Heves Megyei Népújság, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-22 / 69. szám
í ‘»iiii * 5 Ok hatvanötén... DONTOSAN HÜSZ esz- tendeje. Borús, szeles napra virradt Sátoraljaújhely. Mintha sohasem akarna tavasz lejmi. A város szélén álló régi fegyház — 1943. óta Horthy vezérkari főnökségének különleges büntető intézete — rácsos ablakain beszivárog a hajnali derengés. — Csak hó ne essék — mondják egymásnak a foglyok. — A hóban lassú a haladás, megmarad a menekülés nyoma. Négyszázan vannak — magyarok, szerbek, szlovákok, románok, kárpát-ukrajnaiak. Munkások Weiss Manfréd gyárakból, parasztok a vajdaságból, mérnökhallgatók a budapesti műegyetemről. Horthy katonai különbíróságai küldték ide őket, 10—15 évi, életfogytiglani börtönre ítélve, mert szót emeltek a nemzet- vesztő háború, a hazaáruló úri rend ellen. Három napja, hogy az országot megszállták a németek. A foglyokat nem érte váratlanul a hír. Tudták, hogy erre sor kerül, és készültek is rá. Hetek óta folyt a zárkákban a titkos partizánkiképzés. Két zárkában elvtársnők raboskodtak. Oldalzsákokat készítettek, kötéshez való vásznat téptek. S esténként a zárkákban halkan szólt a dal: ... gondoljatok ránk, elvtársak, ott kint négyszáz proletár harcra kész megint, hogyha jő a nap, a négyszáz ott terem, Vörös zászló leng a Sátorhegyen, Az előző vasárnap épp látogatási nap volt. De csak alig néhányat hívtak le „beszélőre”. Kis szoba, közepén asztal. Az asztal két végén őrök, A szülő, a kedves, az asztal egyik oldalán, ők a másikon. Még kezet sem foghatnak. Szavukat figyelik az őrök. De amit nem lehet elmondani, az is eljut a másikhoz, titkos jeleken, mosópor közé rejtett cédulán, levél sorai közé írt Üzeneten. A VASÁRNAPI látogató után született meg az elhatározás a kitörésre. Vlas- kalics Milenko, a jugoszláv kommunisták vezetője dolgozza ki a tervet Huszonkettedike, délután négy óra a kijelölt időpont Lassan világosodik. A kitárt kis ablakon át metszőén süvít a végét rúgó tél lehelet» A Sátorhegy tetejét elborítják a fellegek. Az őrök is gondterheltek. Nagy részük környékbeli paraszt, vagy munkás, sokuk szíve a foglyok felé húz. Köztük az a hír terjedt el, hogy a németek lefegyverzik őket. A délelőtti sétán, ahol kettes sorokban, máskor szótlanul róják a köröket a foglyok, most senki sem törődik a fegyelemmel. A foglyok többsége még nem tudja a kijelölt időpontot, de mindenki a kitörés Szükségességéről beszél. Déltájban hirdetik ki a kollektíva megbízottai minden zárkában az elhatározást. Ólomlábakon jár az idő. Közeledik a négy óra, a délutáni vízhordás, kübliűrítés ideje. A folyosó csendes, hiába fülelnek, nem hallik az ügyeletes kulcscsomójának ismerős csörgése. Talán megtudtak valamit. Végre a második emeleten kattan az első zár, aztán a második, most már minden a megbeszéltek szerint történik. A vízhordás után Szimics Miroszláv, a szerb elvtársak egyik zárkájának vezetője jelenti a kulcsárnak: szétesett az egyik vaságy, jöjjön be, nézze meg. Alighogy a kulcsár átlépi a küszöböt, már fogoly. Pisztolyát elveszik, összekötözik, a többiek hasonló módon a többi őrt teszik ártalmatlanná. Csonkics Mili- voj az első emeletről ugrott le a földszinti civil foglyok őrére, 1'''fegyverezte, s összekötözte. A MÁSODIK emeleten ven az őrség pihenőszobája. A szoba előtt fegy- verálívány, rajta puskák, ahovennégy halott fekszik a fegy- ház udvarán, ötvennégy szerb, magyar, szlovák és román kommunista vére festette pirosra 1944 márciusában a sátoraljaújhelyi börtön udvarát. A hóhéroknak azonban ez sem. volt elég. összeült a katonai vérbíróság, hogy ítélkezzék a többiek felett. Az ötvennégy kioltott fiatal élet után újabb 11 kivégzésről szólt a verdikt. ★ Április 11. A cellák lakói, arccal a fal felé fordulva ülnek. Az ajtók nyitva éj mindegyik előtt két-két őr, a foglyoknak szegezett puskával. Mozdulniok, beszélniük tilos. Csak a földszintről, a halálraítéltek zárkájából száll a dal. Munkásindulók, népdalok hangjai folynak egybe, szorítják összébb a többiek szívét. Az élettől, és tőlük, társaiktól búcsúznak a halálba indulók. Buradanov Branko szüleinek, becsének ír búcsúlevelet. „Kedves szüleim — írja. — Íme, néhány utolsó szavam hozzátok. Én most meghalok, de ti ne sajnáljatok, mert tudom, hogy miért halok meg... anya ne sírjon, mert amíg él, büszke lehet rám .. Gondosan összehajtogatja a papírdarabot, s a cella egyik sarkába rejti. Lentről, az udvarról kalapácsolás, rövid vezényszavak hangzanak. Ácsolják a bitáfákat, felvonul az őrség. TTTOLSÓ ÜTRA kísérik az elítélteket. A börtönfal mentén sorakoztatják őket, 9 utána leláncolva szólítják a bitófákhoz. Egyre kevesebb ajakról, egyre halkabban szól az ének. Vlaskalics Mi- lenko, szerb partizán, Eisen- berger Sándor budapesti cd- pészipari munkás, Benya Antal egyetemi hallgató és a többiek még egy utolsó kiáltása veri fel a csendet. — Éljen a szabad, független Magyarország! Éljen a szabad, független Jugoszlávia! Éljen a Szovjetunió! Tizenegy újabb életet oltott ki a fasiszta zsarnokság. S velük együtt 65 mártír vére festette vörösre akkor tavaszon a Sátorhegy alatt a munkásosztály zászlaját S a csendben az épület minden zárkájából halkan, dúdolva, majd egyre erősödve, dacolva a paranccsal, puska csővel, áradt az Inter- naclonálé dallama. Földes István fiii11" BARTA LAJOS: Világszabadság és fázott bennük a lélek a nagy testvértel enségben. A csárda és a falu közt feküdt a temető és az öregek sírba is szálltak, anélkül, hogy csak a remény is bevillámlott volna a lelkűkbe, hogy lehet ez egyszer még másképp is!. . Azóta is többször jártam orva! Az uradalmak még akkor sem mozdultak meg! Csak a régi napszámosok helyén dolgoztak új napszámosok; az apákat felváltották a fiú'-, az unokák ... A nagy földek még mindig mozdulatlanok voltak! De az időben, a levegőben, az emberi koponyákban már mozgott valami! Valami, amit nem lehet látni, amit nem lehet megfogni! De az a valami erősebb mindennél, ami látható, ami megfogható: a gondolát... í’ s most azon a vidéken is, ahol a régi öregek még reménytelenül sírba szálltak, megindultak a nagy darab földek és elfutnak azok alul, akik eddig a lábukat szétterpesztve rajta álltak. És ha megkérdezed a régi zsellérek unokáit: — Ti miért harcoltok? Akkor azok már azt felelik: — A világszabadságért! És a régi zsellérek unokái már nem érzik azt, hogy a testük ketrec és abban fázva, dideregve röpdös a lelkűk! Hanem azt érzik, hogy a lelkűk sasmadár és az egész világ k> van neki nyitva, hogy azon átrepüljön ... A régi zsellérek unokái nem várják, hogy jön-e a harmadik, vagy a negyedik faluból egy ember, akitől megkérdezzék: — Ml újság arrafelé? Mo-|-e valami a világban? Mert ők tudják, hogy mi mozog a világban. Tudják, hogy a nagy darab földek mindenütt megindultak azok alatt) akik azokat eddig csak bitorolták. Tudják azt, hogy nemcsak a szomszéd határban» nemcsak a másik vármegyében, de nagy Oroszországban) a megvert Németországban» a gőgös Franciaországban» a forró Olaszországban, a hatalmas Angliában, mindenütt ott vannak az ő testvéreik és egyazért harcolnak mindany- nyian: visszaveszik a földet és felszabadítják nemcsak magukat, hanem az egész világot...! A tt, ahol én kisgyerek ’' voltam, mindenütt szép, nagy, egyenes földek vannak. És a régi zsellérek unokái most már nemcsak az ég aljáig látnak él, hanem a lelkűkkel végigrepülnek aa egész világon... A világsza- badság nagy lehelete zúg most végig a világon és a régi zsellérek unokáinak lelke benne zúg ebben a leheletben ... ADY ENDRE: Barta Lajos, Kossuth-dijas írónk, Ady Endre barátja ás jelentős kortársa néhány nappal a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után írta az alábbi örökbecsű írását. f)tt, ahol én kisgyerek voltam, mindenütt szép, nagy egyenes földek vannak. A szem ott mindenütt messzire láthat, de ez emberek lelke abban az időben mégis nagyon szűk kis helyen mozgott. Akkor még az egyszerű ember lelkének nem volt szárnya, hogy a gondolata erejével átrepüljön az egész világon ... Az országút mellett, a falutól nem messze, ott egy csárda állt. Kijöttek hozzánk a csárdába az öreg emberek beszélgetni. Felültettek a térdükre, és úgy folyt a szó köztük. A hajuk már fehér volt, az arcuk ráncos. Sokat beszéltek egy nagy harcról. Aki megkérdezte őket: — Milyen harc volt az? Annak azt felelték: — A szabadságharc!... Bent a faluban nagy házak is voltak, a széles tornácok eleje vastag oszlopokra nehezedett. De a falu végén csak kis házak álltak, szalmatetejüket a szél régóta cibálta, tépte és nagy lyukakat szaggatott rajta. Ezekben a kis házakban laktak a zsellérek, ók voltak azok, akik a csárdába beszélgetni kijártak, akiknek a térdén, de sokat lovagoltam. Már reszketeg, öreg♦ testek voltak, erejük beleve- ( szett a mások földjébe. Nagy darabokban feküdtek* ott a földek. Beláthatatlan t nagy tagokban, se szélük, sej hosszuk .. i A zsellérek akár- » merre néztek: — csupa urada-♦ lom! Grófi uradalom, hercegig uradalom, főihercegi uradalom,* papi uradalom Idegen föld,} nehéz robot, sovány napszám...} Akkoriban még nem vol-J tak arra nagy vasutak,* az emberek nem tudtak ha-t zulról mozdulni, csak nagyrit-# kán láttam más vidékről való* embert... Nem tudtak meg* semmit arról, hogy mozog-e# valami a világban és hogy azj emberek másutt hogyan gon-* doikodnak? ... Nem tudták ♦ azt, hogy azon a határon túl. vannak-e nekik testvéreik, ♦ akiknek az fáj, ami nekik isj fáj, akik éppen olyan remény-* telenségfben élnek, mint ők is,* mert nincs valami jobbra, va-# lami nagyszerűbbre kilátásuk. J Csak azt érezték, hogy az ura-, dalmak nem mozdulnak, és azí 6 életük és azoknak az élete is,J akik ő utánuk jönnek, már* nem lesz más, csak örökös ♦ ' napszám ... Testükben, mint # szűk ketrecben, repdesett a lé-J lék, magukra voltak hagyatva" cA üúrőJ Qlap. Harcot és dögvészt aki hoztál Babonás, régi századokra, Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap, Reám ragyogva. Csupa gyászt és feketét látok, Amint halódva széttekintek: Éjszakás, gonosz, részeg balsora Űz, kerget minket. Sokáig lesz, sokáig tart még A régi sors, a régi átok? Késlekedő, tunya, vörös Nap Hozzád kiáltok. Nem akarok dühvei meghalni, Ajzott és visszatartott ívvel, Remény nélkül fekete gyásszal. Fekete szívvel. Kelj föl, óh, kelj föl, szent, vörös Nap, Míg gyűlölök, vagyok és élek: Hatalmasabb, pusztítóbb lennél, Hogyha én nézlek. S ha te rám néznél, lángot kflldenél, Amiként az meg vagyon írva, A gazokra. És én nyugodtan Dőlnék a sírba. T** " A budapesti Munkástanácsban bejelentik a Forradalmi Kormányzótanács megalakulását. Hincz Gyula rajza, 1919. március 22. gyan előre számították. A pihenőszoba ajtaján kívülről kattan a zár. Mindez néhány perc alatt, teljesen csendben zajlott le, s ekkor elhangzott Vlaskalics Milenko kiáltása: — Juris! (Roham) Sorra nyílnak a börtönajtók. A foglyok első csoportjai már a börtönkapunál járnak. Egy puska azonban hiányzott az őrség fegyverállvónyá- ról. Az egyik tizedes, nehogy tisztított fegyverét valaki más elvigye őrségre, magával vitte azt a szobába. Ahogy kívülről ráfordult a zár az őrszobára, ő is felriadt. A kulcslyukon ét fegyverekkel tovasiető foglyokat láthatott. Elhangzott az első lövés — a tizedes adta le az ablakon keresztül a város felé, amely tele van magyar és német katonákkal. A foglyok csoportokra széledve még a Sátor- hegy oldalán kapaszkodnak, nagyobbik részük még a börtönben van, amikor a város különböző pontjairól futólépésben, katonai gépkocsikon katonák százai zúdulnak a fegyház felé. Ágyúk, géppuskák öntik gyilkos tüzűket a menekülők után. Jaj annak, aki kezükbe kerül. Két menekülőt elfognak. A trafik fala a rögtönzött kivégzőhely. ★ Mintegy hetvenen jutottak kívül a börtönkapun, s keresik most a menedéket a környező hegyekben. Éjszaka már idehallatszik a frontágyúk dübörgése, a kárpát- ukrajnai hegyekben partizánok tevékenykednek. Talán elérik őket. A FOGLYOK nagy része azonban a fegyházban rekedt. Sokan közülük a lép- csoházban hasalnak. Se előre, se hátra nincs utuk. Kijutni már nem tudnak, s zárkájukat sem érhetik el, mert a lépcsőház ablakain át sűrűn záporoznak a golyók. A fegyházban csak most kezdődik igazán a tánc. A védők nem sokáig tartják magukat Halotti csend üli meg a fegyházat Elfogyott a lőszer, elhallgattak a védők fegyverei, a támadók parancsra várnak. Motozás, szíjak, övék, kések elvétele, aztán mint vágóhídra szánt barmokat terelik a foglyokat le a fegyház udvarára. A női zárka lakói elbarikádtvj- ták az ajtót Nincs könyörület^ Kézigránát-köteggel nyitnak j utat hozzájuk; J Felemelt kézzel, órákig áll-| nak a foglyok a börtönudva-j ron. Sötét van, csak egy udva-j rí lámpa világít. Szembe ve-J lük gépfegyvereket állítanak < fel. Megteszik az előkészülete-! két a tömeges kivégzéshez. ' Percek, órák telnek el, sj közben hol itt, hol ott csattanj a pofon, a puskatus. A már-i már összeesőkben elvtársaik < tartják a lelket. Az élettel va-] ló leszámolás percei ezek. Pe-j dig de szép is az élet, de fia-j talok is vagyunk — legtöbben! még a három X-et sem érték! el. Ambrus Gyuri, Révész Pis-J ta csak 16 esztendős. J Éjjel 11 lehet, amikor meg-l jön a parancs. Vissza a zár-< kába. A németek és magyar] zsoldosaik úgy látszik, félnek] a tömeges kivégzés hatásától, j Százanként zsúfolják össze az< elcsigázott rabokat egy-egy • hatszor-hat méteres zárkában.! Mozdulni sincs hely. Éjjel és másnap egymás ] után gördülnek be a gyászos i szekerek a fegyház udvarára, i Az elesett hősöket, mint álla-] tokát dobják le a kövezetre, j L'GY ŰJ NAP pirkad. A *J vöröslő ég alján élőbú-! vik a nap, a tavasz első suga-i ra. A zárkákból egymás után szólítanak ki egy-egy rabot. Iszonyú feladat. Nekik kell megállapítaniok elesett bajtár- saik személyazonosságát. Öt
