Heves Megyei Népújság, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-10 / 263. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN RÉHA'K : A KÉT DÓRI LÁNY régóta készül erre a napra. Hiába, nemcsak a csatákban, a szerelemben is vannak döntő pillanatok. Akkor pedig sokan felmagasztosulnak, mások meg lealjasulnak, akadnak olyanok is — bőven —, akik fel sem magasztosulnak, le sem aljasodnak, hanem a kettő között lebegnek valahol. A Dóri lányok most próbálgatják szárnyaikat. Édesanyjuk, mintha sejtene valamit, következetesen nemet mond. Nem engedi őket a Dunára, félti a család jó hímevét. Miért engedné lányait a botrányos vízpartra? Azért, hogy megszólják őket? Hát nem, nem és nem! Reggel óta tart hármójuk közéjt a szócsata, tele merész trükkökkel és fordulatokkal — változó szerencsével. Ebéd után — a vesztésre álló csatától vagy az ebédre elfogyasztott sós haltól — Dóriné elnehezül. Dühös: „Hát menjetek, de csak napozni.” Ilyenkor bolondnak nevezte azt is, aki leányt szül. A jó parti reménye azért hamar megvigasztalta. A Duna szürkén csillog az ablakuk alatt. A parton nyüzsögnek az emberek. Hajó jön, mögötte belevetik magukat a vízbe, ringatóznak a hullámokon. A szárnyas hajókat szeretik jobban, mert azoknak élesebbek, tara- josabbak, izgalmasabbak a hullámaik. Ez meg cammogó teherhajó, alig vet hullámokat. A lányok csicseregnek és kirebbenhek az ajtón. Dóriné az ablakból próbálja szemmel kísérni őket, de egy öreg nyárfa eltakarja a partra vezető utat. Nem lát semmit, csak a poros faleveleket, a levelek közt megcsillanó vizet. All és néz. „Hát menjetek” — ismétli csalódottan. Szinte elkeseredik az emlékeken; haszontalannak, feleslegesnek érzi magát. —- Hirtelen eszébe jut, hogy mennyire vigyázott mindig a családra, a lányokra. Minden jót megkaptak, idegen szellő sem érhette őket, mindig mellette voltak. S egyre Jobban elhidegülnék, különösen ezen a • nyáron járnak ők külön utakon. „Nem tanulhatták tőlem szeretni ezt az utálatos Dunát, a bűzlő, kátrányos pocsolyát, ahová az Óbudai Hajógyár kiöblíti piszkát, ahová jobb érzésű ember le se megy.” Ebben a pillanatban nagyon gyűlölte az összes szomszédokat, ismerősöket, mert ők maguk is lejárnak a Dunára, máskor meg nem vezetik kézen fogva a gyerekeiket, hagyják, hogy egyedül nézzenek szembe a veszedelemmel, táncolni járnak, meg az isten tudja hová, s biztosan tőlük tanulták a lányok is'ezt a szabadosságot. „Menjetek, de mostanában szóba se hozzátok, hogy menni akartok a Dunára” — mormogja zsémbeskedve és bemegy a konyhába, türelmetlenül rakja helyre az elmosogatott edényeket. IT ATI ÉS RÓZSA óvatosan lépked a ka- vicsos, füves parton. Minden jobb hely foglalt. Furcsán tarkádnak a barnára , égett testek, az egész part egy nagy test. Végre akad egy tisztás, leteszik sárgakockás pokrócukat. Elnyűjtóznak, átadják magukat a forrón ölelő napnak. Szelíd és átlátszó a víz. Itt-ott fénylik rajta kéken-lilán olajfolt. A víz hideg. Hűti a levegőt. Néha úgy látszik, mintha lélegze- ne a Duna. — A fekete már itt van, láttad? — suttogja Kati. — Láttam. — Nagyon néz ide. — Még ne jöjjön, ne figyeld! Hallgatnak. A Duna csendesen folydogál, alig mozdulnak felszínén az apró hullámok. A margitszigeti fák és a budai dombok közt megszorul a felszálló pára, s a víz felett hosz- szú csíkban, mint ködfolyó lebeg a levegőben. — A ttád eljön? — kérdezi Rózsa. — Valamelyik csak eljön ... Felülnek. Rózsa hátraszegi fejét. Válláig érő szökés haja megrezdül, mint az ablakuk alatt a nyárfalevéL Behunyt szemmel tartja az arcát a napnak, hogy az csókolgassa. Mellei feszülnek a rátapadó fürdőruha alatt. Arca hamvas, mint az érett őszibarack, nyoma sincs rajta a kozmetikának. Tizenhét éves. — Meg kellene mondani anyunak, hogy vannak udvarlóink — mondja Rózsa. — Még csak az kellene, sose engedne le! Nevetnek. — Kati segítsél, ketten gyorsabban túladnánk rajtuk. Űnom az egészet. Autózni akarok, meg komolyabban szórakozni. A kimenő alatt akármit tehetünk, akkor miért ne a jobbat válasszuk? Fő, hogy megmaradjon a Dóri család jó hírneve, — Igen, de hol vannak az olyan lovagok? Különben is, most megint azzal jössz, hogy JACHINEK RUDOLF] Az idősebbekhez Sivit a jazz! Tvvistnadrág, jajongó ■zakszofón, exíázis. Lárva-arc, ficamlott derék, táncőrület és csupa fiatal! Ezek mi vagyunk, igaz? Igaz! Pimasz, léha a hang, nem jó még néha a modor, nagyképűek, szeszélyesek, ezek ia mi vagyunk« Ugye, mi vagyunk? Ránk ismertek?! Am nyáron Hanságot, Hortobágyot. ásunk, egyenes ereket. Ezeken csapoljuk a Föld sűrű vérét, hogy hol mennyi folyjon már mi adagoljuk, mint orvos az injekciót! Pörölyként csattan a csákány az agyagon, s a millió kilométerre égő atommáglya itt árasztja dögletes melegét fejünk felett! Földrengés, árvíz? váll váll mellett állunk a gáton! S ha sör, vagy bor csurran le kiizzadt pofánkon, mért szóltok ránk? Keserű úgy a jólvégzett munkán az öröm! Szóljatok egyetlen jó szót! mondjátok néha: köszönöm. De ne veregessétek a vállunk! — mert jobban fáj mint a pofon... s zongorázni senki sem tudhat jégcsapokon! Freccsen a malter, ívben repül a tégla, gyáróriások nőnek fel kezünk alatt! Szénnel megrakott csikorgó csillék csillanó fény felé futnak, meleget, fényt árasztani szét! Csörgő verítékünk, buggyanó vérünk értetek is van! Furcsáljátok, sőt, elítélitek a végzett ipari tanulót, ha iszik. Felnőtt kereső, ám a pincér nem szolgálja ki, mert nincs tizennyolc éves! Ezért nem nézhet meg minden hímet a kiskorú családapa vagy a lányanya! A törvény nem téves? ** röhögnék ezen az anakronizmuson, ha nem volna sfrnivaló, mint az, ha arcunkbavágják: nekünk most mennyivel könnyebb, mennyire jó! Önkéntelenül buggyan elő a kérdés, csak nekünk? Nektek nem?! Nem együtt érünk el eredményeket?! Közös itt minden. siker vagy kudarc, nem mi vesszük át a stafétabotot, ha ránk kerül a sor? Akármik!! Akarunk elsők lenni, dolgozni, tanulni, jobban, mint bárki más és élni! Élni minél jobban, minél tovább!! Értsétek meg, kell ehhez piszton, szakszóién, kell tánc, kell a szerelem, a jó film, a színház, a sport, a jő ruha, az utazás, a távoli táj, tengerpart izzó homokja! Repülni szeretnénk! Nem el a Földről, de vissza hozzá! — ismeretlen világok új híreivel! Hiszünk a jóban, a szépben, Igazban. Egyetlen úr előttünk az Értelem! Félelem nélkül akarunk élni!! Nincsen ajkunkon istenekhez könyörgő ima, mi harcolunk! — mert harcolni kell. hogy ne legyen mégtöbb Hiroshima! Megteszünk mindent, csak legyen jó tanács, érvek helyett elég a cél! Acélfalként törünk előre egyenesen mindig csak előre, hisz ezért vagyunk fiatalok! — ezek is mi vagyunk! — mert életünk delén túljutva nem kerülő úton akarunk elérni a azociallgnmabil segítsek. Otthon már megegyeztünk, hogy magad intézed el. Én várom Pistát, azt mondta, elvisz kajakozni. — Neki legalább van kajakja, ha pénze nincs is, igaz? Magas, kreol bőrű, fekete hajú, huszonöt év körüli fiatalember toppan elébük. — Szia, prücskök! — Szia! — Engedéllyel, vagy csak egy pofa napíürdóre? — Leengedtek, mit szólsz hozzá? — mondja nevetve Rózsa. — És itt vagyunk, teljes fegyverzetben. — örvendek. Jössz kajakozni, Kati? — Menjünk! Megvársz, Rózsa? — Ha nem várlak? — Mondd anyunak, hogy Jucihoz mentem könyvekért, oda nem megy el keresni. — Rendben. A KAJAK BILLEGVE, bizonytalanul indul, s ahogy beljebb ér, egyre gyorsabban szeli a vizet. Kati nem szép lány. Az a típus, akit az alakjáért zsonganak körül a férfiak. Alacsony, teltkarcsú nő. Ő sokat sportolt, kidomborodó izmain feszül a fürdőruha. Gyér, barna haja a nyakára tapad. Most boldog, be- húnyja szemét és minden potcikáját átadja a ringatózásnak. Ellenszenvvel gondol Rózsára, aki úgy válogat a fiúk között, mintha az egész világ az övé lenne. Állandóan váltogatja őket. Pedig az egyetemista szereti, talán feleségül is venné, de ó csak játszik vele. „Jó, hogy eljöttem” — gondolja, és hálálko- dóan néz a fiúra. A fiú csak mosolyog és evez. Harmadszor viszi kajakozni Katit. Rózsa nézi őket, előbb ülve, majd állva kíséri könnyed futásukat. Elérik Óbudát, átmennek az Arpád-híd alatt és eltűnnek a híd pillérei mögött. Már nem lehet látni a kajak ringását csak a su- hanását. Onnan már jól lehet látni a smaragdzöld foltot, a Szúnyog-szigetet. Nem lehet mellékgondolat nélkül nézni az ilyen jelenségeket — gondolja, és lábujjhegyen állva néz utánuk, majd hirtelen megfordul. Fölkapja a sárgákockás pokrócot, leviszi a víz szélére az éles kövek közé. Leül, nézi a vizet. A kövek közt, benn a vízben, világoszöld, gömbölyű levelű növényt ringat a víz. Nagy kövek ágaskodnak ki, mintha a partot lesnék. Itt minden árva. Jó azoknak, akik itt fürdőznek, azoknak van helyük itt is, egymás között is, meg biztosan másutt is. „Nekünk őrizni kell a családunk jó hírnevét.” Ellenszenvvel gondol édesanyjára, aki a minap is kijelentette, hogy tizennyolc éves korukig hallani sem akar udvarlókról. Ha megmondanánk, napokig kiabálna,' az borzasztóbb mindennél. Gondolja csak azt, hogy kettőtől hétig vakon ülünk a parton. Hát ha ezzel megvédj irk a jé hírnevet, ám legyen. A másik fekete is közeledik. Látja a víztükörben, hátranézne, de egy nő legyen büszke, ne tákintgessen hátrafelé. Az megadást jelent. Rózsa megigazítja a haját. A vízben jól látja a feketét: „Gyere csak, ma túladok mindegyikötökön” — gondolja. | GÉN, ÖTKOR ÉRKEZIK a másik ud- varló. Ákos, akivel még a gimnázium rendezte tánciskolán ismerkedett meg. Azóta Ákos Rózsa csendes imádója, amolyan ablak alatti álmodozó. Négy évvel idősebb nála, a műszaki egyetemre jár. „Rajta is túladok.” Ákos mindig Jenőy Kálmánt juttatta eszébe az Eppur si mouve című regényből. Érdekes olvasmány volt, csak most már unalmas. Nagyobb, megfoghatóbb izgalmakat várt. — Haragszol, Rózsa? — áll meg mögötte a fiú. — Igen! — Én nem akartalak megsérteni. — Hagyj békén ... — Ha haragszol, akkor is meghívlak. Gyere el, az egyik barátaméknál egy kis össze- röffenés van, csak olyan hétköznapias — nézi könyörgően a lányt. — Fürdőruhában hepajozni? — Én is úgy megyek, csak felugrunk egy percre. — Hova? — Itt vannak a Rózsadombón, itt fölmegyünk a lépcsőn, és már ott is vagyunk, öt perc. — Nem .megyek — mondja durcáskodva Rózsa és fejét térdeire hajtja. A fiú bámulja a sima vállakat, a ráomló hajfürtöket. Arra gondol, hogy majdnem olyan csinos, mint Nagy Ibolya, aki ha megtudná ezt a játékot, biztosan szakítana, de ő azt nem adja Rózsáért, esze ágában sincs. — Jön az egyetemista? — Mit szólsz hozzá? — Gyere el, Rózsa!? Nekik is megígértem, hogy fölszaladunk. Meglásd, milyen érdekes emberek lesznek ott. — így nem megyek. Ha viszont felmegyek a ruhámért, anyu nem enged le. — Mondasz valamit, ha kell, lódítasz; barátnődhöz mégy, vagy hűvös van. Ez is gond? Én mindig tudtam ürügyet találni. — Megpróbálhatom, de ha nem jövök, akkor ez azt jelenti, hogy botrány van a köbön ... Ahogy hosszú, ringó léptekben megy fel a partról, elrendezi gondolatait. Mit mond, ha Katiról esik szó, mit, ha az édesanyja fenn akarja tartani, ha ott van a nagymami... „Miért is megyek el azzal, akivel éppen ma akartam szakítani? Ja, igen. Érdekes emberek vannak ott. Nézzük, milyenek azok az érdekes emberek. Elvégre van még két órám.” — Éppen most jön nagymami... Csókolom! Anyu fent van. Felkísérem, mamika. Lehet, hogy ott van valamelyik szomszédasszony. Tetszik tudni, ő nagyon szeret beszélgeni. Rózsa felveszi ruháját. A vízen sétahajó ringatózik. Oj sláger dallamai hullámzanak a part felé. Óvatosan megy, kevés a víz, a meder szélében kőhalmazok fehérlenek. A fiú várja Rózsát. Idegesen járkál. Nem lát semmit, csak a partra vezető kavicsos, keskeny . utat, meg a közeledő otromba hajót. — Itt is vagyok, tetszem? — Igen. De mielőtt elindulunk, itt a kövek közt, ezen a szent helyen ígérd meg, hogy nem találkozol többet az egyetemistával. Tudom, hogy kedves neked, de beláthatod, Rózsa, hogy az nekem... — Tévedsz — szólt közbe Rózsa —, én nem esküdözöm, de éppen mára halasztottam vele a szakítást! — Igazán? — őszintén. — Akkor menjünk. Én majd viszem a pokrócot. Hadd simuljon hozzám egy kicsit'... CENKI SEM VESZI ÉSZRE, hogy a ^ parti tömegből kiválik egy pár. Szaporán lépkednek föl a rózsadombi lépcsőkön. Mögöttük marad a füves part, a szelíden hömpölygő Duna. — Min gondolkodói olyan szomorúan, Rózsa? — Eszembe jutott anyu. Olyan furcsa. A Dunába nem enged megfürödni bennünket, pedig tízezrek megfürödnek naponta. Csak nekünk nem szabad. Máshová se enged, mert neki nincs kedve, egyedül meg strandra nem mehetünk. — Kell mindenről tudni a mamának? — Nem, de ha megfürdünk, azt észreveszi a fürdőruhánkon, és akkor vége a családi békességnek. — Kati? — Kajakozni ment — Ä kreollal? — Igen, nem tudom miért habarodott bele, különbet is találna. — Mondtam már neked, hogy veszedelmes szélhámos. Az én haverjaim rendesebb srácok, majd meglátod, Katinak is akadna köztük udvarló. — Beszélhetsz Katinak! 0 jött, és Kati el van bűvölve. — Mikorra kell otthon lennetek? — Hétre, mint rendesen. — Itt is vagyunk. — Ez az? Hosszú drótkerítés ölel körül egy cserjés kertet, amely Inkább erdőre, mint kertre hasonlít. Előtte egy Wartburg áll. — A kocsi kié? — A tulajé, ö már idősebb, de nagyon rendes ember. A kis építményen kívül semmi nyoma a gondozó kezeknek. Gyom, tarack, mohás kövek, letört ágak mindenfelé. Csengetnek. Kinyílik az ajtó. Éva áll elő. A keskeny kiugrónak épült előszobafélén belát a szobába. A falak csupaszok és sötétek. Középen nagy gyékényásztal, roskadásig megpakolva itallal. Körülötte gyékényszékek és furcsa, ismeretlen arcok. Ot férfi és négy nő. A legidősebb férfi feláll. A többi nevet, tapsol. örülnek az érkezésüknek. A legidősebb felemeli a poharát. — Társaságunk nevében forró szeretettel üdvözlöm az érkező barátainkat. Érezzék olyan jól magukat, mint mindannyian, akik itt vagyunk. Kedves érkezésük ... — Elég, elég! — kiabálják a többiek. — Akkor még engedjék meg, hogy bemutassam sorba a vendégeket, igaz, csak a hölgynek, Zsozsi már mindenkit ismer. Itt van Tamási mérnök úr menyasszonya, Éva és a mérnök úr. Mellettük Esztike és udvarlója, Zoli. Aztán a fényképészek királya, Zahár Ernő és barátnője, Bea. Horváth Tamás menyasszonya, Gyöngyike és Tamás Nagy Béla menyasszonya, Rózsa és Béla. Meg jómagam, én Dani vagyok. — Én meg Rózsa — mondja zavartan Rózsa. — Igyunk egymás egészségére és a két Rózsa egészségére! Nevetnek, koccintanak, isznak. Ä HANGULAT EMELKEDETT, s ne" héz beilleszkednie annak, aki menetközben belecsönpen egy ilyen társaságba. — Rózsa előbb egy kis konyakot, vagy likőrt, és utána könnyebb italt — mondja Dani és megtölti Rózsának a poharát konyakkal. — Csak egy kortyot, nemsokára mennem kell haza... — motyogta zavartan Rózsa. Zaj kavarog, italgőz száll. Felbőgg a magnó, táncolni kezdenek a párok. Rózsa azon veszi észre magát, hogy rá már nem figyel, senki. Libegni kezd a feketével. Dani a zenegéppel bajlódik, majd a poharakba önt. A többi libeg az asztal és a fal között, árnyékuk egybeolvad a falon. A derengő félhomályban ringatóznak, velük ringatóznak a székek, az üvegek, a lámpa- ernyő és minden. — Ugye, nem bántad meg, hogy eljöttél, Rózsa? — Nagyon romantikus ... ' — Gyere közelebb, itt magunk vagyunk, nem terpeszkedik rajtunk a világ szeme. (FcAytat&s a 9. oldalon.) o
