Népújság, 1962. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-02 / 282. szám
♦ \ A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE H MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÓRÉHEK KIADÁSÁBAN =——= „Imi luíi iittij/t/fiin hutámul Emlékezés József Attilára, HUSZONÖT ÉVE halt meg tragikus körülmények között József Attila, munkásosztá- .yunk hű fia és legnagyobb költője. Sorsa, míg élt a nyomor és megalázás volt, kevés szeretet, megbecsülés és elismerés, s annál több rosszindulat, lekicsinylés és állandó mellőzés jutott osztályrészül. .Szokatlan költői tehetségét sokan megérezték, el is ismerték, ideig-óráig egy-két mecénás is felkarolta, de lényegében senki sem hitt benne, még a legkomolyabb kritikusok sem vették észre költészetének gazdagságát, korszakalkotó jelentőségét és szerepét a magyar poé- zis történetében. Verseinek újszerűségében a kortárs-kritika .töltői pózt látott csupán, csodagyereknek, különc érdekességnek tartották, pedig valójában egy apátlan-anyátlan árvával, s a század egyik legnagyobb költői egyéniségével volt dolguk. Élete egyéni tragédiák sorozata, a nagy magyar költők megrendítő, tragikus sorsa. Kora. amelv az élet minden szépségét megtagadta öle, bankárok és tábornokok, a szolgaság és reménytelenség, a fasiszta ösztönök sötét és embertelen világa volt. De rövid, tüneményes pályafutása alatt, költői becsületessége, fegyelmezett értelme és szíve e kietlen és kaotikus korban emberileg és művészileg is a legnehezebb és legmerészebb feladatra vállalkozott: magasra emelni az emberi öntudat méltóságát, megidézni és hirdetni a „szép szilárd jövőt”, a megszerkesztett harmóniát, egy magasabbrendű világ uralmát, egy születőben levő emberi magatartás és életforma szépségét és varázsát, a forradalmi rendet, az „emberi felszabadulást”. TUDATOSAN KÉSZÜLT erre a feladatra. Fiatalon megjárja a kultúra legmagasabb ormait, sokat olvas, tanul, művelődik. Bécsben és Párizsiban a modern művészet ösztönzései fogadják. Világnézeti útkeresésében korán megismerkedik a marxizmus—leninizmussal, de töretlen fejlődésében hosszú az út, amíg kísérletező kedve a megszokott és eltanult irodalmi konvenciókból kibontakozva — a szabadvers képzettársításain és a népdalforma egyszerűségén keresztül eljut egyéni ízlésével és világnézetével harmonizáló művészi formák kialakításához. Eszmei és művészi fejlődésében a munkásosztály pártjával és. világnézetével való megismerkedése a leglényegesebb és legdöntőbb élmény. Ekkor születnek igazán nagy versei, ekkor bontakozik ki tüneményes tehetsége teljes egészében, ekkor válik benne vággyá és akarattá „az emberi méltóság ügye”, ekkor sikerül eszmeileg és művészileg átélnie és „lelkivé váltania”, s világirodalmi méretekben is magasrendű költészetté emelnie a szocializmus eszmevilágát. KÖLTÉSZETE iskolapéldája annak az objektív esztétikai törvényszerűségnek, hogy a művészetben a legmagasabb- rendű politikum — elsősorban az esztétikumon, a művészi megformáláson keresztül válhat csak hatalmas társadalmi erővé, embert formáló akarattá, nevelő értékű alkotássá. Tudatos alkotó volt. Egy mérnök szigorával és pontosságával alkotott. Hitt az emberi értelemben. Sokszor szerette baráti körben hangoztatni, hogy a művészet nem betegség, idegbaj és téboly, hanem éppen „ellenkezőleg, ha van valami, ami egészség, hát a művészet az. Senki sem egészségesebb az igazi marxi művésznél, mert az épít, mint az orvos, mint az építész! Egy egész világot épít fel”. József Attilán kívül nincs talán még egy magyar költő, akinek költészetében az értelem, a tudatosság oly nagy szerepet játszana, akinek alkotó módszerében világnézet és költői érzékelés, mérnöki tervszerűség és költői imagináció oly csodálatos egységben jelentkeznék. Ezért csodáljuk szinté- tikus nagy verseinek finoman árnyalt szépségeiben a gondolati általánosítást, a valóság elemeit oly varázslatosan átalakító vegyi folyamatot, a hangulati elemek mögött a mélyebben fekvő lényeget, „a törvény tiszta beszédét”, a legapróbb képek rezdüléseiben is megbúvó politikumot. Ezért ejt hatalmába verseinek belső áramlása, képeinek varázsa, amelyek egy megszerkesztett gondolatsor finom fonalán az értelem és művészi képzelet fényében fűződnek egymás mellé, s a gondolatfejlesztés dialektikus lépcsőfokain kalauzolnak a költészet eszmei és művészi magaslataira. A VALÓSÁG ESZMEI és művészi átélésének ez a tudatos igénye, a társadalmi és művészi igazságnak ez a pártos egysége emeli József Attilát kortársai fölé. Költészetét egész életében szíve, értelme és meggyőződése, népéhez, hazájához és az egész emberiséghez való hűsége vezérelte, ezért válhatott egy ideátlan és atomizált társadalomban „az adott világ varázsainak mérnökévé”. Életműve is ezért válhatott Petőfi és Ady mellett a magyar költészet legragyogóbb és legpéldaadóbb fejezetévé és messzire szóló eszménnyé, mert költészetében a proletariátus életérzése, harcai, vágyai, a készülő új világ törvényeinek megsejtése és állítása, a győzelem megidézése és az érte való kemény harc és helytállás az igazság és szépség egységében nyer hallhatatlan megfogalmazást. Ezért lelhette meg hazáját dolgozó népünk szívében és „okos gyülekezetében”. BERZY ANDRÁS halálának 25. évfordulóján Akácokhoz Szemelvények prózai írásaiból Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen föl a történelem dobogójára. Minden társadalmi rétegnek megvan a maga nyelve, sőt az egyes egyénnek is. Ez annyit tesz, hogy a társadalmi osztályok minősége szerint más lelki (művészi és érzelmi) tartalmú maga a szó... a „burzsoá” fogalma egy és ugyanaz kell legyen logikailag mindenki számára. Azonban a „burzsoá” szó művészi alkalmazása más a proletár és más a burzsoá számára. Az utóbbi valószínűleg még művészi létjogosultságát is tagadja. Az ő fülében nem hangzik költemény gyanánt, mert nem tud szocialistául, aminthogy a francia idegentől is távol áll a magyar vers művészisége, ha nem tud magyarul. A jövő kultúráját az az osztály fogja megalkotni, amely a jövőt megteremti. Ez az osztály a proletariátus. A proletárművészet ősét a népművészetben látja, hiszen a népművészet hagyományosan kollektív. A népművészet a felgyülemlett, jelen levő múlt, hatékony emlék, mely irányítja a jövőt. De azét, akinek van jövője! Mii, mai költők, nem tehetünk mást, mint elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkísérlik a költők örök ellenfelei a „tömegeket” legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántorítani. ★ Az irodalom is termelés, társadalmi szükséglet kielégítésére szolgál, s az ma 'már nem elegendő, hogy egyesek tetszését megnyeri a munka... íróink többsége azonban elszakadt az élettől, nincsenek a közösséggel közös élményed, melyeket megformálhatna. Saját analóg érzelmei, problémád elvont kérdésekké válnak. Nem termelhetnek a valóságos szükségletnek megfelelően, mert nem ismerik a valóságos szükségleteket... Kivonják magukat az életből s az élet kiveti őket magából. ★ Én, aki a társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszem irányadóul, legfeljebb csak fegyverbarátja lehetek az új népieseknek, s ez is csak addig, míg valóban demokratikus és szociális, ha nem is szocialista követeléseikkel megérdemlik a rolconiszenvet. Nagyon fájlalnám, ha sok gyakorlati pontban megegyező közös követelésemként az új népiesek vonakodása miatt nem léphetnénk fel a jövőben együttesen, a francia népfront mintájára. ★ A nemzet hordozói nem a nürs, gouvemante és fräulein nevelte kevesek, hanem a nép, amelyet ezer esztendőn keresztül hiába próbáltak még nyelvétől, kultúrájától is megfosztani: nem törvénykezett latinul, mint a kíméletlen köznemesség, nem udvarolt franciául, mint a nagyobbrészt erkölcstelen főuraság és nem kötött üzleteket németül, mint a pocakosodó polgárság. Csak dacolt magyarul. Csak tiszta Száz göbbedő odvas falunkba’ homokot kötözni magunkba’ — akácok, vigyázzunk magunkra — az úri szélben ez a föladat. Zizegni minden bizalomra keserülő e marxi munka, de kössünk, kössünk lágyan zsongva, a homok elfut, a föld megmarad. Törzs vagyok-e, vagy már csak torzsa? Nem sőrs az egyes ember sorsa! Fogom én, lám kötöm ujjongva, a jó fa zúg, az édes táj dagad. — Recseg az ég odvas falunkba’, csikorogva hordja halomba tört águnkat, csörög a lombja, — de meleg földet fogunk föld alatt. JHáfiLS kultúrát csinált. Csak azt tette, hogy egyáltalán van még magyar a világon. A műköltőt egyéni mivolta semmiképpen sem teszi értékessé. Azzá csak ott válik, ahol az egyetemesbe kapcsolódik* vagyis, ha alkotáskor benne egyéni mivolta mellett a közösségi egyetemes is megmozdul. ★ A formai szempontoktól eltekintve minden szocialista pretenzióval fellépő költővel kapcsolatban éppen a szocializmus érdekében azt kell megvizsgálni, hogy mennyiben élte át a szocializmust, mint költészetet, vagy pontosabban szólván eszmei tartalmát menynyiben sikerült lelkivé váltania, mert ez egy tömegmozgalom emberi mélységét méri. ★ A szép minden formában, csendes füzesekben, szedögé- pekben, értekezésben és költeményben — azaz a valóságban, a tudományban és a művészetben egyaránt fellelhető. Az ihlet nem áll szemben a valósággal, hanem maga köré kényszeríti azt... mint a kot- lóstyúk a csibéit. ★ A műalkotáshoz sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet— ha az valóban műalkotás —, anélkül, hogy annak művészi volta meg ne változna, meg ne szűnne ... Michelangelo Mózes-szobra csupán akkor lett kész műalkotás, amikor már... többé sem hozzája tenni, sem elvenni nem tudott belőle alkotója. ★ A szabadságért folyó harcot is csak rendezetten lehet meg- ■ vívni! A rengő lomb virágban ég, és készül a gyümölcsre, a nyílt utcára lép a nép, hogy végzetét betöltse. Iramlanak a bogatak, friss jelszavak röpülnek, s az aranyba vont ég alatt, — mert beköszönt az ünnep, — a szabadság sétára megy. Hős népe ágat lenget, s ö kézenfogva vezeti szép gyermekét, a rendet! Már két milliárd Már két milliárd ember kötöz itt, hogy belőlem hű állatuk legyen. De világuktól délre költözik a szép jóság s a szelíd érzelem. Mindenségüket tartani a fénybe, mint orvos, ha néz az üvegedénybe, már nem tudom, megadom magam kényre, ha nem segítesz nékem, szerelem. Ügy kellesz, mint a parasztnak a föld, a csendes eső és a tiszta nap. Ügy kellesz, mint a növénynek a zöld, hogy levelei kiviruljanak. Ügy kellesz, mint a dolgos tömegeknek, kik daccal, s tehetetlenül remegnek, mert kínjukból jövőnk nem született meg, munka, szabadság, kenyér, s jószavak. Ügy kellesz nekem, Flóra, mint falun villanyfény, kőház, iskolák, kiutak; mint gyermekeknek játék, oltalom, munkásoknak emberi öntudat. Mint minta, mint az erény a szegénybe, s ez össze-vissza kusza szövevénybe, társadalmunkba, elme kell nagy fénybe’, mely igazodni magára mutat. EL ÉGI A Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten, füst száll a szomorú táj felett, úgy leng a lelkem, alacsonyan. Leng, nem suhan. Te kemény lélek, te lágy képzelet.’ A világ nehéz nyomait követve önnönmagadra, eredetedre tekints alá itt. Itt, hol a máskor oly híg ég alatt szikárló tűzfalak magányán a nyomor egykedvű csendje fenyegetően és csengve föloldja a tömény bánatot a tűnődök szívén s elkeveri milliókéval. Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom. Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron. Töredezett, apró ablakok fakó lépesein szállnak a napok alá, a nyirkos homályba. Felelj — innen vagy? Innen-e, hogy el soha nem hagy a komor vágyakozás, hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, kikbe e nagy kor beleszorult s arcukon eltorzult minden vonás? Itt pihensz, itt, fcoí e falánk erkölcsi rendet a sánta palánk rikácsolva őrzi, óvja. Magadra ismersz? Itt a lelkek egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek köröskörül mélán és komorlón álmodoznak gyors zsibongást szövő magas házakról. Kínlódó gyepüket sárba száradt üvegcserepek nézik fénytelen, merev szemmel. 1 A buckákról néha gyűszűnyi homok pereg alá... s olykor átcikkan, donog egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy, melyet az emberi hulladék, meg a rongy, rakodtabb tájakról idevont. A maga módján itt is megterít a kamatra gyötört, áldott anyaföld. Egy vaslábasban sárga fű virít. Tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenbe löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám. BRÓDY ANDRÁS: \ Néhány éjjelre, vadra, kőre, adjatok nekem fekhelyet. Én nem vagyok jó gazda ökre, se lány, se bolha, se beteg. Jusson a néniknek nagy bögre, szerető mindnek, ki szeret — áldott, mert élek én örökre, aki egy éjre eltemet. (József Attila, 1928. Japán kávéház) A Japán kávéház hosszú évekig nem volt egyszerűen csak kávéház. írók, költők, festők, szobrászok és még más hasonló szabálytalan foglalkozásúak jártak oda, s ha egy-egy ismeretlen ült le valamelyik asztalhoz, a törzsvendégek azonnal kitalálósdit kezdtek játszani. Azt igyekeztek megállapítani, mi a foglalkozása az ismeretlennek, hány éves és vajon, merre lakhat? A játékban Karinthy Frigyes, Nagy Lajos, Rejtő Jenő, József Attila és én vettünk részt. Legtöbbször melléfogtunk, de sok esetben Valamelyikünknek sikerült az amatőr detek- tívkedés. A rekordot Nagy Lajos tartotta, aki egyszer kitalálta, hogy a széles mrcú, vastag szemöldökű, nagy kockás ruhájú, -vad ismeretlen nem lehet más, mint hivatalnok a Vágóhídon, kora 40—45 év és valószínűleg a Soroksári úton lakik. József Attila odament a nagykockáshoz, bemutatkozott, kérdezgetett. Bámuló arccal jött vissza, gratulált Nagy Lajosnak, átnyújtott neki három Memphis cigarettát, mint kiérdemelt honoráriumét. — Hogy a csudába jöttél rá? Minden stimmel, csak az nem, hogy a Soroksári útori lakik. Nem ott, hanem a Kén utcában, nem messze onnan. E játék után a sakk következett. Attila játszott Rejtővel, pénzbe. Húfz fillérbe ment egy parti, úgy emlékszem, hogy Attila vesztett. Közben szétszéledt a társaság, mindenki ment a dolgára. Egyedül József Attila maradt ülve. Papírt vett elő. Én kártyázni mentem, ő verset írt. Sokszor és sokat bámult a levegőbe. Elmúlt éjfél, a költő már befejezte költeményét, s a fejét a mellére hajtva, elaludt. Majd hirtelen felriadt, bizonytalan léptekkel odajött hozzám. Letettem a kártyát, megkérdeztem, mi a baj? — írtam egy verset, azt hiszem, nem túl rossz. Felolvasom. Akarod? A cigarettától rekedt hangon elkezdte mondani az Éji dal-t. A végét keserűen elnevette. — Nincs lakásom, meleg a nyári éjjel. Kimegyek a ligetbe, szeretek ott aludni. Illik is mostani hangulatomhoz. Szerbusz. Hiába hívtam vissza, nem jött. Makacs fiú volt Attila. Én egy pillanat tört része alatt arra gondoltam, hogy talán kárt tesz magában. Akkor nem történt semmi, csak úgy két évtized múlva, a vasúti síneken, Szárszón. Megölte a nyomor, a rothadt korszak és az a tömérdek igazságtalanság, ami ez idő^ ben úr volt Magyarországon. IIUjj JBlAJk
