Heves Megyei Népújság, 1963. október (14. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-09 / 236. szám

4 NÉPÚJSÁG 1963. október 9., *«r#a Inkább az íróasztal,..? Oklevéllel ládát csomagol — Mit szólna a fala? — Napi egy óra: ezer forint NEM SZÍVESEN válaszol a kérdésemre, de némi hallga­tás után mégis kimondja: —Nem vállalom a brigádve­zetői beosztást. —Miért? Nem bízik önma­gában? — Minden reggel négykor keljek fel. Húzzam lel a csiz­mát és menjek ki a határba? — Miért végezte el a me­zőgazdasági technikumot? — Azt hittem, hogy bekerül­hetek az irodába. Ott olyanok dolgoznak, akiknek csak álta­lános iskolai végzettségük van. Én meg az oklevéllel a zsebemben kimenjek a földre? — Maga szerint milyen je­lentőségű a brigádvezetői munkakör? — Tudom, hogy fontos be­osztás a tsz. szempontjából, de . . . Nem vállalom. Itt az ideje, hogy néhány dolgot megmagyarázzak. Az előbbi párbeszédet Győri Er­zsébettel folytattuk, Adácson. Az asztal mellett ott ült még Nagy Mária is velünk. Mind­ketten mezőgazdasági techni­kusi oklevelet szereztek az el­múlt iskolai év végén. — Én a Hatvani Konzerv­gyárban dolgozóm — válaszol Nagy Mária. — Ládát bélelek. A fizetésem ezer forint. Minek vállaljam a brigádvezetői be­osztást? Azért, hogy kigúnyol- janák? Azt mondanák, no, ez is hiába érettségizett, most mégis itt dolgozik a határban! — És az irodai munkát? — Azt igen. — Miért ragaszkodik az iro­dához? A VÄLLÄT vonja meg. Ma­ga elé néz, mintha a szavakat keresné. Gondolom, nem köny- nyű az elfogadható okot meg­találnia; — Kényelmetlen. Korán kel! kelni, sok a munka, ha valaki brigádvezető; — Mikor kel most, hogy Hatvanba jár be? — Reggel ötkor; — Tehát azon az egy órán múlik? Most egymásra néznek. Mindketten a másikra várnak a felelettel. — A konzervgyárat válla­lom, de a tsz-et nem. Ha vala­mi laboratóriumban dolgozhat­nék.: a — A tsz-ben? — Igen. Valami magneme­si tő..: Aztán elhallgat; Nekem is elfogyott a szavam.­Egyre kevésbé értem a két lányt. Megkockáztatom a meg­jegyzést: az iskolában KISZ- tagok voltak, tanult emberek, nem érzik, hogy valamiféle el- polg'áriasodás tűnik elő szava­ik nyomán? Ez ellen tiltakoz­nak. És újból a falura, a roko­nokra és ismerősökre hivat­koznak. Mit szólnának az emberek? Másik oldalról közelítem meg a kérdést: jövőjük felől érdeklődöm. Mindkettőjüknek komoly udvarlójuk van. Győri Erzsébet agronómusnak lesz a felesége, ha ... Hogy akkor is a tsz. lesz az életkeretük? Jó, az más. Akkor elmegy dolgoz­ni a tsz-be, de csak az irodába. Máshol el sem tudja képzelni az életét. — Mi valószínűleg Gyön­gyösre megyünk lakni — be­szél jövőjéről Nagy Mária. — A vőlegényem az Egyesült Iz­zóban dolgozik. Azt hiszem ka­pok munkát a laboratórium­ban. A végeredmény tehát most is ugyanaz, mint az előbb volt MÉG 'A SZÜLÖK véleménye iránt érdeklődöm. Kiderül, hogy ők is egyetlen módon tudják elképzelni gyerekeik munkáját: mindenütt, csak a tsz-ben nem. Illetve: csak az íróasztal mellett vagy valami hasonló körülmények között. Újra és újra ismétlődik a ki­fejezés: a laboratórium. Nagy Mária volt Hatvanban a Rákóczi Tsz-nél. Érdeklő­désére még nem kapott vá­laszt; Győri Erzsébet Füzes­abonyban és Szűcsiben aján­lotta fel a munkáját, ered­ménytelenül; — Miért mentek maguk me­zőgazdasági technikumba? — Volt osztályfőnökünk, Csömör Tibor beszélt rá ben­nünket — válaszolja Győri Erzsébet. — Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk. Beszéltem a párttitkárral is. Kocsis László elmondotta, hogy hiába igyekeztek a szü­lőket is meggyőzni, eredmény­telen volt minden kísérletük. Csak az iroda — ez az egyet­len elfogadható munkahely a számukra. És most már fölöslegesnek tartok minden további idéze­tet. A lényeget tudnám csali tovább variálni. Minek? Azt hiszem, nemcsak én nem ér­tem a két fiatal lányt, szüleik véleményét, de olvasóim se. Megkérdeztem tőlük: nem x bíznak önmagukban, azért nem merik vállalni a brigád­vezetői munkakört? Elhárítot­ták ezt a „gyanúsítást”. Szak­mailag képzettek, mitől tarta­nának, adták vissza a kérdést, nagy nyugalommal. ÉS TALÁN szót sem lenne érdemes vesztegetni a két lány kicsit különös állásfogla­lására, ha ez csak rájuk lenne jellemző. Sajnos, sokkal töb­bet takar az ő példájuk, mint amennyi az első pillantásra kitetszik belőle. A közvéle­ményt is tükrözi. A ma még meglévő közvéleményt, ami ott él a falusi házak között, bármilyen furcsa is — a tv- antennék, a gépkocsi, a műve­lődési ház az orvosi rendelő, a tanácsháza szomszédságá­ban. Ez is örökség: századokra visszanyúló „közfelfogás”. Még nem tudtunk megbirkóz­ni vele, legalábbis nem min­denütt. Adácson még él ez a vélemény; Mennyi minden tennivalónk van még! G. Molnár Ferenc J. Megkezdődött a bikavérszüret 40 fürt egy szőlőtőkén Az Eger környéki borvidé­ken csak a hét elején kezdő­dött meg a nagy szüret A na­pos idő az elmúlt hetekben sokat javított a szőlő minősé­gén és így a borszőlő mustja általában elérte a 20 cukorfo­kot Megkezdték már a híres bikavért adó vörösbor-fajták szüretelését is. Ebből a jelleg­zetes egri nedűből az idén há­romszor annyit dolgoz fel az Eger—Gyöngyösvidéki Állami Pincegazdaság, mint az el­múlt évben. Bő termés mutatkozik a ka­darka és az oportó fajtákból. Az állami pincegazdaság 260 holdas egerszalóki üzemegy­ségében 40 mázsás holdankén- ti termésátlagot takarítanak be. Különösen jó termést hoz­nak az új telepítésű szőlők, amelyelv egy-két éve fordul­tak termőre. Az egyik magas- mívelésű tőkén pl. 40 fürtöt számláltak meg a szüretelők. AZ ORVOSNÁL — Egyszerűen nem értelek. Hogyan bíz­hatsz abban az em­berben, amikor tu­dod, hogy az ellen­kezője sem igaz an­nak, amit mond? Te, aki olyan precíz vagy és ráadásul büszke arra, hogy jól ismered az embere­ket, mégis szóba állsz ezzel a hazug fráter­rel, akinek szavai kö­zött nehezebb eliga­zodni, mint egy labi­rintusban ... — Mit nem lehet ezen érteni? Csak ter­mészetes, hogy bízom benne... — Ne őrjíts már m'eg, hát mondom, hogy hazudik és ezt te is tudod, ne ta­gadd! — Eszem ágában sincs tagadni. Tudom, hogy hazudik. Ezért bízom benne. Nála nem érhet meglepe­tés. Benne bízhatok. De mit kezdjek egy becsületes emberrel? Annál sohase tudha­tom, hogy véletlenül, életében először és utoljára, de nem ép­pen nekem hazü- dik-e? Na látod: csak a hazug emberben bízhatsz... — vere­gette meg a vállam, s filozófiája résein át távozott. (—ó) A spiccbubik gyár­tása nem kis dolog. Nemcsak a szakérte­lemre, de a szívre is szükség van, hogy a, spiccbubik igazán spiccek és bubik le­gyenek, nem beszél­ve arról, hogy jó szem is kelletik, lé­vén a spiccbubik mé­retei a hivatalos tech­nológia szerint is, mindössze 0,001 kilo­méter. Ez a szám is igazolja, hogy Kaje- vácnnk felelősségtel­jes és hálás feladat adatott, amikor a spiccbubik gyártását az egyengető-vertiká- lis gyalun neki adták oda, hogy lelkes és odaadó szakértelmé­vel segítse elő az üzem tervének minél hatékonyabb teljesí­tését. Érthető tehát, ha ezek után Burbulya művezető földbegyö- keredzett lábbal állt meg Kajevác és az egyengető-vertikális gyalu mögött, amikor a gép és az ember a legteljesebb egyetér­tésben állt. Illetőleg csak a gép állt, Kaje­vác feküdt, sőt aludt, még sőtebb, horkolt is. Ez az, ami különö­sen feltűnt Burbülyá- nak, aki éppen most dolgozott az üzemi zajok csökkentésére kiírt célprémium el­nyeréséért, s már ott tartott, hogy a nagy fejsze zajának egyti- zedét csökkenteni tudta, de a horkolás­ról eddig még szó sem volt. — Maga itt alszik? — rázta fel mérgesen Kajevácot, aki indig- nálódva állt talpra: — Nem szeretem■, ha ilyen durván éb­resztenek — morgott vissza. Az apám öt évet ült börtönben, mert egyszer valaki durván keltette fel. S különben is látja, hogy itt alszom, ak­kor minek ilyen mar­haságot kérdezni... Burbulya rögtön önkritikát gyakorolt, vadában csak felesle­ges szócsépléssel jár olyan dolgot megkér­dezni, ami nyilvánva­ló, s egy vezető ne szégyell je elismerni hibáját. Bocsánatot kért tehát Kajeváctól egyrészt erőteljes rá­zásáért, másrészt fe­lesleges kérdéséért és gyorsan, behatóan ta­nulmányozni kezdte a már elkészült spicc­bubikat. Üjabb meg­döbbenés, a méretek messze elmaradtak a technológiai előírá­soktól, a megmun­kált három és fél da­rab mérete elérte, sőt, meghaladta az egy egész kilométert, pontosan öt mikron­nal. Burbulya szívé­be keserűség, leikébe düh költözött és így rivallt rá üzemvezetői igazsága: tudatában Kajevácra... — Nem szégyellt magát? Ilyen munkát csinálni! Mondja, ember, de őszintén, meg merte volna ezt maga csinálni az át- kos kapitalizmusban? Kajevác nagy és nyílt tekintetével rá­nézett Burbulyára és őszintén válaszolt: — Nem mertem volna, az totál zihi~. — Azért mondóim — enyhült meg Bur­bulya és szivébe megbocsátás telepe­dett. Lehet még Ka- jevácból ember, mert lám, azért vadamikor tudta a fegyelmet és könnyes szemmel párnát helyezett Ka­jevác feje alá... Hadd álmodozzék még egy kicsit, mi lett volna vele az át- kos kapitalizmusban. (egri) rí "(in Imit. FOGLYA] J&i i uhl_. fordította: Sárközi Gy 3. Hisz mindenki tudta, mit je­lent a „tiszta” bomba. Eleget cikkeztek róla az utóbbi idő­ben az összes lapok. — Miért tőlem kérdezi ezt, Eddy? — vont vállat Queltcli. — A professzor és a tábornok jobban tudják, hogy mi az. — Maga talán nem tudja, mister Old? — nézett a pro­fesszor fürkészően a fiatal hadnagy szemébe, de nem lá­tott benne semmi ravaszságot. — „Tisztának” nevezik nálunk a hidrogénbombát, mivelhogy robbanóerejét főképpen a ter­monukleáris folyamatok hatá­rozzák meg, nem pedig a ha­sadás, mint az atombombáét. Az ilyen bomba felrobbanása­kor a radioaktív termékek mennyisége kicsi szokott lenni. — De engedje meg — vá­gott csodálkozó képet a rádió­technikus —• mi váltja ki ezt a termo­nukleáris folya­matot? Hisz ahhoz több millió fokos hő szükséges, amit pedig tudomá­som szerint a hidr ogénbomb a belsejében levő atombomba fel- robbantásával érnek el. Mifé­le „tisztaság­ról” lehet eb­ben az esetben sző? — Amíg atombomba a „gyutacs”, bizo­nyos hasadási termékmennyi­ség természete­sen elkerülhe­tetlen — mond­ta egyetértőén Medows. Félbe kellene szakítani ezt a társalgást, gondolta a tábor­nok, aztán mégis úgy döntötc, hadd beszélgessenek inkább, mintsem komor gondolatokba merüljenek. — Teljesen „tisztát” tehát egyelőre még nem sikerült előállítani? — kérdezte Eddy Old. — Most dolgoznak rajta — felelte Medows. — Egyes tudo­mányos tanácsadóink elhitetik a kormánnyal, hogy már most elkészíthető a kilencvenöt szá­zalékos „tiszta” bomba. A to­vábbiakban pedig, ha a hidro­génbambák atomdetonátorait rendes robbanóanyagok gyújtó tölteteivel helyettesítik, talán sikerül előállítani a teljesen „tiszta” bombát. A professzor különben ké­telkedett ebben. Általában mindenféle hidrogénbombát „piszkosnak” tartott, s nem hitt abban, hogy előállítható olyan termonukleáris bomba, amelynek robbanását ne kí­sérné radioaktív izotópok kép­ződése. — Azt mondja, hogy még sok év kell a „tiszta” bomba létrehozásához? — kérdezte Queltch és közelebb ült a pro­fesszorhoz. — S addig — amíg meg nem találjuk ezt a bom­bát, állandóan kísérletezni fo­gunk? S ezt mindannyiszor valami váratlan dolog fogja kísérni, olyasmi, mint például amikor az első háromfázisú hidrogénbombát próbálják ki? — Minden lehetséges — fe­lelte beleegyezően Medows professzor. — Az első három­fázisú, illetve háromrétegű bombánk bizonyos mértékben valóban felülmúlta minden vá­rakozásunkat, s voltak, akik alaposan megitták a levét. — En azt mondom, hogy ezek a pokoli bombák csaknem mindig hoznak valamilyen meglepetést — jegyezte meg Queltch rosszmájúan. — Hisz akkor mindnyájan azt hitték, hogy urán—235-ön kívül csu­pán nehéz és igen nehéz víz­zel van töltve, aztán kiderüli, hogy még más anyagokkal is. — De azért semmi különös, agyafúrt dolog nem volt ben­ne — szólalt meg fáradt han­gon Medows. Ez a beszélgetés már kezdett az idegeire men­ni. — Deutrium és tritium helyett a litium deuteritjével „töltötték meg”, a burkát pe­dig rendes urán—238-eal. En­nek eredményeképpen a követ­kező folyamatot kapják: Ha­sadás, — magegyesülés — ha­sadás. S ez több mint tízszere­sen szárnyalja túl a rendes hidrogénbomba erejét. — Es mekkora területet fer­tőzött meg? — kérdezte Queltch, még mindig az előb­bi rosszmájúsággal. Hazard tábornok pedig megjegyezte magában, hogy ennek az em­bernek nem szabad többé meg­engedni, hogy részt vegyen titkos kisérleteken. — Tizennyolcezer négyzet­kilométernyi területen kelet­kezett akkor veszélyes nagysá­got elérő radioaktivitás — felelte Medows professzor előbbi közömbös hangján. — Addig babrálgatunk ezek­kel az atomokkal, míg meg­járjuk egyszer velük! — kiál­tott fel ismét izgatottan Queltch. — Előbb-utóbb a po­kolba kerülünk ezzel az egész bolygónkkal együtt! Ki tudja, mi történik most odafent? ... Medows tudta, hogy Queltch csupa sületlenségeket beszél, de azért mégis vetett egy ide­ges pillantást a műszerek mu­tatóira. Es bál’ azt jelezték, hogy a szikla felületén jelentő­sen megnövekedett a radioak­tivitás, sietett megnyugtatni Queltch-et, hogy a légkör bom­lásának semmiféle láncreak­ciója nem kezdődött és nem is kezdődhet el. Dixon tengernagy segítséget ígér Hazard tábornok természe­tesen valamivel többet tudott a felrobbantott bombáról, mint Medow tie előtte is sok minden x ' • világos. iNíem átallotta volxií kikérdezni a prof essz--. > a • nba hatásá­nak néháiij í\r i elve felöl, de tudta, hogy milyen ideges hangulatban vannak a tisztjei, s inkább más alkalomra ha­lasztotta ezt a beszélgetést. Egyelőre nem látott semmi borzalmasat abban, hogy így alakult a helyzetük, jóllehet; nem egészen úgy történt min­den, ahogy kitervezték... De odafent már tudnak, termé­szetesen, erről és máris intéz­kednek megmentésük érdeké­ben. Bárhogy is nézi a dolgof, nemcsak ő és a professzor ke­rült a bomba fogságába, ha­nem még két tüzér- és mű­szaki ezredes, meg néhány tudós, magfizikus is, akik az óvóhely szomszédos szakasza-' nak a foglyai. — Hallja-e, Queltch — szólt Hazard szigorú hangon a rá- diótechnikushoz, — eleget fe­csegett már itt össze-vissza. Ha rendbehozta adóvevőjét, azonnal teremtsen kapcsolatot Dixon torpedórombolójával és jelentse helyzetünket a tenger­nagynak. — Parancsára, sir — szólalt meg Queltch minden különö­sebb lelkesedés nélkül. Az adóvevő-készülék fölé hajolt, a többiek pedig feszül­ten lesték a tengeri, és óceáni szelektől cserzett, kiugró pofa- csontú arcának kifejezését. Hol bele-belekiabált a mikro­fonba, hol hívójelét kopogtat­ta a rádiótávírón. Hazard tá­bornok pedig, hogy kissé fel­oldja a feszültséget, elhatároz­ta, kiad még egy parancsot: — Eddy — fordult élénken adjutánsához —, maga is fog­jon munkához. Vegye számba élelrpiszerkészletünket. Ki tud­ja, meddig kell még itt ros- tokolnunk! (Folytatjuk.) talán már meg is kezdődött a légkör bomlásának láncreakció­ja... Jó lenne, professzor, ha megnézné, mit mutatnak a műszerei. AZÉRT MONDOM

Next

/
Thumbnails
Contents