Heves Megyei Népújság, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-16 / 242. szám

4

N EP ti JS Ab

1963. október fft. szwd*

Skansen. — Ez a svéd hangzású szó , .szabadtéri múzeumot” jelent, A lexikonból megtudhatjuk, hogy így nevezik a Stockholmban 1891-ben létesített múzeumot, amely „Svédország állat és növényvilágát, jellegzetes épületeit és néprajzát mutatja be festői környezetben. Ennek mintájára a más városokban létesített szabadtéri néprajzi gyűjteményt is így nevezik.”

Vasárnap Párádon is megnyílt a szabadtéri múzeum. Az épületeknek egyáltalán nincs múzeum-formájuk. Még sárga zsupp fedi a tizennyolcadik században épült parasztház tetejét, az épület fonott tűzfalát pedig az ünnepi megnyitóra füstfeketére színezték a szakértők. A házon nincs kémény, ti füst a padláson át tűnt el: Olyan tökéletes szikrafogó berendezést építettek bele, hogy eddig még egyetlen egyszer sem gyulladt ki.

Bent a régi palóc parasztház kamrájában egymásra tornyosainak a dunyhák, egymásba érnek az ágyak. Két három 'házaspár is lakott itt valamikor. A konyhában tányérok, padka, lóca — és persze kemence. A szobában egyszerű keményfabútorok.

A porta végében áll a pajta, ahol „eredeti” palóc paraszt- szekér húzódik meg a színben.

Közvetlenül a ház előtt, nagy tábla adja tudtára helybelieknek és turistáknak egyaránt, hogy itt van a „Heves megyei Múzeumok Igazgatóságának első szabadtéri múzeuma”, amely hétfő kivételével naponta kilenctől egy óráig tart nyitva. Naponta négy órán át ad hírt, felvilágosítást, legfőképpen pedig „tárgyi bi- aanyrtéköt” a palóc jobbágy- porta lakóiról.

— Mert egzottkumgyűjte- trsérty ez a múzeum — mondotta megnyitó beszédében dr. Or- ttrtay Gyula akadémikus, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára. — Olyan múzeumot avatunk, amely a palóc nép küzdelmeiről vall, a jobbágyok harcairól, a kínnál, verejtékkel megteremtett értékekről.

Áss értékekből „szabadtéren” — de a múzeum falain és kerítésén kívül mindjárt adtak is ízelítőt a megnyitóünnepségen. A palócvidék énekesei, táncosai adtak hírta régi palócság öröméről, bánatáról. Dobog a színpadállvány deszkája a parádi táncosok csizmája alatt, s a több mint ezer érdeklődő hallgatta a recski népdalénekest, hogy ,,A Mátrában ég az ezüst...”

Múzeumavatás Párádon

A MÁTRÁBAN ÉG AZ EZÜST“

99'

hatták volna a múzeumot — mondja egy bodonyi asszony. Kicsit „sértődöttek is vagyunk” —, hogy megint nem nálunk csináltak valamit.

Ktajczár

Megnyitó beszéd, kultúrműsor — és a Hazafias Népfront országos főtitkára átvágja a porta kapujában kifeszített nemzetdszínű szalagot, s jelképesen átadja a múzeumot a parádiaknak, a palócvidéknek.

A színházi lexikonban ez áll O’ Neill neve mellett: Amerika legnagyobb drámaírója. A legnagyobb drámaíró tíz évvel ezelőtt halt meg — de akkor már alig írt a közönségnek — önmagával akart megbirkózni. Művészete, munkássága — vívódás, feszültség, gyötrődés, amíg az erősen szociális érdeklődésű hírlapi cikkeitől eljut megdöbbentő drámáiig, amelyekben már elfogadja mértékül kora polgári valóságát

Huszonhárom éve írta az „Utazás az éjszakában” című drámáját, s erről végrendeletében meghagyta, hogy csak halála után huszonöt évvel adják elő. A szokatlan kívánság oka: az önéletrajzi elemekkel átszőtt mű, a világirodalom egyik legszömyűbb önvallomása. A „hol rontottuk el”, ^kik a felelősek, hogy ide jutottunk” — kínos kérdések gyötrelmes feszege- tése — s a szörnyű beismerés: valamennyien felelősek vagyunk, már késő, hogy tegyünk ellene — ez a dráma. A Tyron család egy napját mutatja be, amely vádaskodások, családi háborúk után. tompa szenvedésekkel teli éjszakába torkollik, — s az éjszaka itt szimbolikusan is értendő.

A5 Neill a nagyságért, az elismerésért a legnagyobb árat fizette, amit ember fizethet: saját „bőrén”, saját, nagyrészt személyes tapasztalataiból ismerte az „Amerikai Elek.

UTAZÁS AZ ÉJSZAKÁIÉ AN

Eugene O'Neill (1888-1953)

tra” tragédiákkal terhelt levegőtől nyomott problémakörét. A világsikert aratott darabban Aiszfkhülosz remekművét, az Oreszteiát dolgozta át, helyezte amerikai környezetbe, népesítette be igazi amerikai figurákkal, — és ebbe „beledolgozta” a huszadik század egyik legvitatottabb tanának a pszichoanalízisnek eredményeit is.

„Az életben csak a múlt és a jövő tud élni... a jelen az mindig csak közjáték!... különös közjáték... amelyben a múlthoz és a jövőhöz folyamodunk, ha meg akarunk győződni róla, hogy élünk.” — mondja a Különös közjátékban Nina, aki egész életét egy „különös közjátékra”, egy nagy gonddal is hiába titkolt csalásra alapította, s amikor már zavartalanul boldog lehetne azzal, akit szeretett, csak annyit tud mondani „Engedj békében megpenészedni”.

A nagy művész az amerikai élet enciklo- pédiáját drámákban írta meg. A drámák legtragikusabb sorsú szereplője maga volt, akinek a világ nem teljesítette egyetlen kívánságát: nem „hagyta megpenészedni”. Nem teljesítette utolsó kívánságát sem, halála után alig pár évvel már a New york-i, párizsi, stockholmi és müncheni néző előtt „utazott az éjszakába.5

zár.

Gyilkosság - gyilkos nélkül

Máriássy ludit rádiódrámáia

Ok nélkül nem hal meg senki! — Valaki csak csinálta?—Nem tudta kinyomozni?

Mint a modern betonépületeket betonlábakra, úgy építi rádiódrámáját erre a három mondatra Máriássy Judit.

Ritka, de nem véletlen pillanatot ragad meg a társadalmi lelkiismeret-vizsgálathoz az író: az egyik téli reggelen, a Pesttől ötven kilométerre levő állomáson, az első vágányon Pestről, a második vágányon Pest felé futó gyors találkozik és a köztük keletkező légörvény halálbasodor hat fegyelmezetlen, a vágányok között tartózkodó embert, akik nem engedelmeskedtek a tilalmaknak.

A nyomozás a tények után, az igazság birtokáért, a bűnösök megbüntetéséért folyik. Az író nem a formai igazságot, hanem a lényeget, a lel- kiismeretben, a lelkiismeret által lemérhető, megfogható igazságot és bűnösséget keresi. Kilencen tartózkodtak a váróteremben és közülük hatan mentek a halálba szándékuk ellenére. Miért? A reakciós talán nézetei miatt? A buta asszony a félig érthető félelme miatt? Az okos asszony magabiztossága miatt? A művész-ripacs a társadalmi előítéletnek adta előnyök miatt? A diáklány vágyai és tévesen értelmezett szemérme miatt? Lehet-e elmarasztalni, vagy felmenteni őket? Hol találhatók meg a gyilkosság részesei?

Máriássy Judit értelemhez és szívhez szólóan vád alá helyezi a társadalom hibáit, amelyek önmagukban nem okoznak halált, de olyanok — maradjunk az építészeti hasonlatnál —, mint a falon folyton sűrűsödő hajszálrepedések, amelyek egy adott' pillanatban tragikus nyílássá torzulnak és romba döntik, vagy romba hullni engedik az egész épületet. Szakértői véleményt és igazolást lehet adni a hibák, a sérülések, a szándékolt, a számítások helyességéről — indokolni, megmagyarázni sokféle szempontból lehet a tényeket, de a dolgok végső eredőjét, összefoglalását kitapintani bonyűe lult feladat. Valahogy úgy tehet megközelíteni az igazságot, mint ahogyan Máriást Judit tette: a belső rend, az emberekben felépülő belső fegyelmet, vagy inkább fegyelmezetlenséget elemzi, bírálja, marasztalja él, jóllehet ómaga iá azt állítja, hogy az emberek belső indítékai származnak valahonnan, régről, szülőktőli társadalmi helyzetekből, korszellemből, pózokból, az érvényesülni vágyásból, hiúságból és sok-sok lelki gyötrelemből,

Máriássy Judit többször és több oldalról indul neki a halálos pillanatnak, elemeire bontva a lelki indítékokat, az érzelmi és erkölcsi kényszer- pályákat, anuk szükségszerűen a tragédiához vezetnek.

Figyelmeztető és gyóntató írás ez a rádiódráma, alkalom arra, hogy bonyolult társadalmi életünk legapróbb mozdulatairól is elmélkedjünk. Minden mozdulat, minden szó hadállást jelent az életben, — s ha úgy tetszik — minden pillanatban csatát vesztünk, nyerünk önmagunkban és mások ellenében, mindaddig, amíg saját hibáink és mások bűnei miatt a végső katasztrófa be nem következik. S itt, ennél az erkölcsi kérdésnél senkinek sincs pozícióelőnye másokkal szemben.

Máriássy Judit tanítását a tizenkétéves fiú szájába adja: be kell tartanunk forma és lényeg szerint a törvényeket, a Törvényt, amely a rendet írja edő, hogy minden a helyén legyen.

Az értelemhez szóló rádiódrámát, a drámai pillanatok váltásait biztos kézzel irányítja az írónő.

Ladányi Ferenc, Avar István, Zách János, Balogh Erzsi, Horváth Teri, Nádassy Myrtill, Greguss Zoltán kitűnően jellemezték az egyes figurákat. Varga Géza rendezői munkája fokozta a lelkiisme- ret-vizsgálat hatását azzal, hogy nem hősi pózban, de köznapi hangon szólaltatta meg szereplőit és csak a társadalom kérdező képviselőjét buzdította reklamálásra.

(farkas)

fordította: Sárközi Gy

sir, hogy kikapcsoljam az adót? Takarékoskodni kell az árammal.

— Nem engedem! Vinné el az ördög! — villant Hazard szeme fenyegetően. — Ne kapcsolja ki! Azonnal közölje velük, hogy radioaktív víz fenyeget minket Mit mutatnak a műszerek, professzor?

— Még mindig ugyanazt. Sőt, talán egy kicsivel többet is — felei- lelte Medows,

műszereit vizsgálgatva.

— No, közölje csak velük!

— kiáltott Hazard Queltch-re.

— Rejtjelezés nélkül is adhatja.

Quéltoh sietve lekopogta Hazard üzenetét és átállt vételre, de a hangszóró hallgatott. Csupán a légköri elektromosság kisüléseinek hangos csattogásai hallatszottak.

— Ismételje meg mógegy- szer! — krákogta Hazard. — És addig ismételje, mig nem válaszolnak. És hogy az akkumulátorok ne merüljenek ki, kapcsolja ki a világítást.

Áthatolhatatlan sötétség borult az óvóhelyre. Ügy tűnt, mintha csak a sarokban tevő radioaktív tócsa világítana hideg zöldes fénnyel.

Ismét felmásztak asztalaiktr.

Queltch leüti Eddyt

Queltch a következő szöveget olvasta fel. miután megfejtette Dixon tengernagy újabb rejtjeles rádiógramját:

„Kategorikusan megtiltom, hogy külön engedély nélkül használják az adójukat”.

— Ennyi az egész? — csodálkozott Hazard.

— Mit akarnak még? — nevetett fel Queltch. — Mit közölhetnének még? Hozzá, még, ha jól hallom, a „Fowen” torpedóromboló most sokkal messzebb tartózkodik a Szent Patrick-szigettől, mint reggel. Ügy látszik, a tengernagy kissé fél a dzsintől, amelyet ő maga eresztett ki az új trar.- tzurán elemből. Megengedi,

ra. Még Hazard tábornok is maga alá húzta lábait és úgy ült „heverőjén”, mint egy muzulmán — namazánkor. Csupán Queltch maradt továbbra is állva a cementpadlón. s kopogtatta rendületlenül a rádiótávíró billentyűjét.

Lassacskán ez a kopogás kezdett Hazaidnak a már amúgy is félzaklatott idegeire menni és már éppen parancsot akart adni, hogy Quetch hagyja abba az egészet, amikor váratlanul nagyot dörrent valami odafent, valószűnieg a szikla felszínén. Az óvóhelyen azemnyomban megremegtek a faiak...

— Pontosan olyan, mint a bombázás — jegyezte meg Queltch.

— Azt hiszi, hogy „Omár” megmagyarázza nekünk a dolgot? — kérdezte Queltch gúnyosan, amikor a professzor melléje telepedett az akkumulátor-ládára.

— Azt éppenséggel nem hiszem — felelte Medows. — Láthatóan a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy magyarázattal szolgáljanak nekünk. Ellenőrizze le, hogy készüléke tud-e egyáltalán fogni valamit.

Queltch kipróbálta egymásután az összes huHámsávokat, amelyeken készüléke dolgozott, de egyiken sem tudott egyetlen hangot sem fogni, ha csak nem számítjuk ide adóállomása generátorának zúgását.

— Maga szerint, mit jelent ez? — kérdezte a professzortól.

— Büntetés a parancs megszegéséért — mosolyodott él sötéten Medows.

— Egyszóval szétbombázták az antennánkat? — képedt el Queltch. •

Senki nem válaszolt neki. Még Hazard tábornok is hallgatott. Ellenben Eddy Old váratlanul hisztérikusan felüvöl- tött:

— Nem lehet igaz... Nem létezik! Ezt soha nem tennék velünk!...

— Fogd be a szád, te tejfölösszájú!— kiáltott rá Queltch. —E nélkül is émelyeg a gyomrom. Készülj inkább a halálra, te gyáva féreg!

— Maga meg mit parancsolgat? — gurult dühbe Hazard. — Ne vitézkedjen és rendelkezzen itt!

— Tábornok úr! Én már néztem farkasszemet a halállal — felete Queltch nyugodtan, önérzetesen — nem először búcsúzom az élettől...

— Nem hiszem el magának! ... Eddy Old csaknem vonított már. — Nem hiszem, hogy nem fél! A készüléket pedig bizonyára maga rontotta el...

— Ne higgyél — mondta Queltch jóindulatúan —, csak ne fecsegjél annyit feleslegesen.

Néhány percig csend honolt az óvóhelyen. Csak a fotelrú- gók nyikorogtak Hazard tábornok súlyos teste alatt.

Queltch is kisideig nyugodtan feküdt, aztán hirtelen felugrott és meggyújtotta zseblámpáját. Sárgás fényében mindnyájan látták, amint Eddy Old a rádiótechnikus asztala alá erősít valamit.

— Mit csinálsz, te gazember? — kiáltott rá Queltch és elkapta a hadnagynak azt a kezét, amelyben görcsösen szorongatott egy sötét tárgyat. — Mi van nálad? Magnó? Rádiótechnikus vagyok és jól ismerem az efféle holmikat. Biztos vagyok benne, hogy a hazafias-ellenes tevékenységet kivizsgáló bizottság pecsétje van rajta. Szóval nekik dolgozol? Politikai megbízhatóságunkat ellenőrződ?

Ütés hallatszott, majd Old tompán felnyögött és a padlóra zuhant.

— Kotródj tőlem, te barom!

ezt a módszerét. De a piszto* lyodat mindenesetre elveszem tőled.

Queltch e szavak után & húzta a hadnagy tokjából a pisztolyát és mintha mi sem történt volna, ismét visszamászott asztalára. Kisideig némán feküdt, majd sóhajtott egyet és így szólt:

— Ilyen tökfilkókat alkalmaz a vizsgálóbizottság besúgóknak! Ez a hülye még azt sem akarja megérteni, hogy velünk együtt a másvilágra

jut. Hát ön, tábornok úr, nem ' tudta, miféle adjutánst csempésztek be önhöz? Bizonyára azt gondolta, ha egyszer égy ilyen tiszteletre méltó bizottság ajánlja, tehát megbízható, kipróbált ember, ö meg persze minden lépését jelentette: kivel hányszor találkozott, miről beszélgettek...

— Menjen a fenébe, Queltch! — förmedt rá Hazard dühösen, Queltch kisidőre lecsendesedett, aztán ismét megszólalt.

— Azt hiszem, nincs sok értelme takarékoskodnunk az árammal. Ki tudja, hová kerülünk a másvilágon. Ha a pokolba, akkor még eleget ücsöröghetünk a sötétben.

(Folytatjuk.)

Mert a múzeum: palócmúzeum. Berendezési tárgyait is a palócvidékről gyűjtötték ösz- sze, a környező falvakban vásárolták.

— Akár nálunk is megnyit-.

— hangzott fel ismét Queltch hangja és belevágta a hadnagyba a magnót, amit az előbb szedett el tőle. — Ezt pedig meghagyhatod magadnak. Majd lejátszód a másvilágon valaki olyannak, aki ott az újonnan érkezett káderek ügyével foglalkozik. Talán még nem ismerik a politikai megbízhatóság kivizsgálásának