Heves Megyei Népújság, 1963. április (14. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-21 / 92. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

” « MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KÖRÉNEK KIAOÍSÍBAN^^^=

KURT STEINIGER: jp r"~

Buchenwaädi cipők

Mily régiek már, e vékonytalpú barna, fekete kis cipők! Félénk, árva madarak, megtépázott szárnyakkal,

— sok-sok gyermekcipő!

— Hogy* lehettek ily feledékenyek, gyerekek?!

Hisz megfagy lábatok,

és fájni fog, ha éles, vad kövekbe

beleütitek, gyerekek!

Megdorgál kedves jó anyátok,

ha így mezítláb

talál rátok nagy keresés után!

... Ö, jó lenne, ha csak pajkosság lenne, de jaj, nem! Ott áll sok anya némán a gyötrelemtől a buchenwaldi vitrinek előtt.,.

Antalfy István fordítása

lHARGITAI ISTVÁN: \

1

S O J

C V > t • VZ m • • L/ • > •

(EGY ATOMTENGERALATTJARÓ ELTŰNT AZ ÓCEÁNBAN...)

Az óceán sárkánya tápod minket A levegős ég oly iszonyú távol,

Hogy vér szivárog bőrünk pórusából Emberek! mentsétek meg lelkeinket

Szívünk s ereink medrükből kitörtek S hangunk dimenziótlanul csapong Kesztyűt lövünk torpedón fel a Földnek — S hörgő s, o. s.-t rádió adón

Fejünk a tenger sárkánya tapodja Kétezer méter minden súlya nyom —

De adónk rááll a válaszotokra:

Nem jön csak a kenetes szánalom Gyors temetés (még élünk) s nagy halom Részvét: „Hogy nem osztozunk

sorsotokba’..

SOMOS BÉLA:

A festőműhely...

A festőműhely Mcsit más világ volt

— a szürke gyárban színes kis sziget; a kármindoboz tábortűzként lángolt

s a csönd két partján ültek a színek.

Az emberek is csöndesen beszéltek

— szivárvány-harmat mosta a ködöt — sok munkadarab tiszta, csodaszép lett ahogy kezünkben átöltözködött.

Inaskoromban egy-egy délutánon kirándulásnak látszott az egész — ha ott dolgoztunk — szétnéztünk a tájon s új színt festettünk: vidám nevetést.

a'Í

Hangol az erdő.

(Még nem kezdődött, el a szimfónia.)

... Az évgyűrűket új nedvek feszegetik, de a földet még a fagy szorongatja.

(A tél görcse nehezen oldódik fel.)

Most kezd új térképet rajzolni a zöld, most kezdenek viszketni a gallyak.

A fények

aranycsákányukkal összetörik a folyók s a tavak jég-üvegét.

A falvak fölötti szelek nemsokára levetik füstbundájukat.

Holnap vagy holnapután, mint egy szép verssor, már a tavaszra rímel a táj.

MOLNÁR JENŐ:

Virágzó fák

Selyemre lép a csend is,

lágy és illatos, zümmögés, színes mámor, szívem szállna most.

Jó lenne lefeküdni!

Lélek vágya ez. magunkra zárni mindent, ami érdemes.

Virágok rózsaszíne, kék, mély tisztaság, zümmögő vágy és mámo’*, szélbe száll az ág.

/

Csak a föld mozdulatlan, a föld nyugalom, tápláló, óvó dajka s kering egy dalon.

Kihullunk az'időből,

térben lebegünk,

nincs kezdet és nincs vég sem.

örök az egünk.

Peregnek bár a szirmok, a szín fény örök s munkál, örök az ember, szín és fény között.

KOVÁCS SÁNDOR:

fíatícabogár

EMLÉKÜL JUTKÁNAK

Emlékszem, a dühös vadrózsa, milyen makacs volt, ahogy hozzányúltál, görbe macskakarmokkal ujjadba karmolt,

véredből piros kis pötty buggyant ki: ragyogtatta a könnyű nyár, emlékszem, azt mondtam neked, olyan, mint egy katicabogár;

Te rámnéztél, s könnyekkel küszködve szóltál:

— Nem is fáj!

KÉK

Csupa kék volt a nyár;

A vizek kéken úsztak.

, Szemedben búzavirág Szirmai aludtak,

Kék ruhában álltái A kék-sátor ég alatt;;.

A színek kifakulnak:

Az a nyár elszaladt.

HUNYADI ISTVÁN:

Lépj ki magadból!

Itt a hegyekben úgy nyúlok a vershez,

Mint féltett kincshez régi ötvösök.

Időm kiméri s írott betűm fegyelmez És lent a mélyben tejszín köd köröz.

Ahogy a testben ritkulnak a gének S a leskelő vég csuklómon fogott,

Sűrűsödik és izzóbb lesz az ének,

Mint gonddal fejtett, nehéz óborok.

Volt egy barátom — széttépte az akna Még ifjan. Ujján patakzott a rím,

Érett poéma. — Nekem rövidre szabta. Időm a sors — szólt — sürgetnek perceim!

Elfogy a perc. De sok volt már a lépés! Lemért utamon tekintet át se jut:

Pár napos hegyfok s minden homályba vész és Elszürkül. Mint a meteor, lefut.

Míg fölértem, sebeztek és sebeztem,

Ó, nem sajognak már az ütlegek!

De tüzes vassá vált a bot kezemben:

És felnyílnak az idegen sebek.

Egy kínzott arc, szemek, melyek kiégtek

ÉS megnyúlt ujjak, egymást tördelők: Emlékeim közt nyüzsögnek, mint a férgek. Vad sáskaraj, mindent fölesznek ők.

A kiontott könny, melyet nem akartam, Szívemre hullott vissza, mint a vád.

Most itt vagyok vágyaktól tőrbe-csaltan:

Kit héjamig legallyazott a vágy.

Nem csüggedek. Valami ösztönöz még, Széttörni a bánat nyirkos aklait,

Hol bárgyún megrekedtem, mint az öszvér És odébb-állni fényesség vakít!

Lépj ki magadból! Tetőn a helyed!

Hol a szeretet szélvert fáklyája ég!

Talán még te is melléteheted Felgyűlt szíved füstölgő mécsesét.

Tovarántja folyó csepp bánatod,

Vagy felisszák a rothadó füvek,

Míg a Fokföldön a forró homokot Négerek vére festi meg.

Egyetlen láncban ágyúeső mered,

A Boszporusztól fel Antarktiszig!

Hova lesz a világ s marad kadávered,

Ha a tűzparancs az égre felkúszik?

A gyereked hamu, vagy pár maréknyi csont: Kiálthatod nevét rekedt torokkal!

A könny, mit akkor ejtesz, valódi lesz —

. bolond!

S majd egybevész az őrült bánatokkal!

i

<i

hogy budapesti. Lenin elvtárs i ezután arról érdeklődött, hogy} hol laknak a Kremlben, milyen 1 a szállásuk. Utána barátságo-} san kezet fogott vele, sí megköszönte, hogy felvitték ré-1 szére a fotelt. Majd Lebovics-! hoz fordult. Bajtársa jól tudott í oroszul, s igen megértették egy- 4 mást Lenin elvtárssal. Míg ők J ketten beszélgettek, ő lopva fi-!} gyelte a nagy proletárvezér ar-j cát. Miközben beszélt, kissé fél-'J oldalt hajtotta a fejét. Ügy fi-1 gyelte az emberek minden sza-} vát, nehogy valamit is elve-1 szítsen abból, amit mondanak'| neki. ij

1ZÜLSÖLEG NEMIGEN!

* V látott úgy rajta semmi £ különöset. Egyszerű, sötét ru-t hában volt. Arca, igaz, kissé sá-í padinak tűnt, jókora kötés íe-l hérlett a karján. A merénylő aj karját sebesítette meg. Lebo-i vies elmondta, hányán vannak j a Kremlben magyarok. Hogy} kettőjüknek az a szándékát] amikor Magyarországon is ki-!} tör a forradalom, hazatérnek.! Lenin elvtárs helyeslőén intett!} rá. Körülbelül tíz percig tartóz-I kodtak a szobájában. Öt külö-} nősen a szeme ragadta meg.! Aki egyszer látta, el nem fe-j lejtheti. Mintha láng lett volna}; abban a szempárban .:; Ha be-1 lenézett, szinte tűz járta át az}! embert. S érdekes volt az a szó-} kása, hogy amikor beszélt, jobb!{! kezével a kabátja hajtókájába}1 kapaszkodott s kissé előredőlt,!}! hogy nyomatékot adjon szava-í inak.

Másodszor akkor látta ami } kor a néppel beszélt L azzal'! a feladattal bízták . így i

mint építőmest' nyítsa a,}

tribün építései. M. 1-e *

talmas tömeg gyűlt a Ve ösf térre, ő a vár bástyáján ,iézte| az ujjongó forg.-.iagofc S akkor« látta, br>v aki az _-mel vényen} áll a beszéde- tartja, a tömeg1} pedig óníeleuten tapsolja, élte-!} U, senki más, mint akivel öi beszélt: Lenin. !

j

% agyon szerette az embere- « .:et, s azok nagyon szerették } őt. Sokszor hallotta: Iljics cső-} dálatos ember. Az a hír járta } Leninről, úgy beszélték, hogy!} a merénylő pisztolygolyója,!' amellyel Vlagyimir Iljics éle-!} téré tört, mérgezett volt. De « mégsem tudott vele végezni a!} méreg, mert Lenin ereiben nem vér volt, hanem tűz. S el-} égette a mérget..; így volt: } A fehér hajú ember sóhaj-!} tott; I

Őneki már... olyan túl so- i kát nem tartogathat az élet.!' Hetvén fele — hazafele...} Hanem azt köszöni a sorsnak,!} hogy ott állhatott ő is, mint!} vörös strázsa a forradalom!} bölcsőjénél, Lenin közelében.} S a hét magyar forradalmár...} A régi gárda. Hol lehetnek!}! már azok a hű cimborák ...} Lebovics, az a vidám munka-} esi fickó, meg a többiek. Él-} nek-e, halnak-e, Iá tudja. És} Malikov, a parancsnok... At szigorú, de csupaszív vörös-!}, tengerész. Talán... Most ő is} azokra a napokra gondol, a} nagy tűzfény idejére, s gon*!} dolatban újra fegyverbe szó-!} Htja a régi gárdát... S az! erős, mély, dörgő hang, mint-} ha most is... szokatlanul} csendes lenne. Mintha köny-} nyék fátyoloznák, amikor a} parancsot adja.

— Aztán nagyon vigyázza-!' tok... Lenin elvtársnak...} pihennie kell... }

AZ ÖREG HOSSZAN,}

szótlanul nézett ki az} ablakon. Alkónyodott. í

A szitáló fényben csende-}

sen festegetett a tavasz. 4,

'I*

Balezer Elemér

ÉBLI KATALIN:

A» ég

Roppant szárnyai nagy szélet csapva, kéken

eveznek,

messzebb vagy közelebb; tükre a tó, s a folyó. Fénylő, kék pihe szálldos a tájra, hullnak a

fenti

kékség pelyhei, mint kék havak nyár

közepén.

Napfény tollakat osztogat egyre, izzani

készül

minden zöld idei ént; szép tüze mégse fogy el. Csőrével lecsap olykor a földre, dörren a

város;

villámot sedorinf, s zúdul a zápóreső. ...Fészkében est': az éj leli őt meg;

ébred a Nappal,

s hajnalt-n pirosán ruppen ismét fölibénk.

, A meglepetéstől csak néztél : egymásra. S amint hallgatták - valami különös érzés bizseréli

■ bennük. Katonák voltak, sokszor rájuk vigyorgott a halál

. Egyikük sem volt valami lág> t 'szívű fickó, de akkor ott..

■ kiesett a szemükből a könny Mert az Internacionálét zeng. ték! azok a harangok, csodála- . tosan...

: A fehér hajú ember kis szü■ netet tart. Arcán összehúzódnak az apró ráncok, fiatalos fény villan a szemén. A na-; pót pontosan már nem tudja. 1918-ban volt, amikor először találkozott Leninnel. Abban az időben volt, amikor Lenint megsebesítették, s így érkezett; betegen, Moszkvába, a Kremlbe. Lenin elvtárs abba az épületbe költözött, ahol az ő szállásuk is volt. Azelőtt apácakolostor volt az épület. Manázka-háznak hívták. Éppen a telefonnál volt — emlékszik rá ma is —, amikor Malikov telefonált Sürgősen menjenek át a cári palotába, s vigyenek fel a szállásuk fölé, a negyedik emeletre, egy kényelmes fotelt. Az igazat megvallva, kicsit meglepődött. Nem a parancson, mert a forradalmár nem csodálkozik semmin. Ha azt mondja a parancsnoka, most pedig, elv- társak, letartóztatjuk az Ideiglenes Kormányt* a forradalmár megy, s lefogja a bur- zsoákat S kész. ö azon lepődött meg, ahogyan Malikov beszélt. Szinte még most is a fülébe cseng a vöröstengerész hangja. Aki pedig nem ga- zsulált senki előtt. Fütyült a királyokra, hercegekre, címekre, rangokra. Szigorú, kemény ember volt, s valahogy olyan furcsa-lágy volt a hang ja, majdhogy nem könyc gött.

— Tompach, aztán nagyon vigyázzatok.. Nehogy zajt üssetek, mert a . a fotelt — Lenin elvtárr.- viszitek! u- dod... Lenin élt '•snak most ... pihennie kell.

akkor ! »lójában

még ne ismerte úgy közelebbről mint. De maga s kívánt- volt, ki lehet az az mber akit a parancsnokuk ilyen nagy tiszteletben tart. A legkényelmesebb fotelt választották ki a cári palotában. Fene nagy úré lehetett. Hatalmas, nehéz alkotmány volt... Súlyos tölgyből faragták, plüssel, vagy brokáttal — nem is tudja pontosan —, mivel volt bevonva. Lebo- viccsal, a baj társával ugyancsak izzadtak alatta. A főlépcsőn nem boldogultak, mert tele volt emberekkel. Katonákkal, civilekkel vegyesen. A csigalépcsőn igyekeztek feljutni. Amikor odaértek, kopogtattak Lenin elvtárs szobája ajtaján, ahogy a tisztesség kívánja. S benyitottak.

— Meghoztuk a fotelt, Lenin elvtárs. — Hárman voltak a szobában: Lenin elvtárs, egy idősebb asszony, aki talán a nővére volt, s egy katonatiszt. Ö a szemével Lebovics felé vágott. Tegyük rendbe ezt a fotelt, szaporán, ne tátsuk a szánkat. Aztán mozogjunk kifelé. Akinek lyen sok a dolga, nem töltheti az időt magunkfajta egyszerű katonákkal. Lebovics megértette. Óvatosan elhelyezték a nehéz ülőalakalmatosságot s azzal indultak kifelé. Lenin elvtárs azonban megállította őket: Először őhozzá fordult s németül kérdezte:

— Hová való maga, elvtárs?

Kicsit zavarba jött. Hirtelenében hogyan is magyarázza meg, merre van Pomáz, ahová, ő való. Gondolta, könnyebben boldogul, így aztán azt mondta.

A Z ÖREG HOSSZAN

szótlanul nézett ki a: ablakon. Alkonyadott. A szi táló fényben csendesen feste getett a tavasz.

— Hogy elrepült az idő.. pedig mintha csak tegnap let volna, hogy Leninnel találkoztam.

Mély, rekedtes hangon be szélt Tompach j;ános. A po- mázi ács. Az egykori vörös strázsa. Lopva figyeltem. Tartása a régi. Súdár, egyenes Akár a jegenye.. Csak már kicsit ... befútta az utat a hó Hét évtized ezüstje fehérlett í haján. Évekkel ezelőtt beszélgettünk, de ma is emlékszeix minden szavára.

Az első világháború idején fogságba került. Egy orosz papírgyárban, Stanpila Okolov- kán dolgozott. A gyár az erde közepén épült. Nemigen jár1 arrafelé idegen ember. Egyszer egy öreg, szakadt gúnyáid paraszt tévedt arra. Különös dolgokat beszélt.

— Vihar készül, kedveseim, nagy vihar. Meglátjátok. Meginognak belé a paloták, s a mi kunyhóinkon még a szalmaszál sem rezdül:..

.Nevettek az öregen:

— Bolondokat beszélsz, apó. Ki látott még olyan vihart, amely nem árt a viskóknak, s megingatja a palotákat...?

Az öreg csak a fejét rázta. Makacsul hajtogatta továbbra is:

— Csodálatos vihar lesz,

meglátjátok...

Azzal elment. Nemsokára hozzájuk, az erdőbe is eljutott a hír: kitört a forradalom...! Magyarok, heten elhatározták, hazafelé irányítják a szekerük rúdját. Kimentek az állomásra. Szakadatlanul dübörögtek a katonavonatok. Egy szerelvényen magyarokat is láttak. — Hova tartotok? — Hazafelé! Akkor jó. Felültek ők is. Csattogott, vágtatott velük a vonat. S egyszer csak azt vették észre, hogy — Moszkvában vannak... A pályaudvaron tanakodtak. Na most hova, merre. Hanem... a szegény ember, meg a hadifogoly útja valahogy mindig találkozik. Régi cimborák szólították meg őket. így kerültek be a Kreml parancsnokságához, az őrséghez. Ott ismerte meg Malikovot. a vöröstengerészt, őrmester volt a sarzsija. Hatalmas, eres ember volt. Olyan, mint maga az épület, a kremi. amit védelmezett.

... Egy esztendeig szolgálta Kremlben. Mint kőművesmester, különösen szeretett sétálni a hatalmas épületben, figyelte az érdekes építészeti remekművet. Nagyon érdekes volt a hadimúzeum is.

U ÜLÖNÖSEN SOKAT

járt a vártoronyban, ahol a harangok voltak. Szám szerint’ huszonnégy. Ott dolgozott az óraszerkezeten egy német mester. Egyik harangból reszelgetett, a másikhoz meg hozzáöntött különféle ötvözetű anyagot. Valahányszor érdeklődtek, mit művel, mi készül, kurtán-furcsán elutásította őket. Voltak közöttük lettek is. Egy magas, jól megtermett lett vadász különös szemmel nézte a bogaras mestert. Ez a fránya német még elrontja a harangokat. Hiszen egészen másképpen szólnak, mint azelőtt:

Puhatolóztak a parancsnokáéi is. Malikov csak nevetett. Hagyjál-: nyugodtan dolgozni a németet. Hát... a kántor tudja, mit énekel. Ha a parancsnoknak jó, nekik ugyan édesmindegy. Nem is igen törődtek azután vele.

Hanem egyszer megszólaltak a harangok, de hogyan...!

A VÖRÖS STRÁZSA