Heves Megyei Népújság, 1963. szeptember (14. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-22 / 222. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN^^^^

Esténként dübörgő hangú repülők zúgtak az ég alján — sokszor egészen hajnalig. A németek az udvaron egyre hangosabbak lettek, zavartalan rohangásztak, mintha máról holnapra megkergültek volna.

Szeretném megfojtani valamennyit Valikéért. Pedig ebben ő is hibás, mert mindig hagyta, hogy megsimogassák az arcát, meg a hosszú copfos haját is. Valika kiszaladt a szobájukból, de attól kezdve én még jobban megharagudtam rá. Miért megy mindig közéjük? Az apja, anyja, testvérei mind-mind más vidéken vannak. A bátyjáról azt mondják. talán meghalt. Akkor, amikor ő ideköltözött mihozzánk. Én egyszer kérdeztem Valikét, igaz-e, hogy a bátyád meghalt? Láttam, hogy nem akar beszélni róla. Akkor hirtelen olyan furcsán viselkedett.

— Miért vacogsz — mondtam. — Beteg vagy?

— Ráz a hideg, — és úgy érzem, mintha majd szétpattanna a fejem. Nagyon fáj, — mondta halkan, szomorúan.

De azért akkor este is csak lement a tópartra. Nem messze, az erdőszélre, ahol mindig szeretett sétálni. Hamar visszajött onnan. De engem sosem engedett magával.

— Mind ilyen furcsák a városi lányok, anyám? — kérdeztem egy este.

— Csitt, te! — mondta anyám, fenyegetve. Mit tudsz te még ilyesmit. Tizenöt éves kölyök!

Igen, Valika még tizennégy éves volt és éppen akkora, mint én, mezitláb — ha ő cipőt húzott.

— Kik a Valika szülei?... — kérdeztem

egyszer apámat. Apám csak annyit mondott, hogy valamikor együtt voltak katonák az olasz froton. Lebombázták a házukat, és Valika nálunk lesz egészen addig, amíg vége nem lesz ennek az éktelen cirkusznak Én meg arra gondoltam gyakrabban, bár csak ne lenne vége soha-soha.

Mondtam ezt egyszer Valikénak is titokban.

— Maradna így minden örökre. Csak a németek mennének el.

Meg Lujz, a segédtiszt. Mert abba belehalhat az ember, ha látja, hogy Valika vele is milyen kedvesen beszél.

Akárhányszor átkoztam őket, hogy felvernek mindent, a virágágyakon keresztül járnak be a szobába — Valika mindig' pártjukat fogta. Egy este sokáig ittak. Megették az utolsó két libánkat is. Ordítoztak, duhajkodtak. Hajnalban korán mentek el. Anyám ilyenkor gyakran küldött be a felső szobába, hogy csináljak rendet. Hordjam ki a tört poharakat, meg minden szemetet, amit ott hagytak.

Most is így történt. Édesapám is bejött már az istállóból, ahogy én kiértem.

— Jöjjenek már, édesapám! Betettek ezek az ágyba! Igen, igen, nem is hiszi!? No, Valika dicsérheti most már őket.

— Fogd be a szádat, taknyos! — kiáltott rám édesapám.

No, még ilyet — gondoltam csendesen. Azt hittem, elmondjuk majd mindenkinek, hogy milyen rondák a mi tisztjeink. Aztán még mi sem beszélhetünk róla!

Valika este megint csak beszélt velük. Hagyta, hogy megsimogassák az arcát. Elhatároztam, hogy meg kell mondanom mindent. Igen! Meg is mondom:----Valika! Te nem azt ígérted nekem a

mú

ltkor az akácfasorban. Azt mondtad: Csak engem szeretsz, soha senki mást. Soha nem fogja meg egy fiú sem a kezedet. Ne engedd többet! Látod, mindenünket felzabálták, a múltkor a nagyapámnak elvették az utolsó malacát is. Megették. Aztán berondítanak. Nappal olyan jószagúak. fényes a ruhájuk, és aztán éjszaka ... — Ugye, utálni fogod ezután őket te is! Jó, Valika?

Olyan sok érthetetlen dolog történt akkor nálunk.

Valika egyszer többet maradt el az erdő Széles kert alatt. Apámnak meg elveszett az

összes ruhája. De mindegyik. Temetésre is a nagyapáméba ment el vasárnap.

— Hová lett a szép ruhája, édesapám?

Még csak azt sem mondta rá, hogy bakfütty. Elhallgatta.

Egyre zűrzavarosabbak lettek a napok. Te- méntelen teherautó ment az utcán. Egy reggel meg a németek egy nagy halom papírt égettek el az udvaron. Aztán meg sokszor óraszámra a térkép felé hajoltak. Pisztoly- táskájuk ott csüngött az oldalukon, egy kis sarkán kikandikált kék acélja.

Valika nem tartotta be, amit ígért. Ezentúl még gyakrabban jött, ment a tisztek között, akik egyre többen lettek. Már az előszobában is aludt néhány — szalmazsákon. Rakosgatta a holmijukat, csak hogy köztük lehessen. Na- gyon-nagyon haragudtam rá. Elhatároztam, hogy vakmerő leszek.

Éppen ahogy kiérek a folyosóra, ott a sok német tiszt az asztal körül. Nézik a térképet — vonalaznak, úgy mint tegnap. Testük az asztal fölé borul. Hátukon a pisztolytáska.

Ni! A Lujzé kikapcsolódott.

Észre sem vették, hogy ott voltam. Akkor határoztam el magamban. Most tehetek valamit, a Lujz pisztolya az enyém lehet. Óvatosan odaléptem, aztán azt a kis szíjkapcsot kihúztam. Milyen jó, hogy nincs szorosan a derekán! Aztán még egy picit lazítottam is rajta. Három ujjammal megfogtam a pisztoly legkintebb álló részét, meghúztam óvatosan. Jött. Kiemeltem a táskából, de majd hogy leesett a kőre, olyan nehéz volt a pisztoly. A tisztek rajzoltak elmerülve. Még egyszer el is sétáltam a hátuk mögött, mintha misem történt volna. Esteledett nemsokára. Lesétáltam a kertbe. A zsebemben a pisztolyt szorongattam. Megizzadt a kezem rajta.

A nap lemenőben volt. Mint egy nagy vörös tányér elmálott az ég alján. Én pedig egyre csak mentem bátor léptekkel. Nem tudtom még mit kell tennem, de valami fontos őrnek képzeltem itt magam, aki vigyázhat mindenre. Egyszer csak a szürkületben picike kis neszt hallottam. Valika!

Ó, Valika! Megbocsátok neked mindent. Hisz látod! Én is lehetek még különb, mint Lujz. Különb is vagyok. Hisz elvettem a pisztolyát. Meg is nézegettem a bokorban. Akármelyik pillanatban végezhetek Lujzzal.

Valika meglátott.

Hirtelen olyat lélegzett, hogy egész jól hallottam és egy picit sikoltott is ijedtében. Ujjait végighúzta szép fehér homlokán. Közelebb léptem hozzá, éreztem, hogy melle miként emelkedik, mintha alig tudna lélegzeni.

— Valika — mondtam —, bocsáss meg!

Ügy suttogott, mintha az akácfaleveleknek

szólna. — Eredj vissza!

Hallgattunk újra,

* FARKAS ANDRÁS:

;A hídnál nézem a Tiszát

A hídnál nézem a Tiszát,

A sok-sok táncoló habot.

A túlsó partra nem visz át Jókedvem, mert elballagott.

Ülök magamban, a magány Padkáján. A hátam megett,

A felhők rongyos ablakán Az elhulló nap integet.

Nincs izgalom, se unalom,

Csak lélegzik az esti táj.

Néhány fa a túloldalon,

Ha jól látom, szelet zihál.

Hanem, no, nézd csak! A vizen Fekete vontatóhajó.

Mint a csiga, fut sebesen Szinte megtolni volna jó.

A vontatón vígan fütyül Vacsorát kotyvasztó legény,

Mulat magában egyedül, Kimustrált sapka a fején.

Előtte bogrács, s abban is Fütyül a víz, a jó leves,

Halat füröszt fűszeres íz, Legényünk estebédje lesz.

A számban sűrűbb lesz a nyál, Ádámcsutkám is lenyelem,

Ahogy a bogrács gőze száll Az orrom ellen s ellenem.

Nagy hirtelen elgondolom,

Hogy majd elkurjantom, magam: „Hallod legény, a csúf hajón, Fűztődnek jó illata van!”

De nem teszem, csak hallgatok. Megül az este vállamon,

Sétálnak már a csillagok,

És párosán számolgatom.

Még nincsen harmat s érezem, Hogy így nem jó, itt, senkivel,

A bogrács úszik a vízen,

S hiába hívom, nem felel.

Hát otthagyom a szép Tiszát,

A sok-sok táncoló habot,

A túlsó partra most visz át Étvágyam és én ballagok,

Halpaprikást, bort rendelek, Szívemnek drága hazait,

Aztán kószálok, emberek,

Amíg a bikavér hevít,

Mert minden percnek hangja van, Szemérmes, tiszta dallama,

S e hang az éjben súlytalan, Mintha belülről szólana.

HARGITAI ISTVÁN:

Szeptemberi vihar

Jájfun vagy éppen hurrikán — Sebességét, ki méri meg?

Felforgatta az évszakot,

A halastó gátját amott Áttörték a hullán-hegyek! s

Nádasból a csermely kitört,

Kizúdúlt szoros medriből.

Eddig fűzek szelíd sora Jelezte létét: — most pedig Tükrén az Ég csillagsora.

Csattan az ezüst nyárfa gally Megrendült homokpad ledűl! Érett-telt, jó szőlő-bogyók Leesnek, mint üveggolyók,

S egymásután mind elmerül.

A múló rét rőt színeit Piros villám vagdossa szét.

A fű lobogva égni kezd, —

Egy meghasadt dínnyegerezd Kínálja elillant ízét...

MOLNÁR JENŐ:

FIATAL LÁNY

Múlt már a lófarok, fiús haja van.

Fiús lett maga is, fürge, máztalan, nyitva füle, szeme, hogy halljon, lásson, órákig gyalogol kiránduláson.

Pajtás: evez, táncol, fiatal, vidám. Legyintenek rá: Mi lesz... és mi tán?... De bátran perel! Hogy védi igazát! Helyén esze, nyelve: frissen visszavág. Egyetemek edzik, tudomány, viták, megtanult könyv fölött virrasztani át hideg éjszakát a cigin, feketén: saját útja, terve, célja van, kemény.

Majd egy bál jön: virág díszíti, szalag, a csillagokba néz, s nagyokat hallgat.

POLNER ZOLTÁN:

Rád gondolok

Rád gondolok sok zajgó délután, amint viszed zizegő könyveid és tanulni sietsz, mint annyian körülöttem itt.

Szemük úgy hasonlít a szemedhez s arcukon mély őszinte ámulás.

Az ember vágya mily szép ha méltó kincse a tudás

Rád gondolok sok zajgó délután amint viszed szépülő életed titkait szíved mélyén, és derűsen veled megyek.

Sgri tö-fthu-tik

i cAz. eg.n ftóíta, bakáid dki tiö-btn u ItLLífatt

(Csont István illusztrációja)

— Valika, én mindent megbocsátok neked, — mondtam.

— Eredj vissza! Eredj vissza! — súgta újra.

Arca megfehéredett, ajka reszketett. Én

nem értettem, mi van vele. Közelebb léptem hozzá. Vállára tettem a kezem, remegett az egész teste. Megsimogattam a karját, az arcát is. Ahogy elhúzódott, megrántottam piros blúzát, az meg végig kihúzódott a szoknyájából. A gyalogúira egymás után koppantak, mint a mogyorók az apró, sárga rézdarabok. Valika felsikoltott.

— Valika! Ezek töltények, te! Mit tettél!?

Lihegett, fogát összeszorította, én meg gyorsan összesepertem a blúzából kihullott töltényeket. Akartam rakni a zsebembe.

— Add vissza! — susogta halkan. — Add vissza!

Akkor meg én sikoltottam egyet, mert szakállas, bozontos emberek jöttek elő a fa mögül. Félig civil, félig katonaruhában. Valika reszketve bújt az egyikhez.

— A bátyám, — mondta nekem. — Nekik hoztam. Megszöktek a tisztektől. Itt bújnak el az erdőben, meg a tó partján, a nádasban.

Akkor láttam, hogy az egyiken az apám kabátja van.

— Én is hoztam valamit, — mondtam.

Aztán odaadtam a Lujz pisztolyát az egyiknek. Csodálkoztak.

És Valika ott előttük megcsókolta az arcomat.

Répássy János tanár volt egykoron Egerben, s nemcsak jó pedagógus, hanem átkozottul rossz poéta is egyben. Akkoriban Egerben népszerű lett a pajzán nóta, amely így kezdődött:

„Nincs mennyország, se pokol..

Minden előkelő bált ezzel a csárdással nyitottak meg, s a környékbeli parasztok is a szájukra kapták és dalolták a nótát. Ez azután már baj volt. Nagy lett az ijedelem az I érseki aulában, mi lesz ennek a vége, ha már ; a vallásos, tisztelettudó „dkrák" is ilyen pajzánságot énekelnek.

Sok verselgető pap élt akkoriban Eger I városában. Ezeknek most „szakmánybán” j kellett költeniök a „jó erkölcsű" népdalokat. Répássy János is elkövetett belőlük egy egész I kötetet. Persze — az érsek zsebére! Énekelje I majd ezeket a derék Eger környéki 'nép.

; Idézzünk egyet a „remekművek" közül:

A szalóki partokon, '

Fehérük egy szép torony,

Nekünk is van szép templomunk,

És kimeszelt fehér tornyunk!

Ihajla!

Hát ezt kellett volna dalolniok a „Nincs \mennyország” helyett a szegény szalókiak- • nak, egy kis falunak, ott Eger vára fölött.

A hatás nem maradt el.

Gárdonyi Géza nem állhatta meg, hogy ki l»ie figurázza a Füllentőben, s a következő jrejtvényt adta fel:

RÉBUSZ

Mennyire van Makó Jeruzsálemtől?

A helyesen megfejtők jutalma lesz:

Első díj: Egy elhasznált levélbélyeg Második díj: Egy törött szódavíz üveg. Legalábbvaló díj: Répássy János összes költeményei.

Répássy János nem adott ki több verses- 1 kötetet

Prielle Kornélia fellépését hirdették a múlt század nyolcvanas éveinek elején Egerben. Miklóssy Gyula színigazgató társulata a régi, fedetlen arénában játszott, ahol csak a színpad állt tető alatt s a nézőtéren ülők a csillagos nyári ég alatt gyönyörködhettek a színészek játékában.

PrieUe Kornélia fellépését óriási falragaszok hirdették a városban és a Kaméliás hölgyre minden jegy gyorsan elkelt. A derék Miklóssy direktor arca valósággal ragyogott az örömtől. Az ég annál kevésbé. Délfelé szürke fátyol vonta be az égboltot és lassan cseperegni kezdett a vigasztalan eső ...

Miklóssy uram kétségbeesett: végre hosz- szú hetek óta táblás ház várná a művészeket, ezt nem szabad elszalasztani, mert a híres színésznő másnapra másutt szerepel már. Egész délután lassan pásztázta végig az egri házakat a vigasztalanul ömlő nyári eső. Elkövetkezett az előadás ideje és hét órakor óriási esemyős tömeg rohamozta meg az arénát és látván a rengeteg embert, a szerencsétlen direktor majdnem sírva fakadt, ha arra gondolt, a művésznő ilyen körülmények között nem léphet a színpadra.

Egyszerre fiakker állt meg a színkör előtt és onnan, vastag kendőkbe burkolva, Prielle Kornélia lépett ki, s messziről kiáltotta a* igazgató felé:

— Nincs semmi baj, Miklóssy uram! Játszom!

Ezzel a szóval hitet tett kollegiális érzése mellett s nem hagyta cserben sokat nélkülöző egri kollégáit. A művésznő gyorsan felöltözött, s rövid idő múlva megkezdődött az egyik legkülönösebb körülmények között megtartott színielőadás:

Az egriek esernyők alatt nézték végig a Kaméliás hölgy megható, romantikus történetét. Senkinek sem jutott eszébe ezen az estén az esővel törődni. De ez most nem számított, mindenki Prielle Kornélia tökéletes és élethű játékában gyönyörködött.

Az esőt észre sem vették a nézők. Inkább a szemeket törölgették...

Révész Tibor