Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-16 / 294. szám
A KÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADASÍRAN^^^555 Cmkí da KATONA JUDIT: Úton NÉVNAPI VACSORA volt. Kellemes. Az ételek ízletesek, az italok tüzesek, s ennek megfelelően a hangulat, ha nem is szertelen, de fesztelen. A világ minden gondjával, múltjával, s jövőjével künt, a küszöb előtt, a megelégedettség minden hadsegédével — a jó- kedéllyel, a csillogó szemekkel tréfás adomákkal, — bent a falak között. Itt most mindenki mindenkinek igaz barátja, itt most mindenki kedves és megnyerő: á füstön, a hangulaton és a könnyű alkohol-mámoron úgy úszott a szoba hét lakójával, mint Nóé bárkája az özönvízen. Ekkor jegyezte meg, két korty között, csakúgy mellékesen, minthogy éppen most jutott eszébe: — Hallottad? Csendes Pistát visszavették a pártba ... Megérdemelte ... A pohár megállt egy pillanatra a kezemben és rámeredtem Matolcsira. Az arca kicsit felhevült, a szeme csillog, azontúl sem öröm, sem együttérzés, legfeljebb csak valami vibráló kíváncsiság, vajon mit szólok én ahhoz, hogy Csendest visszavették a pártba ... — Megérdemelte — motyogtam még mindig Matolcsi arcát figyelve, de ő már arról beszélt, szomszédjához, egy csinos fiatalasszonyhoz, hogy a bor és a nő mennVire elválaszthatatlan a magyar költészettől... — Akkor szavazzunk, elvtársak! Ki ért egyet a javaslattal? Ellenszavazatot kérek... Tehát kijelentem, hogy a tagság Csendes Istvánt egyhangúlag kizárta a párt soraiból. — Ugyan — kacarászott az asszony még a gondolatától is, hogy ő, mint nő, elválaszthatatlan a magyar költészettől. — Ugyan ... azt mondják, hogy Petőfi nem is szerette a bort és mégis ... A füst most is úgy kavarog itt, mint akkor a teremben. — Na, látja — kapott a szón Matolcsi. — Nem szerette és mégis azt tartjuk felőle, hogy a bor és a versei egymást tüzesítették. Mit gondol, miért? Nem másért, mint... — ... Csendes István hagyja el a taggyűlés helyiségét! — és Csendes Pista, mint valami megvert kutya, nyolcvan szempár kereszttüzében kiódalgott a teremből, s egy hét múlva öngyilkos akart lenni. Nem tudott dönteni, nem értette az életet, nem tudta, hogy saját magában van-e a hiba, vagy azokban, akik ellene szavaztak, de talán azokban sem, hanem ott, ahol elvekben megszövegezték az ő tragédiáját: hét nehéz év után kizárni! Amikor megnősült, az asszony szülei parasztok voltak. Parasztok, a szomszéd faluból és semmi több. Most a felesége kuláklány, ő ku- lákbefolyás alatt áll. Ki érti ezt? S kivel lehet megértetni, hogy az apósa megtört, öreg ember, akit, hogy kuláklistára tettek, a maga ültetett két hold gyümölcsös miatt, ágynak esett és nyöszörgő roncs már... Kivel lehet megértetni, hogy az ő felesége olyan csendes asszony, hogy a légynek sem képes ártani... Kivel? Próbálta, s nem lehetett. ÜLÖK, KEZEMBEN a pohár és visszagondolok arra a taggyűlésre. A fiatal asszony k&- carászik, Matolcsi éppen valami pikáns viccet mondott, a testes Kovács arról harsog, hogy három éve kezdett el hízni, dehát ő nem bolond, hogy fogyókúrázzon, éhezett eleget életében.’ Az asztal végen régi és közös emlékeket melegítenek fel, hogy kovászai legyenek a mostani estének is. Es én ülök, s azon gondolkodom, hogyan merte kimondani Matolcsi, hogy megérdemelte... Hisz ő volt aic- kor a párttitkár, ő záratta ki, ő terjesztette elő a vezetőség döntését, még a szavazás előtt... — Te, Matolcsi elvtárs ... Nem értem, nem tudom megérteni... Hisz ez a Csendes olyan rendes és szorgalmas elvtárs volt... — Ide figyelj ... Nem ártana, ha egy kis leckét vennél az osztályharcból... Aki az ellenséggel van, az ellenünk van, mégha valamikor velünk is volt... Nem mi mondtuk, hogy feleségül vegye azt a kuláklányt. Amikor nősült, döntött is, Mi csak ratifikáltuk magunk részéről ezt a döntést. Különben, ha jól tudom, te is megszavaztad, nem? — De igen, én is megszavaztam — válaszoltam és úgy éreztem, hogyha kegyetlen is volt a döntés, de igazságos. Az operáció mindig fájdalmas, vérrel jár, néha halállal is. de végtére a gyógyítást. szolgálja. Akkor úgy éreztem, de később már nem. Akkor, csak ott hátul, ahol a realitás sápadt fénye még pislákolt, sej dűlt még fel egy nem, amelyet az igazság írt fel reszkető kézzel. Később, már nagyonis tudtam, hogy Csendes István elvtárs kizárása nem erősítette, hanem gyengítette a pártot: egy harcost magunk lőttünk agyon, mert állítólag ellenséges területen hagyta a Szívét. De hogy így volt-e, s hogy egyáltalán Ellenséges terület volt-«? — akkor ezt én sem (Csont István illusztrációja.) Sőt. ha emlékezetem nem csal, te is megszavaztad, vagy nem?—kérdezte ironikusan Matolcsi ... — De igen — feleltem halkan. — Na látod... Igazán furcsa vagy, hogy ilyen, tőlünk független dolgok jutnak most eszedbe. Különben is visszavették, rehabilitálták, ha úgy tetszik. Ezzel az üggyel lezártuk és a többi már nem az én dolgom... Nem igaz? AZ ASSZONY MEGINT nevetett, de most mesterkélten és kínosnak tűnt ez a nevetés. Kicsit riadtan körülnézett és gyorsan elhallgatott. Ahol a pipacs fűre vérzett, arcára bukott reg a tarló — most szerelmemben gyanakvó hittel megyek veled az évek nyarain át. Egyszer megállsz, kedves, semmibe nézel. Felkiáltok: — nem emlékszel már, hogy szerettelek! ÉBLI KATALIN: Siti ItcwjQ utat A frissen szántott földek testét gyógyítgatja az alkonyat: a szürkület elgereblyézi a felszaggatott, fájó hantokat. Leülepszik minden ragyogás, mint cukor a csésze aljára, s a sötétség hatalmas tömbjeiből felépül lassan az éjszaka vára. FARKAS ANDRÁS: mérlegeltem. Az emberek azért örülnek mások megbüntetésének, mert úgy érzik, hogy azok vére, az ő lelkűket mossa tisztára... — Sándor ... hallod? Nincs leikiismeret- íurdalásod? MATOLCSI ÉRTETLENÜL nézett rám, arcán még ott kövesült az iménti mosoly: — Ha az embernek azért lenne lelkiisme- retfurdalása — derült fel újra az arca —, mert egy csinos nőnek a szép szavak tömjénével áldoz, vagy hogy úgymondjam, szavakban is ratifikálja a férfi és a nő között kötött örök szerződést, nos öregem, akkor olyan lenne a lelkiismeret, mint a koldus gúnyája ... — A koldus gúnyája... Nagyon jó ... Irtó jópofa maga — ingatta vidáman a fejét a fiatal asszony. — Nem arra gondoltam, hanem Csendesre... Akit te zárattál ki a pártból — mondtam és Matolcsi arcát figyeltem ... — Juj, ne politizáljanak, legalább most ne! — sikongott színészkedve Matolcsi partnere... — A politikától félni annyi, mintha a terített asztaltól félnénk — kapott a szón Kovács és nevetve nézett körül, egy kis elismerést be- zsebelendőn... / — Most mit akarsz ezzel? — feszengett Matolcsi. — Nem is tudom. Igazán nem. Csak úgy eszembe jutott, hogy te zárattad ki, s most te mondtad nekem, hogy visszavették. Eredet és ; a vég. Vagy hogy inkább a vég és az újjászületés. Egy kézből hóhér és bába — hevültem ; kissé talán túlságosan is bele, hogy az asztalt I kínos csend fogta körül. — Noé bárkájába betört a víz? — Igazán nevetséges vagy. Kizárattam ... Akkor az volt — sajnos — a politikai koncepció, kérlek, és ezt te is nagyon jól tudod.., Derűsen hazafelé No nézd! Fejem felett a négy nagy égtáj Koccint, iszik, mint mink a sógoréknál. Ni, ott szalad a szomszédék Tejút ja Tejet vedelve és mégis berúgva, Amott meg az elárvult vén Fiastyúk! Hány csirkén kotlott és most mind kiosztjuk, No, nézd! A ballagó Göncölszekéren Csörög-fityeg a gyorsasági érem, A Vénusz is ruhátlan koncsorog most, Mert nő a drága s csak a teste fontos, Plútó vitázik részegen a Marssal, Ha jól látom, most Plútó épp a marsall, S Jupiterünk, ez a galléros isten Okosnak látszik, lám az esze nyisszent, S ha már keringek én is, látom, itt van Alattam ez a föld sötét ladikban, Sötét ladik az úszó végtelenség, S elmék születnek, hogy titkát keressék, De a ladik gerincét nem találják, Mert nem lelik még a hajó irányát, De jó a Föld! Mozog, inog alattam, S tán felszisszen egy boldog pillanatban, ■ Hogy engem is visz, értitek, hogy engem Szédít, hogy lelkem is vele kerengjen, — Hát igen — szólalt meg az asztal végén Szente. aki egyik üzem tervosztályán dolgozott már hosszú évek óta, kínos precizitással és nagy-nagy óvatossággal. Parafadugónak nevezték a háta mögött, mert mindig a víz színén tudott maradni. — Hát igen, nehéz idők voltak azok, mint ahogy később is voltak nehéz idők... És utólag már mindenki lehet okos. Utólag — tette hozzá nyomatékkal. — Nem bűnbakot keresek én és nem is áldozatot ... — Hát akkor, mit? — förmedt most mar rám ingerülten Matolcsi... — Lelkiismeretet... Szembenézést... A jogos rész vállalását mindabból, ami történt. ■Bátran és nyíltan és... — Lelkiismeretet, meg jogos részt? — rántotta meg a vállát Kovács és kicsit szuszogva hátradőlt a széken ... — Ne nevettesd ki magad? Mi az, flagelláns lettél? Önmarcangoló? Naivitás. A Rákosi féle politika meghozta a maga csődjét, a mostani politika meghozta szóban is, tettekben is annak bírálatát... A száradó földet, amelyen mégiscsak építkeztünk, jobban termővé tettük, a gyommagvakat kigyomláltuk és tanulva a hibákból, bátrart haladunk tovább ... Nahát... — Nahát — visszhangozta Matolcsi és lezárni akarván a vitát, a pohara után nyúlt., — Nem értitek, mit akarok én mondani... Sehogysem értitek ... Nem Rákosi bűnét akarom én kisebbíteni, de hát Matolcsi kizáratta Csendest, én megszavaztam ezt a kizárást..» Értitek? Még most se? Ide figyeljetek, azzal, hogy így vagy úgy, de megbüntettek jónéhány embert, azzal még nem mostuk tisztára a magunk lelkiismeretét... S a nem tiszta lelkiismeret, hogy leplezze tisztátalanságát, kész megint újabb bűnre... Erről van szó, erről és nem másról. Ha Csendes visszavételét Matolcsi úgy tudja velem közölni és én úgy tudom fogadni a hírt, mint az időjárásjelentést, akkor megint ott vagyunk, ahol voltunk, akkor megint ügy lesz egy ember sorsa, s nem emberi ügy. Intézkedés és nem igazság ... Ketten-hárman szemmel láthatóan unták mindazt, amit mondtam, Matolcsi kínosan feszengett és már harmadszor emelte fel a poharát, hogy igyék, aztán érintetlenül visszatette, Kovács nevetett rajtam és látszott rajta, úgy hiszi, hogy sokat ittam, Szente pedig, mint szokott, hallgatott. Hallgattam hát én is és ittam. A feszélyezettség lassán ismét feloldódott, valaki lemezt tett fel, két pár táncolni kezdett, Matolcsi ügyes mozdulatokkal oda- manőyerezte magát Kovács mellé. Végül is egyedül maradtam az asztal Végén, egyedül a borral és két megkopasztott, fáradt szendvicscsel. — Én értem magát — telepedett mellém a sovány arcú férfi, aki ákokás szerint éppúgy mormolta el a nevét a bemutatkozáskor, mini jómagam. — Én értem, mire gondol. Csak nem mindenki szeret gondolkodni, úgy az kényelmesebb. S nekünk rá kell szoktatni az embereket, hogy rúgják a fészkes fenébe ezt a kényelmet... SZÜRKE ÉS OKOS szeme volt és szégyelltem magam, mert éreztem, hogy sokat ittam. — Kényelem..., Nyugalom. A Noé bárkájáÉs én vagyok a föld felett, a földben Gyökerezön, hogy büszkén üdvözöljem A nagy harmóniát, ami körülleng, Ami megérlel engem, s üdvözülten A pusztulástól végképp elhatárol, Ha le nem ugróm e tüzes határról, S ha ugranék? Hová? A Végtelenbe S azt mondanám ott fennen: Tenté-tente, Aludjunk el a pisszenö sötétben, Hagyjuk mulatni mind, aki idétlen!? Bolond a gondolat! Az ember éljen Saját korában és saját körében, Legyen ezer nagy célhoz jó türelme, Hogy a titkokra válaszát felelje, Lépcsőfokról új lépcsőfokra hágva, Tegyen utat a végtelen világba, Mert van, volt, lesz sokáig a Fiastyúk, Csibéit számolgatjuk, el nem osztjuk, Lesz, volt, van rúd is a Göncölszekéren, Ha ballag is, van biztatási érem, A Vénusz is nagy útját koncsorogja, Mezítelen, pislogva — ez a dolga, Fejünk felett kering a négy nagy égtáj, Koccint, iszik, mint mink a sógoréknál. ban. Benn ülni nyugodtan és nem törődni semmivel. Igen, ez kényelmes. A bárka úgyisP célhoz jut és én is benne... Kicsit értelmetlenül fecsegek, nem? Poharat forgatott az ujjai között. Vaskos, kicsit tömpe ujjai voltak és kemény, izmos kezei. A táncolókat nézte, látszólag egykedvű arccal, valójában, mintha feszengő unalmát takargatná. Hallgatott, nem válaszolt... — Csak — motyogtam inkább magamnak — csak miért most bennem ez a fene lelkiismeret? Mi? Mit gondol, miért? Hát nincs igaza Szentének? Utólag minden világos és egyszerű... Akkor kellett volna erre gondolnom nekem is, másoknak is és akkor nem égne a pofám, ha visszaemlékezem arra, amikor... — Utólag? — koppantottá maga elé a poharat... — Hát igen, úgy tényleg könnyebb. Valamikor katona voltam, most üzemben dolgozom. Közben meg dolgoztam is, nem is, üdülni is voltam, állami támogatással — váltott egy pillanatra gúnyosra a hangja, s közben cigarettatárcát tolt az orrom elé. Rágyújtottunk. Szente énekelt, Kovács tercelt, Matolcsi az asztalon verte a tánc ütemét, a hetedik táncolt a mindig nevető asszonnyal, a lemezjátszó bömbölt... — Én jóformán nem is voltam katona... Talán jó is — próbáltam magyarázni, de asztaltársam leintett. — Lényegtelen. Csak azért mondtam, hogy eszébe juttassam: a katona parancsot teljesít. S ha civilben van, akkor is katona. S ha leszerelték, ha a polgári életben dolgozik, akkor is katona még egy jóidéig, kész parancsot teljesíteni, amikor pedig már nem is volna köteles. Vérében van. Megszokta. A felszabadulás előtt, az illegalitás idején lényegében parancsot teljesítettünk, s az akkor így volt a helyes. Vitatkozni az összekötővel, hogy én így gondolom, s nem úgy, mint az elvtársak... Nevetséges lett volna, igaz? Erre építettek a volt pártvezetők a felszabadulás után is, ezt a légkört mentették át, mint valami szép és okos hagyományt, s ebben a légkörben nevelődtek az újak is... Nem engedtek gondolkodni és nem gondolkodtak maguk sem. Minek? Ezzel a fontos feladattal a felső vezetés volt megbízva... Elpu- hultak a gondolkodás izmai és még most is könnyen görcsöt kapnak a legkisebb megerőltetéstől... Ne igyon többet! Épp a gondolkodásnak árt — tette hozzá mosolyogva... A HANGULAT MAGASRA csapott a szobában. Noé bárkája úszott a mámor vizén és most úgy éreztem magam, mint egy rossz kormányos... Ahelyett, hogy mutatnám, magyaráznám, nézzétek, így kell tartani, forgatni, hogy ti is célhoz jussatok, legszívesebben elsüllyesztettem volna ezt a furcsa bárkát, magammal együtt. Oktalan Dugonics. Köny- nyebb meghátrálni, mint végigtaposni a nehéz utat... Kicsit imbolyogva felálltam és kimentem a verandára friss levegőt szívni. A csillagok úgy fénylettek a fekete égen, mint ezernyi lámpa és hallgattam az éjszaka csöndjét és hallani véltem a város békés lélegzését. Holnap új nap kezdődik...
