Heves Megyei Népújság, 1963. február (14. évfolyam, 27-49. szám)
1963-02-17 / 40. szám
A NÉPÚJ SÁGÍRODALMI melléklete i MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KŐDÉNEK KIADÁSÁBAN ÉT UJJA KÖZÉ FOGTA a fülét és úgy dörzsölgette közben nagyon furcsa grimaszt vágott. Nézte a nekihevülten magyarázkodó Szabó Sanyit, majd felemelt mutatóujjával megállította a szózuhatagot. — Ne ítélj elhamarkodottan. A mai fiatalok ... Szabó közbevágott. — Te is láthatod! Az üzemben ... — Várj! Milyen embernek ismersz te engem? — Mire jó ez a kérdés? — Felelj csak nyugodtan: milyen embernek ismersz te engem? Felelőtlen vagyok? Szoktam cirkuszt csinálni? — Nem. De... — Látod! Pedig valamikor... — elhelyezkedett a széken, sóhajtott is egyet, aminek a segítségével sok-sok évet röpült vissza a múltba és csak azután folytatta. Negyvenhat nyarán történt. Nekünk is volt csapatunk, az utcabeli gyerekeknek. Minden percet játékkal töltöttünk el, még akkor is, ha mást kellett volna csinálnunk. Háborúsdit játszottunk. Akkor még ez a levegőben is benne volt. Nagy csatákat vívtunk. Az egyik ilyen alkalommal, a harc hevében olyan szerencsétlenül fogtam meg és gyűrtem le Fehér Jóskát, hogy annak eltört a karja, ö ordítani kezdett, én pedig nem akartam hinni neki. Vártam, hogy elröhögje magát: csak játékból csinálta. Béres Jancsi volt a legjobb barátom. Amikor Fehér Jóska csak nem akart felállni a földről, és ordított tovább a karját szorongatva, a fülembe súgta Jancsi: — Fussunk! Ebből nagy baj lesz. Futottunk. A kertek alatt, ki a mezőre. A Tisza-gát felé. Ott a Cserjésben minden helyet jól ismertünk. Nagyszerűen el lehetett bújni. A bokor alján lapultunk órákig, fülelve, hogy jön-e utánunk valaki. Nagyon féltem. Nyelni sem tudtam, úgy kiszáradt a szám. Mi lesz? Csak az járt a fejemben, hogy rendőrök jönnek értünk. Engem is, Jancsit is börtönbe dugnak. A hideg, nyirkos cellát is magam elé képzeltem. Még a patkányokat sem hagytam ki belőle. Kivert a verejték és a lábam úgy rángatódzott, mintha a nyavalya törne ki. A ZTÄN' JÖTT AZ ESTE, s nem történt semmi. A fekvéstől már meggémbe- redtünk. A megnyúlt árnyékok még ijesztőbbek voltak, mint az éles napsütésben kirajzolódott tárgyak. Minden fa mögött lapuló embert sejtettem. Minden bokor mögött izzó szempárt. Üldöznek. El akarnak fogni. Bebör- tönöznékr Csak ez járt az eszemben. Éhes vagyok — nyöszörgött mellettem Jancsi. — Hallgass! — kiáltottam rá, mintha attól kellett volna tartanom, hogy az üldözőink meghallhatják Jancsi panaszát. És hirtelen az éri gyomromba is maró fájdalom hasított bele. Kegyetlen éhséget éreztem. Ha rriost nem tudok azonnal befalni valamit, ordítanom kell. De mit? Dinnye! Nincs más, dinnyét lopunk. Az édes is, laktat is, víz sem kell utána. Vérpiros bélű, harsogó húsú, leveses diny- nye képe jelent meg előttem. Felugrottam. — Várj meg itt. Mindjárt jövök. Te csak figyelj! Két dinnyével tértem vissza. A másodiknak a fele megmaradt. Azt már nem tudtuk megenni. Amíg tartott a dinnyéből, nem volt semmi baj. Minden idegszálunkkal az evésre ügyeltünk. Haraptuk, szívtuk, szürcsöltük, harsogtattuk a dinnyét. Magostól, mindenestül ettük. Egyik falás a másikat érte. Aztán magunk elé bámultunk. Az égen már a csillagok őrlámpái pislogtak. — Almos vagyok — mondta csendesen < Jancsi. Milyen jó volna otthon a meleg ágyba bebújni! De nem lehet, mert a rendőrök várnak. Mindennek az a nyápic Fehér Jóska az oka, állapítottam meg. Ha nem törik el a karja, most nem lenne semmi. Most otthon alhatnák. Nagyon dühös lettem Fehér Jóskára, és elhatároztam, hogy megverem, mihelyt rendbe jön a karja. — Aludjunk — jelentettem ki bölcsen. Én már oldalra is dőltem, a kezem a fejem alá tettem, és behunytam a szemem. — Tüzet kellene gyújtani — szólt ismét Jancsi. — Nem lehet. Meglátnák. Fázok — és összerázkódott. — Bújj ide, mellém. • — De holnap rakunk tüzet. Tudok egy tá- ' nyéraknát. Azt is felrobbantjuk. Most már mindegy úgyis. Most már mindegy, ismételtem magamban. A börtön így is, úgy is ránk vár. Legalább robbantsunk egyet. r GESZ ÉJJEL MAJD MEGFAGYTUNK. ■*-' Alig aludtunk valamit. Én szidtam Jancsit, hogy ne nyögjön és ne forgolódjon annyit, mert nem tudok tőle aludni. De ahogy világosodni kezdett az ég alja, már talpon voltunk. A tegnapi fél dinnyét arrébb rúgta Jancsi, ezzel mintegy jelezve, hogy nincs hozzá gusztusa. De reggelire újból csak dinnyét ettünk. Aztán megkerestük a tányéraknát. Az egyik öreg, görcsös fűzfa odvábán lapult. — Miért nem mondtad eddig? — förmed- tem rá Jancsira, amikor előhúzta a rozsdás fémkorongot. — Nem mertem. — Hogy robbantjuk fel? — Tüzet kellene rakni és úgy. G. MOLNÁR FERENC: Tányérakna és pofon — Tüzet! Mivel gyújtjuk meg a tüzet? — Gyufával. . A fejére ütöttem. Én voltam az erősebb és én törtem el a Fehér Jóska karját, tehát nekem erre is jogom volt. — Tudod mit? Hazamegyünk, lopunk gyufát, kenyeret meg szalonnát, és megverjük Jóska bátyját is. Ha már Jóskát nem lehet most. A tervünket maradéktalanul végrehajtottuk. Nem volt nehéz dolgunk. Szomszédok voltunk Jancsiékkal. A kertben lapultunk addig, amíg mindenki ki nem ment a határba. Előbb hozzájuk mentünk be, aztán hozzánk. Majd elindultunk Szabó Jóskáék háza felé. Talán a lelkiismereí húzott arra. Jóska bátyját az iskola előtt kaptuk el. — Ha ordítasz, agyonverünk — álltam eléje nagyon komor ábrázattal. — Ne bántsatok! — könyörgött és úgy remegett, hogy elment a kedvem a verekedés- tó!. — Gyáva! A lába elé köptem, a porba és sarkon fordultam. Egy szót sem szóltunk egész úton. Lehajtott fejjel ballagtunk, és rúgtuk a port. A tüzet nem volt nehéz megrakni. A galy- lyak alá elhelyeztük a 'rozsdás tányéraknát és messzire futottunk. Gödröt kerestünk, abba bújtunk bele. Kidülledt szemmel figyeltük a tüzet. A rettenetes robbanás már megszületett bennem, már éreztem a föld rázkódását is, de a percek csak múltak kínos lassúsággal és nem történt semmi. A gallyak is ellobbantak. — Rossz az akna — löktem a szót Jancsi felé. —Biztosan. — Már nem lángol a gally sem.- ^V>/NAAAAAAAA/\AAA/VVNAAAAA/VSAAAAAAAAAAAAAAAA/\A/VAAAAAAAAAAAA/SA/VVVNA/\/'^vA/SAAAAAAAA/VS/V\AAAAAAAAAAAAyNA>* HARGITAI ISTVÄN: FARKAS ANDRÄS: A Gellért téren i ■ A levegő rezgése ugyanaz A híd karfáin éppúgy könyökölnek Lányok, fiúk, s tompán felvillan az Őszi lejtő s fád mind tündökölnek... Ügy, mint húsz évvel ezelőtt, s a lépcsők A Dunáig is éppúgy lejtenek le — S én keresem a szobrászt, ki a vésőt Vetette homlokomra és szememre... S mai szobrom kiformálta anélkül, Hogy kértem —, vagy fizettem volna érte —* S a festőt kutatom, aki a Térbül Arányaim hivatlanul ‘kimérte. — Ködös Nap hull le szent Gellért hegyérül,- Várok — kezemben egy telefon érme ÉBLI KATALIN: OROK VÁLTOZÁS Szögletes formák, emeletek, ág-bogas anyagok, növekedjetek, az örök változás bontsa rügyeit, a lélek évszakai egymást kergetik, áradnak, apadnak a remény-tengerek, a várakozás bennünk homokként pereg, lerakódik rétegesen a bizalom, sorsokat őröl az idő, mint búzát a malom, , én is elindulok a tűz nádasában, izzó percekre tapos a lábam, gyúlékony levegőt lélegzem be, forró fény-folyó ömlik életembe, a szelek felvonják vitorlájukat, szabad mezőkre futnak az utak, arany por leng, s a ragyogás lassan szemembe rajzolódik, hogy mindig láthassam. mert a világ így érzékelhető, mint egy kék völgy, vagy fehér hegytető, mint a hullámzásból kinőtt szigetek: köréjük trópust, vagy jéghegyet képzelek, de bármily vonalak vésődnek sorsomba, vihar után fény nő, mint millió gomba, s ez a folyton visszatérő ritmus, forma, lényeg, amitől szétpattan . minden közöny-kéreg. KATONA JUDIT: ÉN ISMEREM Én ismerem. Az országúton vándor. Alvadt sárral marasztja a föld. Apró sereg várja a tanyákról, tekintetek nyitnak ki szavából s a szélben tegnap arca összetört. Az állomáshoz akácos kíséri a ha lekésett vonata messze jár holnapját egy falunak ígéri: én békességről hajlottam beszélni. Köszöntsd, mikor látod s szeresd? Tanm Szürke szemében a huncut Gondolatok raja bujkál, Bíboros orra kajánul Rávigyorog a világra. Ajkai közt a kujonság, Gyöngyöz a bor meg a jókedv Végig a ritka szakállon. Dús haja szép koronáján Fürtöket érlel a szőlő. Homloka ráncol: öreg már... i Karja a huncutan-édes • Lányka nyakára fonódik, Jobb keze dönti a kelyhet Szája fele, odaadja Párja kezébe, hogy inna, Mámoros-édes az izzás, Mert a kujon s kicsikéje Issza a bort buja szájjal, Csattog a csók meg a játék. Senkise tudja, mi jön még... i Kecske mekeg, meg is ugrik, Részeg az este, a gazda, Szíve szakad meg a józan, Ostoba-balga világnak, És a hegyek viszonozzák Nagy poharak fecsegését, És a borok színesítik Karcsú leány kacagását* És menekül el az éjfél, Hajnalig is fut az álom... FORGÁCS KÁROLY: Fagyszabadság Égre ásítanak a falak, a Kaiser-bikk félbenmaradt mozdulattal tanácstalanul áll a tégla-hegy között, lánckarja bénán lóg le és horogja hóbakötve várja, hogy megmarkolja a vasbeton gerendát, és két fal között építsen hidat. Egy ajtónyílás — mint kitátott száj, ha nyújtja nyelvét — főidig engedi a transzportőr széles gumiszalagját. Mint fellobbanó macskaszem az éjben, a pince ablakán villan ki rám a kokszkályha piros parazsa. Kék nyugalom gördülő gömbjei gurulnak fenn és lenn az udvaron, s nem törnek össze akkor sem, ha jön a vagyonőr és tüzet igazít... A földszintet már fal fogja körül, az emelet homlokfalai lépcsős oromként jelzik: hol lesz a határ a világ és a csend fészke között.- A lépcsőkön fönt most megáll a szél, a Celsius ólmos lépteivel megindul fölfelé. Lábanyomát fehér pihék: kavargó lepkehad fedi be. Lassan, lassan megtelik a malterosláda és meg a fándlí, a villanyoszlop félrebillenő hősapkát húz fejére, és messzire néz alóla: merre' jár a malteroslányok csicsergő serege, hol fütyörész a téglát illesztő kőműves, a malterkevcrő meszes keze vajon lány, vagy fiú borzas haját simogatja-e otthon, jóllakott kályha — meleget sugárzó — szomszédságában? Nem köt a beton, a munka marka lágy tenyérré ernyedt a fagyban, s messze engedte a lengő állványok, pallók víg zsonglőrjeit. A csend fekete fedele alatt csikorgó fagy szökött be a falak közé és ott ül tort most. És amíg fel nem csattan a piros kacagás a lányok ajkán és a kalapács nem cseng a téglán: mint gazda parancsol. — Csak parázs maradt — állapította meg ietörten és csalódottan. Jancsi. Felálltam. Visszanéztem a gödörből fülelő barátomra. — Megnézem. Ö is felállt. Nyújtotta a mozdulatait, mintha félne. Néztem és vártam. Jancsi visszanézett. Olyan volt az arca, mint a túlkelt tészta: megnyúlt. Megindultunk. Éh a tüzet néztem. Dühösen és elkeseredetten. Aztán a robbanás úgy fül- tövön vágott, hogy ijedtemben fenékre ültem. Jancsi a füléhez kapott. Sápadt volt, mint a nullás liszt. — A fene egye meg! — álltam fel, de a hangomat még magam is alig értettem. Mintha dugó lett volna a fülemben. A robbanást mégis elszalasztottuk, az dühített. Csak a gödröt találtuk, az akna helyén. Elkeseredésünkben leültünk enni. A szalonna és a kenyér felséges volt. Kárpótolt az aknáért. És ezzel is telt az idő. Mert kezdtük unni a dolgot. Nem volt mit csinálnunk. — Fürödjünk meg — adta az öletet Jancsi. Elfogadtam, bár nem volt veszélytelen a vállalkozás. Ha lemegyünk a vízhez, elkészülhetünk arra, hogy találkozunk valakivel a faluból. Akkor pedig nekünk végünk van. Mindegy, még így is jobb a fürdés, mint a semmittevés. A VÍZ ELÉG MELEG VOLT. Tele hassal vígan lubickoltunk. Jancsi jókedvében még azt a merészséget is megkockáztatta, hogy lenyomott a víz alá. Nem adtam visz- sza neki, de úgy néztem rá a vizet prüszkölve, hogy rögtön arrább úszott. Aztán felordított. — Rendőrök! Kinyújtott karja irányában, a töltésen csakugyan megláttam a rendőröket. Értünk jönnek! A robbanás! Az hozta ide őket. Kellett nekem erre a hülye Jancsira hallgatnom! No,, majd adok neki! Szinte fuldokolva értünk partot. Aztán felkaptuk a ruhánkat, és usgyi! Egyenesen a falu felé. Csak haza, minél előbb haza! Otthon már biztonságban leszünk. Erre gondoltam. Hogy miért, nem tudom. De a szerencsétlenség soha nem jár magában. A falu szélén apám jött velünk szemben. Egyszerre kiszállt belőlem minden bátorság. Mit kapok én tőle, ha a karjai közé futok! Mit csinálják? Fel a fára! Az egyetlen akácfa volt a környéken. Nem messze a falu utolsó házától. Jancsi csak azt látta, hogy a fára*igyekszem, apám meg ott jön, velünk szemben, nem kérdezett tehát semmit, hanem kapaszkodott utánam. Apám nem gyorsította meg a járását, csafis nézett bennünket valami könyörtelen nyugalommal. — Gyertek lei — állt meg a fa alatt. — Megver. Erre nem mondhatott semmit Csak később ismételte meg a parancsot — Gyertek le, ha mondom! Erre már én nem mondhattam semmit, Nem mozdultam. — Mi lesz most? — súgta ijedten Jancsi. Csak a vállamat rántottam meg. Honnal? tudjam, hogy mi lesz? Ha lemegyünk, apám nagyon megver. Ez volt az egyetlen bizonyosság. Csak erre gondoltam, és semmi mással nem törődtem. Tehát nem megyek le, határoztam el. De másként történt. Gyerekek mindig mászkálnak a kertek alatt ilyen időben. Az egyiket oda szólította apám, és ráparancsolt, hogy hozzon fejszét. — Kivágja a fát! — villant rám Jancsi szeme. Még közönség is akadt a furcsa eseményhez. Híre ment gyorsan a favágás szándékának. A szélső házakból a felnőttek is kijöttek a csodára. Nem hogy nem láttak még ilyet, de nem is hallottak róla, hogy egy apa a tulajdon gyermeke alól vágja ki a fát. A FEJSZE FOKA HIDEGEN VILLANT ** a fényben. Hidegen és kérlelhetetlenül. A fa remegett. En is remegtem. Azt hittem, hogy apám végül eláll a szándékától, de erre hiába vártam. A fa törzséből sárga forgácsok röppentek fel. Bennem pedig egyre erősödött a félelem. Minden fejszecsapás olyan volt, mintha a koporsómon dobbant volna a kalapács. Nem bírtam tovább. Lecsúsztam. A tömeg felhördült, amikor a fenekemre huppantam. Apám felegyenesedett, megtörölte a homlokát, megfogta a kezem és elindult. Otthon anyám az udvaron volt, amikor bevonultunk. Rám nézett előbb, aztán az apámra. Nagyon csendesen szólt. — Vigyázz rá. Apám bevitt a konyhába. A kulcsot ráfordította, és elővette a légycsapót, amelynek vékony, hajlékony nádból volt a nyele. Meg- dermedten néztem minden mozdulatát. A pálca szinte sírva hasította a levegőt. A meztelen lábamon csattant. Akkorákat ugrottam, hogy megdönthettem volna a magasugrás világcsúcsát. Csak az első ütések fájtak kegyetlenül, a többinél már megszokásból ordítottam, mintha nyúztak volna. Es esküvel fogadtam meg magamban, hogy Fehér Jóskát agyonütöm, mihelyt elkapom valahol. Mondanom sem kell, hogy Jóskához soha egy ujjal sem nyúltam többet. Hát: így történt. Akkor még én is fiatal voltam. Kamasz.
