Heves Megyei Népújság, 1963. november (14. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-17 / 269. szám

r I ■ mi!!; 9 MOlNAß UAßCUy 0 (/ß/£' Kopré Mártonnak hívnak. Azelőtt: nem okoskodtam, nem is nagyon gondolkodtam. Még a szavaikkal is takarékos­kodtam, inkább egy hanggal kevesebb, mint több. Csak azóta motoszkálnak a fejemben a gondolatok, amióta történt velem valami. Minden embernek két énje van; először amilyen valójá­ban, másodszor, amilyen sze­retne lenni. Középszerű vájár vagyok, de az a fantáziám, hogy trösztigazgató is lehet­nék. Ugyanígy vagyak a sport­tal is. Harmadosztályú csapat­ban bokszolok, de azt képze­lem, szembeszállhatnék Papp Lacival is. Főnököm, öreg Menyhért mennyit szaval nekem: „Mar­ci, kétféle törvény van. Írott és íratlan, de mindkettőt be kell tartani.” Edzőm torka is kihűl, annyit korhol; Marci fiam, ha köny- nyelmű vagy, azonnal pofán vág az ellenfél. A bunyó sza­bályait ismerni kell. Álmomban egyedül többet termelek, mint az egész bá­nya együttvéve, négerekkel bokszolok és Lollobrigidával randevúzok, pedig nincs olyan nadrágos ember, aki ne for­dulna meg Ica után, aki a menyasszonyom. Erős vagyok és fiatal Fü­tyülök a törvényekre, akár írottak, akár íratlanok. A sza­bályokra is. Amit ismerek, az a fejembe van, ami nem, arra köpök. Amikor csak lehet, el­blicceltem a tanulást. Élni kell, bunyózni, twistel- ni, ölelgetni a lányokat, amíg az ember fiatal. Bújják a könyveket az öregek, én élni akarok, törvények és szabá­lyok nélkül. Bokszbajnok akarok lenni. Bátor vagyok, elszánt. A sú­lyomat is mindig könnyedén hozom. Csak a karom, az át­kozott karom. Amíg rám kerül a sor, adom a fapofái), de be­lül valahol izgulok. Mikor vi­lágítanak át? Mit piszmog ez az orvos, meg ez a kifestett nőszemély? Szólítsanak már; — Tessék, Kopré Márton, ön következik... ö volt honjában legbújdosóbb magyart de fénykilUőzött fél magyar eget s elhagyhatták remények, Lillák, e bús legény tréfált és szeretett t dalolt, mikor már sípolt a melle. rj eb récén és Csokonai, e két név egymást idé­zik ... A fiatalon céhmesterré lett Csokonai József és a mű­velt, gazdag családból szárma­zó Diószegi Sára gyermeke ott született és a sípoló mellű, bújdosó, a megcsalatott, bús- tréfás, szerető-daloló poéta oda tért vissza rövid élete al­konyán. Szobra az ősi kollé­gium előtt áll, szemeivel a XX. századba tekint, amely­ben élni szeretett volna, a megújult hazára, amely meg­szabadult a butítás „megrög­zött vak homály”-ától, s a zsarnokság, az elnyomatás „se­tét éjszaká”-jától. Ma Debre­cen, de az egész ország a 190 éve született költőre emléke­zik ... Csokonai édesapját elveszt­ve hamar árvaságra jut és a jómódú család egyszeriben el­szegényedik. Dobra kerül a ház, kollégiumba az árva. Nem csoda, ha első verseit a sze­gény és a gazdag ellentéte, a zsugori, henyélő urak miatti felháborodás ihleti. (Zsugori uram, A gazdag...) S amikor a francia forrada­lom eszméi kezdik éreztetni hatásukat Magyarországon is, Csokonai az elsők között csat­lakozik a felvilágosodás kato­náihoz, ujjongva, reménnyel teli kiált fel: „Magyar! Hajnal hasad!” < A tizenhét éves. kői tő csodá­latos rímei már azt mutatják, Izzad a kezem. Süt ez az átok zakó. Leveszem. Bokszol­hatok-e még? Megölelhetem-e Icát, úgy mint rég, hogy meg­roppanjon a dereka? Hogy az istenbe jutottam ide? Hogy történt? Ha nem bokszolhatok, van-e értelme az életnek? Még mindig nem szólítanak. Bemennék az átvilágítóba, ha lenne kívül kilincs. Olyan itt, mint a börtönben. Csak felejthetném az átko­zott napot. Pedig milyen szé­pen kezdődött. Mielőtt le­szálltam a tárnába, még egy­szer megnéztem a kultúrházon a táblát. „Papp László három­szoros olimpiai bajnok előadá­sa, bemutató mérkőzése este hét órakor.” Klassz lesz. Végre egyszer De nem szóltam, mert az esti mérkőzés járt a fejemben. Először azt hittem, hogy tréfál, azonban nem viccelt. Inkább, ahelyett, hogy ráhaj­tottunk volna, hogy legyen do­hány. Az omlasztás tízparan­csolata.' Kérdeztem a főnök­től, hogy a bibliát nem hozta magával és nem imádko­zunk-e? Csak írt a főnök, mint az eszelős. Az omlás tízparancso­lata ... Egy, kettő, három... Amíg ezt írta és mondta, ad­dig azt képzeltem, leütöm és a bíró hangját hallom, ami­kor az kiütés után számol: „Egy, kettő, három ...” Végre melózni kezdtünk. Egyszer csak elhívták a főnö­köt, mielőtt elmentem, rámu­tatott ákom-bákomjára. Ponto­(Csont István illusztrációja,) közelről láthatom és talán be­szélhetek is vele. Türelmetlen voltam, szívem szerint le sem szálltam volna, már most he­lyet foglaltam volna. Lenn a főnök fogadott. Ug­ratott vagy nevelni akart, ez nálam egyre megy. Táblát esz- kábált össze, hogy krétával rá­vésse nekem az omlasztás tíz- parancsolatát, mert én ezzel keresem a dohányt. Szórakoz­zon a nénikéjével, gondoltam. sabban szerinte a harmadik parancsolatra: „Az omlasztási munkát csak felügyeleti sze­mély vezetésével végezhetik.” Bólintottam és amikor már csak a hátát) láttam, rákacsin­tottam vájártársamra. — Menj, vén bolond, addig sem papolsz a törvényeidről. Az öreg visszaszólt: — „Ne raboljátok tovább a fát, ha­nem szállítsátok !*» CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Születésnapi emlékezés hogy ekkor már a verstechni­kának valóságos művésze. Ka­zinczy így nyilatkozik róla 1792-ben, amikor először ol­vassa Csokonai sorait: „ ... Az Űr versei igen kedvesen foly­nak s az ideák nemesek és nem földszint csúszók. Ez pe­dig maga is poézist teszen ... Kérem, közöljön többeket is velem az Ür ...” Az elismerő szavak növelik a költő igényességét. Az alkal­mi dicsérő, illetve köszöntő verseket mélyebb tartalmú költemények követik. 1791-ben a Békaegérharc című eposz­paródiáját írja meg, amelyben az eleve halott nemesi felke­lést figurázza ki, majd két év­re rá többek között a Tempe- fői című „igen harapós, de igaz” komédiáját) ajánlja fel a pesti színtársulat számára. Egy évvel később a kollégium köztanítója lesz, főleg a latin nyelvben és a klasszikus iro­dalomban mutatott jártassága elismeréséül, A kollégium zártságát, szigorú szabályait azon­ban egyre nehezebben tudta tűrni a gondolataiban is csa- pongani szerető, kötetlenségre, szabadságra vágyó költő. Nem csoda, hogy kinevezése évében kétszer áll már az iskolai tör­vényszék előtt. Előbb a temp­lomba járás elmulasztásával vádolják és hiába védekezik, hogy betegsége miatt nem tud egy helyben ülni és „nem bír­ja” az „erős éneket”, bírái megdorgálják és kisebb bün­tetést kap. Természetszerű, hogy szálkák voltak vaskala­pos professzorai, a kollégium vezetői szemében szabadelvű versei is és nem utolsósorban az a tény, hogy a hitoktatás­ról, vallásos rendezvényekről is gyakran elmaradozott Cso­konai. Ugyanabban a hónapban is­mét a bírói szék elé idézik, mert nem tartotta meg rende­sen óráit és diákjaival — meg­szegve a kollégiumi szabályo­kat, a Nagyerdőn dohányzott és énekelt. Még egy év telik el és nem sokkal a jakobinu­sok kivégzése után Csokonai a bíróság ítéletére örökre bú­csút mond a számára sokat jelentő kollégiumnak.» A költő életének utolsó tíz évét a vándorlások évtizedé­nek is nevezhetnénk. Előbb jogot tanul Patakon, majd Becsbe készült újságírónak, míg végül Pozsonyba jutott el, hol pártfogókat keresett művei kiadásához. A Diétái Magyar Múzsa című folyóira­tával igyekezett az érdeklő­dést felkelteni versei iránt, de eredménytelenül! * Komárom a következő állo­más, hol ismét szerelemre lob­ban. A szebbnél szebb Lilla- dalak ihletője, Vajda Júlia azonban csakhamar hátat for­Leköptem a táblát, tenye­remmel elkentem a harmadik parancsolatot, aztán így szól­tam társamhoz: folytatjuk, Misi! Ellenkezett. Aztán mintha viccből csinálnám, könnyedén, de úgyhogy mégis fájjon, állón vágtam. Folytattuk a farablást. Siet­ni kell, az élethez dohány kell, idő sincs, kezdődik a bemuta­tó, nem piszmoghatunk. Keményen, gyorsan és né­mán dolgoztunk. Az isten se vette volna észre, hogy a vé­dőállásunkat képező ácsolatok felett a kőzet óriási tömbökben meglazult és az ácsolatok nincsenek kifészkezve. Fenn már elkezdődhetett az előkészület. Felállították a szorítót és talán már Papp Laci is megérkezett. Kit izgat most az öreg tízparancsolata? Moraj? Talán Laci elegáns kocsija érkezett és már ünnep­ük a fiúk. Fentről jön a mo­raj. Az atyaistenit! A megló­dult kőzetmozgás kicsavarta a felettünk levő áesolatokat is. Oda fogott mindkettőnket. Épp a bal karomat, amivel olyan istentelenül odacsapok az el­lenfélnek. A Misi lába is be­szorult. összeszorítottam a fogam. Számoltam, egy, kettő... tízig bírtam, mintha kiütöttek vol­na. Semmi másra nem emlék­szem, csak arra, hogy utoljára az öreg átkozott tábláját lát­tam: „Az omlasztás tízparan­csolata.” Mintha még most is bosszantani akarna. Jó lenne még egyszer leköpni a táblát, vagy szétvágni csákánnyal: Ica is biztos vár: Mellette üres a helyem a bemutatón. Szólítanak már? Várakoz­tatnak. Mint a kihallgatás előtt a betyárvilágban a pan­dúrok az elfogott lótolvajt. Végre nyílik az ajtó. Már világítanak is. Ezer év telik el, amíg meg­szólal az orvos. Sötét van, nem látom, csak hallom: — Szerencséje van, Kopré Márton ... szépen összeforrt a keze... Alig ismerek a hangomra, amikor megkérdem: — Bokszolhatok? Kereshe­tek megint? Higgadtan szólt az orvos: — Természetes. Kutyabaja sincs a kezének. Majd küldjön két jegyet, ha az olimpián a döntőbe kerül... Meggyúladt a villany. Az orvos elém lépett: — Sose feledkezzen meg a biztonságos munka tízparan­csolatáról ... Ez szerintem, kedves Kopré Márton, a tizen­egyedik parancsolat... dft a koldus költőnek. Alkal- ! mi verseket, köszöntőket ír, J kúriáról kúriára vándorol, míg i eljut a somogyi farsangra, • amelynek élményanyagából! megszületik egyik legnagyobb I műve a „férfiakra éhes agg- j szüzek gúnyrajza”, a Doroty- ; tya. 17 ándorlásainak utolsó álló-t ’ mása, a Kultúra és a! Karnyóné születési helye: < Csurgó, ahol két esztendeig j tanít, majd elhatározza, hogy | végleg hazagyalogol Debre- ? cenbe. Az elhatározást tett. követi, de a „haza” nagyon ke-1 vés jót jelent számára. A deb-J receni felvilágosodás legna­gyobb költője utolsó éveit nyo-! mórban tölti. Kis háza leégett,! korai betegsége, — tüdőbaja! — kiújult, igen kevés barát' vette körül, de elveiben hajt-j hatatlan maradt. A Rhédey | Lajosné halálára írt a „Lélek: halhatatlansága” című utolsó; versében is a felvilágosodás ha­ladó elveit fejtegeti. Az utolsó j vers megszületése után néhány hónap telik el csupán a költő ha- J láláig. A fiatalon megfáradt,! harminckét éves poéta élet­műve lezárult, de szelleme, költészete itt van velünk, hiszi nekünk, hozzánk, a mi száza-! dunk fiaihoz, leányaihoz szólt? ő. Eljött a kor, amelyről Földi; János halálakor így álmodott:' Lesz még az a kor, mellybe felet-* tem is? Egy hív magyarnak lantja zokognií fog\ S ezt mondja népünk: Oh, miért? nem 5 Eltek az embert századunkban? Nagy Andor Klshonthy Jenő : PORTRÉ FORGÁCS KAROLT: A KOR FIA A fegyverét előtted tölti, s úgy fogja rád; nem lopva les, nehogy azt hidd: üres, ha töltött, vagy töltöttnek véld, ha üres. Nyíltan vág, mint a kifent penge, nem benyálazott bottal üt, nem bólint, ha a nem-et érrzi, s emelt fővel jár mindenütt. A Má-ba született: övébe, s hol hite szerint nem lehet gát: falakat dönt, árkot ível és mélységeket betemet. Tornyot épít, hogy messzebb lásson — hol apja mélán szendergett még, s mi anyjának lépcső a mába, neki már nem is fénylő emlék. Múltja nincsen, csak jövendője, s tegnappal fertőzött talajban — hite szerint — meg sem fogamzik a Holnap magja. Hol ugar van, ott ás le mélyen. Üj mag-ágyat szánt fel, s mert a termés övé lesz: kedve szerint formáz és épít. Nem apja ásatag hitéhez köti magát szakíthatatlan, széttört szálakat nem köt össze. Sziklára lép, nem ingoványra. Hogy homlokát napban fürössze, sugáron jár, nem kis köríven: az induló-ponttól mind messzebb, így apjával nem találkozhat és ez az életben a legszebb. ANTALFY ISTVÁN: Az UKRA3NA ciklusból A VÁRDOMB TETEJÉRŐL Csupalomb város. Ősrégi falak. Keskeny utcák, kedves villamosok. A rádiótorony ivei amott, — s iszonyú emlékek a szív alatt. És a száj újra visszatér, konok emlékezéssel; mi volt, ml maradt, ezer és ezer háborús adat, és emlékezetben arcok, romok... „.Ott lenn a város. Él, lüktet, teremt, mi hallgatjuk a múltat idefent, — Magdi mesél, törötten, — magyarul, „városunk” így kezdi el minden új mondatát... Indulás, oda, tovább, hol két oroszlán őrzi városát... Lemberg, 1963. június II. A POBJEDA KIKÖTÖTT... A kikötőbe hajó közeleg. A parton ezrek, s ezrek várják. Gyerek apját, feleség párját. Lobogók lengnek a partok felett. Megtudjuk, hogy ezek az emberek hazájukat már egy éve nem látták, az óceánon vadászták a bálnát, máshol töltöttek nyarat, őszt, telet. Zene harsog és most a kikötőben jobbra és bálra és messze előttem a kicsi és nagy, tengeri hajók kürtje zúg fel és elfojtják a szót. s a himnusz hangjai, s könnyek között a Pobjeda hajó most kikötött... Odessza, 1963. június 12.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents