Heves Megyei Népújság, 1963. április (14. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-14 / 87. szám
IMS. április 14., vasárnap NfiPÜJSÁG 3 Kartárs Kopereczky Szemüveggel a reflektorok ellen Ugye, emlékeznek a Noszty fiú esetére? Ugye, emlékeznek arra is, hogyan választották meg báró Kopereczkyt főispánnak? A báró a régi alispán székfoglaló beszédét tanulta meg, s az alispán, aki akkor ismét alispán lett, ugyancsak azt mondta el, amit négy évvel azelőtt. Középiskolai magyar órák unalmát űzte el ezzel a derűs epizóddal Mikszáth, tavaszi bágyadt napsütés egyhangúságát oldotta fel a történet, s a sápadt kamaszok egy fél óráig nem bámultak ki az ablakon: kivételesen a tanárra figyeltek, vagy a felolvasóra. Báró Kopereczky, Mikszáth jóvoltából, anakronisztikus alakként került emlékeink arzenáljába. — Most meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ismét megjelent a színen. Levetette díszes-paszomántos mentéjét, múzeumba tette feudális eleganciáját, s olaszfazonú rövid zakóban, divatos nyakkendővel, hegyesorrú cipőben ismét megjelent. Persze, nem ezerholdasok főispánválasztó gyülekezetében. Értekezletek előadói pódiumára lép, tanfolyamokat nyit meg, szemináriumot vezet, esetleg tanácsülésen elnököl, vagy tájékoztatót tart a szak- szervezeti bizalmiaknak. A hallgató, aki kellemesen szórakozott, amikor a Mik- száth-regényt olvasta, itt köny- nyű álomba szenderül, — rég túl van a mindennek örülő, mindenben humort lelő ifjú korán. Talán azért, mert itt nem is gyanít „memória-bajnokságot”, nem is gondolja, még tréfából sem, hogy az emlékezőtehetség egy kivételes esetével áll szemben. Az egyik munkásakadémiát, ahol a hallgatók a közlekedés modern gépeivel ismerkedtek, — a szakszervezeti titkár a kubai helyzet részletes taglalásával nyitotta meg. Egy nemrég épült reprezentatív kultúrotthon avatóünnepségének hallgatói tizenkét fokos hidegben (a „bemutatkozó fűtés” elég rosszul sikerült) két óra hosszan értesültek a gyarmati rendszer válságjeleiről. Bányászok termelési tanácskozásán hallottam újságban százszor olvasott részleteket a kongói hadműveletekről és Adenauer politikájáról. Ha becsuktam volna a szememet, nem tudtam volna eldönteni, hol vagyok: a nemzetközi helyzet titkaiban elmélyedő falugyűlésen, brigádértekezleten, sajtó- tájékoztatón, stb. Báró Kopereczky-t akkor nem érdekelte, hogy a hallgatók mit szólnak majd a ..produkcióhoz”, — ők észrevették benne a produkciót. Élvezték is. Kartárs Kopereczky, ha ma fellép — miért ne lépne fel, hiszen beosztásánál fogva gyakran kell beszélnie —, szintén nem sokat gondolkozik azon, mit szólnak hozzá a hallgatók. Kopereczkyt nem zavarja az, hogy hideg van, vagy meleg, kubai válság van, vagy árvíz: ő mindig ugyanazt mondja el. És ami a legfontosabb: mindig ugyanúgy, lehetőleg ugyanazokkal a szavakkal. Erre különösen kényes. Szókincse nem túlzottan bőséges, — ami ezt illeti, utánozhatatlanul igénytelen. Egy mai Kopereczkyről hallottam a következő történetet. Elérkezett a jelentéstétel határideje, — s erre csak a vállalatok igazgatóságán jött rá, amikor kollégái jelentése már a központi főfő korifeus asztalán hevert. Kopereczky nem jött zavarba, mormogott valamit, s az egyik jelentést feltűnés nélkül táskájába csúsztatta. — És elköszönt. A hivatalába érve, pillanatokig sem késlekedett: beszólította titkárnőjét és máris diktálta a saját jelentését. Ahol a „kölcsönzött” dossziéban X volt, oda Y-t írt, ahol V állt, oda U-t tett, — ahogy éppen a „helyi viszonyok megkívánták”. A Kopereczky-műveletet nem is az igazgatóságon, hanem a minisztériumban leplezték le... — De ő dilettáns volt — nyugtathatja meg magát a többi Kopereczky —. ennyire azért mégsem szabad ... És egyelőre vigyáznak, hogy „ennyire azért mégse...” És el is éviekéinek még egy darabig. Az önállótlan kope- réczkység ma még lehet olyan attitűd is, amely nem kelt szükségképpen megbotránkozást. Legfeljebb a hallgatók alszanak el, legfeljebb a munkatársak tunyulnak el. Hogyan énekelnek Toppsich gróf kortesei, akik meg akarják buktatni Kopereczkyt a választáson ? „ .. . nem vagy Deák, csak báró Kopereczky, az nagy böWességtől ergo nnm repedsz ki.” Kicsit szabadon átformálva: „Ahol a hangadó kartárs Kopereczky, ott a nagy tettvágyiól senki nem reped ki.” Krajczár Imre BÉKÉS KAPCSOLÁS mw/töTM (Toncz Tibor rajza) — érdekes és népszerű találmány a gépkocsivezetőknek Az autó 80 kilométeres sebességgel falja az ország- { utat. Éjszaka van, csaknem koromsötét. A gépkocsivezető 1 biztos Icézzel fogja a volánt s' kissé idegesen kémleli az utat. Két fénylő pont közelít feléje. A két kis pontból erős fénycsóva lesz, szinte elvakítja szemeit a fény, fogai között káromkodást, szidalmakat mormol, s ösztönös mozdulattal lehúzódik az úttest jobboldalára. — Nem veszed le? Nesze, vakulj te is! — és rákapcsolja a reflektort... Néhány pillanat műve az egész. A két autó elsuhan egymás mellett. A vakító fényt hirtelen sötétség váltja fel. A gépkocsivezető mintha fekete falba ütközne, semmit se lát. A kilométer óra hetvenet mutat, tétova mozdulat, nagy csörrenés, majd az útszéli fától az árokba fordul a gépkocsi... Szirénázás, mentőautó, rendőrök. jegyzőkönyv ... A baleset oka, előidézője: szembejövő reflektor ? vakító fénye. Az esti és éjszakai közúti balesetek egy részét a szembejövő autók erős fényei, az úgynevezett reflektor vakítás okozzg. Évek, sőt évtizedek óta kutatják már a sok karambolt, balesetet előidéző reflektor vakítás elleni védezekés módszereit. A gépkocsivezetők nagyon jól tudják, mit jelent a szembejövő vakító fény, amely teljesen elkápráztatja a szemet, s utána pillanatokig, sőt, van, aki hosszabb ideig nem látja maga előtt az utat, s így könnyen megtörténhet a karambol. Köztudott, hogy szemünknek van bizonyos alkalmazkodási készsége. Ha sötét szobából hirtelen világosra lépünk, szemünk az első pillanatban nehezen szokja a fényt, de így van ez fordítva is, ha nagy fényből lépünk a sötétbe, egy ideig semmit sem látunk. Később szemünk megszokja a sötétséget is. Az országutakon ez utóbbi jelenséggel a sötétre való adaptációval állunk szemben. A gépkocsivezető szemét a szembejövő autó lámpáiból hirtelen erős fény éri, majd ezután a szemnek gyorsan át kell állni, alkalmazkodni kell a sötétre. Ez pedig nem megy mindenkinél egyforma gyorsasággal. Van, akinek jó az adaptációja, de sokan vannak olyanok is, akiknek nagyon rossz (van olyan gépkocsivezető is, aki szembejövő reflektorozás esetén leáll néhány percet kocsijával.) Ezideig úgy nézett ki, hogy megoldatlan ez a probléma. Igaz, a törvény szigorúan bünteti a reflektor-vakítást, de egymagában ez csak nagyon kis mértékben csökkenti a reflektor okozta balesetek számát. Külföldön polarizációs szemüvegekkel kísérleteztek a mérnökök, de ez a módszer csak akkor vezetne eredményre, ha a gépkocsivezető szemüvegével ellentétes polarizációs üvegeket szerelnének, valamennyi gépkocsi lámpáira. Ez szinte lehetetlen, s nem beszélve arról, hogy milyen költséges eljárás lenne. Vannak, akik az A és B vitaminokkal akarják javítani a gépkocsivezető adaptációját, de tartós eredményt ez a módszer sem ígér. Dr. Varga Bélát, az egri megyei kórház szemész főorvosát már régóta izgatta az országúti reflektorvakítás elleni védekezés problémája. Egyéves kutató, kísérletező munkája érdekes és meglepő eredményt hozott. Ö is a szem alkalmazkodási képességéből indult ki, csakhogy szemorvosi alapon ítélte meg ezt a jelenséget és a szem biológiai tulaj d< ; ágait vette figyelembe. Például a szemben lezajló fotokémiai reakciót, j Hosszas kísérletei azt igazol- I ták, hogy a két szem fotoké- 1 miai reakcióit függetleníteni 1 lehet egymástól. És ha csak az egyik szemet éri a fény? . .. akkor csak az egyiket vakítja el, csak annak kell alkalmazkodni a sötéthez, a másiknak / nem. Ebből a megállapításból indult ki ötletes, s lényegében nagyon egyszerű találmányánál, amely nem más. mint egy különlegesen megszerkesztett szemüveg, amelynek nagyon egyszerű a viselése, könnyen kezelhető, s olcsó az előállítása. A különleges szemüveget már többen kipróbálták, gépkocsivezetők, orvosok, mérnökök. A találmány bevált. Minél erősebb a szembejövő fény, annál jobban és tisztábban látja a szemüveget viselő gépkocsivezető az utat. A szemüveg elkészíthető egyszerű és dioptriás változatban is. Azt, hogy lényegében egy. nagyon egyszerű találmányról van szó, maga dr. Varga Béla .mondta. Ügy gondolom, hogy csupán csak most lett egyszerű, amikor sikerrel végződtek kísérletei, amikor elkészült az „egyszerű” szemüveg néhány változata, s eredményt hozott a gyakorlati próba is. De addig sok-sok kérdés merült fel. Hogyan vonható ki az egyik szem a szembejövő reflektor fényéből anélkül, hogy letakarná, vagy a vezető lehunyná fél szemét? És még sok-sok kérdés. S mindezeket megoldja most egy szemüveg, amelynek nem is olyan egyszerű, sok-sok számításon, kísérleten alapuló titkát páncélszekrény mélye őrzi. S hogy az érdekes, és hasznos találmányból lesz-e gyártás, szabadalom, ez most már az illetékes hatóságoktól függ. Márkusz László Csodálkozva néztem ismerősömre. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy éppen ő fejtegeti nekem ezt a gondolatot. Éppen ő, P. Lajos bácsi, aki amolyan régimódi ember, ám igaz az is, hogy mérnöknek kiváló volt egész életében. Csak zárkózottsága volt érthetetlen. Ha az ember megpróbált közelebb férkőzni hozzá így szólt: én nem politizálok, én becsületesen, mindig a legjobb tudásom szerint dolgozok, ez nekem elég, jöhetnek aztán akármivel! Igen, mindig hasonlóan beszélt. De azért szerettem, különösen azóta kerültünk „közelebb, amióta megtanított bridzselni. Azelőtt szinte gyűlöltem ezt a játékot. Arisztokratikusnak tartottam és Lajos bácsi unszolására azt mondtam, hogy grófoknak és lordoknak való ez a játék, nem pedig a melósnak. Tévedtem. Ugyanis végül mégicsak megtanított. Azóta nagyon kedvelem ezt a különös kártyajátékot. Bár kártyalapokkal játsz- szák, mégis egy kicsit pszichológia, egy kicsit matematika is. Lajos bácsi pedig kiváló tanárnak bizonyult. Tehát én egy kicsit megváltoztam a kedves öreg irányában. Ö azonban semmit sem változott Emiatt is szakadtak meg a havi bridzspartik. Az volt a véleménye, hogy én azért tanultam meg bridzselni, hogy őt a politikával ma- ceráljam. Akkor kölcsönösen megsértettük egymást. Ennek már két éve. S a minap az utcán akadtam össze, a valaha szülőfalumban lakó kedves öreg úrral. Beültünk egy kiskocsmába és a találkozás örömére Lajos bácsi rendelt egy litert. Haja még jobban megőszült, de megnyerő, meleg tekintete a régi volt. ötven és hatvan között járhatott, de az orra alatt a kis bajuszka mókásan állt. A szokásos udvariNapsütésben (Foto: Márkusz) as kérdések után, amelyek ezúttal őszinték voltak, majd az időjárás megbeszélésének végeztével, két pohár bor között esett ki a számomra nagyon meglepő kijelentés az öregúr szájából: — Az ember semmivel szemben nem lehet közömbös! Ez egyszerűen nem egyeztethető össze a becsülettel. Későn tanultam meg, de végérvényeő szavai. Gondolom, éppen ezért is állt meg szavainak feltörő áradása. Arcomon észrevehette a hitetlenkedés rosz- szul titkolt jeleit. Ittunk. Nem szóltam, vártam, hogy folytassa. Kis idő múlva valóban el is kezdte. Most halkabban beszélt, mint aki szégyenli a dolgát, ám olyan hangszínnel, mint aki azért már határozottan túl van az egészen. • sem hiábavalóságokra. Mert azt sose szerettem. Ott volt mindenki a főnökségtől a hivatalsegédekig és még három ismeretlen ember. Ez azután néhány nappal volt, hogy veled összezördültünk — felnézett. — De érdekel ez egyáltalán téged? — Nagyon! Kérem, folytassa, Lajos bácsi. — Na, jó. Mondom, oda se sen. Na, ne bámulj rám így, szervusz! — emelte a poharat. — Egészségére! — mondtam és éreztem, hogy nem változnak meg arcom vonásai. — Nagyon ... nagyon örülök kedves Lajos bácsi, hogy... Kicsit cinikus pofával meredhettem az öregre, mert szavamba vágott: — Ugyan, édes fiam! Ne blöffölj, engem akarsz te becsapni? — Dehogyis... — Ne füllents! — csapott rám a hangja, majd csendesebben folytatta. — Megértem, hogy csodálkozol. Valaha én is azt hittem, hogy az ilyen és hasonló „szólamokat”, szavakat nem az én számhoz szabták. Már tudom, hogy nem így van. Nincsenek csak bizonyos fajta emberekre szabott gondolatok. Az igazság nemcsak egyesekre vonatkozik! És így is van ez jól. Nézhetsz, hogy mi ütött belém, de azt mondom, hogy a mindennel való törődés, a felelősségtudat napról napra többé; öntudatosab- bá teszi az embert! És... és ... — hirtelen abbahagyta. — Folytassa, Lajos bácsi! — kértem, bár még mindig nem akartam elhinni, hogy ezek az Elmondom, hogy elhidd. miért beszélek így. Akkoriban, tudod, amikor utoljára játszottunk — nézett rám és én bólintottam, hogy világosan emlékszem: két éve — egyszóval, akkoriban egy tervező intézetnél dolgoztam. Sokat, és azt hittem, hogy mindig becsületesen. Nem is kerestem rosszul és azon túl semmi sem érdekelt. Hiszen tudod... — gyorsan bólintottam, vigyázva nehogy ezzel a mozdulattal véletlenül megsértsem, inkább olyanformán, hogy hagyjuk ezt, ne is gondoljunk rá. Megtörülte a szemüvegét és folytatta: — Mondom, akkoriban már több, mint egy fél éve dolgoztam egy új létesítmény ipari vágányának tervein. Szép, komoly munka volt. Egészen beletemetkeztem. Jóval a határidő előtt elkészültem vele, be is adtam. És egy napon... Szervusz! — koccintás. — Mondom, egy napon szólnak, hogy a társalgóban röp- gyűlés lesz öt perc múlva. Tudhatod, mennyire utáltam az ilyesmit. Hát képzelheted, hogy milyen képpel mentem a többiek után. Persze, szokásom szerint a hónom alá vágtam egy szákfolyóiratot, hogy a drága időmet ne vesztegesfigyeltem a dumára. Csak akkor kezdtem fülelni, amikor a nevemet hallottam, öregem, el se hiszed, mi történt. A tervekért kitüntettek, adtak pénzjutalmat is. Abból vettem a tévét. Apropos! — emelte fel a kezét. Mikor jössz el tévézni? — Rövidesen, Lajos bácsi... De... de nem értem a dolgot. Hiszen nem az a jutalom, nem az a pénz... — Nem hát! Utána fogadás volt, amolyan házi. Nahát! Az én tiszteletemre. Mondom, akkor történt, hogy a miniszter- helyettes mellém ült és beszélgetni kezdtünk... Akkor történt, hogy elszóltam magamat, méghozzá alaposan. Kínos volt, nagyon kínos! Olyan kutyául soha az életben nem éreztem magam. — Mi történt hát? — kérdeztem. — Csak az, hogy én megcsináltam óriási megtakarítással, stb., stb. a terveket, abban a hitben, hogy a vegyikombináthoz készülnek azok, itt derült lei, hogy erőműhöz készültek — hadarni kezdett. — Persze a tervek jók voltak! Megkaptam én minden adatot, mindent, ami a munkához kellett. Tulajdonképpen nem is volt fontos, hogy mihez készülnek, olyan volt a terep. De mégis, ezt nem tudni!? Talán megértesz, én, a becsületes ember, ezt nem tudtam! — Na és? Hiszen azt mondtad, Lajos bácsi, hogy minden rendben volt. — Rendben hát, azóta fel is épült. Kiváló. Csakhogy' engem aznap, a fogadás után majd megevett a fene. Nem vettem figyelembe a szélirányt! — A szélirányt?... — Igen. A kitüntetést követő éjszaka alig aludtam. Másnap rendkívüli szabadságot kértem és elutaztam oda, ahol az erőmű épült. Véletlenül nem volt semmi baj. — Nem értem... szóltam közbe. — Mindjárt, mindjárt... Mondom, a vasúti rakodópályák, a rámpák nem estek a kéményekkel együtt a fő szélirányba. Ha oda estek volna, akkor a műszakilag egyébként kiváló munkahelyen, ahol rakodni kell, esetleg a munkaidő nagy részében füstben dolgozhattak volna az emberek. Meg koromban. Ugye apróság? — Igen, igen, már értem, de... — Hát éppen ez a „de”. Nagyon jól tudom, hogy engem soha senki nem vonhatott volna felelősségre. Soha senki! Érted? Igenám, de miként számolhatok a saját lelkiisme- temmel? Az ember nem hazudhat magának, különösen az az ember, aki becsületesnek tartja magát... Csak egy kis füst... — eltűnődött. — Na, szervusz. — Koccintottunk. Később megkérdeztem. — És most hol dolgozol? — A régi vállalatomnál vagyok osztályvezető. — Rágyújtott, mosolygott. — Na, megiszunk még egy litert? Nem szeretem különösebben a bort, mégis bólintottalti: Kiss Déaert SZÉLIRÁNY
