Heves Megyei Népújság, 1963. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-08 / 210. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

ü MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN^^^

Julius Fueik:

HALDOKLÁS

Kújz ítwtL vzdőtt kait

iviüjtíi'liaLált

QulL'lull (J-.uaik eiduzióúák k&mjiULnhtcL ívé h úé^-dglvé az avitllcuLiztcL njem.ze.ti

tiitVLCÍiicíi haV-CŐ-ÍCL

Ha nem vagyok többé neked Csillag és napsugár .;?

lÉ ét férfi leeresztett kezét összekulcsolva, egymás

,v mögött lépked körbe-körbe egy fehér kriptában, és vontatott, egymástól elütő hangon egyházi éneket kántál. t.. emelt 'magasba lelkedet, '

A menny rád várva vár.;; «

Valaki meghalt. Vájjon kicsoda? Próbálom megfordítani a fejem. Hátha meglátom a megboldogultat a ravatalom fejénél két gyertya, mint két felemelt mutatóújj,

... nincs éjjel ott nincs setét, }

Csillagfény ömlik szerteszét..;

Sikerült kinyitni a szemem. Senkit sem látok. Csak mi vagyunk itt: ők ketten, meg én. Rujtunk kívül senki. Dehát akkor kinek énekelnek?

i í ; örök fényesség int feléd,

Rád Jézus maga vár.;:

Temetés. Egészen biztosan temetés. De kit temetnek? Ki van itt? Csak ők ketten — meg én. Talán az én temetésem? Emberek, ide hallgassatok, hiszen ez képtelenség Hiszen én nem vagyok halott! Élek! Láthatjátok! Hiszen nézek rátok és beszélek hozzátok. Hagyjátok abba a búcsúztatást. Ne temessetek el!

Aki már végleg elköszön S nem zárja őt határ

Nem halljátok. Süketek? Vagy én nem beszélek elég hangosan? Vagy talán csakugyan halott vagyok, s ők nem hallhatják a hangtalan hangot? Lehet az, hogy itt fekszem a hasamon, s végignézem a saját temetésemet? Nevetséges!

... annak a szeme odafönn Dicső mennyekbe jár ...

Próbálok visszaemlékezni. Valaki nagy üggyel-bajjal felemelt, felöltöztetett, aztán hordágyra tettek, szegestalpú csizmák csattognak a folyosón, aztán ... Ez minden. Többet nem tudok. Többre már nem emlékszem.

örök fényesség int feléd ...

De hiszen ez képtelenség! Én élek! Valami tompa fájdalmat érzek és szomjas vagyok. A halottak csak nem szomjasak. Óriási erőfeszítéssel megpróbáltam felemelni a kezemet, s idegen, természetellenes hang szakad ki belőlem:

— Vizet!

\Iógre! A két firfi abbahagyja a körbenjárást. Fölém hajolnak, egyikük felemeli a fejem és vizeskancsót tart a számhoz.

— Enned is kell ám valamit testvér. Két álló napja folyton csak iszol..:

Mit beszél ez az ember? Két napja? Dehát milyen nap van ma?

— Hétfő.

Hétfő. Pénteken fogtak el. Milyen nehéz a fejem! És hogy hűsít a víz. Aludni Hagyjatok aludni! Vízcsepptől gyűrűzik a forrás sima tükre. Ez a forrás valahol a réten van, a hegyekben, igen, a roklanyi erdészlaknál, és aprószemű, tartós eső kopácsolja az erdő tűlevelű fenyőit:;: Milyen édes dolog aludni ... aludni...

Kedd este ébredek fel újra. Kutya áll a fejem felett; Farkaskutya. Szép, okos szeme kutatva néz rám s azt kérdi:

— Hol laktál?

Nem, ezt mégsem kérdezheti a kutya. A hang másé. Igen még valaki áll itt, látom magasszárú csizmáit, egy másik pár csizmát is látok és egy katonanadrágot, de többet már nem látok. Ha megpróbálom felemelni a fejem, forog velem a világ ej, bánom is én, hagyjatok aludni.;.

Szerda.

A két zsoltáréneklő férfi ott ül az asztalnál és cse- réptálból eszik. Már meg tudom különböztetni őket egymástól. Az egyik fiatal, a másik idősebb, s ahogy látom egy cseppet sem emlékeztetnek szerzetesekre. A kripta sem kripta többé, csak egyszerű börtönzárka, a padló deszkái összefutnak, ahogy távolodnak szememtől, és ott a legvégén nehéz, sötét ajtó ...

A zárban kulcs csikordul. A "két férfi felugrik és vigyázzállásba merevedik. Két másik lép be SS-egyenruhában, s megparancsolja, hogy azonnal öltöztessenek fel. Sosem hittem volna, hogy ennyi fájdalommal jár egy-egy nadrágszár, egy-egy ruhaújj felhúzása! Hordágyra tesznek, levisznek a lépcsőn, szögestalpú csizmák csattognak a hosszú folyosón .. . Ez hát ugyanaz az út, amelyet egyszer már megjártam, s ahonnan eszméletlenül vittek vissza a zárkámba Hová vezet? Micsoda pokolba?

A pankráci Polizei-Gefängnis sötétes, komor felvételi irodájába. Letesznek a földre. Jóindulatú, darabos cseh hang fordítja a német hang dühösen felcsattanó kérdését:

Ismered ezt az asszonyt?

Kezemre támasztom államat. A hordágy előtt fiatal szélesarcú nő áll. Bátran kihúzza magát, fejét felveti, nem dacosan, de büszke méltósággal. Csak szemét fordítja egy kissé lefelé, csak épp annyira, hogy engem lásson, s tekintetével köszöntsön.

— Nem ismerem.

Igen, egyetlenegyszer láttam csak, talán csak egy pillanatig, azon a vad éjszakán a Petschek-palotában. Most látom másodszor. Harmadszor már, fájdalom, nem láthatom, s így nem szoríthatom meg kezét azért a büszke méltóságért, mellyel sorsát viselte. Arnost Lerenz felesége volt. Az 1942. évi statárium első napjaiban végezték ki.

— De ezt a másikat biztosan ismered.

Anicka Jiráskova! Az istenért, Anicka, hogy kerül maga ide? Én ki nem ejtettem a maga nevét, semmi dolgunk egymással, nem ismerem magát, érti, nem ismerem!

— Nem ismerem.

— Legyen eszed, ember!

— Nem ismerem.

— Hiábavaló ez, Jula — mondja Anicka, s csak zsebkendőt nyomorgató ujjaipak apró, szinte észrevétlen rándulása árulja el felindulását — hiábavaló. Elárultak.

— Kicsoda?

— Hallgassatok — vág valaki Anicka válasza elé, s durván félrelöki, amikor hozzám hajol s kezet nyújt nekem.

— Anicka!

A további kérdéseket már nem hallom. És mintha nem is velem történne, mintha csak valahonnan messziről, fájdalom nélkül nézném, érzem, hogy két SS- katona visszavisz a zárkába, durván ide-oda dobálják a hordágyat és röhögve kérdik, nem szeretnék-e inkább a nyakamon himbálózni.

Csütörtök.

Már kezdek magamhoz térni. Egyik fogolytársamnak, a fiatalabbnak, Karel a neve, a másikat, az idősebbet „Apá”-nak szólítja. Sokat mesélnek magukról, de minden összekuszálódik a fejemben. Valami bányáról van szó, gyerekek ülnek iskolapadokban, harangzúgást hallok, alighanem tűz ütött ki valahol. Azt mondják mindennap jár hozzám az orvos és az SS-felcser, azt mondják hamarosan talpraállok. Ezt „apa” mondja, mégpedig olyan meggyőződéssel mondja, és Karlik olyan hévvel helyesel neki, hogy még ebben az állapotomban is érzem, kegyes csalás amit elkövetnek. Derék cimborák! Sajnálom, hogy nem hihetek nekik.

Délután.

A zárka ajtaja kinyílik, s nesztelenül, óvatosan beA surran a kutya. Megáll a fejem felett és ismét kutatva méreget. És itt van megint a két pár magasszárú csizma is — most már tudom: az egyik pár a kutya gazdájáé, az ankráci fogház igazgatójáé, a másik a Gestapo kommunistaellenes osztályának főnökéé — aki éjszakai kihallgatásomon elnökölt —, azután itt van még egy civilnadrág. Tekintetem felfelé siklik a nadrágon. Igen, ezt az ember ismerem. Ez a hosszú, sovány rendőrbiztos, aki a rajtaütő osztagot vezette elfogatásom éjszakáján. Leül egy székre, s megkezdi a kihallgatást:

— A játszmát elvesztetted, mentsd meg legalább magadat! Beszélj!

Cigarettával kínál. Nem kell. Nem tudnám elszívni.

— Mennyi ideig laktál Baxaéknál?

Baxaéknál? Ezt is tudják? Ki árulta el?

— No látod, mi mindent tudunk. Beszélj!

Ha mindent tudtok, minek beszéljek? Nem éltem hiába; a befejezést nem rontom el.

ÍTgy óra hosszat tart a kihallgatás. A biztos nem kia- bál, türelmesen ismétli kérdéseit, s ha nem kap feleletet, másik kérdést tesz fel, egy harmadikat, egy tizediket.

— Hát nem érted? Vége! mindent elvesztettetek.

— Csak én veszítettem.

— Te még hiszel a Kommün győzelmében? •

— Természetesen.

— Hát ő még hisz — kérdi a főnök németül, s a hosszú biztos fordítja —, ő még hisz Oroszország győzelmében?

— Természetesen. Nem lehet más vége.

Már fáradt vagyok. Minden erőmet megfeszítettem, hogy résen legyek, most aztán öntudatom gyorsan elfolyik,

mint a vér a mély sebből. Még érzem, hogy kezet adnak; tálán a halai jegyet látják a homlokomon. Igaz is, egyes or- SfUÁ?.kban az vo^ a szokás, hogy a hóhér megcsókolja az elítéltet, mielőtt végrehajtja az ítéletet.

Este.

Két férfi, leeresztett kezét összekulcsolva, egymás mögött lépked körbe-körbe, és egymástól elütő, vontatott hangon kantalja:

Ha nem ragyog többé neked

Csillag és napsugár...

Emberek, emberek hagyjátok abba már! Lehet, hogy szép ez az ének, de ma május elsejének előestéje van, az emberek leggyönyörűbb, legboldogabb ünnepének előestéje- Próbáljatok valami vidámat dalolni, de úgy látszik, ez még a siratóéneknél is szomorúbban hangzik, mert Karlik elfordul, „apa” meg a szemét törli. Oda se neki, nem adom meg magam, tovább dalolok, s lassanként ők is beledúdolnak. Elégedetten alszom el.

Május elseje. Hajnal.

A fogház toronyórája hármat üt. Most először hallom tisztán ütését. Tehát lebukásom óta most először vagyok teljesen öntudatomnál. Érzem a nyitott ablakon át betóduló friss levegőt, ahogy elárad földönfekvő szalmazsákom körül, érzem a szalmaszárakat, szúrják mellem és hasam, testem minden porcikája ezer fájdalomtól sajog, nehezen lé- Iegzem. Hirtelen olyan tisztán látom, mintha ablakot nyitottak volna: ez a vég. Meghalok.

C okáig tartott, míg megérkeztél, halál. És mégis, azt reméltem, csak hosszú évek múlva ismerkedünk meg. Azt reméltem, hogy még élhetek majd szabadon, hogy még sokat dolgozhatok, és sokat szerethetek, sokat énekelhetek és sokat kószálhatok a nagyvilágban. Hiszen jóformán csak most értem emberré, és olyan erős voltam. Már nem vagyok erős. Végem van.

Szerettem az életet, a szépségért mentem a harcmezőre. Szerettelek titeket, emberek, boldog voltam, ha szeretete- met viszonoztátok, és szenvedtem, ha nem értettetek meg. Akit megbántottam bocsásson meg nekem, akit megvigasztaltam, felejtsen el. Gyász ne tapadjon a nevemhez. Ez a végrendeletem, ezt hagyom nektek, anyám, apám, testvéreim, neked én Gustinám, nektek elvtársaim, mindenkinek, akit szerettem. Ha azt hiszitek, hogy a könnyek elmállasztják a panasz kemény rögeit, ám sírjatok egy kicsit. De ne sajnáljatok! Az örömért éltem, az örömért halok meg. Nem illenék síromra a gyász angyala.

Május elseje! Ezekben az órákban már felsorakoztunk a város peremén, zászlónkat bontogattuk. Ezekben az órákban Moszkva utcáin már felsorakoztak az első osztagok, S indulnak a májusi seregszemlére. És most ezekben az órákban milliók vívják a végső harcot az ember szabadságáért, s ezren meg ezren esnek el ebben a küzdelemben. Én egy vagyok közülük. És egynek lenni ezek közül, egynek lenni a végső harc katonái közül — szép dolog.

De a halodklás nem szép. Nem kapok levegőt. Fuldoklóm Gégém sípol, hörgők, még felébresztem fogolytársaimat. Egy korty víz talán segítene valamit..! Csakhogy a' kancsómból mind kiittam már a vizet. Ott a zárka sarkában, hat kis lépésre tőlem, az illemhely csészéjében van víz elég. De lesz-e elég erőm, hogy odáig eljussak?

A hasamon csúszom, csöndesen, nagyon csöndesen, mintha a halál egész dicsősége attól fügne, hogy senkit se ébresszek fel, odakúszom a sarokba és mohón szürcsölöm a vizet.

Nem tudom, meddig ittam, azt sem tudom, mennyi időbe telt amíg visszavonszoltam magam. Eszméletem megint elhagy. Próbálom kitapogatni az ütőeremet, nem megy. Semmit sem érzek. Szívem a torkomba ugrik, aztán hirtelen alázuhan. Vele zuhanok. Sokáig hullok. Útközben, még hallom Kralik hangját:

— Apa, apa, hallod, szegény már a végét járja.

Délelőtt eljött az orvos.

De ezt csak jóval később tudtam meg.

E1

1 ljött, megvizsgált és a fejét rázta. Aztán kiment az 1 orvosi szobába, kettészakította a már előző este nevemre kiállított halotti bizonyítványt és a szakértő elismerésével jelentette ki:

— Erős, mint a bivaly.

(Réz Addm fordítása.)

SZILÁGYI ELEK; NAGYMAROSI TÁJ