Heves Megyei Népújság, 1963. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-31 / 305. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK FÓROM <TktSÜ Scuidöv: Szilveszter éje 1847-ben Száznegyven évvel ezelőtt, szilveszter éjszakáján született Petőfi Sándor, a magyar szabadságharc lánglelkü poétája, a világirodalom egyik legnagyobb lírikusa. 1. Hejh, vannak ma számadások! Házi asszony, házi gazda, Süt bevett és kiadott az Év folytában, összeadja. Vizsgálják a pénzes erszényt, Mennyi volt benn s mennyi van még, S törlik le a verítéket, Mellyel azt a pénzt szerezték. Feleségem, lásd, milyen jő, Hogy mi nékünk nincsen pénzünk: Nem plszkoljuk be kezünket, S nem csorog a verítékünk. Amazoknak a ládáik, Minekünk szíveink telvék... Az milyen szegény gazdagság! Ez milyen gazdag szegénység! n. Még csak egy magam valék Tavaly ilyen tájban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában. Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén: Esztendőre hármacskán, Azután négyecskén. HL De félre, félre a tréfával Hisz beteg mellett állunk! Beteg, haldoklik az esztendő, Ez a mi drága kedves jő barátunk Fonjunk áldásból liliomfűzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. 0 adta össze kezeinket, Válhatlanul. örökre, 0 szállttá föl lelkeinket Nem ismert és nem sejtett örömekre... Fonjunk áldásból liliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét. A* a kevés bú, mit koronként Szivünkre rá cseppente, Nem keserítő boldogságunk, t Sőt azt még sokkal édesebbé tette ... Fonjunk áldásból liliomfűzért. Megkoszorúzni haldokló fejét. Haldoklik C, már csak nehány halk 8zfvdobbanás van hátra, S au örök éj borul e szemre, Mely boldogságunk hajnalfényét látta... Fonjunk áldásból lillomfűzért. Megkoszorúzni haldokló fejét. IV. Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Dyenkor minden jobb halandó Elzárkózik, magába száll. S nem, hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is' megbocsát, És ez valóban nagyszerű, szép; De én is így tegyek-e hát? Csak a zsarnok s a szolgálóink, E kettő az én ellenem, S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássák meg?... nem, soha sem! Az isten ítélőszékénél, Még ott sem mondok egyebet: „Hogysem ezeknek megbocsássak. Inkább elkárhozott legyek!” R ettenetes egyedül élni. Hogy néha már rettenetes élni is. Egy férfinak azért mégis más. Az talán csak akkor érzi, hogy egyedül lenni az nem más, mint nem lenni, amikor beteg, s fekszik az ágyon, nézi a mennyezet megfakult fehérségét, amelyen mint valami megöregedett arcon a ránc, úgy futkosnak a repedések. De egy nőnek kell, hogy legyen valakije. Akihez tartozik, Aki hozzá tartozik. Akiért aggódhat, s az sem baj, ha az nem aggódik érte, akit gondozhat, s az sem baj, ha az nem gondozza őt. Akit szerethet, s talán még az sem lenne baj, ha az nem szereti őt. Hogy mielőtt a nap lemegy, legalább azt érezze utolsó érzésével, azt tudja agyának utolsó villanásával, lám, valaki meggyászol, valaki emlékezik majd rám, s — igen, talán ez lenne a legnagyszerűbb — valakiben tovább élek. Krisztina — hogy utálta a nevét gyerekkorában, s hogy megszokta már! — hervadó testének már régen nem okozott gondot a vágy, már régen lemondott arról, hogy neki valaha is lehet valakije: aki he* tartozik, s aki hozzá tartozik. Fiatalabb korában talán nem is volt csúnyább, mint sok más hasonló korú társa, akik mind rendre férjhez mentek, találtak maguknak valakit, ■ rájuk talált az a valaki. De Krisztina, igen, mondjuk ki kerekem, hogy Krisztina vénkisasszony maradt. Eleinte még várt, valakire, az egyetlenre, de az, úgy látszik, talán éppen Krisztinát kutatva—keresve, elkerülte őt. Vagy összetévesztette másvalakivel? Volt idő, amikor Krisztina még gondolkodott, töprengett ezen a lehetőségen, de hogy az égen a nap egyre lejjebb bukott az élet végét jelentő horizont felé, úgy nyugodott bele: erre már gondolnia sem érdemes. E r s ekkor jelent meg a férfi az életében. Nem, Krisztina nem volt naiv a világ dolgait, de saját korát és szépségét illetően sem. Nagyon jól tudta, hogy házassági hirdetés útján, amelyben természetesen megemlítette volna, hogy főbérleti lakása és kevéske spórolt pénze is van, akadt volna férfira. Talán. De a legbiztosabb, hogy valami pénzvadász férfit sikerült volna, aki, miután elszedi pénzét, óvatosan és váratlanul eltűnik életéből. Nem, ebből ő nem kért, egy világért sem. Szerelem? Nevetséges már az ő korában. Barátság, megértés, s talán véletlenül — ezt már csak maga előtt is pironkodva fogalmazta meg — gyerek. Mielőtt a nap lemegy. De hát olvasott ő eleget már ilyen és ehhez hasonló esetekről, amikor a jóvágású, filmszínész külsejű férfi kiforgatja mindenéből a társ után sóvárgó, és ezért még áldozatra is kész naiv nőt De Béla, az más volt. Elvált ember. Mint elmondotta, már ismeretségük bensőségesebb időszakában, megcsalt férj volt aki ezután elvesztette minden hitét a nőkben és kerülte is őket, mint a tüzet Béla már nem volt sem fiatal, s nyilván, mikor fiatal volt, sikkor sem lehetett szépnek mondani. Kicsit kopaszodó, kicsit köpcös, halk beszédű, egyszóval: Igazi otthon után sóvárgó, azt meg is érdemlő, mindenképpen megbízható ember. — Szerelem? Kedves Krisz- tinka, nekem abból elég volt egyszer. Akkor csalódtam, s az megtanított egy életre — mondta csendesen, s óvatos ujjakkal felcsípett egy kódorgó cérnaszálat az asztalterítőről. K risztina szívét összeszorította a részvét, miközben megelégedetten állapította meg, hogy ez a mozdulat a cérnaszállal, egy kétségkívül pedáns, a rendet és a tisztaságot szerető emberről árulkodik. GYURKÖ GÉZA tudja és érzi is, hogy nem azért járok ilyen gyakran ide, mert egyszerűen egyedül érzem magam. Illetve nemcsak azért. Az a vonzalom amit érzek, sokkal mélyebb már, mintsem hallgatni lehetne, vagy éppen illene róla. Megszerettem, megkedveltem, olyan asszony lehetett volna magából az én számomra. aki igazán boldoggá és nyu- godtá tehette volna életemet Ügv érzem, hogy én sem vagyok közömbös... — itt egy pillanatra elhallgatott, s lehajtotta a fejét... — Igap ... Nem közömbös — rebegte halkan Krisztina és úgy érezte, hogy aranyló, langyos méz vonja be testének minden porcikáját.., — Nos, éppen ezért, engedje meg, hogy búcsút vegyek magától és soha többé ne jöhessek el — emelte fel Béla bánatos és elszánt fejét... — De hát miért? — sikoltott fel Krisztina. — Hát most mondta, hogy... — Igen, éppen most mondtam és éppen ezért... Nem rajtam múlik, de ml nem lehetünk egymáséi. Olyan átkozott ok játszik közre, ami ... — Ami? — szédelgett Krisztina. — Amiről én tehetek, d* mégsem tehetek... — Mondja el, miről van szó, ne kínozzon! — nyújtotta !d remegő két kezét segélykérőén, szinte könyörögve a férfi felé... — Igen .., Nehéz elfelejteni a csalódást. Aki igazán mély érzéseikre képes, annak a szívét egy életre összetörheti, ha érzéseiért cserébe gúnyt, fricskát kap — bólogatott és egy Ms maga készítette csipkebort öntött Béla poharába... — Ö, igazán kedves. De ez már a harmadik pohár és meg fog ártani... — Ugyan, három pohárka csdpkebor? — erősködött jószívvel Krisztina... — Nem vagyok én hozzászokva, tetszik tudni. Nincsenek különösebb szenvedélyeim. Azaz egy van — hallgatott el Béla hirtelen, s az arcán látszott, hogyan küszködik, megmondja-e, elárulja-e szenvedélyét. Krisztina szive most azért szorult össze, hogy jaj, édes- jófetenkém, csak nem kártyázik, vagy a lóverseny? Aztán elhessegette magától a gyanakvó érzést, utóvégre is, mi köze neki Béla szenvedélyéhez... De azért megkérdezte: — Es, mi az az egyetlen? — Nem is tudom, megmondjam-e, talán kissé nevetségesnek tűnhet? Utóvégre nem vagyok már gyerek ... Szóval... Gyuíacfmkét gyűjtök. De nem nevet M? Krisztina akaratlanul is megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd gyorsan hozzátette: . — Ó, dehogy is nevetem. Nagyon érdekes dolog lehet any- nyiféle amikét gyűjteni. Én nem is nevezném szenvedélynek, inkább szórakozásnak... S az meg kell az embernek... — Nagyon örülök, hogy így fogja fél, Krisztinfca ... Valóban egy kis szórakozás, amivel leköti magát az ember, elűzi a magány tigriseit — mondta Béla és lassan, minden mohóság nélkül néhány kortyot, ivott a csipkeborból... T eltek a hetek, s Krisztina azon vette magát észre, hogy ha Béla — mint az később megmagyarázta, hogy hol járt — külszolgálaton volt, s nem látogatta meg munka után, hiányzott neki. Szégyellte bevallani maga előtt is, de amikor egyszer pontosan hét és fél napig nem látta, rá kellett döbbennie, hogy ha nem is szerelmes ebbe a csendes szavú és sokat szenvedett férfiba, de megszokta, megkedvelte, hiányzik neW ... — Hol járt ilyen sokáig? — Hiányoztam? — örvendezett Béla, aztán szemérmesen, mintegy magától is visszariadva, elpirult. — Hát... Hogy is mondjam — kereste most már Krisztina is zavartan a megfelelő szót, nehogy többet mondjon, mint amit illik, vagy hogy elárulja magát... — Inkább csak a kíváncsiság. Utóvégre nő vagyok! — tette hozzá kacsát kacérkodva. Mádkor gondterheltnél: látta: — Mi a baj, kedves Béla? — Ó, semmi, igazán semmi ... — De hát miért tagadja. Érzem és tudom, hogy valami baja van... Egy nő megérzi ezt. Béla hallgatott egy pillanatig, töprengeni látszott, hogy beszéljen-e vagy sem, aztán csak ennyit mondott: — Hát igen ... egy Ms gondom az akad... De hát majd megbirkózom vele egyedül is ... — Nagy baj megosztva kicsi, kis baj megosztva semmi — bölcselkedett Krisztina. — Majd, egyszer, talán elmondom — sóhajtott Béla és arcára olyan keserűség ült, hogy Krisztinában valósággal felsikított a részvét. A férfi már rendszeresen járt Krisztinához, már bocsánatot is kért, hogy talán pletykára adhat alkalmat gyakori látogatása, amire Krisztina pironkodva nyugtatta meg. hogy őt már, sajnos, nem érheti utói a pletyka, már fát vágott és munkájáról beszélt, már Krisztina panaszkodott neki saját gondjairól, de Béla még mindig hallgatott. Pedig Krisztina tudta és érezte, hogy a férfi is szereti őt. hisz akkor minek járna hozzá, vénülő lányhoz, s azt is tudta, már határozottan tudta, hogy Béla az ő számára az utolsó és mégis első, az igazi, akit érdemes volt megvárni, aki mellett talán mégis később, vagy talán nagyon is késön megy le a nap. És eljött egy vasárnap délután, amikor csendben, békésen, a közös ebéd után, kint a konyhában, hogy ne legyen rendetlenség a szobában, Béla hirtelen megszólalt. Amit mondott, váratlan volt, bár már régen várta, egyben titokzatos is, izgató, ugyanakkor riasztó is. — Kedves Krisztirika. Ügy érzem, hogy meg keli mondanom valamit... Ezt diktálja a becsületem, de szívem is. Ne, ne szóljon közbe, hallgasson végig nyugodtan ... Nem gyerek már maga sem, bizonyára — Nos jó, elmondom. Ennyivel ... ó, ennyivel?... tartó- zcan magának... Hát tudja meg, hogy mindössze három ii fél éve váltam csak el. A feleségem fiatalabb volt nálam jóval, de mégsem akart elválni Megcsalt, de mégsem akart elválni. Férfiúi büszkeségem azonban nem engedhette meg, hogy egyetlen percig is együtt éljek ezzel a nővél... — Igaza is volt — helyeselt Krisztina lelkesen. — ... végül megtudtam, hogy mit akar... Pénzt. De nekem akkor nem volt. Erre szabályos szerződést kötött velem huszonötezer forintra, amelyet mintha ő hozott volna a házhoz nászajándékként, s miután ugyebár elválik tőlem, akkor neM jogosan jár vissza ez a pénz... Nos, Krisztina, én nyolcezer forintot tudtam kifizetni ennyi idő alatt ennek a nőnek ... S miután szegény és öreg édesanyámat is én tartom el, aki az ország másik végében laMk, legalább még öt, vagy hat esztendő kell, hogy kifizessem ... S ennyi időre nincs jogom lekötni magát... Ha nem szeretek magába, Krisz- tinka, mindezt nem mondom el. Most kötelességem. Ó, átkozott kötelesség — nyögött fe! fájdalmasan Béla. K risztina ekkor felállt, szó nélkül bement a szobába, s egy perc múlva egy betétkönyvet tett le az asztalra: — Ide figyeljen, Béla. Maga megkérte a kezem és én most igent mondok. Tekintsen tehát a feleségének. Ezek után vegye ezt a takarékkönyvet, húszezer forint van benne, s szabadítsa meg magát is, engem is attól az átkozott nőszemélytől .... Nekem nincs időm várni éveket. Ha komolyan gondolta, hogy szeret és hogy feleségül vesz, akkor ebből a pénzből azonnal kifizetheti azt... azt az elvetemült zsarolót... Béla könnyes szemmel mondott köszönetét, s rövid szabódós után, felszabadult boldogsággal rohant el Mcsit kacsázó lépteivel, tömzsin és szerelmesen —, hogy Krisztinka már csak mint tanú találkozzék vele a bírósági tárgyalóteremben. Nem tehetett róla, de össze- szórult a szíve, amikor meglátta Béla mindenképpen megbízható, otthon és szeretet után sóvárgó arcát.
