Heves Megyei Népújság, 1963. február (14. évfolyam, 27-49. szám)
1963-02-24 / 46. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE < MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÍZ IRODALMI KORÉNEK KlíDÍSÍBAN NAGY SÁNDOR: NEMZEDÉKEK ÉS ALKOTÁSOK Néhány szó a fiatal költők nemzedék-vitájáról 1QÚ i január 25-én és L7Ul'‘ 26-án Pécsett a fiatal költők országos tanácskozást tartottak, ahol olyan kérdések kerültek előtérbe, amelyek irodalmi életünkben hirtelen fellobbanó vitákhoz szolgáltatták az éltető levegőt. A konferencia befejezése után már többen foglalkoztak a vitatott kérdésekkel az Élet és Irodalom legutóbbi számaiban, és lassan kikristályosodnak azok a vélemények, amelyek féltő szeretettel bábáskodnak szocialista irodalmunk egysége felett. Az alábbiakban szeretnénk néhány szót hozzáfűzni a pécsi találkozón elhangzottakhoz. E rövid cikkben nem léphetünk fel azzal az igénnyel, hogy beszámoljunk valamennyi hozzászólás igazságáról vagy tévedéséről, csak azokat az alapvető kérdéseket érintjük, amelyek töb- bé-kevésbé összefoglalják a vitában elhangzott vélemény- különbségeket. Az Élet és Irodalom 1963. január 19-i számában a E'iatal írók Munkaközösségének vezetősége egy nyilatkozatot tett közzé, amelyet azzal a szándékkal fogalmaztak meg, hogy előkészítsék a pécsi találkozó sikerét, hogy biztosítsák a fiatal prózaíróik lillafüredi tanácskozása után Pécsett „az elvek további tisztázását és a problémák gyakorlati megoldását”. A nyilatkozatban olvashatjuk: „A ránk váró feladatokat azért sem tudjuk még olyan ütemben megvalósítani, mint amennyire szeretnénk, s mint amennyire irodalmunk fejlődése követeli tőlünk, mert törekvéseinknek, véleményeinknek nem tudtunk egységes és átütő erejű hangot adni — nem tudtunk eddig szervezett nemzedékké toborozódni”. A nyilatkozat megvádolta néhány fiatal költőnket, hogy forradalmiságuk öncélúvá vált, frázisokkal telített, megálltak a fejlődésben, — és lényegében nem szolgálják a szocialista irodalom előrehaladását. A legújabban jelentkező fiatalokat pedig rosszindulatú értetlenség (merev és szűk közlési lehetőségek, a kritikában jelentkező eszmei bizonytalanság, kispolgári liberalizmus és burkolt dogmátizmus, stb.) akadályozza meg abban, hogy, új, szocialista igényű művekkel kiszorítsák irodalmunkból „a már-már túlburjánzó, népünk alakuló szocialista tudatát megfertőző, romboló, az új erkölcs és ízlés fejlődését gátló, iparszerűen termelt álszocialista giccset, szemetet”, Ezért — mondja tovább a nyilatkozat — „elvész a fiatalok hangja, vagy legalábbis a nemzedék saját jellege és koncepciója nem tud kibontakozni”. A pécsi találkozó ilyen beköszöntője azt eredményezte, hogy a konferencia hozzászólásai mögött minduntalan érezni lehetett a „nemzedékproblémát”, sértett önérzetek háborgását, a „megszervezendő nemzedékből” kirekesztett fiatal, de még 1956—58 előtt vagy abban az időben induló alkotók a régebbi Tűztánc antológia szerzői elleni támadást. Az összeütközések lényegében a „nemzedék-probléma” körül csatáztak, és ebből eredően ítéltek meg minden más problémát, a közlési lehetőségeket, a kritika elvi szilárdságát stb. (Élet és Irodalom, 1963. február 2.) A kérdés nagyon bonyo- lultnak látszik, bár- egyetlen alapvető csomópontja van. A kérdés az, hogy jogos-e felszabadulásunk után tizennyolc évvel megint megszakítani az újjászülető szocialista költészet folytonosságát, újra „letörölni a .táblát”, és alakítani egy új nemzedéket, amelynek költői valóban a szocializmus ügyét szolgálják? De ezen túlmenően az a kérdés is felvetődik, hogy van-e alapja a Tűztánc költői és a „derékhadának elkeresztelt írók elleni támadásnak? Vállalhatják-e most fellépő fiatal költőink az ötvenes évek elején jelentkezők örökségét, vagy pedig új nemzedéket kell alkotni, amelynek „saját jellege és koncepciója” majd felvirágoztatja a kátyúba jutott magyar költészetet? Előre kell bocsátanom, hogy a „tűztáncosok” közül Garai Gábor, Győré Imre, Hárs György, Ladányi Mihály, Mezei András, Simon Lajos vagy Váci Mihály költészete nem szorul védelemre az „új nemzedékből” való kirekesztésük miatt, mert hiszen az irodalomban úgysem lehet meghatározott időnként új nemzedékeket alakítani, — de a Tűztánc verseinek olvasása meggyőz bennünket az említett költők elvi szilárdságáról és a szocializmushoz való hűségükről. Nincs tehát semmi ok arra, hogy a legfiatalabb költőgárda elforduljon a hagyományoktól, mert nem kell különösen bizonygatni, hogy a „tűztáncosok” és a „derékhad” alkotói 1956 után is helytálltak;. Nem kell ahhoz irodalomtörténésznek lenni, hogy felismerjük nagy költőink műveiben az elődök hagyományainak folytatását. Elegendő például, ha József Attila korai verseit olvasgatjuk, máris felfedezzük az elődök, Ady Endre, Juhász Gyula, és a Nyugat költőinek hatását. József Attila merte vállalni a hagyományokat, és ezekre építette harcosan tiszta, elvekkel megalapozott proletár költészetét. A hagyományok és a folytonosság vállalására — ha ezek a hagyományok ellentmondásokat is tartalmaznak, — jó példa a Szovjetunióban legújabban fellépő fiatal költők magatartása. Jevtusenko számos megnyilvánulásából (a legutóbbit éppen most olvashatjuk a folyóiratokban) az derül ki, hogy ő nemcsak Puskin, Lermontov hagyományát vállalja, de Biok, Brjuszov, Jeszenyin, Majakovszkij örökségével is azonosítja magát. Éppen ő az, aki fiatal költőtársai nevében is tiltakozott a „dühös fiatal” elnevezés ellen, amely - igaztalanul elválasztja az új történelmi körülmények által ihletett költői terméseket a szocialista költészet úttörőinek alkotásaitól. J evtusenko, Voznyeszenszkij és a többiek éppen alkotásokkal bizonyítják be, hogy művészi fokon tudnak hitet tenni a haladás, a fejlődés mellett, és alkotásokkal harcolnak a társadalomban megbúvó dogmátizmus, szektarianizmus, minden visz- szahúzó erő ellen. Alekszandr Szolzsenyicinről, az Iván Gye- nyiszovics egy napja című kisregény szerzőjéről olvashatjuk, hogy mennyire lelkesedik az elődök művészetéért, s vallomása szerint „csak a művén keresztül vezethet el az út az írótól az olvasóhozS valóban: ezeik a fiatal költők, írók igazán eredeti, művészi alkotásokkal jelentkeznek, amelyek közlése elöl nem zárkózik el egyetlen folyóirat, újság sem. A fiatal költők pécsi konferenciáján Baranyi Ferenc, fiatal költőnk mondta el hozzászólásában, hogy Jevtusenko- ék költészetében a kommunista költő felelős őszinteségét kell fkövetni. Helytelen, hogy sokan csak a mindenáron való odamondogatást követik, pedig .az ilyen természetű utánzásnak, amelyet nem hevít közvetlen élményű mondanivaló, sem elvi, sem mesterségbeli értéke nincs. A mi fiatal költőinknek éppen a hagyományok megbecsülését, a „dühös fiatal” elnevezés elleni tiltakozást kell követni, mert az ilyen külön nemzedék erőszakolása csak árthat az irodalmi egységnek. Ismeretes, hogy a tehetséges, . fiatal szovjet prózaíró, Akszjonov erre a nemzedéki elvre építette fel a Csillagos jegy című regényét, s már az író is elégedetlen művével. Az elmondottak azt is igazolják, hogy fiatal költőink külön nemzedékké való szerveződése szembeállítaná költőinket. Különben is, nemzedéknek csak születni lehet, nem pedig „toborozódni”, — ahogyan Győré Imre mondta a pécsi konferencián. És ehhez még hozzátehetjük, hogy ha egyáltalán új költőnemzedékről beszélünk, akkor annak születését közvetlenül a felszabadulás utáni évekre tehetjük. Legfiatalabb költőink pedig — ha külön frakciót alkotnának — csak megbontanák szocialista irodalmunk egységét. Nemzedékek szervezése helyett csak igazán értékes, eredeti, önálló és őszinte szándéktól fűtött alkotásokban bontakozhat ki az új költőgárda „saját jellege és koncepciója”, amely koncepció nem ellenkezhet az igazságot kereső, elvhű magyar költészet hagyományaival és folytonosságával. Természetesen abban igazat kell adnunk az említett nyilatkozatnak, hogy mindenféle álszocialista alkotásnak nincs helye irodalmunkban. Az ilyen alkotások legalább anfiyit ártanak irodalmunknak, mint az erőszakoltan megszervezett nemzedékek, amelyek a szerveződéssel párhuzamosan már olyan jelleget is felvesznek, mintha érdekcsoportok lennének egy másik, esetleg idősebb „nemzedék” ellen. Egyszóval: fiatal költőink vallják csak nyugodtan az irodalmi egységet, és a „nemzedékek” helyett beszéljenek az alkotások, amelyek valójában eldöntik, hogy ki hová tartozik. A jó, sikerült mű pedig minden bizonnyal az elkövetkezőkben is helyet kap folyóiratainkban. (Az persze nem árt, ha egy-egy irodalmi folyóiratunk jobban felkarolja az új, jelentkező tehetségeket.) Az elmondottal^ persze nem jelentik azt, hogy fiatal költőink ne kísérletezzenek, ne keressék az újat formában és mondanivalóban. Hiszen a költő feladata Petőfi óta nem változott: a fejlődő népet kell uralkodóvá tenni a politikában és a költészetben egyaránt. Legyenek pártosak ezek a kísérletezések, újítások is! Ahogyan a VIII. pártkongresszus Vitazáró beszédében hallottuk: „A pártosságot itt abban az értelemben használjuk, hogy ha a szocialista és a kapitalista rendszer ütközik össze valamely kérdésben, akkor álljanak a szocialista társadalom mellett. Ha a gyarmatosító hatalom, meg a szabadságáért küzdő nép ütközik össze, akkor legyenek az imperialisták ellen. És, ha gyalázatosságot, vagy gaztettet látnak, akkor legyenek az igazság mellett pártosak.” A z ilyen pártos irodalom enged teret az egyéniségek legteljesebb kibontakozásának, a kísérletezések tü- zében erősödik meg igazában irodalmunk egysége! S oha nem volt senkije. Soha nem sírt szívből és nevetni sem tudott, hogy mór fájjon a felszabadult vidámság. Azt sem tudja pontosan, hogy a nevét honnan kapta. Ügy akadt reája, mint kutya szőrére ;a bogáncs. Az irigységet sem ismerte, hogy másnak anyja van, vagy apja, aki, bár legyen I durva, részeges, de legalább lehet tőle. félni, |vagy lehet róla beszélni. Emlékei is soványak, mint a teste, Hat hónap itt, egy év ott, nevelőotthon, újból nevelőszülők, akik sem nem Inevelték, sém nem szülték; a név csak a keserű valóságra dobott nagyon Is átlátszó, (nagyon is-festő papírpalást... Amikor lezuhant az állványról, meg sem i ijedt. Egy kicsit örült is, mert arra gondolt, milyen csodálatosan gyors az emberi gondolat irama —, talán éppen a második emelet magasságában, hogy sokan odarohannak, kö- rülállják, sajnálják, egy kicsit törődnek vele, s neki, akinek életében senkije sem volt, halálában sok-sok ember érzésével egyesül. Az első emeletnél felvillant emlékezetében néhány arc, s az is, hogy talán túlságosan bezárta önmagát egy olyan árvaságba, amelynek eredete ugyan van, de folytatása barátok, szerelmek, jó ismerősök közt oldódhatott volna fel... — Most már mindegy — sikoltotta, mert ösztöne révült kiáltást gyűrt a szájára. Még érezte, hogy a feléje rohanó föld milyen kegyetlen erővel csap rá, mintha a felhők is rászakadtak volna nyitott szemére, s az állványok is rémisztő dübörgéssel omoltak volna föléje, mint valami furcsa koporsó örökre lezáródó fedele. Aztán semmi. Bevégeztetett. Senkije sem volt. Senkihez (sem tartozott. Kihullt az idő rostáján az.első I szélfúvásra... Olyan furcsa minden. Fehér. És kék. És olyan, mintha hintában ülne. Ez a hálál? Amelyről már senki nem tud beszámolni az I élőknek? A halál, amelyet az élet lassan hunyó parazsa még megvilágítani tud az értelem 'számára? Aztán újra semmi. A fehér: a fal. S az a korlát? Az ágy rá- ; esős vége... Hol van? Mi történt? Miért ez la csend? Igen. Ágyon fekszik. Felnyög. Kibírhatatlan fájdalom hasít belé, mintha véres villám futna végig egész testén, hogy belecsapjon a szemébe. Üjra a semmi. A fal, az ágy- és a fájdalom. És a csend. Van mibe kapaszkodni ebben a furcsa és l szédítő hullámzásban. Kapaszkodni? Csak az i tud, aki él. Tehát él — vette tudomásul, aztán (elfelejtette, hogy él. Csendes nyugalom és ' zsibbasztó, furcsa kis áramok futottal! végig rajta. Elaludt. Mikor újra kinyitotta a szemét, már tisztán és határozottan látott. Csak még nem tudta, hogy mit. Hogy ez a fehér fal micsoda. Ez az ágy. Az ajtó, felette a kék üvegbura. Mi ez, s miért van ő itt? Valami hangot hallott. — ... magához tért.... Ez tehát csak ő lehet. Hirtelen és akaratlan rettenetes sikoly hagyta el a száját, — emlékezett. Érezte; újra érezte a zuhanást és most már az akkor nem érzett kimondhatatlan rémületét a' tehetetlenségnek, a meníhe- tetlenségnek. Mikor újra magához tért, már tudta, hol van. Kórházban. Tehát túlélte a zuhanást. Él. Talán életben is marad. Megpróbálta megmozdítani a fejét, a fájdalom kibírhatatlan- nak tűnt. Sem a kezét, sem a lábát nem érezte. Se lába, se keze? De él... De minek? És kinek. Lassan, szinte erőlködve gondolkodni próbált. Nagy dolog az élet. De mi az, hogy élet?'Kereste a szót, a választ. Viszony. Nem is tudja, hogyan, honnan jutott eszébe ez a szó, ez a fogalom. Élele, mert kellek. Élek, mert vagyok valakiért. Élek, mert értem vannak. Enélkül csali létezés és nem élet. Tehát csak létezik. Mint a fa. A bojtorján. Minek? Miért? Üjból fordítani próbálta a fejét, hogy többet lásson, létezése helyéből. Vele szemben másik ágy. Üres. Még egy kicsit fordítja a fejét. Ott megint falak. Tehát egyedül van egy kórházi szobában. Mint a haldoklók. Mert az élőket zavarja az élni akaró reménytelen küzdelme. Felesleges volt őt külön tenni. Nem zavarna senkit. Nem akar küzdeni a létért, tehát kellemetlen sem lehet az élni akarók számára. Még egy kicsit fordítja a fejét. Valami van az éjjeliszekrényen. Mi az? Váza. Üvegváza, átlátszó, mint a víz, amely benne van. Látni, hogy a vázában virág van, szára furcsán megtörik a víz tükrében. Egy ... kettő ... három szál virág. Mind a három piros, mint a vér. Nézi a virágot, ott a vázában és nem érti: kinek a virág és ki hozta a virágot. Három szál. Egy ember hozta-e, vagy három? Véletlenül került ide, vagy szándékosan. A virágok hallgatnak, csak bíborszínüket ragyogtatjáfc az ablakon beeső napsugárban. Váza három szál virággal. Az üres szobában tehát négyen vannak: a három szál virág és ő. Heten: a három szál virág, ő és az a három, alá egy- egy szál virágot hozott neki. Akinek senkije és semmije nincs. / De hát nem igaz? Van vázája, három szál virágja és három embere, aki gondolt rá. Rá, akinek senkije és semmije sem volt. Most tehát van. Virág is, ember is, aki rágondol... A kórteremben csend van és nyugalom. Érzi, hogy könnyek csordulnak le az arcán, pedig nem akar, s azt hitte,, nem is tud sírni. Felnyög: élni akar. Élni! A vázáért, s benne a három szál tűzpiros virágért... KOLACSKOVSZKY LAJOS: NAGYLAJBI Heves megyében van-e olyan idős ember, aki ne ismerné e dicső nevet? Okoli- csányi Lajos becenevét. Ismeri bizony, akár a rossz pénzt. Nagyon hátul állt a sorban őkelme, mikor kiporciózták a tudományt, világéletében alig tudott kinyögni három-négy ép mondatot, hanem azután ami a kortéziát illeti, hét vármegyében nincs hozzáfogható talentum. Ha elrendelték felülről az országgyűlési választásokat, csak szólni kellett a főispánnak: „Lelkem, Lajos bácsi, a kormány négy mandátumra számít Hevestől”. — „Meglesz” — és Nagylajbi időre, pontosan liferálta a beígért négy mungót. így aztán választások idején nem is a főispán a vármegye igazi feje, hanem Nagylajbi. A vármegyeházáról, ahol mint 'főszámvevő, nap mint nap a burok nélküli léggömb feltalálásán törte a kobakját, most közös kenyérre beköltözött atyafiságosan a föispáni lakba, asztala homlokkal érintkezett a főispán asztalával: a hivatalos pecsét természetesem a főispánt kézből Lajos bácsiéba vándorolt. Ezentúl, ha valakinek panasza, kérése vagyon, csak folyamodjék a nagyságos megyei főkortes úrhoz, az majd — cserében a voksért—, ráüti a jóváhagyó pecsétet a folyamodványra. A főispán pedig, felmentve a kormányzati gondok alól, szívhatja napszámra az illatos verpeléti dohányt. E jeles férfiú vajon miért értett jobban a korteskedéshez, mint bárki más? Először is, mert jóformán minden szavazót személyesen ismer a vármegyében. Fejből megmondta, ez vagy az, ki fia-borja, csikója? Mégis, valami az, ha azt mondja Nagylajbi valakinek, ismertem jól az anyádat! Olyan szoprán hangja volt, hogy akár tűbe lehetett volna fűzni. Ámbátor az apádat is ismertem. Másodszor: Nagylajbi sohasem a tisztességre épített, ellenkezőleg — a gyengeségekre. A gyengeségek a „kormányzat igazi, erős oszlopai”, mint tartották. Ilyen gyengeségek: a gomb- lyukfájdalmak, a feltűnési viszketegség, a címek, a hasznot hajtó jogosítványok után való kapaszkodás. Tisztesség? Azért nem adnak egy koszos választási malacot sem. Harmadik fő kelléke a Nagylajbi által irányított diadalmas Stratégiának a kocs- márosok megfelelő szerepkörhöz juttatása. Azok teendője pörkölttel, szivarrá! a kortestanyára becsalogatni, potya borral agyonitatni az érdemes szavazópolgárokat — futja az államkasszából! Nagylajbi azonban nemcsak simogatni tud, úgynevezett szelíd nyomást is tud gyakorolni, persze, ahol arra szükség van. Mert az egész hivatalos apparátus, alispán, főszolgabíró, községi bíró, jegyző, csendőr, finánc, tanfelügyelő, mind mozgósítva van, mind úgy palléroz, ahogy ö- nagylaibisága azt kiparancsolja. Ha kisgazda kuruc- kodik, no, majd megtáncoltatja őkéimét a bíró, a jegyző! Lássuk, van-e kapitány- víz az udvarán? Hordóvas a háztetőn? A kút, s a trágyadomb közt megvan-e az előirt távolság? Van-e szikrafogó a kéményen? Nincs? No, isten legyen irgalmas a kend fejének. Ötödik, egyszersmind leghatásosabb bunkó: a pénz! Pénz beszél, kutya ugat, Lajbi pontos árjegyzékét bírja a lelkiismereteknek. Van, aki kevéssel megelégszik, van olyan is, aki drágán adja el a szavazatát. A megvásárolt lélek a bankjegynek a felét kapja egyelőre, a másik felét akkor, ha úgy voksol, ahogy dukál. Ez a rend, punktum. (Jobb félni, mint megijedni.) A szocialistákat könnyen elintézte Nagylajbi, legtöbbjének nincs is szavazati joga. Voltak azért ipari munkások, akik nem átallották, belekiabálni Lajbinak hordó tetejéről való ünnepi szónoklatába. — Mi van az általános választójoggal ? — Általános választójoggal? Hej, tekintetes úristen, mire jó az? Hús, kenyér kell a népnek, ez a fontos. Mert hús, kenyér mindennap kell, választójogra pedig minden ötödik évben van csak szükség, akkor sem maguknak kell, hanem nekünk, mert abból élünk, ez áldóját! i GYURKŐ GÉZA: i S iVÁZÁ /idrőfii szdL virággal
