Heves Megyei Népújság, 1964. március (15. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-19 / 66. szám
1964. március 49., csütörtök 91*1*018 AO FEKETE NAP Húsz éve szállták meg a náci csapatok hazánkat ti úsz évvel ezelőtt száll* tűk meg Hitler fasiszta csapatai nyíltan és leplezetlenül Magyarországot, amely pedig addig is készséges szövetségesük volt a szovjetellenes rablóháborúban. Ezzel a maradék függetlenség is elveszett; hazánk végképpen a harmadik birodalom csizmája alá került. Nemzeti intézményeink sorra megsemmisültek, a demokratikus erők ellen még az eddiginél is kegyetlenebb üldözés kezdődött. És ami ezzel jár: a fiatalságot most mér csaknem teljes egészében a frontra küldték, az ország javait gondolkodás nélkül a fasiszták háborújának szolgálatába állították. Szörnyű fenyegetés rémítette az országot; ügy látszott, hogy a biztos bukás felé száguldó Hit- ler-fasizmussal együtt pusztul el a kis Magyarország is; úgy tűnt, a döntő csapásokat ezek után a magyarországi hadszíntéren méri a szovjet hadsereg ellenségeire, s ez népünk, javaink teljes megsemmisülésével jár majd. Joggal sorolja tehát a történelem 1944. március 19-én a magyar múlt legfeketébb, leggyászosabb eseményei közé. Talán a muhi, vagy a mohácsi csatavesztés, a nagymajtényi vagy a világosi fegyverletétel sem idézett fel olyan veszélyt, mint a Horthy—Kállay-klikk akkori kapitulációja a mohó Hitler-fasizmus előtt. Mindegyiknél volt mentség, volt előzetesen egy kísérlet az ország megmentésére, volt az uralkodó csoportnak, a kormánynak egy része, amely tovább harcolt valahol és reményt adott másoknak is, hogy lesz még feltámadás! Itt csak a halálra űzött békepárti kommunisták és más tönkrenyomorított demokratikus mozgalmak tiltakoztak, de ezek hangját elnyomta a horthysta gépezet. Szinte ellenállás nélkül taposott át ezúttal hazánkon — szégyenszemre — az ősi ellenség, a német imperializmus, és vonszolta maga után az országot a szakadék felé, amelyről minden, kissé felvilágosult ember látta már akkor, hogy ez „a sír, hol nemzet süllyed el”. A főbűnősök, Horthy és Kállay Miklós később, emigrációban összetákolt emlékirataikban arra hivatkoztak: a Hitler-fasizmus ereje oly nagy volt abban az időben, hogy a. vele való szembeszegülés nem volt lehetséges. De a valóság éppen a fordítottja. A szovjet hadsereg a megvert ellenség üldözése során akkor már elérte a Kovel—Brod—Bu- csacs—Kolomea-vonalat. Tehát a Kárpátok külső lejtőin verte a fasisztákat. A német hadvezetőségnek a Kárpát-Vonal volt az utolsó természetes védővonala. Saját, nagyon is megroppant erejében már nem bízhatott annyira, a magas hegyláncban reménykedett tehát. Ha a magyar kormány akkor kiugrik, tefegyverzi az itt levő kis német sereget, a szovjet hadsereg könnyen átkelhet a Kárpátok vonalán. Ez volt, ami a magyar nagy- birtokosok és nagytőkések kormányzóját és kormányát a szégyenteljes behódolásra késztette. Féltek a szovjet hadseregtől, a magyar néptől, amely annak győzelme nyomán jogot kap, öntudatra ébred, megismerheti az igazi hazafiak tanítását, tervéit. A már Kolo- meét Is felszabadító szovjet csapatok híre minden korábbi ingadozást kiölt Horthyból és cinkosaiból. Horthy, Hitler meghívásába, kíséretével március 17-én elindult a „Führer”- hez Klessheimbe, és rövid vita után beleegyezett egy teljes Hitler-barát kormány kinevezésébe és Magyarország német megszállásába. A szovjet csapatok közelléte megtette egyébként is a hatását: a március 19-i minisztertanácsi és koronatanácsi ülésen egyetlen tiltakozó szó sem hangzott el a megszállással szemben. Az úri világ képviselői a legszemérmetlenebb hazaárulástól sem riadtak vissza, csakhogy a magyar nép feletti uralmukat ideig-óráig megtarthassák, ti orthy úgy is fémjelezte a megszállást, hogy kormányzó maradt. De most már nyíltan is fölébe került a „birodalmi teljhatalmú megbízott”, von Veesenmayer, a maga 20—25 ezer főnyi SS- gárdájával és így három nap múlva kinevezte a német ügynökökből összetákolt Sztójay- kormányt. Sem Horthy, sem a magyar úti osztályokat, de még Hitlert sem mentette meg a Kless- heimben történt gyalázatos hazaárulás. Nem a magyar és a német urakon, de a Szovjetunión és a magyar haladó erőkön múlt, hogy Magyarország és népe megmaradt, s a tégi világ romjain új életet épít. magának. A nép szabad, akkori árulói régen eltűntek a földről. A második világháborúban legyőzött német imperializmus azonban újjáéledt és a Német Szövetségi Köztársaságban nyíltan és titokban régi hatalmának visszaszerzésére, egykori. megbukott hatalmi terveinek végrehajtásáról ábrándozik. Egyes nyugatnémet diplomaták arról beszélnek, hogy Németország tulajdonkép sosem kapitulált. S maga Erhard a „német kérdés megoldásáról” beszél, ami alatt az ott szokásos képletes beszéd szerint csak a szétvert, hitleri birodalom erőszakos visszaállítását, a Német Demokratikus Köztársaság és más, szocializmust építő országok bekebelé- zését lehet érteni. Húsz év alatt újra fenyegetővé vált a német Imperializmus veszélye! Csakhogy az erőviszonyok azóta döntően megváltoztak. Aki azt. hiszi, hogy megismétlődhet valaha is, ami 1944. március 19-én történt, az vak, vagy bolond. C’ájdalommaJ emléke1 zünk a húsz év előtti gyásznapra, s rettenetes következményeire — ez a felháborodás is egyik erőforrásunk mai feladataink elvégzésében. De nem árt, ha a mai revansisták is tanulmányozzák a közelmúlt történelmének e körülményeit, kihatásait. Még nem késő, okulhatnak. Máté György Hárman a kongresszusi küldöttek közül Sebestyén András .Sebestyén András, az egri Nagy József Tsz elnökhelyettese. nap nap Után érzi, hogy minél gyorsabban megnyugtató módon kell megszervezni a mezőgazdasági szakmunkás- képzést, mert a nagygazdaságban kisüzemi útrav&lóval dől- goztató tsz-tagöktól nem is lehet annyit várni, amennyit ma jobb körülmények között meg lehetne követelni. — A Hazafias Népfront szervezte meg a síkfőkúti bentlakásos szakmunkásképző tanfolyamét, s a mi termelőszövetkezetünkből tizenketten vettek részt rajta. A szőlőrekonstruk- ció terveinek megvalósításához, a nagyüzemi szőlészeti, borászati feladatok megoldásához ma már nem elegendő szimplán az önbizalom, — tanulni kell: iskolában, tanfolyamokon. előadásokon. A népfront később is nagyon sokat tehet azért, hogy a tanulási kedv megmaradjon, a parasztság körében pedig — elterjedjen. Sebestyén András nem az az ember, akiről azt lehet mondani, Vizet prédikál és bort iszik. Szőlészeti borászati tanfolyamokra járt: pedig a maga három és fél hűld szőlője, amin egyéni gazda koréban dolgozott, nem kívánta meg feltétlenül a szőlész-borász oklevelet. És beszél az elhanyagolt gyümölcsösökről, amelyekért tavaly is akciót Indított a népfrontmozgalom és a MÉSZÖV, és arról, hogy egyetlen nagy feladatot lót a népfrontmozgalom előtt: segítsem tettre váltani a jó szándékot. A faluban, városban, járásban, megyében, ez országban jelentkező, megvalósításra érdemes szándékot. Nem hiszi, hogy az életéből, munkájából többet kellene megtudnia a közönségnek, — nem is folytatja. Küldöttnek választották a Hazafias Népfront harmadik kongresszusára: kétévi munka után a mozgalom legmagasabb fórumán kaphat szót. Többen megtették, mégis különös az az út, amelyen doktor Pekáry Gyula eljut a kongresz- szusi padok felé. A nemzeti egység politikájának meghirdetése után első ízben összeülő népfrontkongresszus küldötte a magyar társadalomnak csakugyan egy olyan rétegéből indult, amely nem „szokott” küldötteket delegálni a magyar demokratikus mozgalomnak tanácskozásaira. Apja földbirtokos volt, ő Becsben végezte el a mezőgazdasági akadémiát, a doktori címet a jogi diplomájával kapta. Nem gazdálkodott: a felszabadulásig könyvölő volt, utána Kompoltra került. Itt volt fizikai munkás, cséplőmunkás, kétkezi dolgozó, abban a kísérleti intézetben, ahol most tudományos kutató. Ahol bebizonyította, hogy az ószí „egy adagban” történő műtrágyázás semmivel sem marad el a szakaszos trágyaszórás mögött, ahol olyan eredményeket ért el, amelyeknek országos nyilvánosságot biztosított az Agrokémia és Talajtan és a Növénytermesztés szerkesztősége. —* A régi sérelmek, a mellőzés nem vették el a kedvét? — Azok nem személy szerint engem értek, azokat nőm dr. Pekáry Gyula nevére címezték. De a munkát, az eredményt személy szerint tőlem várja a társadalom. És most csak az a fontos, Gyenes Katalin — Másodszor veszek részt a Hazafias Népfront kongresszusán, négy évvel ezelőtt én voltam a legfiatalabb küldött — mondja Gyenes Katalin, a Hatvani Konzervgyár dolgozója. Az elnök személyesen ;s üdvözölt. — Azóta? Azóta négy év telt el, megszerezte az első osztályú sportolói minősítést, , agitációs és Dr. Pekári Gyula — Doktor Pekáry Gyula, az Észaückelet-magyarországl Mezőgazdasági Kísérleti Intézet tudományos munkatársa vagyok — mutatkozik be. — ötvenéves múltam. 1962 óta veszek részt a népfrontmozgalomban. A népfront sokat tehet azért, hogy a legfrissebb tudományos eredmények, az új megállapítások népszerűvé, közismertté váljanak: magam több előadást tartottam mór kutatásaimról Füzesabonyban, Hatvanban és Gyöngyösön. KÖRÖSSÉNYI JÁNOS: propagandafelelős a KISZ-ben, társadalmi munkát szervez, jár a budapesti közgazdasági technikum levelező tagozatára, jól vizsgázik. Csinos, finomvonalú, divatosan öltözködik, se közelről, fia távolról nem lehetne összetéveszteni az ötvenes évek elejének „ÚJSÁGOLVASÓ DOLGOZÓ NŐJÉVEL”, aki a politikai és közéleti érdeklődés miatt tüntetőén elhanyagolta külsejét. — Persze, a kor is más, de neki egyébként is „sávéi vannak”. — Például? — Nem lépek be a párti» addig, amig be nem fejezem a technikumot, legalább középfokon, meg akarok ismerkedni a marxizmus—leninizmussal. Ma nem „ösztönös harcosokra’* van szükség, ma nem elég szimplán az „ osztói yösz tön”* mog akarom szerezni azt a „hatalmat”, amit a tudás jelent. — Az életmódom is szigorú: ha a rendszeres edzés mellett társadalmi munkát akarok végezni, akkor nagyon be kell osztanom az időmet. A KISZ- munka is megkívánja a magáét, a népfrontmozgalomban la a „tettek beszólnék”, a középiskolában aem került sor még arra, hogy társadalmi elfoglaltságaimra hivatkozva mentegetőztem volna. — Egy kicsit sok jut egy emberre — mondja, — Ügy érzem, a népfrontonozgalamnafc lehetne valamit tenni az igazságosabb, egyenletesebb tehereloszlásért. 1963 a mérlegen A lőrinci földművesszövetkezet eredményeiről Gazdag, eredményes év volt a lőrinci földművesszövetkezet történetében 1983. Az elmúlt tizenkét hónap jelentős sikereiről számolhattak be a szövetkezet vezetői a tagértekezleten és a küldöttgyűlésen. A lőrinci földművesszövetkezet 1963. évi kiskereskedelmi forgalma 2 489 000 forinttat nőtt a tervezettnél, s a vendéglátóipart ágazat bevétele is 160 000 forinttal volt magasabb, mint amennyire számítottak. A baromfi tenyésztési és felvásárlási tervet 43,4 százalékkal túlszárnyalták, úgyhogy a szövetkezet a tervezett 987 200 forinttal szemben 1 198 943 forint nyereséget ért el, nem beszélve arról, hogy a megtakarítás is 150 000 forint. Ha összehasonlítást teszünk 1962 és 1963 között, a mérleg nyelve mindenképp 1963 javára billen. Míg 1962-ben csak háromnapi munkabérnek megfé- lelő összeget fizettek ki nyereségrészesedésként a dolgozók között, addig 1963-ban már 12 napi kereset jutott egy-egy dolgozónak; ez az évi béralap 4 százalékát jelenti. A szövetkezeti tagoknak vásárlási visszatérítés címén 74 000, részjegy utáni kamatot pedig 12 000 forintot fizették ki. Míg az egy főre jutó termelési érték 3050 forinttal, a szövetkezeti tagok száma 61 fővel növekedett 1862-höz képest. A lakosság régi kívánságát teljesítette, a kényelmesebb vásárlási lehetőséget biztosította a szövetkezet azzal, hogy 1963-ban új élelmiszer és háztartási boltot nyitott; a szolgáltató bolt létesítésével elsősorban a háziasszonyok gondján könnyítettek. Modem, korszerű kereskedelmi formát • vezettek be a vörösmajori 5. számú boltban. Kulturált, minden igényt kielégítő körülményeket teremtettek a vas-műszaki bolt, számára. Hasonló a helyzet a 6. sz. heréd! bolt esetében is, amelynek megnyitása már csalt technikai okok miatt késik. Összegezve: a számok növekedése a vásárló erő, az élet- színvonal növekedését jelenti, de a számokban benne foglaltatik a szövetkezeti tagok szorgalmas és becsületes, jó munkája is. Szamosvári Ferenc RÁJÖTT — Géza, magának nincs is bélyeggyüjteménye! Laci unokaöcsém, tizenhárom éves. Középtermetű, oldalt választott haja sárga, szeme értelmes és hideg-kék, vékony- csontú, akár a versenyparipók, szeplős arcán csibészes félmosoly és makacs, kihívó önérzet, mintha magamat látnám egy régi, iskolai csoportkép kellős közepén. Eddig nemigen ismertük egymást, ő se engem, ón se őt, amolyan langyos, rokoni kapcsolat volt közöttünk, néha megveregettem a vállát, mint fellegjáró felnőtt, aki nem veszi észre, hogy nem gyerekkel, hanem egy tizenhárom éves emberrel beszélget és nem is figyelve a válaszokra, ilyeneket kérdeztem tőle: „hát a bizonyítvány, Laci?”, s máris apjához fordultam, vagy Laci apja csapott rám olyan kérdéssel, amelyre államférfiak, filozófusok és jósnők se tudnának felelni. A minap azonban várhatóváratlan családi esemény bolygatta meg a házirendet: a húgomnak, öcsi édesanyjának kislánya született. Laci tehát, otthoni egyeduralmának tizenharmadik évében, valóban, meglepő ajándékot: testvérkét kapott. Valahogy úgy adódott, 'hogy együtt mentünk a kórházba, a gyengélkedő mamához. A Körtéren találkoztunk: pontos volt, mint a márkás órák. — Csau, János bácsi! — köszönt, de nem azzal a szertelen, kamaszos lelkesedéssel, mint máskor. — Csau! t— adtam vissza a labdát, miközben fürkészve néztem a fiút. Ideges volt, komoly. Seprős pillája nyugtalanul rebbent, gyanakvón. A legudvariasabb uralkodó is megrezzen, s talán el is komorodik kicsit, ha hirtelen szemtől szembe kerül egy törvényes trónkövetelővel, gondoltam. Mégis, Laci lovagi módon készült fel a találkozóra: virággal, csokoládéval kedveskedett a maminak, ekképpen jelezvén, hogy ő azért nem haragszik a testvérke miatt, csupán készületlenül érte az elgondolkoztató esemény. A villamoson nem sokat beszélgettünk, s a kórházi vizit közben is feltűnően nagyokat hallgatott az öcskös. Lebukott fejjel, meredten nézte a paplant és ujjahegyével bánatos arabeszkeket rajzolt a sárga selyemre. Édesanyja rápillantott értő kis moscllyal, majd megsimogatta a fiú sima, szőke haját. — Te buksi — mondta —. hát nem is vagy kíváncsi a hugocskádra? — Dehogynem — felelte udvariasan s felállt. De hangja fakó volt, mint egy rokoné, ' akit kisemmiztek a furfangos ' örökösök. A folyosó végén, az üvegfa- ’ Ion át benéztünk a hófehér terembe, ahol pöttöm ágyacskák- ■ ban feküdtek a csecsemők. Az ’ üvegfal mögött ©libánk tolták [ Laci kishugát, hogy jobban lát- , hassuk. Gyér haja a homloká- . ra tapadt, két apró öklét a ha- 1 lántékára szorította, szemét összehúzta, szája durcás volt, . az orra, az olyan pici,. hogy . alig látszott. — Mint egy Lenesi-baba. Olyan kicsi —- szaladt ki a i csodálkozás Laci száján. Át- 1 fogtam a vállát. —Már nem is olyan kicsi. Tulajdonképpen egy parányi sejtben kezdjük az életet. — Tudom. Most kezdtem figyelni rá igazán. — Honnan tudod? — A lexikonból. Megnéztem. — Miért? Zavartan elhallgatott. Elpilesz, csúfolódni, meg hülyéskedni kezdtek, olyan undorítók voltak, leginkább Véber Pista, kinek bele is másztam a képébe egy jobbegyenessel, mire olyan verekedés kerekedett, hogy az osztályfőnök egész litániát írt az ellenőrzőkönyvünkbe. Végére akartam járni a dolognak. Gondoltam, a lexikonban minden benne van, s amikor egyedül voltam otthon, elolvastam. Később megmutattam Véber Pistának is, hadd lássa, milyen egyszerű, természetes dolog az. Két sejt találkozik. Egészen más, mint az a zavaros titokzatosság, amelyről ők beszélnek. Meg aztán megsajnáltam Pistát; szegény, még azt sem tudja, hogy született. Azóta a legjobb barátom. Már nem hülyéskedik. Nagyon rendes fiú. Mintha Laci megnőtt volna hirtelen, úgy láttam, egyformák vagyunk, mintha feje egy vonalba kerülne az enyerrnjl. El is határoztam, hogy e - túl többet beszélgetek vele; talán többet, mint az apjával rult, de bizalom és barátság égett a szemében, mintha azt mondaná: férfiak és barátok vagyunk, nem igaz? — Mikor a srácok megtudták, hogy maminak kisbabája
