Heves Megyei Népújság, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-15 / 111. szám
1963. május 15., szerda NÉPÚJSÁG 3 RIADÓ Esős. borongás az idő. A hatvani munkásőr-szolgálat tagjai beidegzett mozdulatokkal látják el feladataikat. Minden csendes, szinte az unalomig, amikor mint derült égből a villámcsapás, olyan váratlanul riadót rendelnek el. — Riadó! — fut végig a telefonvonalakon a mozgósító hír, amelynek nyomán a környékbeli üzemek, bányák, termelő- szövetkezetek, állami gazdaságok munkásőrei, dolgozói értesülnek arról, hogy valami történt, sietni kell, fegyverrel kell szolgálni, védeni a munkáshatalmat. Nem sok idő telik el, amikor a riasztott egység parancsnokságára megérkeznek az alegységek parancsnokai és a magasabb egység parancsnokai is. — Kevés az idő... Ismertetem a helyzetet — hangzik Papp Béla parancsnok „eligazítása”: — A rendőrség ellenforradalmi személyt fogott el, akit Nyugatról dobtak át a hatákocsikon indulnak el a megadott irányon a feladat végrehajtására. Már egy órája úton vannak, Dimbes-dombos, kanyargós az út, próbára teszi a gépkocsivezető idegét, tudását. Aztán szemetelni kezd az eső is, a sáros terep nehéz akadályt jelent a mozgó alegységek előtt. De nem tétlenkednek az emberek, erejüket megfeszítve, hangtalanul dolgoznak. Határtalan erejük, akarásuk pótolja az elveszett, értékes másodperceket: a kijelölt helyre késés nélkül érkeznek be. — Gépkocsiról! — hangzik tompított hangon, szinte visz- szafojtva a parancs és a felfegyverzett munkásőrök — idősek és fiatalok — fürgén ugrálnak le az autókról. Mozgásukon nem látni meg az egész heti munka fáradtságát. Fűti őket, új erőt ad a tudás, a biztonság, az akarat. Az első csoport már elment. Ezek kerítik be az erdőt a megbeszélt és megjelölt tervek A sikeres gyakorlat végén Putnoki László és Zábránszkj Ferenc munkásőrökkel beszélget. A parancsnokok a térképen a hadművelet Irányát ellenőrzik. ron. A vallatás során elmondotta, hogy társai vannak, akik diverzáns cselekedetekre készülnek: a környék több üzemét akarják a levegőbe repíteni. A feladat: az ellenforradalmi csoportot minden körülmények között el kell fogni, meg kell semmisíteni! Térképek kerülnek az asztalra, s lassan kibontakozik a parancsnokok előtt az ellenség búvóhelye és környéke. — Átszabdalt terep, nagy erdő! — tör ki Erdélyi Vilmosból akaratlanul is a szó, aztán végezni kezdi a parancs végrehajtásához szükséges tennivalókat, előkészületeket. • A terv, az elképzelés gyorsan, időben megszületik- A hadműveleti csoport táblára vázolja a terepet, a menetirányt, a manőverezés, a blok- kirozás és a kutatás irányát, menetét. A parancsnokok egyeztetik saját térképeikkel és kis idő múlva az elszánt alegységek az éj leple alatt gépalapján. Aztán indul a többi, is, amikor hajnalodik. Négy óra az idő, s ez ideig minden a legnagyobb rendben és időben történt. — Kutatást megkezdeni! — jön az újabb parancs a rádiók hullámain és nyomában több százan indulnak az erdőnek, hogy „átfésüljék”, megkeressék, elfogják az ellenséget. Az erdő sötét falként emelkedik a munkásőrök elé. A fák közt ezernyi veszély; mély láp, magas bokrok, szertefolyó ágak, tüskék, ingoványok nehezítik a menetet, a kutatást. Ág reccsen, szél mozgatja a fákat, nedves, vizes minden. Idegfeszítő pillanatok következnek. Talán már két lépésre itt az ellenség, de az is lehet, hogy annál a nagy fánál rejtőzik — cikázik gondolataikban az elképzelés —, mintha a bokornál elsurrant volna valaki... És a kutatás tovább tart. Egyre mélyebben nyomulnak az erdőbe. Az egységek rádión tartják a kapcsolatot a parancsnoksággal, ahová minden percben futnak, be jelentések: már két kilométer$ haladtunk OfZ erdőbe, az ingoványba, s eddig eredmény nélkül... Mindenki feszülten figyel. A nagy csendben az első fegyverdörgés mégis meglepően, megdöbbentően hat: elkezdődött. És az első fegyverdörgést még sok másik is követi. A sűrű egyforma • dörgést kézigránátok erősebb robbanása variálja. Rakéták kúsznak a magasba, valamennyi szín parancsot, eredményt jelez. — Kitörtek! — ez a hír azonban váratlanul hat. Az ellenforradalmároknak az egyik irányba sikerült kimenekülni- ök a gyűrűből. — Tartalékokat bevetni! S a távolból a menekülő ellenséggel szemben, csatárláncban feltűnnek azok a munkás- ör-egységek, amelyek számítottak erre a lehetőségre is, s most fegyverrel a kézben, tüzelésre készen, bátran futnak az ellenségre. Még erős a lövöldözés, de a munkásőrök parancsa és a foglyul ejtett ellenség engedelmeskedik. Aztán feltartott kézzel elindulnak a munkásörök kíséretében a parancsnoki pontra, ahol már várják őket. A kihallgatás gyors ütemben folyik. A foglyok egy ideig tagadnak, hazudnak összevissza, később azonban Szalontai György kérdéseinek kereszttüzében összezavarodnak és bevallják az igazságot. Gépkocsira ültetik őket, további sorsuk a rendőrségre és az igazságszolgáltatásra tartozik. ★ A munkásőrök elvégezték feladatukat, végrehajtották a kapott parancsot: elfogták az „ellenséget”. A gyakorlat végén ezért dicsérte őket parancsnokuk, a hatvani járás párt- és tanácsi vezetői, valamint Zábránszki Ferenc, a megyei munkásőrség parancsnoka, és Putnoki László, a gyei pártbizottság első titkára, aki részt vett a jól sikerült tavaszi gyakorlaton, amely bi- zónyságul szolgált arra, hogy Szelenczki Sándor és Czifrik Gyula géppuskával a parancsnokság védelmét biztosítja. gyűrű egyre szűkül. Acél- munkásőreink tudják felada- kapocsként szorul a megriadt, tukat, s bármikor készen áll- fegyverét eldobáló társaság nak arra, hogy az igazi ellenköré. seggel is szembeszálljanak. — Feküdj! — hangzik a Fazekas István Rét és Több, mint tizenegyezer hold legelő, két és íél ezer hold rét van az egri járás termelőszövetkezeteinek kezelésében. A közös állatállomány részére elegendő ez a terület, ennek ellenére mégis gondot okoz a legeltetés, mert a helytelen kezelés miatt kevés a fűhozam, rengeteg a gyom, a bokorrá nőtt szúrós tövis. Több szövetkezetben hozzáláttak a legelők javításához, gyomtalanítottak és műtrágyával segítették a fű növését a kora tavasszal. A bélapátfalvi - termelőszövetkezetben például minden szövetkezeti tag — aki háztáji tehenet tart — két napot dolgozott a legelőkön. Munkájuk eredménye, hogy jobb a fűhozam és az állatok is szívesebben legelnek, mert nem sérti szájukat a tövis. A termelőszövetkezetek zömében viszont nem tudtak munkaerőt biztosítani, hiszen minden munkáskézre a termőföldeken volt szükség, így a legelők nagy része bizony rossz képet fest. Ezzel a problémával foglalkozott már a járási női aktíva, szó esett erről a KISZ járási bizottságának ülésén is. Megszületett a javaslat is — a járási tanács mezőgazdalegelő sági osztályának egyik dolgozója javasolta —, hogy a fiatalok társadalmi munkában segítsék azokat a termelőszövetkezeteket, ahol kevés a munkaerő és ezért nem tudják a legelőket gyomtalaní- tani, megfelelően karbantartani. Az egri középiskolák igazgatói is hozzájárultak a kezdeményezéshez és engedélyezték, hogy azok a diákok, akik társadalmi munkában hajlandók segíteni a szövetkezeteket, egy-egy délelőtt el- méhessenek dolgozni. Az első alkalommal a Gárdonyi Géza Gimnáziumból huszonhatan mentek autóbusszal a demjéni termelő- szövetkezet legelőire gyomta- lanitani, de segítettek a demjéni fiatalok is! A következő alkalommal már a Szilágyi Erzsébet Gimnázium lányai segítettek huszonheten. Munkájuk eredményes volt. A szövetkezet háromszáz holdas legelőjének egyik részén nagy halomban összegyűjtve száradnak a tövises bokrok, a gyomok, hogy valamennyit . elégethessék. % A segítség a későbbiekben sem marad el, a diákok továbbra is segíteni fognak a legelők gyomtalanításában. (p. e.) ^Meg^kezdodütt az íwii&íql „Ballag már a vén diák...” Ballagott már a vén diák, le is verte a Part ruhájáról, kialudta a. ballagási bál fáradalmait, s tegnap testben és lélekben teljesen regenerálódva beült az iskolapadba, és hozzáfogott az utolsó írásbeli feladványhoz, az érettségi dolgozathoz. Heves megyében huszonhat negyedik osztály nyolcszázötven diákja hajolt a magyar irodalmi dolgozat lapjai fölé —, ennyi nappali tagozatos diák tesz érettségi vizsgát az idén. A vén diák — pardon, nem vén diák többé, hiszen a diákélet lezárult az utolsó összefoglaló napján — nem vitt táskát, könyveket sem, otthon hagyta a diáksapkát és az iskolaköpenyt, csak egy golyóstol- lal és a négy év alatt szerzett útravalóval vívja meg az utolsó harcát az immáron talán nem is bilincses iskolával. Nem, egyáltalán nem bilincses, hiszen a napok lassan cammogó hátán az alma mater elfoglalja helyét a legkellemesebb emlékek között. Néhány hófehér (milyen kellemes hűvösség árad ebből a szóból!...) kardigán lóg a jóga- són az egri Alpári Gyula Köz- gazdasági Technikum IV. C osztályában. Csend van a tanteremben, körülötte is —, a másik öt tanteremben is érettségi vizsga folyik. A táblán a dolgozatok címe: választani lehet, ki melyiket irja meg. „Háborúellenesség és békevágy a XX. század legismertebb lírai (esetleg prózai) alkotásaiban — ajánlja a témát az egyik cím, a másik a tájleírások kedvelőinek szól: „A magyar táj költői képe a legismertebb magyar lírikusok tollán”. Szemüvegek csodálkoznak a dolgozatpapírra —, s gyarapodnak a sorok. — Az irás is megváltozott azóta, amióta először osztották ki a dolgozat- füzeteket az iskolában. A szabályos, kerek betűk helyét elfoglalja a „kiírt” írás, de a nagyvonalú betűkapcsolások közt még felbukkan egy-egy, a „szabványnak” teljesen megfelelő precíz kerekdedség: Mintha az emlékek tartanák ott, mintha a rövidesen életrajzi adattá halványodó iskola parancsolta volna oda — végső erőfeszítéssel. Végső erőfeszítéssel... A vén diák a végső erőfeszítéssel ma még megírja a matematikai dolgozatot, holnap az oroszt, esetleg, ha másik idegen nyelvet is választolt, akkor az angolt, a németet, a franciát, vagy a latint. S ezek után következik a legutolsó felvonás: o szóbeli érettségi. K. A a egyezség ebéd is volt. Anyám paprikás krumplit főzött olcsó kolbásszal. A paprikás krumpli ott fortyogott a tűzhelyen, az udvaron a fejsze csattogott. Ahogy sza- porázott a fortyogás, úgy zuttyogott egyre gyorsabban a fejsze, mintha egymást hallanák. Mintha egymással lennének versenyben. Mintha összebeszéltek volna. * Az égen, mint valami tüzes tányér, úgy pergett a nap. A néhány vedlett tollú tyúk tikácsolva szedte a levegőt az öreg eperfa ritkás lombjai alatt. Mozdulatlan volt minden, a város végi, már falusias házak is aléltan hevertek a nyár tombolásában. Csak a fejsze járt egyre gyorsabban, hogy mint lelőtt katonák, úgy dőltek egymásra, rakásra a fahasábok. Az öreg Szekeres, akit, mióta a világ világ, öreg Szekeresnek ismert mindenki, fején kucsmával, gyors és pontos, egyre szaporább mozdulatokkal vágta a fát. Kiszikkadt teste már nem ismerte a verítékezést. Éppen olyan görcsös volt, mint az eperfa, s éppen olyan egyedül állt egy határtalan nagy udvar közepén, tíz körömgyökérrel kapaszkodva az életbe, életének minden kis levél-lehetőségével gyűjteni mindazt a drága napfényt, ami még ráragyoghat. . Honnan jött, mit csinált ezámlál- hatatlan évei alatt, mit kapott és mit adhatott? — mindez még titok sem volt. A titok ott kezdődik, ha valaki érdeklődik utána. Szekeresnek nem voltak titkai. Szekeresnek nem volt múltja. Jövője sem volt. g sak jelene. Az élet pillanatokba möríthető percei olyan örömök, GYURKÖ GÉZA: ÁZ ALKU amelyeket más még véletlenül sem tartott volna annak, de amelyek öt abban a pillanatban tökéletesen boldoggá tették. Egy csipetnyi dohány. Egy pohár tej. Egy tál étel. Néhány fillér. Egy hűvös sarok nyáron, egy meleg istálló télen, ahol magába szívhatta a párázó lovak, tehenek szagát Az öreg Szekeres kétségkívül élt Ehhez nem kellett orvosnak lenni. És mégsem volt élő, csak létező, mint valami útszélre pottyant gyommag, amelynek az a szerencséje, hogy az út mellé esett. Ezért nem taposták el. Nem a vetésbe, s ezért nem irtották el. A nyám, zihálva a tűz melegétől, ** lekapta a lábast A paprikás krumpli még utoljára felsóhajtott, aztán csendben, gőzölögve elpihent a lábasban. A fejsze még utoljára lecsapott és aztán az is elhallgatott. Egy pillanatra furcsa, szinte riasztó csend támadt majd meztélen talpak csoszogása surrogott a veranda kövezetén és az ajtóban megjelent az öreg Szekeres ... — Megvolnék... — állt meg kicsit gömyedten. szemével riadtan keresve az asztalt, az ételt, egy kanalat, amely a fejszét váltja fel martóban... — Jöjjön, egyék, öreg Szekeres — mondta anyám és tányért koppintott az asztalra, mellé kanalat, kenyeret és már szedte is, tetéjesen a vöröslő paprikás krumplit, amelyből úgy álltak ki a krumpliszemek, mint jéghegyek egy vörös óceánból, a kolbász meg valami hatalmas, dagadt hátú cethez hasonlított, Szekeres óvatosan, aprókat nyögve az ajtó mögé támasztotta fejszéjét, aztán lassú, óvatos léptekkel — mintha attól félne, hogy ha zajt üt, elfut a tányér drága kincsével az ölében — odasompolygott az asztal mögé. Leült. Egy pillanatig nézte, szagolta a paprikás krumplit, arcára valami meghatódott, zavart boldogság telep>edett, amit csak akkor érez az ember, ha a sok küzdelem után célhoz érve, elönti testét a győzelem öröme, a küzdelem félsajduló fáradtsága, s egy kicsit a hitetlenkedésé is, hát mégis igaz? Még mindig óvatos ujjakkal felvette a kanalat, gyorsan keresztet vetett a másik kezével, s szinte ünnepélyes mozdulattal belemerítette az evőalkalmatosságot a tányér mélyére. De még mindig nem evett. A kanalat kihúzta, ahogy a tengerészek húzzák ki a mérőónt, miután meggyőződtek a tenger mélységéről. Aztán a tányér széléről merített egy kanállal, behunyt szemmel ízlelve. mérlegelve ezt a csodálatosan pompás, meleg ételt, amelyet egyedül neki, csak neki főztek, amely mind az övé, a másik, sőt, a harmadik tányér is, az egész lábos boldogság és beteljesülés, amelyért érdemes volt, s amelytől lehet tovább élni isten tökéletesen szép ege alatt... V/|ég egy óvatos kanalazás, egy nagy harapás kenyér, é utána az öreg Szekeres nekihasalt a tányérnak és vadul, kétségbeesetten, fuldokolva falni kezdett. Egész életének örök kiéhezettsége tombolt most benne, valami nagy és kegyetlen bizalmatlanság, hogy egyik pillanatról a másikra eltűnik előle minden. Döbbenetes volt ez az evés és megrázó. Az elszánt arc, s a riadt tekintet, amely a tányérból gyorsan fogyó étel és a lábasban még félig telt jövő között cikázott. A szürcsölő és vinnyogásba csapó nyelés, az ádámcsutka kétségbeesett tánca a ráncos, csupa in, szinte gyerekvékony nyakon. Ha most valaki elvette volna előle a tányért, ölni tudott volna. Vagy sírni és jajveszékelni. Vagy egyszerűen csak némán és befelé könnyezve tűrni? Ma sem tudom eldönteni. A tányér gyorsan kiürült és olyan tiszta maradt, mintha most vették volna le á polcról. Szekeres felkapta a fejét, izgatott arccal nézte anyámat, a lábast, az üres tányért... Anyám újból telemerte és Szekeres ismét rácsapott és tömni kezdte magába a paprikás krumplit... Az első, a második, a harmadik kanállal... Aztán mintha lassabban, egyre lassabban kezdett volna 'járni a kanál a tányér és a lelógó bajuszú szája között. . . Szemmel láthatóan erőlködött, kínlódott, gyűrte magába az ételt, s ha az imént még a gyors falástól, most az étellel való birkózástól fuldokolt... .. .Aztán, úgy tányér közepe táján, lassan, megadóan és kétségbeesetten leengedte a kanalat... — Nem tudok ... Nem ... Nem tudok már enni — nyögte és arcára olyan szomorúság telepedett, hogy fájdalom volt nézni... — Pedig még ehetnem? . . . Igaz? Ugye, ehetnem még ... De nem tudok már — roskadt össze szinte a fájdalomtól, hogy az étel, amely most ott áll előtte, immáron meg- mászhatatlan hegycsúccsá, valósággal lebírhatatlan ellenféllé vált előtte... / — Ha van valami edénye, elviheti — mondta anyám jószivűen ... Az öreg Szekeres felkapta a fe- ^ jét, egy pillanatra, mintha öröm cikázott volna át az arcán, aztán megtörülte hamu-bajszát, s csak ennyit mondott: — Ebédre alkudtunk ... Csak azt kérem, ami jár.... Nem, vagyok én koldus... Napszámos ember vagyok. En az — és zsebre téve a kialkudott filléreket; hóna alatt a fejszével, csoszogó léptekkel kiódalgott a szikrázó napfény birodalmába .. <
