Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-04 / 283. szám

.§■' 1962. december 4., kedd NÉPÚJSÁG Kongresszus után hétköznapok sűrűjében Két hét telt el a Vili. kongresszus tanácskozásainak befe­jezése óta. A téma azonban máig sem fakult: a friss, első imp­ressziók után elemzöen szólnak az emberek, párttagok és pár. tonkívüliek a kommunista tanácskozásról. A hétköznapok gyakorlatába ültetik át mindazt, amit pártunk nyíltan és őszintén, az ország nyilvánossága előtt, előrehaladásunk meggyorsítására elhatározott. Gyári beszélgetések Fent, a Bélkő csúcsán, hó fe­hérük, hideg szélrohamok vág­táznak le a hegyoldalakon, mint a sziklafalból kirobban­tott kőgörgeteg. Az erőtelep zúgó motorjainak, generátorai­nak csarnokában azonban kel­lemes meleg öleli körül az em­bert. Itt, ahol a gyár lelke él, a gyár szíve lüktet, dolgo­zik Horváth Mihály, a BCM 54 éves veterán gépésze. — A kongresszus még mindig fő téma — mondja —, s nem tud eleget beszélni erről az ember. Engem főként o közvet­lenségnek az az emberi hangu­lata ragadott meg a kongresz- szus eseményei közül, amely minden korábbi kongresszusról hiányzott. Bátrabbak voltak a felszólalások, merészebbek a kritikák, feszélyezettség nélkül tanácskoztak a kommunisták, nyíltan és őszintén mondtak véleményt, akárcsak egy csa­ládban, amit hit és szeretet, megértés kapcsol össze. — Emlékszem például arra, mikor Kádár elvtárs egyetleh kis falucska, Drégelypalánk példájával bizonyította: meny­nyit fejlődtünk, mennyit lép­tünk előre a 17 esztendő alatt. Talán Bélapátfalváról is el­mondhatni ugyanezeket, min­den elfogultság nélkül... Bél­apátfalván például egy máso­dik Bélapátfalva épült fel. összkomfortos lakásokkal. Van a gyárunknak lakótelepe, ahol nem egészen 10 év alatt 63 la­kást építettünk, plusz még két munkásszálló komplett felsze­reléssel, berendezésekkel. Nem beszélve azokról az építkezések­ről, amelyeket magánerőből végeztek és végeznek. Ha el­gondoljuk, hogy 1938-ban, a leggazdagabb békeévben, mind­össze csak 4 lakás épült itt, szinte egyszerre nevetségesnek tűnik a múlt és jelen egybe­vetése. Üj viszonyítási, össze­hasonlítási alapot kell hát ke­resnünk eredményeink értéke­lésénél. A múlt ehhez már ke­vés. Bajusz Mihály, a mészüzem 33 éves segédmunkása, roppant sokoldalú ember. Elnöke a mű­velődési ház ifjúsági klubjának, s ugyanakkor gondos vezetője a több ezer kötetet számláló könyvtárnak is. — Pártonkívüli vagyok — mondja csendesen —, de ez a kongresszus nagyon tetszett ne­kem. Azért, mert a hétköznapi, egyszerű embereket leginkább érintő és érdeklő kérdésekről, mint a nyugdíj, az életszínvo­nal emelése, a munkaidő csök­kentése, azoknak fontossága szerint szólt. Ez fellelkesít ben­nünket, mészüzemi dolgozókat is. Valamennyi egészségre ár­talmas munkakörre kiterjesz­tik a munkaidő csökkentését! Ez helyes, idejében megfogal­mazott intézkedése a pártnak, s nincs, aki ne tudna örülni ennek itt, a mészüzemben. Vitányi Imre, a Bélapátfalvi Cement- és Mészművek szak- szervezeti bizottságának tit­kára arról beszél, milyen jól­eső érzést hozott a kongresszus számára, nemcsak a szakszer­vezet jogköre bővül napról napra, konkrétabbak azok a feladatok is, amelyek a gazda­fl magyar katonai küldöttség Bulgáriában A Bulgáriában tartózkodó magyar katonai kormánykül­döttség Czinege Lajos vezér- ezredes, honvédelmi miniszter vezetésével vidéki körúton van. Vasárnap a küldöttség látoga­tást tett a plovdivi „Marica” textilkombinátban és meg­tekintette a város nevezetessé­geit December 3-án a küldöttség ellátogatott Kolarovgrádba és megtekintette a kolarovgrádi ■Kossuth Múzeumot. (MTI) ságszervezésben, a dolgozók mozgósításában a szakszerve­zetre megoldásként hárul. — A napokban zajlott le gyá­runkban a tagkönyvcsere — mondja Vitányi Imre —, s nem kis öröm számunkra, hogy 100 százalékos a szervezettség. Nincs olyan dolgozója az üzem­nek, aki kívülálló lenne, aki nem tagja a szakszervezetnek. Lelkesedéssel, akarattal dol­goznak az aktivisták, egy-egy bizottsági ülést össze sem le­het hasonlítani az 56 előttiek­kel. Akkor fáztak az emberek a feladatoktól, azon dilemmáz- tak, lehet-e a terveket teljesí­teni. Ma vitatkozunk, de sen­kiben nem vetődik fel a két­kedő gondolat. Hogyan lehetne jobban és egyre jobban megol­dani a tennivalókat — ezen vi­tatkozunk. Minden határozatot, mint a kongresszusi is, meg­vitatnak az emberek, örömmel és jó szívvel fogadják, mert saját kérdéseikre, gondolataik­ra kapnak választ azokból. A baj szerintem ott van, hogy ha az igényeket — legyen az üze­mi, népgazdasági, vagy egyéni igény — össze is párosítjuk a lehetőségekkel, a lehetőségeket nem aknázzuk ki teljesen. ★ Fent, a Bélkő csúcsán hó fe­hérük, hideg szélrohamok zú­dulnak le a hegyek oldalain. Dermedt a természet. A Bél­apátfalvi Cement- és Mészmű- vekbén azonban néhány nap múlva, talán már holnap, az utolsó lapot is letépik az 1962-es esztendő naptáráról: teljesítik éves cementtermelési tervüket; s még 20-ára azt a 6000 tonna cementet is vagon­ba rakják, amit az ország, a népgazdaság kért terven felül a cement bélapátfalvi munká­saitól. (pataky) Tanítani szeretnék Az asztalon a nyolcadikosak füzetei, — mellettük egy papír­lap, a példák helyes megoldá­sa. Pirostintás toll serceg az egyenlő szárú háromszögek és az algebrafeladatok mellett. Aki vezeti a tollat, siet: dél­után tartja az órákat, előtte még intézni kell a dolgozók iskolájának adminisztrációs ügyeit, a kultúrotthonét is, mert a művelődési házat is ő igazgatja. Átnézte az ismeret­terjesztési tervet is, nehogy elmaradjon a következő elő­adás, s hogy önmagát meg­nyugtassa: belepillant az ezüstkalászos tanfolyam tema­tikájába, és... Mintha csak egyedül lenne Mikófalván, aki valamit is te­het a község kultúrájáért: szinte mindent egyedül végez. És mellesleg igazgatja az álta­lános iskolát... Már másodszor kopogtattam be az általános iskola irodájá­ba, amikor sikerült „megtalál­nom” Pusztai Balázs igazga­tót. „utazókra” — nem bízhatjuk a népművelési munkát: így pe­dig sok jut egy emberre. Meg sem kérdezem, hogy a három helybeli között miért nem osztják el „arányosabban” a tennivalókat — szinte nem hagy szóhoz jutni. Magyaráz, bizonyít. — Meg vagyok győződve ar­ról, hogy a pedagógus akkor tesz legtöbbet az emberekért, ha tanít, ha tanítja őket. Pél­dát mondok. A dolgozók isko­lájába járt tavaly egy nyolca­dikos tanítványom édesanyja. Középkori és újkori történe­lemről beszéltem az órán, az egyház szerepéről. Csengetés után odajön hozzám a tanít­ványom édesanyja, és azt mondja: Most már megértem, hogy gyerekem miért (nem akar templomba menni. Az asszony azóta elvégezte az általános iskolát — és to­vábbra is jár a templomba. A hatás nem volt tartós. Néhány történelemóra elég volt ahhoz, hogy kegyetlen igazságokra döbbentse: ahhoz azonban ke­vés, hogy meg is tartsa a meg­ismert, új igazságok bűvöleté­ben. Tanítani kellett volna to­vábbra is: színvonalas előadá­sokat tartani neki, elgondol­koztató könyveket ajánlani, jó dokumentumfilmeket vetíteni. — Én — (mi!?) az iskola, a kultúrotthon és a tanfolyamok gazdasági ügyeivel foglalkoz­tam. Tanítani kell, tanítani kelle­ne nekünk. A kongresszusi beszámoló megfogalmazta a pedagógusok régi vágyát. És a társadalom — amikor biztosítja, hogy ta­níthassunk, többet is vár — többet is várhat tőlünk. A dolgozatfüzetek visszake­rülnek az asztalfiókba. Most az egyszer nem jelentéskészí­tés, statisztikai rubrikák, el­számolási lapok kitöltése miatt halasztódik el a dolgozatjaví­tás — hosszúra nyúlt az egy perc. Mindjárt egy óra: s ak­kor Pusztai Balázs igazgató dobogéra áll. Tanít. Az óra­rend szerint számtanórájuk lesz a nyolcadikosoknak. Ilyenkor őt mindenki köteles — nem zavarni. Hagyják tanítani. K. I. VÁRJA ŐKET AZ ÉLET Télapó-ünnepély a Siketnémák Állami Intézetében Kedves, sokáig felejthetetlen élményben volt részük mind­azoknak, akik vasárnap a si­ketnémák egri intézete növen­dékeinek előadásában gyö­nyörködtek. Az intézet szülőkkel és meg­hívottakkal zsúfolásig telt ebédlőjében nagy a zsongás és készülődés, nagy az izgalom. A nagy várakozás és a még nagyobb készülődés be is vál­totta a hozzá fűzött reménye­ket, mert a növendékek köny- nyű kis színpadi jeleneteikben könnyekig megható akarással és ügyeskedéssel mutatták .be produkcióikat. Igen hatásos volt mindjárt a műsor első száma, a „Babavá­sár”, tiroü, afrikai, holland, magyar, japán, orosz népvise­letbe öltözött csoportjának szí­nes képe. ügyes bohócával és bájosan mozgó, táncoló tündér­kéjével, az első osztályos kis Kertész Erzsébettel. Kitűnő volt a nyolcadikos Kertész Sándor, aki egészen jól és érthetően beszélt és emellett annyi életrevalósággal és életörömmel telített, hogy tanárai és szülei bátran elen­gedhetik majd az intézet falai közül az élet országútjára, biz­tosan helyt fog állni, bárhová veti majd sorsa. Nagy sikere volt az Egyszer, egy királyfi című népi meséből színpadra ültetett életképnek, amelyet többnyire nagyok, nyolcadikosok adtak elő nagy sikerrel. A legnagyobb közön­ségsikere talán mégis a Jumbó című afrikai képnek volt. A tudós meg játszása a harma­dikos Holdámmer Józsefnek nagyszerűen sikerült és alakí­tásáért sok tapsot kapott. Jók voltak a szavalok, Balo- gi Margit, Kovács Vali és Tóth Marika is, akiknél nemcsak a hallásmaradvány a legintenzí­vebb, hanem a beszélőkészség is. De válogatás nélkül elmond­hatjuk, hogy sikerült minden műsorszám és egyformán elis­merés illeti a szereplők mellett azokat is, akiket nem láttunk, de akikről tudjuk, hogy áldo­zatos munkájukkal a műsor­számokat betanították: Palló Ilona, Vas László, Antal Bélá- né és Bállá Zoltán tanárokat, akik annyi sok szívet-lelket ad­nak még pedagógiájukhoz, amelyből nemcsak az iskolai követelményekre telik, amely­ből nemcsak a mindennapos lecke születik meg, hanem a hit a nevelésükre bízott gyer­mekekben, hogy ők éppen olyan tagjai lesznek az emberi társadalomnak, a közösségnek, mint a halló emberek. Köszönet illeti mindazokat, akik a siketnéma fiatalokat er­re az útra felkészítik. ★ Az előadás végén az intézet növendékeit megajándékozta a Télapó. Okos Mikiét Koszorúzási ünnepség József Attila sírjánál József Attila halálának 25. évfordulója alkalmából hétfőn a Kerepesi temetőben koszo- rúzási ünnepséget rendeztek a költő sírjánál. Darvas József, a Magyar Írók Szövetségének el­nöke emlékbeszédében méltat­ta a nagy proletárköltő életét és munkásságát, majd az álla­3BEEEESBBEEBEEEC Mundruc Péter magára rán­gatta a félkabátot, egy arasz- szal feljebb elhelyezte a kopott kucsmát, s a maga szófukarsá­gában imigyen szólt Mundruc Péternéhez, született Seregi Júliához: — Hallod-e, lefejtem ... Született Seregi Júlia, aki éppen kacsatöméshez áztatott kukoricát, hasonlóképpen tö­mören válaszolt: — Maga tudja .., — Tudom is — volt a köszö­nés és Mundruc Péter már ott ballagott a pincesoron, a de­cember eleji hideg, kék ég alatt, hogy lefejtse a bort, amelyből a háztájival együtt majd négy hektó került a pin­cébe. Három hektó pénzelni nem sok, annyi szent, de meg­inni nem kevés és Mundruc Péter nem is annyira az eladás miatt Csucsujgatta borát, aprí­tott a tejébe a szövetkezet te- tejesen, hanem sokkal inkább, hogy ízes, zamatos legyen az ö bora, méltó a névhez, amely nem is egy oklevélen szere­pelt a bor kitűnő istápolását illetően. A pincében gyertyát gyúj­tott, úgy lobogott a fénye, hogy éppen bevilágította a fél szárnyat, ahol egymás mellett ültek csendben a hordók' ha­sukban a borral, amelyet le­fejteni most van ideje és nem máskor. Különben azt senki meg ne kérdezze Mundruc Pé­tertől, miért éppen most kell azt a bort lefejteni, megmon­dani úgysem tudja, mint ahogy a madár se tudja, mitől válto­zik az idő, de érzi és aszerint viselkedik. Vette hát a gumicsövet, olyan volt az, mint valami vé­kony, piros kígyó, aztán a pál­cát, amivel a bor magasságát kelletik méretni majd, ha megindul az arany nedű a seprű tetejéről a tiszta hordó­ba, aztán vette a lélegzetet is. A bor csendben és kitartóan surrogott át az egyik hordóból a másikba, ilyenkor az ember ül és vár, néha megkopogtatja a hordó oldalát, milyen maga­san áll benne a nedű, aztán visszatelepszik és — beszélget. Ha van kivel. Most volt, mert Sereg amúgy is beszédes em­ber volt, s különösen ha már vagy négy pohár tartalmával kente meg beszélőkéje tenge­lyét... — ... s akkor mondtam neki, ide figyeljen, ha maga azt hi­szi, hogy én bolond vagyok, akkor maga a bolond, mert azt hiszi rólam, hogy bolond va­gyok, pedig én nem vagyok az — fejtegetett egy vitát, amely­ből Mundruc ugyan nem sokat értett, de hát a rádiót is jó be­kapcsolva tartani, ha nem is figyeli az ember... — Na és aztán erre ő azt mondja ne­kem... ugyan, komám, egy po­hárkával még... Mundrucnak egy kis idő kellett, míg felfogta, hogy nem az a bizonyos ö kérte a pohár bort, hanem Sereg, hát felállt és töltött. Most már Sereg is állt, támasztotta a hordót, na­gyon jól érezte magát itt lenn a pincében, ahol csak a komá­ja van, a gyertya lángja, meg a hordók... Csend van, nyuga­lom, jó bor, hát szó nélkül oda tartotta ismét a poharat... Mundruc Péterné, született Seregi Júlia, ránézett az órá­ra, aztán még egyszer ráné­zett... Régen elmúlt dél. Hol a fenébe lehet ez az ember. Az ebéd kész, ember nincs... Eny- nyi idő alatt egy pincét át le­het fejteni... — Mert a bornak, komám, lelke van... Meg az embernek is... Ha két lélek találkozik, akkor megnemesedik a bor — fejtegette Mundruc csillogó és nagyot fújt a csőbe és már ütötte le a tiszta hordó dugó­ját ... Ekkor lépett be a koma, kicsit tapogatózva és nagyot köszönve: — Sten, Péter ... Fejtesz már? — Szervusz, János ... Mon­dom, itt az ideje, hát fejtek... A koma, akivel együtt jár­ták meg a háborút, akivel együtt esküdtek, hogy inkább a nagyvilág, de a szövetkezet nem, s akivel együtt lettek hűtlenek a nagyvilághoz, Se­reg János letelepedett a felfor­dított kiskádra. — Csapért jöttem volna ... A fene ott egye, az enyém megrepedt, vagy mi a kórság, de nem tudom használni... Tudsz-e adni? — kotort elő egy cigarettát Sereg János és már fújta is a füstöt. — Adhatok — mondta tö­mören Mundruc és figyelni kezdte, mint susog a csövön át a tiszta hordóba a fejtett bor... — Kóstolsz-e? — Kérdezte Se­reget teljesen feleslegesen, mert komája még az ecetet is megkóstolta volna. — Ühüm ... Egy pohárkával — emelkedett máris Sereg és a pincefalra akasztott deszka­polcról leemelt két poharat. A bor sárgán habzott bele a két pohárba, csendült az üveg és eltűnt a bor... — Jó Bor ez, hallod, csuda jó — lelkendezett Sereg. — Én nem tudom, de nekem soha sincs olyan borom, mint neked. A pince miatt, lehet... — Lehet — hagyta helyben Mundruc, nem akarván mon­dani, hogy azért a szakérte­lemnek is van ehhez valami köze. De hát a dicsért borból legalább még egyet illik inni. Ittak. szemekkel és lelkesen... — De az ember is, komám, az is megnemesedik, én mon­dom... Azt mondják, hogy gró­foknak, báróknak koronájuk volt ahány ága a koronának, annyival nemesebbek voltak... Én is nemes akarok lenni, ko­mám, huszonnégy poharas ne­mes... — nevetett Sereg és a hordó mellé tette a poharat. — Nem tört el — ámuldo­zott Mundruc és megkapasz­kodva a hordóban, felemelte a csodálatos poharat... — Ez nem törik el, össze­enyvezi a bor... — Tegyél be­le egy kis enyvet... — Enyvet? De jól adod, ko­mám, az anyád — heherészett Mundruc és előbb a poharat, majd a torkát is megenyvez­te... Mikor úgy három óra felé Mundrucné már nem bírva ide­gességével, átloholt a pincéhez, már harsogott a pince torka... — Nincsen olyan lány, mint a... — Hogy a pince szakadna rátok... Hát fényes nappal le­isszátok magatokat, ó, ti átko­zottak — nyújtogatta karjait a magasba... — Először is... höhö... itt nincs nap... hö... csak éjszaka van... Másodszor is a csapért, én csak a csapért... — makogta Sereg... Mundrucné odaugrott a hor­dóhoz, végigkopogtatta, aztán kirántotta a gumicsövet... — Hát észnél vagy te Pé­ter... A seprőt is átfejtetted, te szerencsétlen — sipákolt neki­keseredve... — A seprőt is... A fenét — malcogott Mundruc. — Oda se nézz, Julis, majd visszafejtjük, igaz-e, komám? De Sereg már sehol se volt. Mint ama Csokonai Vitéz Mi­hály, otthagyott csapot, Mund- rucot... Gyurkó Géza mi és a társadalmi szervezetek képviselői ünnepélyesen meg­koszorúzták a sírt. A Magyar Szocialista Mun­káspárt nevében Darabos Iván, az MSZMP Központi Bizottsá­gának tagja, a Központi Bi­zottság tudorrfányos és kultu­rális osztályának vezetője és Szakosíts Árpád, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Művelődésügyi Minisztérium nevében dr. Köpeczi Béla, a Kiadói Főigazgatóság főigazga­tója és Rátkai Ferenc, a Műve­lődésügyi Minisztérium irodal­mi főosztályának vezetője, a Magyar írók Szövetsége nevé­ben Darvas József, a szövetség elnöke és Kis Ferenc költő, a Hazafias Népfront képviseleté­ben Szabó Pál, a Népfront Or­szágos Tanácsának alelnöke és Matuz László, a budapesti népfrontbizottság helyettes tit­kára helyezett el koszorút a sí­ron. (MTI) 1962. DECEMBER 15. —1963. FEBRUÁR 15. rJjői4úI iteiiieAeiilk az atibec A pártkongresszusról beszél­getünk. — Engem — mondja, — és ez. természetes is, hiszen ne­velő vagyok, leginkább az ra­gadott meg, amit a pedagógu­sokról mondtak. Emlékszik? — Jó lenne, ha a pedagógu­sokat hagynák tanítani — azt hiszem, valahogy így fogalmaz­ta meg a kongresszusi beszá­moló a pedagógusok túlterhelt­ségét, azt, hogy aki tanítói, vagy tanári oklevéllel lép ki az életbe, többet törődhessen a saját munkájával, saját szak­májával, hivatásával. Tanítani szeretnék. És szeretném, ha hagynának. — Ki nem „hagyja”? _ — Talán nem is ,,ki’*-ről van szó, hanem „mi”-ről. A mun­ka nem engedi, hogy minden időmet fiatal koromban vá­lasztott hivatásomnak szentel­hessem. Hatan tanítunk az is­kolában, hárman Egerből jár­nak ki Mikófalvára. — Az

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents