Heves Megyei Népújság, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-15 / 293. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KORÉNEK KIADÁSÁBAN Csak sejtettük inkább, mintsem a maga agyatremegtetó valóságában felfogtuk volna akkor, 1943-ban, hogy súlyos, történelmi időben lépünk ki az életbe, az akkor még nagybetűs kötelezettségű Életbe. Örültünk a tanítói oklevélnek, amely nemcsak azt eredményezte, hogy sarokba vághatjuk a halálra gyűrt és halálra unt diáksapkát, s ettől kezdve még „legrettegettebb ellenfelünk” — Almási Béla tanár úr előtt is rágyújthatunk a cigarettára ... De sokszor kapott el bennünket az épület eldugott sarkában cigarettázás miatt! A büntetés nagyon egyszerű volt: kopaszra kellett vágatni a hajunkat Előfordult, hogy hetekig nem mertem randevúra menni ilyen fejjel. Örömeink között szerepelt az elnyert szabadság ilyen vonatkozása is, de sokkal inkább Vártuk, hogy végre fizetésünk legyen. Hogy megszűnjön a krajcáros zsebpénz gondja, hogy ne kelljen nehéz fejű kisdiákokat átmenteni a vizsgákon a gyéren csurranó pengőkért, öe kelljen a nyári szünetben másfél fillérért ládát gyártani, hatvan filléres napszámért maltert trógerolmi, vagy napi nyolcvan fillérért izzó aszfaltot kavarni a párát felhozó országúton. Alig volt más az osztályunkban, mint kispénzű ember ^nagyra törő” gyereke. Számunkra a tanítói oklevél az egzisztenciát nyújtotta, a biztos havi fizet, a félemelkedést abba a középosztályba, amelynek képviselője a parasztgyerek szemébe a falusi jegyző, a bányász fia számára a bányaigazgatósági tisztviselő, a filléres haszonért reszkető kiskereskedő és a magányosan gürcölő kisiparos nyurga kamasz- szá nőtt gyereke számára az illetményfölddel rendelkező falusi tanító volt. Menekültünk a garasos életből a százhúsz pengős fizetés gondtalannak álmodott világába. De hivatástudat is lobogott bennünk. A piros cseréptetős falusi házak rozmaiingillatú világa bűvölt el bennünket, ahogy azt Gárdonyi könyveiből magunk elé álmodtuk. Mentünk tanyára — egyedül nyolc osztályt tanítani. Mert fáklyaként akartunk világítani. Mert feszítő energiák lángja perzselt bennünket Alomvilágában éltünk. Mit tudtunk mi még akkor a? élet valóságáról? Mit tudtunk mi még akkor a főjegyzői Rakások hűvös gőgösségéről, a görbebotos, pocakos nagygazdák leereszkedő kedélyeskedéséről, a főintézői nrambátyáimkodás cselédverő kisistenkedéséről? Semmit sem tudtunk. Csak az élet vágott mellbe bennünket Csak a nyomor, a könny, az éhség késztetett visszahőkölésre, amikor szembetaláltifk magunkat álmaink világa helyett a kiábrándító és elkeserítő valósággal Aztán jött a háború bőrünkön érezhető szörnyűsége. Addig amíg a katonamundért nem húzták ránk a legfelsőbb hadúr nevében, honfiúi búval gondoltunk a Dón-kanyarra, szíves segítséggel gyűjtöttük a téli meleg holmit harcoló hon- védeink megsegítésére, aztán negyvennégyben azért káromkodtunk, mert minket senki sem segített meg téli holmival a harmincfokos hidegben, mert a napokig tartó éhezés után a rothadt marharépát ízes csemegeként habzsoltuk a német paraszt szemétdombjáról. Nekünk is volt részünk az ekkor még kötelezően nagybetűvel írt Életből. És ma már, húsz év elteltével, alig-alig emlékezünk ezekre a lélekgyúró „élményekre”. Húsz év telt el azóta, hogy az osztályunk utoljára együtt volt. Majd fél emberöltő. És egy egész világ változott meg körülöttünk. Milyenek a régi osztálytársak, a, húsz évvel ezelőtt látott barátok? Mit változtatott rajtuk jó sorsuk, vagy az élettel folytatott gyűrkőzésük? Az első találkozás első percei már a felelet egy részét tolmácsolták: ‘áegtöbbj üknél külsőre semmit. Fekete Jóska ma is olyan hoszG. MOLNÁR FERENC: szú és vékony gyerek, mint akkor volt „Csak” most már járási gazdasági felügyelő lett. Rubrikák, alrovatók és statisztikai adatok veszik körül, pedig valamikor a legszenvedélyesebben csüngött a pedagógián. karácsony még messze, névnap, születésnap sehol... Árpi azonban nem jött zavarba. — Kedves tanár úr! Engedje meg. hogy az osztály nevében kellemes halottak napját kívánjak a tanár úrnak! Mit szólna hozzá, ha most őt. fCsont István illusztrációja) ß fßTALAN ISTVÁN ? * tükörhöz. Apró Hs pattanást, nyomott szét pisze orra tövében. Azután megint a szemöldökét fürkészte. Igen, az a két szál fölösleges, ott a bal oldalon. Kivette a tálcájából a szem- öldökcsipeszt és kitépte a szőrszálakat. Most já Fejét J<*bra-Í>at!m íordftgatva gyönyörködött sötét szemöldökében. Valóban szép. De szép ám! Nemhiába dicsérte Laci. Dús, sötétszőke haj, fekete szemöldök, fekete pilla, és micsoda szempár! Zöld meg kék egyszerre, akár I a tenger; olyan mély és titok- ' zatos is, mint a napfényben , fürdő végtelen óceán. Na, és a bőre? Hamvas, , lágy és üde. Illatos, mint a frissen nyílott virág. Az alak- ( ja sem akármilyen ám! Kar- . csú és mégsem sovány, kislá- nyosan kecses és nőiesen vonzó. Hegyes, kemény kis mellébe szinte belefúródnak a férfipillantások, mint tűpárnába • a fényes varrótűk. Látta 6, nagyon is jól látta legutóbb, < hogy Laci tekintete is milyen i gyakran a két hivalkodó hal- i mon leledkezett. 1 ni a szépet Némedi László hadnagy. Istenkém, nem dob »jeott hiába éjt nappallá té= ve az ö szemefényéért, Tűn- dérkóért. A lány átkarolta édesanyja nyakát. — Mamikám, ugye veszeS nekem egy táskát? — Van néked már három, — Igen, de egy drappot ii szeretnék, — Nincsen arra mostan pénzünk — simogatta meg kislánya dús. ápolt haját, lúgtól félig lemart körmű, inasra dolgozott kezével. — Kedden kapsz fizetést, abból vehetsz... A vasalásért is adnak néked pénzt. — Jól van no... Majd meglátjuk — engedett a hízelgésnek. — A jövő hónapban meg egy fürdőruhát. Jó? Itt a nyár és a tavalyi már nem divatos. Cuppanós puszit nyomott a mama puha, ráncos arcára, majd kiperdült a karjából. Kibújt a hálóingből és kecses mozdulattal a rendetlenül hagyott díványra dobta, ahonnan az imént kelt fel szombat délutáni szunyókálásából. — Hol a harisnya tartóm? — Adom már, adom, Tündérkém. — A blúzomat kivasaltad? — Persze, hogy kivasaltam az én kis virágomnak. önfeledten, elragadtatva nézte kislányát, aki ruhátlanul illegette magát a tükör elótt. Istenkém, milyen nagyszerű lenne, ha az ő gyönyörű szép kislányát feleségül venné az a hadnagy. Hiszen egy év múlvá lataikat, egész habitusuk! hű képe volt a régi diáknak. Mintha régi énjüket öltötték volna újból magukra a volt osztálytársak kedvéért. Csak biztonságosabb a fellépésük, a tartásuk. Csalódtak valamiben f Néhány dologban: igen. Az életről alkotott ideálisan szép elképzelésük foszlott szét a valóság önellenőrző rendszerében. Megtanulták, hogy az életet nem lehet szimplicizálni. És rátaláltak arra a helyes útra, amely most már valóban a néphez vezette el őket. Kit teljes szívével, kit némi tartózkodással, ha nem is a fő kérdésekben, csak személyes kapcso- lataiban. Furcsa korosztály ez a miénk. Mintha az élet annak idején szűkmarkú lett volna hozzánk, mintha a többre vágya* mindannyi unkban benne élt volna: a felszabadulás után a tanári oklevél majdnem mindannyiunknak birtokába került. Vagy csak azért, hogy kilépjünk a falusi tanító kicsit fanyar mellékízű fogalmából? És a közmegbecsülés egy kivételével mindenkit magasabb beosztásba emelt: igazgató, felügyelő, osztályvezető a tanácsnál. Hánynak volt autója? Nem számoltam meg. Hányas álmodtak képzős korukban autóról: egy sem — könnyű a felelet. És bár az anyagi boldogulás nem minden, de sokat jelent. Érzékeny mutatója egy olyan műszernek, amit elé- gedettségnék szokás nevezni Mert ezek a régi osztálytársak elégedett emberek lettek. Szavaikból akaratlanul is ki csendült ez az érzés. Csak néztem, figyeltem őket és jélesőn mcolyogtam magamban. íme, egy átmentett nemzedék, amely saját bőién tanulta megismerni a mai fogalmak tartalmát, akiknek nagyon nehéz ma már üres szólamokat mondani, mert értékmérőjük az a történelmi kor volt, amely az elmúlt húsz évben pusztulással sújtott egy regi, rossz világot és felemelt egy újat, egy emberit Ezért az emberi világért élni és dolgozni — idáig jutottak el volt osztálytársaim. Eá a meggyőződés alakult ki bennem a találkozónkkor. mellől lecsapta a fedelét és csak ennyit mondott: „Kell is ide klasszikus”! Ekkor már elkeseredett ember volt. És kiábrándult. Mindig volt benne nyugtalanság, ami a fogság ideién egyre jobban elhatalmasodott rajta. Csak volt tanítványai körében pihent meg egy- egy félórára. Az utolsó találkozásikor elővette a halálra gyűrt tanári noteszát, amit még ide is magával hozott, valami furcsa mosollyal átnyújtotta egykori diákjainak. „Most annyi jelest írhat be mindenki magának, amennyit akar”! A tragédia már ott vöt a levegőben, ott vibrált a kis társaság körül. A különös esemény mindenkiben furcsa érzéseket keltett Ml történhetett Bitter Dezsővel, a mindenben pedáns, nagyon alapos, nagyon szigorú tanárral? Nem tudták, hogy a szökésre gondolt, már el is tervezte, ő, aki az előírásokat vakom tisztelte, aki soha nem követett él semmi szabálytalanságot A büntetőtábor terheit már nem bírta elviselni. Helyette Abkarovits Endre vállalta az osztályfőnöki tisztséget. Somoss Lajos, volt igazgatónk vett részt még találkozónkon, s ott ült a katedrán Szügyi-Trajtler Géza és Vásárhelyi József. Ahogy őket elnéztük, alig akartuk elhinni, hogy már húsz év telt el az utolsó tanítóképzős év óta. Ök mintha mit sem változtak volna. Külsőre semmit A húsz év azonban bennük is sok konfliktust teremtett Ma már megelégedett emberek, ahogy szavaikból kivettük. Továbbra is a pedagógusképzést szolgálják. Azzal a mély meggyőződéssel, ami mindig sajátjuk volt, ami bennünk is kialakította a hivatásérzetet Talán furcsa, hegy én, aki más munkakörben dolgozom, most pedagógus hivatásérzetről beszélek. Hadd mondjam meg: az újságírói munkát egészen szoros pedagógiai tevékenységnek tartom. Húsz év! Mit változtak ezek a volt egri tanítóképzősök? Hanglejtésük, mozdulataik, a mód, ahogy kifejezték gondo>AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAi — Osztályfőnök úr, tisztelettel jelentem, hogy az osztály létszáma... A torkom elszorult. Húsz éve már! És az osztály létszáma nem teljes. Örökre elment közülünk a csupaszív, mindig kedves és barátságos Bolya Gyurka. Az Odera mellett pusztult el egy értelmetlen harc fölösleges áldozataként. A ballagáskor láttam utoljára és velem együtt nagyon sokan az osztálytársak közül. Emlékezetünkben úgy őrizzük őt, hogy kezében az elmaradhatatlan klarinétot látjuk ma is. Vele nem lehetett összeveszni. Már nem is lehet soha. Milyen könnyen juthatott volna még annyi más közülünk az ő sorsára. Majdnem mindannyian megjártuk a fogolytáborok hosszú sorát, de ezzel számunkra a háború szörnyűsége lezáródott. És hol van Bitter Dezső, egykori osztályfőnökünk? Meghalt. ö tanított a zenét Számára csak a klasszikusok léteztek. Mi olykor szentségtörést követtünk éh ha lent a zeneteremben az orgonán divatos slágert játszottunk órája előtt És azok az összhangzattan órák! Makó Menyus ilyenkor megközelíthetetlen volt Befogta a fülét és le-íel járkált a szabályokat mormogva magában. Karácsonyi szünet előtt osztályfőnökünk leült a zongorához és azt kértük tőle, hogy Lisztet játsszon. A szigorú tanár ilyenkor átalakult Átszellemült arca benünk Is állítatott váltott ki. Kitűnően játszott Utoljára az egyik fogolytáborban futtatta végig az ujjait a csontibillentyűkön. Akkor is Liszt akkordjai csendülték fel, de olyan feszítő erővel, hogy a környezete meghőtkkenve hallgatott el. Aztán felállt a zongoa budapesti iskola igazgatóját hasonló módon köszöntené valamelyik diákja? Mennyi emlék jutott eszjtnik- be néhány perc alatt Aztán Fodor Pali, az egykori kurátor, most a pélyi iskola igazgatója, felsorakoztatta az osztályt > . A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A A De Tóth Lajosról, a kiváló tornászról sem gondoltuk volna soha, hogy doktorál majd és pedagógiai tudományos mimikát végez. A pocak egy kicsikét tekintélyesebbé teszi ugyan, de a mosolya a régi. Szegeden a felsőfokú óvónőképző igazgatója ma már. Hittük volna valaha is ezt róla? Kasza Bélát alig ismertem < meg. Megnőtt megférfiasodott 1 Főagromámus! Annak idején* mindig idegeskedett menny-! dörgött, türelmetlenkedett Ma- higgadt, 6zinte professzoros! nyugalom árad belőle. Tudtuk, róla, hogy nem akar falusi ta-; nító maradni. Sikerült néki:! agráregyetemet végzett De szí-' vesen vállai a felnőtteknél he-! ti néhány órát, mert most már. pedagógusnak érzi magát Mi-! után agrármérnök lett. Talán csak Kajtor Béla ina-! radt meg falusi tanítónak. Ma! is Homokterenyén él. Azóta is.- Húsg éve. Körülötte mintha*: megállt volna a világ. Végte-! len nyugalom és fáradhatatlan! mosoly árad belőle. Valósággal! sugárzik róla. Mint aki tőkéié—: tesen kiegyensúlyozott Mi!| gondja lenne? Gerzovich Jóska testnevelő!; lett Nem érdekes: valamikor*! nem tartozott a jó tornászok! közé. Szabó Árpádot a „csak—: azért is” vezette a biológiai! szakra a főiskolán. Ha a kép-!; zőben nem tudott megbarát-j kozni a biológiával, legalább!; felnőtt fejjel igyekszik meghó—j dítani ezeket a furcsa ismére-j teket! Ezt vallotta. És sikerült.*: A jó kedve ma is a régi. De! már csendes mozgású, mert a!; rárakódott kilók visszahúzzák.'! „Bemondásain” azonban most!; is mevetni kell. Dús haja azon-.! ban már csak a mi emlékeze-^ tünkben él. Hogy is volt az a*i történet vele? ötödikesek vol-< tunk. Német óra következett? Abkarovits Endre tanár úrral.5 Nekünk, bikkfanyelvű hevesi-*] eknek nem tetszett a germán!! idióma. Hogy kellene „éliblic—j celni” az órát? Köszöntsük fel! a tanár urat! De milyen alka—: lomból? Október vége van. A*5 ! — Mama! ; — Mondjad, Tündérkém. — Elveszem ezt a húszast — Jaj, azt nem lehet, kell tejre, meg kenyérre. — De hát nekem is kell. Elfogyott a púderem. — Púder nélkül szebb vagy, kincsem. — Akkor is kell. Tündérke szétkattintotta piros kis táskájának zárját, és elsüllyesztette a ropogós Lúsz- forintost Közben valami buta kis dalt dudorászott és tánc. lépésben a tükörhöz lépett. A szemöldökét vizsgálgatta. — Jaj, mama, elkések — Jutott eszébe hirtelen. A mosdóvizem ... — Melegszik már, Tündérkém. — A cipőm? — Kipucoltam. — A tűsarkút? — Azt, lelkecském, persze hogy azt — bólintott a mama, majd öreges fürgeséggel kitipegett a konyhába. Hajlott termetén meglátszott, hogy görbebotnak használhatta a sorsa. Festett posztópapucsából kilátszott lábának csupasz nagyujja. Tündérke közelebb hajolt a Boldogan kuncogott magában. Milyen maflák is a férfiak! E pillanatban meghallotta édesanyja közelgő lépteinek neszét. Megfordult — Mamuskám! — Tessék, Tündérkém. — Szeretném felvenni a cipőmet — Előbb mosakodni, mert lelocsolod. Játékos ugrással anyjához perdült. — Anyuci — dörgölődzőt* hozzá hízelkedve, szinte dorombolva, akár egy kényes kis macska — Mondjad, leikecském, csak mondjad. — Ugye, nem vagyok nagy cm csúnya? — Már hogy lennél csúnya? Gyönyörű vagy. Legszebb a városban. — Csak? — A világon. — Laci is egészen belém bolondult A mama nem válaszolt. Boldog mosoly futott át megfáradtarcán. Lám, az ő kislányának, egy öreg, megtört takarítónő kislányának egy tiszt te-
