Heves Megyei Népújság, 1963. február (14. évfolyam, 27-49. szám)

1963-02-10 / 34. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE------------A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN PA TAKI' DEZSŐ: KOM üVE Beburkolózik takarójába és hallgat. Szív­ja a cigarettáját. Kopasz fejével, ráncos-ba- lázdált arcával olyan, mint egy indián törzs- tönök. Odakint már megsűrűsödött az este, villanyfények hunyorognak. Mélyen tüdőre iélegzi a füstöt, s éktelen köhögés rázza a testét. — Ne bagózz annyit. Tatus! — Tatus az öreganyád! ... Engem te csak Panek úrnak szólíthatsz — torkolja le a fia­talabb hangút dühösen, s közben arra gondol, Zsugán ilyenkor már itthon szokott lenni. Hol maradhat? Reggel szedik a betyárbútort és... ávesz! Itthagyják ezt a falut. Már össze is csomagolt mindent, ott áll a kopott, zöld ka­tonaláda a szoba sarkában. Azt szokta magá­val vinni mindenhová. Rengeteg cucc fér el benne. Még a szerszámok is, kalapács, cols­tok, plajbász, függőző. — Te, Jákó, hol kujtorog amaz...? — kérdezi. — Biztosan búcsúzkodik. Ritától. — Hosszan csinálja! — Nem értesz te már az ilyesmihez! Vi­gyázni kell arra is, nehogy levizeld a térde­det — kuncog Jákó. Hát tessék, kimondottan „haver” ezzel a taknyossal, s olyan dolgokat enged meg magának, ami igazán nem' illik az ő ötven esztendejéhez. — Olcsó ringyó! Az meg teljesen oda van érte... — Szereti, nem érted?! — Szereti...! Hát másutt nem talál ugyan- ilyet? Van belőlük, mint a szemétből. — Hülyeséget beszélsz, Tatus! — Ringyó, ha mondom! Minden nő rin­gyó... — Neked talán nem volt anyád se, mi? Én ... rendes nőnek tartom a Ritát. Panek felül az ágyon. — Rendes nő? Gyereke van, és férje!? — Mit tudod te. mért van így. — Te se tartottad neki a bunzenlámpát! Kintről lépések kopogása hallatszik. A csendben és a sötétben csak Panek cigaret­tájának parazsa villog. — Még nem alusztok? — kérdi Zsugán. — Idegesek vagytok, mi? — Jákó szemtelenkedik megint, ahogy szokta — mondja csendesen az öreg, végig­nyújtózkodva ágyán. — Beszéltetek az elnökkel? Csend. Csak a cigaretta parázslik. — Nekem azt mondta, idejön ma este — folytatja mondókáját Zsugán. — Még mindig nem adta fel a reményt, hogy maradunk. Iz­gatott, mint akárcsak Rita, hogy elmegyünk. Jákó idétlenül röhög. — ,,. .. Kérem, mi nem maradhatunk!” — mondom neki. Erre ő: „De hát, Panek úr megígérte...” Jákó megintcsak röhög/ — Tatus jól átrázta!! ★ Valahol a közelben kutya csahol. — Aludjatok már! — mocorog Zsugán. — Majd reggel vitatkozzatok. Panek nem hagyja magát, — Hát, ellenségetek vagyok én? Hiszen csak jót akarok ... Mindig városi ember vol­tam. Most meg álljak be a téeszbe, alakítsak építő brigádot? Nem vagyok . én tollas ma­dár, akit kendermaggal csalogatni lehet! Pa- rasztkőművest akartok belőlem, hogy röhög­jenek rajtam? — Mért röhögnének! — Jákó, te mafla, hát disznóólakat, istál­lót akarsz építeni, azok meg, bent a város­ban toronyházakat húznak fel! — Ott se keresel többet, mint itt. Ott is, | itt is dplgozni kell. — Hülyeség, ha mondom. — Azért csak megpróbálhatnánk. Mond­juk, szerződést kötnénk egy évre — szól köz­be Zsugán is — aztán, ha végképp nem ízlik itt, elmegyünk. — De hát a város .. . értsétek már meg! — Nincs neked abban a városban se ku­tyád, se macskád, senkid. Csak mi vagyunk neked, te mondtad .. . — Mondtam, mondtam! ★ Panek nem akart az utolsó éjjel haragot. Igazán majd csak akkor lélegezhet fel, gon­dolta, ha már a városba értek. Zsugán meg Jákó még könnyen meggondolhat jak és le­mondanak a távozásról. Könnyen, hiszen ők falusiak és most már nemcsak a régi, gyermek­kori emlékek megtáltosodott lovai, de más is visszatarthatja akaratukat. — Tatus, te elvennél egy zabigyerekest? kérdezi Zsugán nyugtalankodva. — Hányszor megmondtam már. Miért kérded annyiszor?! — Mert érdekel,.. Sokszor megkérdezte Zsugán Panekot, hogy fiatalabb korában választott volna-e ma- ' gának elvált vagy özvegy asszonyt. Panek tud­ta, mire megy a játék, s mindig mindenre» nemet mondott. Nem akart elválni egyik fiú­tól sem, hogy egyedül érezze magát. A falusi élet meg nehéz, és elüt az eddigi életétől. Panek féltette Zsugán! Rita miatt még meggondolja magát és tapodtat se tesz innét. Akkor meg rábeszéli Jákót is, hogy ma­radjon. — Mit gondolsz, apjának tisztelne engem az a gyerek? A Rita gyereke. . . — Kérdésnek is ostoba az ilyen képzelgés. — Csak bosszúságot okozna kettőnk kö- \ zott az a gyerek. — Az fix! Az fix, öregem! — dörmögi 1 Panek, úgy, hogy semmi érv ne maradjon ki! ebből a „fix”-ből, semmi érv, ami Rita ellen' szól. ★ Jákó már mélyen alszik. Még hortyog is. ( Zsugán lekel az ágyáról és oldalba böködi, forduljon féloldalt. — Rita... — mondja, mintha csak ma-1 gának emlegetné hangosan az asszony nevét, | s nem akarja, hogy ne gondoljon rá. — Haj elvált asszony lenne, rögtön elvenném.. Csak a gyerek. Panek mérges. Új cigarettára gyújt és j füstöl. A sötétben is látni a füst szürkéi gomolygását, ahogy szájából messzim fújja. — Emlékszel, mindig ott settenkedett kö-J riilöttem az a kölyök, nem akart tágítani, j Tanítsam meg vakolni, mindig azért zsení- rozott. Meg hogy csak a colstokot adjam) oda egy kicsit. Érdeklődött, zaklatott foly- j ton... Érdekes, komoly tekintete volt. MintJ egy felnőttnek. — Szédíteni akart, azért tette! — Mit? — Idomított figyelmesség volt az, el-j hiheted. — Nem értelek. — Nem értesz, nem értesz! Hát be volt j tanítva az a gyerek, nna ... — Nem hiszem ... Panek véget akar vetni a témának, másraj tereli a szót: — Együtt van minden holmid? Zsugán nem hagyja magát zavartatni aj hangos töprengésben: — Csak az a gyerek.. . csak ő ne lenne. < Mikor a művelődési házat vakoltuk belülről, öten-hatan, idevalósiak, ingyen erővel azj udvart egyengették. Az a gyerek odasündör- í gött közéjük. Azok meg: ..Megúntad a papát,! vagy ő ún téged? Eredj csak, hívd ide ma- I mucikát, őt nem úrija a bácsi...!” Térdüketj verdesték az öklükkel és úgy röhögtek. — Na, ugye? — Ha nincs az a nyugodt természetemé valamelyiküket belekevertem volna a mal-j terba... Zsugán elhallgat, aztán egyszerre mar- Jj kába szorítja kedvét a harag: — Hallod, hogy hortyog ez a hólyag? —! indul megint Jákó ágya felé. — Micsoda { fakir közömbösség! ★ Alig aludtak valamit az éjszakából, de! már itt van a falusi reggel. Megszokott zajá-j val, lármáival. Hamar felöltöznek, de csakj annyira, hogy a patak vize ne ártson a I toalettüknek. Ott mosakodnak félmeztelenül.) felgyűrt nadrágszárral. Pocskolják a vizet, j egymás arcába, hátára dobnak egy-egy ma- f rékkal. P.anek megvizezi kopasz fejét is, szá-í razra dörzsöli a durva, háziszövésű törülkö-j zővel, s úgy húzza rá a svájcit, s ott szapo- rázza a két nyakigláb között lépéseit a kocs-j ma felé. Olyannak érzi a száját, mintha egy J egész trafikot rágott volna össze. Ezt a kel-1 lemetlen ízt le kell öblíteni. Megaztán, ez aj kocsma megtévesztés is: hadd higgyék csak, hogy ma még nem készülnek elmenni) a faluból. Jólesik az erős ital. — Látjátok, ha akkor elmegyünk innen,) amikor a többiek — mondja Panek. — Mi 1 meg ráhúztunk egy-két üres napot, a szabad- j Ságból, hogy Zsugánnak kedve teljék... Lenyeli a szót, s nem akarja kimondani an-J nak a nőnek a nevét. ★ Az emberek kimentek a földekre. Kezükbe fogják a cókmókot, s indulnak hát. Úgy settenkednek, mint a tolvajok. Elöl Jákó, utána Panek, s mögötte Zsugán. Visz- sza-visszanézeget. Panek lódít rajta egyet, s ő marad hátra, nehogy meggondolhassa magát Zsugán, Rita miatt. — Jó reggelt! — köszön rájuk egy idős asszony. — ;.. reggelt — mormogják, s nem is akarnak a köszönőre nézni. — Hát itthagynak bennünket mégis? — Itt... Már a faluszéli házak maradoznak mö­göttük. Panek is hátra-hátratekinget. Nem! akar hinni a szemének: az a szöszke fiú ott, a kerítés mellett, Rita gyereke. Három ilyen unokája is lehetne, ha megnősül idejében. Lehetne? Hiszen ő is megpróbálta a házas­élete! De neki sosem lett volna ilyen uno­kája. Az orvos is megmondta... És ha Zsu­gánnak is azt mondja majd egy orvos? Ha ennek a fiúnak se lehet saját gyereke?! — Hű, a jó szentségit! — káromkodja el magát Jákó. — A pénzünk meg a házban maradt... a párnák alatt. Ugye, Tatus, a te' pénzed is ottmaradt? — „Milyen hülye hazugság!” — gondolja dühösen Panek, s megtapogatja a belső zse­bé! A vaskos briftasni, igazolványokkal, pénzzel, ott búvik a helyén. Jákó szomorúan néz rá. — Az én pénzem tényleg ott maradt! —j mondja Panek, s kezében a kopott, zöld ka­tonaládával megindul, befelé a faluba. A szöszke fiúcska ott áll a kerítés mellett. Tétován és értetlenül bámulja őket, szemé­ben tágranyílt kékség. Aztán egyszerre fu­tásnak ered. Rohan a házak között és úgy kiabálja vékonyka hangján: — Visszajöttek a kőművesek!?! Szilágyi Elek: Portré ANTALFY ISTVÁN: CRESCENDO Emlékezés egy régi nyárra Zsáknyi nehéz nyár, üszkös órák, izzó szemét és agyvelő, egymás verejtékét letörlő szeretet — és vágyott jövő, vagonnyi bánat, keserűség, égig sikoltó fájdalom, megtermékenyült nyárban őrlő éhség az országutakon, szikkadt folyók, pióca-éjek, és meghalt emberré-levés, (a rossz sok volt, nyomor és átok . .. • s étel, örörú, vágy oly kevés ...!) Éjek rivalgó sóhajában nem volt, ki nem sírta: Elég! és válaszul — vigasztalásképp megnyílott felettünk az ég. POLNER ZOLTÄN: Egy falusi könyvtárban Leverik a sarat kint. Belépnek Arcukba csap a fény. Száll a kézfogások s jóestéknek nyílt melege felém. Ilyenkor pénteken, négytől hétig a könyvtár nyitva van. Kicsi a falu, de ma azért itt mégis mindannyian, akik olvasói, megfordulnak. Hozzák és viszik a könyveket s valami szépet, újat keresnek tétova kézzel a meghitt otthoni csendbe Lesem a kezeket, nehézkes, bütykös ujjak s a lenge öröm, emlékezet könyörtelenül szívemre támad Már ők olvasnak, ok: zsellérei a szomorúságnak, akik azelőtt kormos petróleum lámpák mellett törten pihentek el. Akik élni is elfelejtettek egykor, olyan teher dőlt rájuk. Most lázasan kutatnak mind a betű után, hogy osztozzanak végre szavaknak szépséges igazán. Némán állok, könnyeidig meghatva s nézem e vértelen honfoglalást, amit köztünk tart ma országos értelem. FARKAS ANDRÄS versei: e m lék Erdő könyvét a fény kinyitja, Sok fája, bokra és csalitja Csak félig tudja és gyanítja, Hogy most tudódik ki a titka. Nem én nyitom ki ezt a könyvet, Nekem olvasni-látni könnyebb, Nem is tudom, kinek köszönjek, Erdőnek-e, a fényözönnek? Madár dalol most egyre, folyvást, Ó, vallomás ez és mosolygás, Ezer szemérmes szava víg, Megérint engem, megjavít, Mire a két szemem lehunynám, A lélek jó izgalma hull rám. A földdel egyszer... A földdel egyszer bölcsen elvegyülünk, Es annyi forgás, szenvedély után, Lemállik rólunk húsunk és ruhánk, Hosszú erényünk és csipetnyi bűnünk. Bújunk a rögön át, mint az ujj a gyűrűn, Gyom lesz belőlünk, a virág nyomán, Virulunk késve, fonnyadunk korán, Mert mindig sorsunk, hogy feledve tűrünk. Dé, emberek, a pajkos földfeletti Világot nem fogjuk elfeledni, A nap majd fénylik, mint hunyó szemünk. A felhők majd mókáznak az egekkel, Ahogy mi vártunk józanodva reggelt, Mikor derűs éj álmodott velünk. ÉBLI KATALIN: ^(leijeid Megtelnek az utcák medrei, — gyárszirénaként bődül fel a reggel; az utca most egy kicsit az enyém is együtt áramlók a vonuló sereggel. A félálomban nyújtózó járdákon tűsarkú cipők és bakancsok kopognak; utcaseprők takarítják nyomát r. városon átvonult csillagoknak. .... Kirakatok s ablakok figyelik a száz vérkörben keringő forgalmat: az emberek a fény nyomába lépni reggelente egyszerre akarnak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents