Heves Megyei Népújság, 1963. március (14. évfolyam, 50-76. szám)
1963-03-15 / 62. szám
1963. március 13., péntek WÉPÜJSÁG 5 Egy brigád arca - öt képben Egy hír hozott ki a gyöngyösi Izzógépgyárba, kitüntetés híre. A szerszámélező műhely Vörös Hajnal szocialista brigádja elnyerte a megyei párt- bizottság vándorzászlaját. Kik a brigád tagjai, s mit tettek azért, hogy őket érte a dicséretes elismerés? 0 Az első Besze Imre. Magas, barna, rokonszenves arcú. Vidám, mókás természetéről a szeme, s ajka körüli ráncok kuszasága árulkodik. — Jött hozzám egyik nap egy fiatal segéd.. ,jlmre bácsi — mondja — .élezze már meg a szerszámomat!” Erre én: ki tanított téged, ki volt a mestered? Mondja is kicsit ijedten, s kérdezi, miért vagyok erre kiváncsi. Azért, fiam, hogy eredj hozzá és kérd vissza szépen az iskolapénzt, mert rosz- szul tanított. Indult is volna a fiú, ki a műhelyből, de csak nem tudtam megállni, s utánaszóltam: no, gyere, te! És megcsináltam neki. Többet nem jön hozzám, mert érti azért ő is az élezést, csakhát könnyebb volt neki engem kérni meg, azt mondta: ..biztosabban dolgozom vele, ha Imre bácsi csinálja!” Besze Imre a brigád „nesztora”, a legöregebbnek számít a kis közösségben 38 esztendejével. Segít mindenkinek — ez a legnagyobb erénye! Esztergályos mesterség az alapszakmája, de hosszú ideje már, hogy a marógéppel kötött frigyet. S ugyanúgy tisztában van a lakatos szakma fortélyaival is, mint aki már ebbe nőtt bele. —Segíteni és érteni mindenhez — mondja mosolyogva. — Ez itt nálunk aranyszabály! Hozzám is eljött a brigád segíteni, Sólymosra, mikor tavaly házat építettem. Van televíziója, „házi” könyvtára. Szereti a szép és Okos könyveket. És felesége is itt dolgozik a gyárban. I Németh István, lakatos — ellentétben földijével, Beszédei, a brigád „Benjáminja”. Ö a legfiatalabb, mindössze 23 éves. Nem sikerült találkoznom vele, ipert Pesten tartózkodott, mégis el mérem mondani, hogy sok fontos tulajdonságát ismerem, inert a bri- gádtársai őszintén „árulkod - tak” erről. — Együtt van velünk mindenben. T— Részt vesz a Kilián-tnoz- galomban. — Tavaly végezte el a nyolcadik osztályt. Most pihen, s biztos, hogy a technikumra is rászánja magát. — ő lesz a harmadik párttag a brigádban. Most kérte a tagjeJöltségét, Kiss Jóskával együtt. Ajánlója az egész brigád. 8 Kiss József Vámosgyörkiól jár be mindennap műszakba. Nyolc óra hosszat helytállni a gép mellett, s ideutazni, visz- szautazni — kimerítő. Mégis fáradhatatlanul vesz részt minden közös megmozdulásban, ott van minden politikai oktatáson, szakmai képzésen. Csendes, kevésszavú embernek ismertem meg, s tanúsítják a többiek is, hogy nincs másként: inkább a tettek, s a munka beszélnek helyette. Cselekvő ember, akiben bízni és hinni lehet, mindenkor. Tagjelölt- ségéhez saját maga töltötte ki áz ajánlólevelet — becsületes, lelkiismeretes munkájával, — Tervei? — Televíziót szeretnék venni én is, ha megkapom a nyereségrészesedést. Olvasni rengeteget, mert megrendeltem az „Arany Könyvtár” sorozatot, ami majd most jár le. És építeni ... Az építkezéshez Vá- mosgvörkre kivonul az egész brigád. 0 Vidra Ferenc, a 29 éves marós, nem tett nötlenségi fogadalmat, mégis, valahogyan e'- pártolt tőle a szerencse, tavaly ősszel is. Korábban megismerkedett egy amazonnal, Hatvanban, aztán egy napon más férfival látta, s nősülési -szándékáról letett. Éppen, mert ezek az emberek, a brigádban, szeretik a tréfát, többször ugratták Vidrát, hogy nem tudja kihasználni a szerencséjét. „Fogadjunk, hogy őszre megváltozik a helyzet!” Fogadjunk! —: állt rá a brigád. S a helyzet csak nem változott, Vidra Feri inkább megfizette az ígért öt liter bort, de meggondolatlanul nem vágott neki a házasságnak. Alapos és megfontolt ember, nem akarja elhamarkodni ezt az életre szóló döntést. Inkább csak tréfálkozzanak a többiek, ő jóízűen nevet velük. S ha jó a kedvük, könnyebben megy a munka. s — Mikor megalakult a brigád — mondja Misi János, szerszámlakatos, a kollektíva vezetője —, egyedül csak Kiss Jóskának volt meg a teljes általános iskolai végzettsége. A többiek 6—7 osztállyal rendelkeztek. Most . már mindenki'' pótolta a korábbi mulasztást. Mindenféleképp tiszteletet érdemelnek igyekezetükért az emberek. Munkájuk mellett nemcsak a korábban félretett, könyveket fogták kezükbe újra, nemcsak az általános iskola padjaiba ültek be, de részt vettek a politikai oktatásokon, a szakmai képzéseken, s a munkásakadémia előadásain is. — Valamit a magánéletünkről, a szórakozásainkról? Van ilyen is, gyakran. Bár a távolság, a szétszórtság közénk áll, megtaláljuk a módját, hogy együtt legyünk ... Tavaly nyáron kirándulást tettünk a Mátrában, Füreden. Együtt a szerszámüzemiekkel, feleségekkel. Somogyi Lg, jós, munkaügyi osztályvezető és Szabó Sándor, köszörűs állt be szakácsnak. Bográcsgulyás volt a menü. A tíz ujjúnkat is megnyaltuk utána... Az üzem legöregebb szocialista brigádja a Vörös Hajnal. A kis kollektíva tagjai össze- kovácsolódtak, nemcsak a munkában, de a. magánéletbén, a tanulásban is megállják helyüket. Selejtmentesen dolgoznak valamennyien. Nem is emlékezik senki, hogy mikor volt legutoljára selejtjük. Hogy megérdemlik-e a mostani kitüntetést? Feltétlenül! A szocialista brigád cím, jelvények és oklevelek mellett méltóbb helyre nem kerülhetne a megyei pártbizottság versenyzászlója. (p. d.) Árdrágítás, vagy — meggondolatlanság? Egy duplám volt.... — fejezi ki fizetési óhaját a távozni készülő vendég. — 3,40 .. A kapott 4 forint pedig az emberi gyarlóságon vidáman kuncogva csörren a pincér zsebében. Ezt így láttam és hallottam a gyöngyösi „Mátra- gyöngyében”. De nézzük tovább! — Fizetnék, kérem... — A (eltarcú férfi elégedett jóllakottsággal dőlt hátra, a pincér blokkján pedig gyakorlott húzásokkal sorakoznak egymás alatt a számok. — 22,50 ... — Tessék ... maradhat. — A vendég tiltó mozdulattal állítja meg a pincér aprópénzért ránduló kezét. Nem kért visz- sza a huszonöt forintból. Ennek az esetnek a „Kékes” Étteremben voltam tanúja. De ha már a Fő téren járunk. érdemes néhány percre bekukkantani a férfifodrász üzletbe is, hiszen itt van a szomszédban. A tükör előtt ülő fiatalembernek nem lehet panasza, mert haja laza hullámokba kényszerül a mester keze alatt í-s a füle mögött elegánsan simul. Egyszóval, tökéletes munka, amiéit hat forint üti a mester markát, holott mindössze négyet kéri. No, elég a példálózásból eny- nyi is, bár sorolhatnánk végnélkül azokat a munkaterületeket, ahol az emberek borravalókkal srófolják egyre feljebb az árakat, vagy a munka- díjakat. Pedig milyen elégedetten vettük tudomásul, amikor hírt kaptunk például a kávéval kapcsolatos árleszállításról, örültünk, hogy végre olcsóbban illatjuk a feketét, amely Immár napi szükségletünkké, vagy éppen a munka utáni kellemes megszokássá vált. A borravalóként elherdált fillérek, vagy forintok találnának méltóbb helyet is. Mekkora örömet okozna például, ha a munkából megtérő „papa” esténként cgy-két szelet csokival kedveskedne a családi tűzhely mellett. De a könnyelműen adományozott összegeket átszámíthatjuk ropogós perecre, vagy éppen a napi cigarettaadagunk kiegészítésére, De egyáltalán miért adnak borravalót az emberek? Hl- szén azok, akik a szórakozóhelyeken felszolgálással keile« mesebbé teszik a munka utáni szórakozásunkat, vagy tetszetősebbe varázsolják külsőnket, fáradozásukért, amely az ö munkájuk, szintén méltó fizetést kapnak. Vagy azokban, akiknek jövedelmét adományozott forintjainkkal növeljük, felvetődött-e vajon a gondolat, hogy borravalót adjanak a bányászoknak, akik a fényt és a meleget biztosítják? Pedig ezek az emberek is méltán megérdemelnék, de ha valaki próbálkozna ilyennel* hát visszautasításra találna. ' Néhány helyen rtiár találkoztam ilyen szöveggel: öntudatos dolgozó nem fogad el borravalót! Ezzel tökéletesen egyetérthetünk. De ezzel kapcsolatban szemléljük meg az érem másik oldalát is: öntudatos dolgozó nem ad borravalót! Mert — bocsánat, ha erős szót használok — nyílt korrupció az életünkben, amely apró, meg nem érdemelt előnyöket biztosíthat, ellene pedig minden erőnkkel küzdeni kell. Ha a rendeletekkel A KANCELLÁR-UTÓDLÁS csatája után — Barátságos arcot kérek!! (Endrődi István rajza) nem tudunk célhoz érni, akkor próbáljunk meg a józan értelemre apellálni. Meg keli értenünk, hogy ilyen jelenség nem létezhet a szocialista társadalomban, nem méltó hozzánk. Ne juttassunk , embereket olyan keresethez, amelyért effektive nem dolgoztak meg, és főleg azáltal ne csökkentsük saját nehéz munka árán megszerzett keresetünket. Gondolkozzunk kissé! Mekkora elégedetlenséget váltana ki, ha egy rendelettel egyik napról a másikra négy forintra emelnék eßy dupla fekete árát, vagy hat forintra a hajvágást. Lázadoznánk, pedig a jelem körülmények között önszántunkból, meggondolatlanul követünk el ehhez hasonló árdrágítást. Laczik János Pokoli füst volt a szobában. A kis fekete ventillátor bágyadtan kavarta a levegőt. A férfi idegesen járt fel-alá. Türelmetlenül gyújtott egyik cigarettáról a másikra, Feje kegyetlenül fájt. Atkozott dolog. Képtelen dolgozni. Tárcát kellene írnia a szerelemről. S nem jut semmi az eszébe. Elkínzottan mered az Íróasztalán fehérlő kézirat-papírhalomra. Nemsokára lapzárta. S csak egyetlen, sebtében odavetett gondolat árválkodott a papíron: a szerelem monstre színpadán a nő az igazi művész, a férfi csak — statiszta... Hirtelen elhatározással belevetette magát a karosszékbe. A tehetetlen ember dühével összegyűrte és a papírkosárba dobta az egyetlen írott sort is. Gúnyosan, rekedten felnevetett. Mindig azt tartotta magáról, ha valaki, hát ő ismeri a nőket. Tudja, mi a szerelem. S tessék! Nem képes arra, hogy ... Felriadt gondolataiból. Ajtaja előtt lépések kopogtak. Ha az öreg most benyit, megtudja, hogy még egy sort sem irt. Lélegzetfojtva figyelt. Még két lépés, már csak egy... Űristen! Ez idejön cs ... Élesen berrent asztalán a telefon. Kellemes, ismeretlen hői hang kereste: — Bocsánat, a zavarásért, szerkesztő úr! Valamit kérdezni szeretnék öntől... Mielőtt válaszolhatott volna, az ajtó kitárult. Szikáron, zsémbesen, orrán elmaradhatatlan, lefittyent szemüvegével az olvasó szerkesztő állt az ajtóban: — Mi van a tárcával?! Úgy tett, mintha nagyon fontos beszélgetésben volna: — Várj egy kicsit, őré gém, mindjárt viszem! Az olvasó szerkesztő ránézett az asztalon tornyosodó, széttúrt papírhalomra. Mindent tudott. Szája sarkában a két fáradt, keserű ránc mélyebb lett. Csak legalább dühöngene, ordítana: „ti visztek a sírba, gyalázatos slendriánok!” Nem, már dühöngeni sem tud. Arra is fáradt. Minden olvasó szerkesztő halálosan fáradt ember. Nap-nap után találkozik az olvasóval. S őt nem ismeri senki... Neve sohasem jelenik meg a lapban. Nincs ideje írni. Először a vágyait, az álmait törik össze benne a többiek, $ aztán lelopják arcáról a mosolyt. Kis bűntudattal nézett az öregre, amint lassan, csendesen betette maga mögött az ajtót. Az ismeretlen nő közben zavartalanul csevegett tovább: — Hallotta viár ezt a verset? Feleletre sem várva, kedves, kissé éneklő hangon sza- valani kezdett. A férfi növekvő ingerültséggel hallgatta. Elhatározta, elveszi a kedvét az ismeretlen szépléleknek. Közbevágott: — Asszonyom, ne fáradjon! A vers csapnivalóan gyenge! A nő halkan, jóízűen felkacagott: — Örülök, hogy magának is ez a véleménye. Tudja ugye, hogy ki írta? — Fogalmam sincs róla. A nő gúnyosan kuncogott: — Ilyenek a férfiak... Szégyellő magad! Ha tudni aka- . tód, ezt a verset valamikor te írtad. Nekem... — Mara, hát te... Honnan beszélsz? — A szomszédból! Itt vagyok a presszóban... * S most itt ülnek. Szemben egymással. A férfi döbbent zavarral bámult a nőre. Mara hajlékony ujiaivaJ átfogja a poharat. Finom orrcimpái csöppnyit kitágulnak, amint szürBALCZER ELEMÉR; * EGY SZÓ csöli a forró feketét. A férfi szólni, kérdezni akarna valamit. Valami semmitmondó, olcsó közhelyet, hogy megtörje a suta csendet, amely közéjük ereszkedett. Csak nézte szótlanul, elbűvölten az asszonyt. Milyen szép ez a Mara. A szeme, a különös csillogása, sejtelmes fekete tó, ma is olyan hatással van rá, mint régen. Hideg kis aranyltarika van az ujjún. Ami elválasztja őket. A férfit zavarta a karikagyűrű. Milyen ostoba dolog, hogy az emberek, mint valami ruhatári cédulát, kihívóan mutogatják: én a másé vagyok! Veled töltöm ezeket a perceket, de az éjszakáimat másnak adom... A férfi szívébe belesajgott az emlékezés. Azok az éjszakák ... A kis tacskó lány, aki meg akarta fizetni, amiért elhelyezte a kórházban a beteg, madárcsontú proliasszonyt. Az anyját. Sápadt, fázós mosollyal nyitott be hozzá a lány és... felajánlotta magát. — Ha elfogad, ha akarja, itt vagyok... Igen, az a lány szerette őt. Talán túlságosan is. Vannak férfiak, akiket nem szabad nagyon szeretni, mert a nyugalom állóvizét az unalom fakó békanyála lepi be. Ö, kislány, csak nem gondoltad komolyan, hogy egy kalandokhoz szokott hajós betér a kedvedért egy — idővel unalmassá váló — kikötőbe. Az asszony letette kezéből a poharat: — Nem is kérdezed, miért akartam találkozni veled? Tizenöt év után... A férfi alig hallotta a szavalcat. Ez a ragyogó asszony volna az a sápadt kis béka, aki valamikor az ágyába kéredz- kedett? Micsoda ostoba volt, hogy nem ismerte fel a kis, félénk őzsutában a fejedelmi nemes vadat... Mit akarhat tőle az asszony? Gyenge, kesernyés ízt érzett a torkában. Ugyan, öregem. Bizonyosan jobb állást, vagy valamelyik külföldi útról pár divatos holmit, amellyel a barátnőket pukkasztani lehet, esetleg két ingyen jegy az új darab bemutatójára a zsöllye első sorban. Vagy talán, hm... egy kis pénzzavar. Hiszen ismered a nőket. Nyersen, cinikusan rá akart ripakodni. Nos, asszonyom, ne habozzék! Tudom a leckét: a nő szerelmében mindig van üzlet, a nő üzletében soha sincs szerelem .... Valami összeszorítja a torkát. Nem tud szólni. Nem is próbálja önmaga előtt sem tagadni, szereti ezt az asszonyt. Valamit tennie kell. A gyakorlott hódító biztonságával nyúlt a nő keze után: — Tudtam, hogy eljössz, drágám. Vártalak. Ostobaságnak találom, hogy: „Csak a. töltöttkáposzta jó felmelegítve’’. Végy elő egy könyvet, amelyet évekkel ezelőtt olvastál. Mennyire más új jegyeket fedezel fel benne. A hang ugyanaz, s mégis ... valahogy más a szó. Az asszony, mintha kis áramütés érte volna, hirtelen felkapta a fejét: — Most bizonyára kinevetsz. S talán nagyon butának is tartasz. Sokat gondolkoztam, tépelödtem, amíg ma felhívtalak. Tizenöt év után. A régi, a halottnak hitt szerető jelentkezik, hogy kísértésbe vigye a férfit. Banális, mi? — Mara! Ne beszélj így! Szeretlek... Az asszony halkan nevetett. — Ügy látom, még mindig a régi elvet vallód. A nő a fülén keresztül hódítható meg.. Nem, ne szólj! Azt hiszem, igazad van... — Mara, én... — Várj! Tudod, asszony vagyok. A férjem liagyon rendes ember. Szeret engem. Van egy fiam, akit imádok. Mindenem megvan, hogy boldog, legyek. S mégis... Ti, férfiaki ezt nem értitek. Nekem az életemből valami hiányzik,.., — Kocsi? — — Nem! — Egy szép villa! Vagy — szerelem! — Nem, ne találgasd. Megmondom. Nekem egy... égi) szó hiányzik. A férfi elképedt: — Egy szó?! — Igen, egy szó... Őszinte leszel, ha kérdezek valamit? — Természetesen! — Mondd, amikor a... szeretőd lettem, elvettél volna, ha akarom?... Az asszony előrehajolt a székben. Arca egyszeriben sápadt lett. Halálosan sápadt. Nagy sötét szemei különös fényben égtek. Ujjai között észrevehetően remegett a cigaretta, amint g válaszra várt. A férfi döbbenten meredt maga elé. Azt hitte magáról, hogy ismeri a nőket, s íme! Egy nő testét sok férfi elérheti, de a leikéhez... kevesen jutnak el. — Mara! őrülten szeretlek. Mindent megbeszélünk. Feljössz hozzám egy pohár konyakra és... — Arra válaszolj, amit kérdeztem! A férfi mohón előrehajolt. Térdük az asztal alatt összeért. Rekedten tört fel belőle a szó. — Igen! A nő arcán felengedtek a vonások. Ajkai csöppnyit szétnyíltak. Elnyomta cigarettája parazsát a kis porcelán hamutartóban. Felállt. Táskájáért nyúlt. A férfi újjongani szeretett volna örömében: — Te drága, tudtam, hogy... Az asszony szemei tágra nyíltak a csodálkozástól: — Csak nem képzeled, hogy... A férjem és a gyerekem odakint vár! A férfi gépiesen kezet csókolt. Tudta, a játszmát elvesztette. Az asszony elment, örökre. Nem maradt utána más, csak egy kis parfümillat a levegőben, s pgy parányi vörös félhold az elnyomott cigarettán. A férfi úgy érezte, valami összetört benne. Mérhetetlen, tompa üresség volt a szívében, agyában. Legjobb volna most meghalni és... — Bocsánat, szerkesztő úr! Egészen kihűlt a feketéje. Felmelegítsem? Szórakozottan bólintott a pincérnek. Gondolta, betelefonál a laphoz. Beteg, képtelen dolgozni. A tárca helyére legyenek be valami mást. Mara... Hirtelen élesen az agyába villant miami. De hiszen... Lázas sietséggel kéziratpapírt kotort elő aktatáskájából. Néhány pillanatig elgondolkodva ütögette töltőtolla végével a kis, barnára pácolt asztalt. Ma jd, határozott, szálkás betűivel írni kezdte: Pokoli füst volt a szobában. A kis fekete ventillátor bágyadtan kavarta a levegőt.
