Heves Megyei Népújság, 1963. május (14. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-01 / 100. szám
Éljen május a munkásosztály nemzetközi harci seregszemléje ! A PARTON PIHENTÜNK az elnökkel. Szívtuk a barázdákból kiáramló földszagot és nagyokat hallgattunk. A partoldalban már zöldülni kezdett a csalán és egy korai lepke tántorogva repült a délutáni napsütésben. Egyszer messze, a traktorok nyomában, két ló után ballagva, feltűnt egy ember. Ügy bukkant elő a messzeségből, mintha a földből nőtt volna ki, s valaki kontúrjait éppen most rajzolta volna a láthatár szélére. Egyetlen lovas fogat a traktorok után. — Mit vetnek? — Árpát — válaszolt az elnök és nem vette le többé tekintetét a közeledő emberről. A traktorok után hatalmas vetőgépek ölelték át a határt és tizölnyi szélességben került egyszerre a földbe a mag. — Így haladós — gondoltam és szemembe ötlött újra a lovak után baktató ember. Már tisztán láttam a lovakat, egy barnát, egy derest, aztán feltűnt mögöttük ő is. Egy kalapos paraszt, olyan, mint a többi száz meg ezer, negyvenöt körüli, csontos arcú. Amint a tábla végére ért, az elnök megszólította: — Jó munkád van-e, Bódi? Kalapot emelt, majd válasz helyett felmarkolt egy csomó porh anyós földet és a kézzel vető ember mozdulatával széjjelszórta maga előtt. Tetszett a néma válasz, meg is kérdeztem: — Ki ez az ember? Az elnök úgy tett, mintha nem értené a szót, majd kis idő után mégis beszélni kezdett: ★ a ÁROM ÉVVEL EZELŐTT mindannyian beléptünk « szövetkezetbe, csak egyetlen feniber nem, ez a Bódi. Megküg4z utö ls á tfi eíke ... tötte, megmakacsolta magát, szembefordult a faluval és ha valaki mégis előhozta neki a szövetkezetei, tatármódra rázta a fejét: — Nem én! Nem, soha! Az első időben itt-ott még tetszett is Bódi makacskodása, hogy van benne mersz egy falu ellen tenni, hogy megtarthatja kocsiját, lovait és ő maga is büszke volt önmagára. Amikor értesítést vittek neki valamilyen ügyben a tanácstól, így írta alá az átvételi könyvet: Balog Bódi maszek paraszt. Az idő azonban nem állt meg, szerveződött a falu, brigádok munkacsapatok alakultak, amelyekből Bódi kimaradt. A táblásítás után négy holdját kimértük a szövetkezet mellett és ott dolgozgatott egyedül. Ettől kezdve különváltak a falu és Bódi útjai. Nem voltak közös gondok, közös örömök, még a kezdeti civódásokból is kimaradt és magányosan dolgozott napestig. Az első esztendőben valami néma dac telepedett a lelkére és úgy tűnt, mintha haragot tartana mindenkivel, aki csak körülötte él. Akkoriban a vezetőségből né- i inyan engem biztattak: — Szólj neki! Mégiscsak te vagy az elnök! Én azonban hallgattam, de hallgatott a falu is. Szinte el is felejtettük sok gondunk között, hogy ő is él a világon. Ahogy az elnök beszélt, észrevettem, hogy egy magános méhecske röppent kezére. Elhallgatott, hagyta végigsétálni tenyerén, aztán amikor elszállt, tovább folytatta: A tavalyelőtti aszályos év azután végképpen kinyitotta Bódi szemét Gürcölt, küszködött a lovakkal a csontkemény földben, de mint a papírt hajlította el a talaj az ekét A szomjas földben fél ölnyi repedések húzódtak és nyár dere kán Bódi egyik lova a barázdában maradt A falu megint felfigyelt rá és mindenki tudta, hogy a ló elvesztése Bódi- nak szörnyű csapást jelent. De azt is tudta a falu, hogy nem mi rajtunk van a sor. (VERÜNK EKKOR MAR két saját traktorunk dolgozott, meg a lánctalpas a gépállomásról. Az állatok szépen fejlődtek és az első év végén harmincon felül osztottunk. Az aszály minket is visszavetett, de gépekkel, nagyobb erővel mégis úrrá lettünk a bajon. Tavaly megint csak ismétlődött a korábbi szárazság. Hetekig nem láttak esőt a földek és csak a mi hetven holdunkat öntözte a Tama. A csőkutak áldást hoztak és jövedelmünk meghaladta a másfél milliót. Cséplég után, amikor szántani kellett a kiaszott határt, pirkadat előtt kopogtak az ablakomon. Bódi jött el és azt mondta: — Segítek nektek, ha akarjátok. A lovammal együtt. — Szólj a brigádvezetőnek — mondtam, és megkérdeztem: napszámban akarod? — Szántani kellene. Traktorral — válaszolt és furcsa fény csillant a szemében. Másnap Bódi lovat kapott a magáé mellé és attól kezdve mindennap pontosan jelentkezett. Amikor a gépek végeztek a szomszédos táblában, az egyik traktort átküldtem, szántsa fel a Bódi földjeit is. — Hát akkor meglennénk, Bódi — mondtam neki, ahogyan elkészült a szántás. — Nem tartozunk egymásnak semmivel. DODI NEM SZÓLT egyet^ len szót sem és másnap reggel éppen úgy, mint addig, megjelent a szövetkezetben. Senki sem kérdezte miért, mi a szándéka. Csak jött ég jön azóta is. Dolgozik ott, ahová irányítja a brigádvezető, ősszel a földjét mi szántottuk, mi vetettük, ő meg itt él köztünk azóta is. — Most éppen boronái itt a gépek után. A szürke ló az övé, a másik a mienk. Tegnap már rég lement a nap, de ő még mindig fordulni akart — Este van mór, BócH — szólítottam meg, de makacsul rázta a fejét: — Ennek meg kell lennie. Hátha esőt kap az éjszaka — mondta és a Tisza felől tornyosuló felhőkre mutatott — De miért nem írja alá a belépést, ha úgyis itt dolgozik — szaladt ki számon a szó. Az elnök végignyújtózott a frissen sarjadt gyepen és félém fordult. — Majd eljön az ideje annak is. Aztán nem is a papír a lényeg. Az esze, a szíve úgyis itt van már, meg a papírért me- gintcsak magának kellene jönnie. Ez sem megy olyan köny- nyen, mert tudja, kemény, nyakas ember ez a mi Bódink, de az ilyen fajtából születnek a legjobb szövetkezeti gazdák. Olyanok, mint az élő fa, nehezen vernek gyökeret, de ha már élnek az új földben, nem „tépi« ki őket semmilyen vihar^..^ Szatey-isfepan iS (Foto: Kiss Béla, Moszkva—Erfurt—Zakopáne—Sabla Külföldi élményeikről beszélnek a tsz-tagok Munkás híiköfííiapok — Prága gyönyörű! A régi városrész múlt századok történetét idézi... — Na és Moszkva? Világváros! öt napig voltam ott, de még gépkocsival sem tudtam körbejárni. Hányszor és mennyi helyen hangzik el a fentiekhez hasonló párbeszéd, amikor két külföldet megjárt ismerős találkozik és egy csésze kávé nellett, önfeledten mesélgetik ményeiket, — nem lehet szánon tartani. Igen! Mert világot járni, megismer.' ’degen 'épek szolcásait, éleik rülmé- ■;eit mindig izgalmas, emlé- ■>zetes dolog. Szívesen emlékek rá az ember és szívesen mesél tapasztalatairól. Most négy olyan termelöszö- ■ .kezeti tag élményeit nyújt- / Jc át egy csokorban olvasóknak a néhány száz közül, ■■k az elmúlt két év során lak külföldön. Jó munká- elismeréseképpen küldte et a tsz világot látni, bóránkkal ismerkedni, s ők ma szívesen emlékeznek vissza külföldön eltöltött minden ■ára és nagy-nagy szeretettel -ndolnak barátaikra. idős MAJOROS JÁNOS, Nagyréde: — Az elmúlt évben voltam a Szovjetunióban. Hatvannégyen mentünk ebből a termelőszövetkezetből, jó munkánk jutaimául, egy hétre. Repülőgéppel utaztunk. Két óra alatt már Moszkvában voltunk Nem akartuk elhinni, hogy azt a hosszú utat ilyen gyorsan meg lehet tenni. Moszkva nagy város. Az tűnt fel elsőnek, hogy villamost sem lehet látni a városbán. Kisült, hogy a forgalmat a Metro bonyolítja le, nagy sebességgel. A Metro valameny- nyi állomása, egy-egy pompás remekmű. Ezt elhiheti nekem, hiszen csempe- és padlóburkoló a szakmám, került már ki kezem alól jó néhány remekmű Budapesten, de azok meg sem közelítik a Metro-állomások csempemunkáit Azt már nem is szakemberek készítették, hanem bűvészek, a szakma művészei. De jártunk a Lomonoszov Egyetemen, a Sportcsarnokban, a Mezőgazdasági Kiállításon, a Lenin Mauzóleumban, a Kremlben és még sok más helyen. Legfeltűnőbb az volt, hogy annyi gépkocsit láttunk Moszkvában, hogy hihetetlen. A Gorkij utcában laktunk, s egy perc alatt 360 gépkocsi haladt el ablakunk alatt. Tízen számoltuk, úgyhogy hiteles, amit mondok. Moszkva gyönyörű világváros. Nem hittem, hogy megláthatom, de öreg fejjel sikerült. Amikor hazajöttünk és kiszálltunk Budapesten, olyan érzésem támadt, mint a pesti embernek, amikor vidékre megy. Vágyódik vissza a fővárosba. Én is vágyódom Moszkvába. Ha sikerül, még egyszer kimegyek ... PÓDER KÁROLY, Kerecsend: — 1961 októberében jártam az NDK-ban, pontosabban az Erfurti Virágkiállításon. Egy hetet töltöttem kint, s ez a hét életem legboldogabb, legszebb napjait őrzik. Soha nem felejtem el, kint dolgoztam a mezőn, amikor jöttéfc értem és azt kérdezték: el\ megyek-e külföldre? A költségeket a Termelőszövetkezeti önsegélyező Csoport fedezi. — Persze, hogy el! Csehszlovákián át utaztunk. Erfurtban már vártak bennünket. Kedvesen, szeretettel fogadtak. Minden napra volt program. Elsőnek a virág- kiállítást tekintettük meg. A kiállítás csodálatos, gyönyörű szép volt. Az ember azt sem tudta, hová kapja a fejét. Nekem a bolgár pavilon tetszett legjobban, de szép volt a miénk. a magyaroké is. Később a várossal ismerkedtünk. Erfurt tiszta, szép város. De jártunk Drezdában is. Megnéztük a világhírű Zwin- gert, ezt a csodálatosan szép, felbecsülhetetlen értékű, régi képekkel teli múzeumot. Ezenkívül hosszabban időztünk még Weimarban, ahol a Goethe—Schiller mauzóleumot tekintettük meg. Ebben a városban minden Goethe és Schiller emlékét őrzi. Csak annyit tudok mondani: nagyon szép volt, kár, hogy elmúlt, soha nem feledem ezeket a napokat. Markovics Mártonná, Nagyréde : — Jutalomkiránduláson voltam tavaly, csehszlovák—lengyel körúton. Egy éve, hogy elindultunk. Kassa volt utunk első állomása. Megnéztük a város nevezetességeit, majd Eperjesre utaztunk, ahol szép épületek vonták magukra a figyelmünket. Autóbusszal utaztunk, így sok-sok helyet bejártunk. Voltunk Sírokén, a Hálisten-csú- cson, a Szepesi várban, megnéztük a lőcsei fehér asszony házát, a Lomnici-csúcsot. Ezenkívül Krakkóban, Rozsnyóban és Zakopánében jártunk. Nem is tudom, melyiket említsem a sok közül. Mind emlékezetes valamiről, mindegyikhez fűződik egy-egy kedves emlék. Krakkóban 6—10 emeletes házak vannak, 100 ezer a lakosok száma, s olyan vasfeldolgozó üzemmel rendelkeznek, hogy 145 km-t tesz ki az üzemet behálózó vasúti sínpár hossza. Megfigyeltem, a csehszlovákok, de a lengyelek is nagyon kedves emberek. Szeretettel fogadtak bennünket, szívesen töltötték velünk az időt, áldozatkészen mutogatták meg városaik nevezetességeit. Ha egyszer annyi pénzem lesz, férjemmel együtt még egyszer bejárjuk ezt az utat, amely örök élmény, kedves emlék, szép utazás marad. Sz. KOVÁCS JÁNOS, Tiszanána: — Az elmúlt év augusztusában öten utaztunk el Bulgáriába. A sablai Kirov Termelőszövetkezet hívott meg bennünket < tapasztalatcserére. Budapest- < ről Szófiáig, Szófiától Várnáig repülőgéppel tettük meg az > utat, Várnából pedig autóval j mentünk a 80 km-re levő Sab- i lába. í Sabla a tengerpart közelében fekszik. A tsz hét község határát egyesíti. Tíz napot töltöttünk a szövetkezetben, s ez a 10 nap számomra kifogyhatatlan élményeket, emlékeket ad. Amikor odaértünk, pontosan felszabadulási ünnepüket ülték a sablaiak. Az ünnepségen még a legöregebb tsz-tagok is részt vettek. Én mondom, Bulgáriában jó tsz-tagnak lenni. Olyan öntözőberendezésük van például a sablaiaknak, hogy három emeletes, és egy ember kezeli, irányítja működését. Csak beszólnak telefonon, hogy melyik táblára kérik a vizet, s hamarosan ott a víz a legnagyobb szárazság idején is. Amikor ott jártunk, térdig ért a lucernájuk, s olyan volt a kukoricájuk, hogy amikor közéjük mentem, úgy viselkedtem, mint aki életében először lát kukoricát. Ott fogdostam a csöveket, tapogattam, s arra gondoltam, hej, ha a mi tábláinkon is ilyenek teremnének ... De külön lehetne beszélni a tengerről is. Én életemben először akkor láttam tengert, pedig hát 68 éves vagyok. Megmondom őszintén: jobban féltem a tengeren, mint a levegőben. Egyszóval: megérte elmenni. Kedvesek voltak hozzánk és sok tapasztalatot gyűjtöttünk. A sablai tsz arra volt bizonyíték, hogy csakis a nagyüzemi gazdálkodásnak van jövője a mezőgazdasági termelésben. A sablaiak karácsonykor viszonozták a látogatást. Fazekas István
