Heves Megyei Népújság, 1963. február (14. évfolyam, 27-49. szám)

1963-02-19 / 41. szám

1*63. február 19., kedd NEP018AO EMBEREK A HIDEGBEN A HŐMÉRŐ higanyszála hó­napokkal ezelőtt a nulla fok alá szaladt, s a változatosság azóta csupán annyi volt, hogy hol a szél fújt, hol köd eresz­kedett, máskor pedig hó tette elviselhetetlenebbé az időt. Előfordult persze, hogy a tél bőkezűségét bizonyítva, egy­szerre széllel, faggyal és hóval örvendeztet. Mindenesetre tény: a hőmérő higanyszáJá odafagyott, s teljesen remény­telen esetté vált vasmacskával, sőt,: emelődaruval sem le­hetett a mínuszból elmozdíta­ni. Mi, emberek, először nem akartuk komolyan venni a dol­got, s fütyültünk az időre. Ké­sőbb, amikor láttuk: makacs ellenféllel van dolgunk, moro- zusan ugyan, de felvettük az odadobott kesztyűt. Harci ria­dót fújtunk, a csata megkez­dődött. Helyzeti előnye, hogy úgy. mondjam hendikepje a télnek volt. Amikor mi észbe kaptunk, s felvonultunk a csa­tatérre, már 'a hideg állásaiba sáncolta magát, lövészárkait 30—10 centis, sőt, a hegyekben egy méteres hóval vette Körül, kilőtte szélágyűit és időnként ijesztgetésünkre összevonta a szemöldökét, 20 fokos, fagyos arccal nézett ránk. A harc kezdésénél szerzett előnyeit fokozta az a tény is, hogy mi először gyengébb fegyverzettel vonultunk fel, arról nem is beszélve, hogy a G. H-nk is egy kissé önellátás­ra szorított bennünket. Aztán, reálisan felmérve a helyzetet, számba véve az el­lenfél erejét, csapási lehetősé­geit, megkezdődött az igazi harc, most már egyenlő ellen­felek között. Átalakultunk frontkatonákká, 9 fokos hideg már nem is hideg számunkra, sa meteorológia által „bejósolt” nulla fok helyett, ha ötfokos a hideg, számunkra jz ma már kánikulát jelentett, és éppen ezért dühösek sem voltunk. EGYSZÓVAL, hetek, hóna­pok óta vívtuk a nagy csatát, s mint az már ilyenkor lenni szokott, a front minden vona­lán, a harc minden percében születnek a hősök, de szület­nek a gyávák, a megfutamo- dók, a bajtársiatlanok és a lúd- talpas alkalmatlanok is. A tél, mint egy hatalmas kéz, a kép­zeletbeli mérleg hatalmas ser­penyőjébe rakta az embere­ket, s örvendetesen „súlyos­nak” találtattunk abban. Ösz­Shakespeare-est a gyöngyösi gimnáziumban A gyöngyösi Vak Bottyán Gimnázium irodalmi klubja A világirodalom kincsesháza so­rozatának első előadását tar­totta meg szombaton, amelyen Shakespeare drámáit elemez­ték és részleteket mutattak be ezekből. Az egyes jelenetekben öc­csét/ Judit, Hajnal Ilona, Hor­váth Erzsébet, Kis Anna, Ud­varhelyi Mária, Csekő László (mint vendég), Grébecz László és Kain András léptek fel. A tartalmas összeállítás, az összekötőszöveg és a rendezés Kezes Máriát dicséri, Február 17—24 Gyümöicsiaápolásj és iaEsztogatási hót A MÉSZÖV, a megyei tanács és a Hazafias Népfront az el­múlt hónapban közösen in­tézkedést tett a házikertek és szóryánygyümöicsösök védel­mére vonatkozóan. Az intéz­kedések nyomán megyénkben növényvédelmi körzeteket hoztak létre. A földművesszö­vetkezeteken belül működő növényvédelmi brigádok eb­ben az évben fokozottan biz­tosítják a háztáji gyümölcsö­sök növényvédelmét. A kedvezőtlen időjárás- el­húzódása miatt sürgős intéz­kedéseket tesznek a gyümölcs­Hírek Szihalomró! Megtartották a zárszámadási í közgyűlést községünk két ter- | melőszövetkezetében. 1961-ben | mind a két termelőszövetkezet I a járás leggyengébben működő közös gazdaságai közé tarto­zott. Most megelégedetten vet­ték tudomásul a .tagok, hogy az egy munkaegységre jutó részesedés 30 forint 10 fillér lett. Az eredmény annak kö­szönhető, hogy a vezetők is jobban végzik munkájukat, de az emberek is megértették, a szihalmi határban terem meg a kenyerük, itt kell szorgalma­san dolgozniuk, hogy jobb legyen a megélhetés. A zár­számadás sikere biztosíték arra, hogy az idén még jobban vég­zik majd a közös munkát. ★ Választási nagygyűlést tar- ’ tött a járás képviselőjelöltje, Barta András, a füzesabonyi Petőfi Tsz elnöke, a község kultúrqttbonában. Barta elv­társ a járás és a község négy­esztendős eredményeiről be­szélt. A gyűlésen mintegy öt­százan vettek részt. , Községünkben került sor a járási szellemi vetélkedő meg­tartására. A Tisza és a Taraa menti falvak selejtezői után a legjobbak találkoztak Itt. A vetélkedő eredménye: a járás első helyezettje Kál község KISZ fiataljainak csoportja. Második helyre a káli honvéd­ség csapata került, a harmadik helyet a füzesabonyi KISZ-fia- talok szerezték meg. /.elei István Szihalom faápolási munkák megkezdé­sére. Ezért február 17-tÖl 24-ig gyümölcsfaápolási és fatiszto­gatási hetet tartanak. A közsé­gi szervekkel együttműködve megszervezik a házikertek és szórványgyümölcsösökben a téli munkálatokat. Hétfőtől kezdve gondoskod­ni kell, hogy valamennyi szór­ványgyümölcsösben elvégez­zék a hajtásokra száradt her- nyófészkek eltávolítását. Jó al­kalom nyílik a beteg, vagy szuvas, elszáradt fák kivágásá­ra is. Megyénkben közel 2 mil­lió gyümölcsfa van a háztáji kertekben, vagy szórványgyü- , mölcsösökben. Ezeknek a meg- í tisztítása, ápolása, nagy fel- ; adatot ró a községi szervekre. Szükséges tehát, hogy az el­következendő napokban a nö­vényvédelmi akcióbizottságok munkájával elérjék, hogy va­lamennyi házikertben és gyü­mölcsösben végrehajtsák a té­li faápolási munkálatokat. A földművesszövetkezetek foko­zott mértékben bekapcsolódtak ebbe a munkába és valameny- nyi községben biztosítják mind a vegyszereket, mind pedig az ápoláshoz szükséges eszközö­ket. A MÉSZÖV a földmüvesszö- vetkezeten keresztül közel egy­millió forintos beruházást biz­tosított magasnyomású háti­permetezőgépek, egyéb moto­ros permetezőgépek, valamint növényvédelmi felszerelések vásárlására. cd kömídejiiéju/. Annyi kedvem j sincs, mint a macs- \ kának, hogy clnyá­vogjam magam. Mi­ért? Mert a magyar Rádió- és Televízió közvéleménykutatást szervez, kérdezőbiz- ios-hálózatlal, s én ebben nem lehetek közreműködő. Nem lehetek azért, meri félek, hogy ha ked­vezőtlen kritikát mon­dok a rádió- és tv- műsorokról, részemre megszüntetik az ad­ást, És nem lehetek, mert látva cs hallgat­va a műsorokat csak elfogultan ítélhetnék —ez pedig nem tisztes­séges dolog. Nem ob­jektív! Nagy búsan balla­gok az utcán s szí­vemben nö a keserű­ség és a vágyakozás. Mi lenne — ötlik agyamba — ha szer­vizbe adnám a rádiót és a televíziót? Ez sok előnnyel járhat: ad 1. hónapokig kel­lene várnom, míg mind a kettőt vissza­kapom; ad 2. biztosan segítenének rajtam, hogy többé ne gyötör­jön a rádió- és a tv- ragály! Heuréka...! — kiáltok némán, mint a nyenyere indiánok. És tüstént el is hallga­tok, mert Pharay Mu­ci, az én bűbájos ba­rátnőm, a nárittyeni csiriztermelők folyói­ratának kritikusa rugdal kedélyesen bo­kámba, s fel kell emelni a lábszáramat, hogy ne erezzem a macskaköveket. — Nézd Leókám, ki­neveztek közvéle­ménynek! — hadarja, horkantásokkal ka­cagva, mint egy csecs­szopó buldózer. — Na, nézd csak!! — lobog­tatja arcom előtt a Magyar Rádió- és Tv hivatalos, pecsétes pa­pírját. Nézem a papírt és majd meghalok a fáj­dalomtól. — Apropos! — kiált fel a bűbájos nö — már el is küldtem ne­kik az első kritikákat az „Ismertetjük jövő heti műsorunkat” és a „Mi újság a Futrin­ka utcában?” című te­levíziós mesékről. Kár, hogy nem láttam, azt mondják észbontóan fantasztikus adások voltak... — Szerencsés lény vagy Mucös! — rebegtem halkan, ka­lap alá rejtve a bordák közül kiugrott szívem. Hej, milyen leönnyű is egyeseknek, milyen könnyű az ilyen Pha­ray Mucinak. Nines se rádiója, se televízi­ója s mégis minden­ről lehet saját, eredeti, Közvéleménye... (kyd)) kém tetszik az a lány. „Talán segít is tanáccsal, ha megké­rem.” Kért még egy féldecit. Magának háromcentet rendelt. Ügy érezte, eleget ivott. .— A lány nem ismerkedik. A helybeliek is próbálkoztak — szigorú arccal nézett pálin­kájára az öreg.' — Nem olyan az a lány. Tanítónő lehet, any- nyira szép. A fiúból izgatott nevetés buggyant ki. — Ha valaki szép, az csak tanítónő lehet? Vagy minden tanítónő szép? — A falunkban a tanítónő volt a legszebb. De nem állt szóba senkivel. — Az öreg igazgatta kabátját, aztán ivott. Majd a bakancsát nézte és az ajtót is, mintha várna valakit, hogy belép a füstös indóház hideg termébe. — Vénlány lett be­lőle ... — Ha bemutatnának npki, tudom, hogy kedves volna hoz­zám. A nyelvüket, kell eltalál­ni — állította a fiú; közelebb lépett az ablakhoz. Már nem látta a lányt. A hegyaljait előre tolatták, messze a peron­tól várakozott. — Az a tanítónő nagyon rá­tarti volt. Pedig szerette volna, ha kedveskedik neki valaki — az utolsó cseppig kiitta pálin­káját. — Ebben meg mi a jó? — kérdezte magától. A fiú értel­metlenül nézte a félkarú vas­utast. aki magában bölcselke- dik olyasmiről, ami nem illik hozzá. Az öreg pedig azt mond­ta még. — Ha sokat iszom, azt is elképzelhetem, hogy az a ta­nítónő egyszer nem volt fel- 1 'gós és megállt a köszöné- k mre. — Ismerte? — kérdezte a •fi<: már mindegy, tudta, a F --íjai egy perc múlva in­dul. Talán majd holnap, ha hamarabb érne a lány ... — Ismertem. Falun ismerik egymást az emberek — szo­morúnak látszott a vasutas. — Mi is jól ismertük egymást. De ő ratarti volt. — Elhívhatta volna egyszer, valahová — mondta a fiú. — Azt úgy kell csinálni. — A kocsmába? — nézett haragosan a vasutas. —Oda nem. Azt még sé tet­te volna helyesen. — Akkor? — kérdezte a vas­utas. Intett a kiszolgálónak. — Két felet. Ezt én fizetem. — A csapos bólintott és töltött. — Ott csak kocsma volt, meg kertalja. De oda nem jött vol­na, tudom. — Oda nem. én is azt hi­szem — vívódott magával a fiú. — Dehát akkor hová? — rágta a szája szélét. Így tett, ha valamiben nem talált okos tanácsot, kiutat. Látta a szo­morú vasutast, eres arcán töprengés és emlékezés ült. Nagyon messzire nyúltak vissza emlékei, úgy gondolta a fiú, mert nem is válaszolt a kérdésére. — Mindegy — sóhajtott az öreg. — Annak már közel har­minc éve... — újra csak tű­nődött, a fiú magára hagyta. Látni akarta a lányt, amint fel­száll a vonatra. Jó volt nézni azt a lányt. Kedvesnek lát­szott a szigorú zárkózottsága ellenére. És szén arca volt, ezt mindig maga elé Idézte a fiú, ha ráért arra gondolni: Ék alakú arca finom kis állban vég­ződött, homloka kicsit merészen ■magas, de azt csak «eltette, mert a sötét haj eltakarta: kis orra hegyesen előreugrott, mintha azt mondaná az arcáról, „Lám, makacsnak hiszitek, de nézzétek csak a száját..En­gedelmes, puha szája volt a lánynak, és mintha festené, élénk a színe. A hegyaljai akkor . indult a vonulat felé, ahol kanyarogva összeköti az apró, rendetlenül szétszórt falucskákat a világ­gal. Egy vas­utast látott csupán és a vi­lágító lámpa piroslott. Már a hegyek sem látszottak, lus­ta köd telepe­dett a házak­ra, a mezőkre, és abban a lus­ta ködben rin­gott még egy ideig a lámpák kellemes, hívo­gató pirossága, A vasutas már nagyon várta a fiút. Két féldecivel és azzal a kér­déssel, hogy látta-e a taní­tónőt. — Az utolsó kocsiba' száll mindig, ezt már megfi­gyeltem. Ta- (Csont Ián a kertjük végében áll meg a vonat. — Sok lesz — mondta vá­lasz helyett a fiú és az ital fe­lé intett — A hideg ellen jó kabát kell -*• s mutatta a ma­gáét. — Nem vagyok fázós — le­gyintett az öreg vasutas. Koccintottak. — Fiam is lehettél volna —i mondta a vasutas. — Gyerek nincs? A félkarú intett, hogy nincs. — Senkim sincs — tagolta a szavakat, majd megismételte még egyszer. — Nagyon rátar­ti volt... — Kicsoda? — nézett rá a fiú. Érezte, megártott neki a István illusztrációja) — . Már akadozott az öreg nyelve. Reszketve tartotta a poharat, Erősen vizsgálta a pálinka sárgás, zavaros színét. — Méreg! — mondta. — Ez rontotta el az élelem ... ö rá­tarti volt, éh meg legényke­désből ... Ezt... mindig ezt! Azt hitterh, azzal különb le­szek ... ö rátarti ... — Nagyon szerethette —• vi­gasztalóéi belekarolt az öreg­be. — A vasutas gyanakodva körbe vizsgálódott. Már csak ketten voltak a váróteremben, meg a csapos, aki az üvegeket rendezgette. • — Ez az óra — mutatta a fiúnak. — Ez húsz éve szolgál velem együtt. Nagyon pontos éra — és hirtelen felderült az arca A vöröses bőrön kékes csíkok játszadoztak, elbújtak, majd előbukkantak a ráncok árkaiban, gödreiben. — Ebben nagyon bízik a főnök úr is. — Nevetett — mert ez egy való­ban pontos óra. Pontos, mint a gazdája... A fiú nem értette a vas­utast. Azért vele nevetett, örült, hogy felderült az öreg jókedve. — Nagyon regi óra lehet — bizonygatta a fiú. — Meg pon­tos is, az biztos. Mert ilyen öreg órát már csak a pontos­ságáért tartanak. — Pszt! — intette le az öreg, 9 mutatóujját szája elé tette. — És ha egyszer nem lenne pontos? — Maga mögé nézett, nem háügatózik-e valaki. De az állomás kihalt volt, mintha pusztulásra ítélték volna, s benne a két-három ember ro­mok közt kódorgó ebeknek tűntek. — Mondjuk holnap, amikor szolgálatban vagyok! — csa­vart egyet az óra mutatóján. A nagymutató tíz percet hátrált, a kicsi alig mozdult. Pszt! — nézett a fiúra az öreg vasutas. — A fiam leszel holnap. Az­után is, ha akarod. De holnap az én fiam leszel... Érted? A fiú előtt valami derengett. — Nekem köszön az a lány... Akkor odamegyünk, és... — halkan nevetett az öreg. — A vonatok pontosan indulnak! Érted? Az óra után! Pon­tosan! A fiam vagy, hát bemu­tattak!— köhögött. Nehéz kö­högése volt az öregnek, mély­ről, talán a gyomrából szakadt fel minden görcsös rándulás. — Marianna... és a fiam! Az én fiam! — a könnye is kicsor­dult, úgy nevetett a félkarú vasutas. —- Marianna! — és összegörnyedt, mert a nevetés­sel a köhögés is ingerkedett. És a könnye is pergett. Eltette az öreg órát, aztán fel­állt. Megingott. A fiú támo­gatta. — Kapaszkodjon belém, ha már a fia lettem — mondta. — Pontosan induljanak a vonatok, fiam, az a fontos. — Segítsen annak a szeren­csétlennek .— mondta a csapcw, mert látta, hogy a vasutas ne­hezen lépked. A fiú haragosan a csaposra nézett. — Nem szerencsétlen az; a baját pedig mindenki maga tudja. Elindultak a kijárat felé, á fiú, meg a félkarú vasúim szeforrtunk, mindenki kedves és jó akar lenni, egymáshoz szolgálat- és segítőkész. Annál kirívóbb, a bajtársiatlan, „lúd- íalpas” katona magatartása! Talán kár is volna a hősök- ről beszélni, hiszen az embe­rek többsége az, a bányász is, aki a föld alól a szó igazi ér­telmében adja fel téli kenye­rünket. S az anya is az, aki ölében viszi bebugyolált pici­nyét a napközibe, s közben a kezébe, a kesztyűn át- is hideg „üt” s máj egy műszakkal a háta mögött kezdi a másodi­kat, hogy este otthon folytas­sa a harmadikat. És mindenki az, aki helytáll, aki dolgozik, aki... De hiszen ismerjük egymást, mindennap szembe­találkozunk, az újságok, a rá­dió hírt adnak róluk. S azt is tudjuk, hogy csatát nyerünk, de addig is érdemes és kell könnyítenünk egymás helyze­tén, ha mással nem, hát türe­lemmel, kedvességgel. „Meg­érdemelnek” azonban néhány szót azok is, akik a nagy em­beri kollektívának hátat for­dítva, leteszik a fegyvert. Per­sze, ez a fegyverletétel csupán vicc, de az már nem, ha az ember Füzesabonyban 50 per­cet vár kint a szabad ég alatt a miskolci gyorsra, mert senki sem közli vele, hogy mennyi a, késés és nem tudja eldönteni, érdemes-e bemenni a váróte­rembe. (Ami ugyan nem fűtött, de legalább ott nem fúj a szél!) Pedig mibe kerülne az állo­másfőnökségnek a hangosbe­mondón tájékoztatni (különö­sen hétfőn, amikor sok a Pest­re utazó) a várakozókat: „gyorsvonat x percet késik!? Semmibe! Csakhát nem ugyan­az a meleg irodábói a hidegre kinézni, mint fordítva. Azt sem közli itt a világon senki senkivel, hogy melyik az egri, melyik a debreceni vonat. Va­lamelyik nap éppen emiatt egy húszéves lány, már Füzes­abonyt: elhagyva ugrott le az egri vicinálisról, mert 6 erede­ti szándéka szerint „Debre­cenbe utazott”. BIZONY megölelte az édes anyaföldet, s a tanúk meges­küdhetnek rá, hogy ott, akkor senki sem nevetett az egyéb­ként groteszk látványon. Sze­rencse ennél nagyobb baj nem történt! Szóval, van dolog amin nem segíthetünk, s van amin igen — de még sem tesszük! Ki ké­ri számon most, hogy miért gyenge, vágy egyáltalán nincs fűtés a vonatokon, hogy késnek a gyorsok egy-két órát? Ha zú­golódnak is- a katonák, akarom mondani az emberek, ez nem mélyről jön, mert tudják,. az országos, sőt kontinentális prob­léma. De ezt egyetlen „operett­huszár” sem magyarázhatja be az embereknek, hogy azért most Becsben a tél miatt vízsze­génység van és orvosságként adagolják az ivóvizet, Egerben az esti gyors csatlakozását nem várhatja meg a busz ( a gyors késett egy órát) és emiatt so­kan, nagyon sokan 20 fokos fogcsikorgató időben gyalog vágnak Felnémetnek, mondván egyesek: Egerben semmi sincs messze. Az is csak nyáron, a stran­don, hús lombok alatt elbeszél­ve válik majd jó viccé, hogy egy házmester fellocsolta a jár­dát, mert így könnyebben megy a hóeltakarítás, s mindenről el­felejtkezett, mert vendég jött a házhoz. Éppen az ötödik ember csúszott el — a „narancshéjon”, amikor figyelmeztették öt, most nekontrázza a piros ultit, in­kább menjen járdát takarítani. Az Özd—Budapest között köz­lekedő buszon az egri állomá­son felszáll egy idős bácsi, il­letve kászálódik csupán, nehe­zen megy neki. A kalauznő egyetlen „merész” mozdulattal ^elrántja az öreget, hogy csak úgy nyekken belé. Azután min­denki előtt letolja őt, hogy így fater, úgy öregúr — az pedig elindul a kocsi belsejébe szót­lanul. De beszél a lába, amely sánta. Az egész busz ezt figye­li, a kalauznő is odanéz, s most mindenki abban reménykedik, [ hogy belátja: kár volt ilyen patáliát csapni. Nem szólt, de hát az ő lelke rajta, hogy mit érzett. Mindenesetre a busz csak öt perc múlva indult. NEM SOROLOM tovább, bár volna még. Tudom, akiket em­lítettem sem „igazi bűnösök”. Hiába, a telet nem egyformán bírják az emberek, a hideg fá- raszt, s ráfekszik az idegekre. De, nem tehetek róla, nekem mégis az az ember tetszik, aki ott a buszban felállt, és szó nél­kül átadta helyét aijnak a „fa­ternak”. Higgyék el, ez ma az ország többsége. Suha Andor pálinka. — Marianna — sóhajtott a vasutas, és megkapaszkodott a söntés szélében. — Lehet, hogy ezt is Mariannának hívják. — Lehet — hagyta rá. — Szép név. Nekem nagyon tet­szik. — A lány is szép. Figyelem, nindig az utolsó kupéba száll.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents