akarata! — mondta valaki a tömegből. — Isten! Isten! — ismételte Szeretném tudni, melyik isten­hez jöttél, te nyomorúságos uoldus? —Szóval ez a ti istenetek? Igen? — kiáltotta Dirga. — ri,át csak örvendjetek neki. Én nem akarom a ti isteneteket, nem akarom a gazdagok iste­nét! — Majd a paphoz fordult és vad haraggal követelte: — Hol van a szegények istene? Mondd meg nekem!... Nos!... — Anya — válaszolta kép­mutatóan a pap —, ez az isten mindenkié, szegényeké és gaz­dagoké egyaránt. — Ocsmány hazug! — kiál­totta Dirga. — Ez az isten a gazdagoké. De hol az én iste­nem? Hol a szegények istene? — Dirga az isten képe után kapott, földhöz vágta, rátapo­sott és dühöngve kiáltotta: — Itt van nektek a kereskedők istene, a gazdagok istene! A tömeg rárohant Borzal­masan megverték. Az ütések észhez térítették Dirgát El- vánszorgott, és eltökélte, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem találja a szegények iste­nét Templomról templomra ván­dorolt Megkért mindenkit, aki útjába akadt, mutassa meg az utat a szegények istenéhez. Amint így keresztül-kasul jár­ta a várost, elérkezett egy me­csethez. A bejáratnál egy hosz- szú szakállú öreg állt. Hozzá­lépett. — A szegények istenét ke­resem. Meg tudnád mondani, hol találom? — Nem tudok semmit a te istenedről — válaszolta a mo­hamedán pap. — Az én iste­nem Allah. O mindenütt jelen van, és ő mindenkiért van. — Kinek az istene a te iste­ned? A gazdagoké, vagy a sze­gényeké? — Allah mindenkiről gon­doskodik — mondotta az öreg. — Előtte mindenki egyenlő. Dirga keserűen nevetett — Akkor miért teremtett gazdagokat és szegényeket? — Ez az ő akarata — vála­szolta rosszallóan a pap. — Nem beszélsz igazat öreg! — mondotta Dirga. S vá­laszra sem várva elhagyta a mecsetet Estére már teljesen elerötle- nedve érkezett egy keresztény- templomhoz. A pap éppen pré­dikál: — A nép száméra a gazdag­ság része az isteni gondvise­lésnek. A gazdagok az ő szol­gái. Eszközei a szegények meg­segítésében. A szegények ezért hálával tartoznak istennek, és nem szabad, hogy megtűrjék szívükben a gazdagok iránti irigység érzetét... E szavaktól Dirga ismét düh­rohamot kapott. Prédikáció közben elkiáltotta magát: — Hazudsz, csaló! — és ne­kirohant a papnak. Megragadták, védekezés köz­ben lezuhant és fejét bevágta az egyik pad sarkába. ★ H ol a szegényék istene? — kérdezte Dirga, amikor a kórházban magáhos tért. — Ne mozogjon, mert bele­törik a tű! — figyelmeztette a fiatal orvos, aki injekciót adott neki Halkan, suttogva ismét meg­kérdezte: — Hol a szegények istene? Az orvos barátságos mosoly- lyal válaszolt: — A szegény ember istene ... a szegény ember két keze! Dirga fölemelte agyondolgo­zott kezét és maga elé tartva hosszan, hosszan, kíváncsian nézegette. Fordította* Hollós Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents