Népújság, 1962. november (13. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-13 / 265. szám

1963. november 13., kedd (VEPOJSAG s GYŐZÖTT AZ ÖSSZEFOGÁS Másfél milliós fagykár, mégis 50 forint egy munkaegység értéke a gyöngyösi Jj Élet Tsz-ben ""■■ni"" ■ -■ "I 1 ' '■■■ VÉRADÓ VASÁRKfAP , MezMáxkány/Jn. Gyöngyösön, a járásnál mondták: „Érdemes lenne a helybeli Űj Élet Termelőszö­vetkezetről írni. Olyan ered­ményeket produkáltak ebben az évben, amelyek igazán el­ismerésre méltók: behozták a másfél milliós fagykárt...” Ezzel a hírrel kerestem fel a szövetkezetét, hogy bővebben is megismerkedjem azokkal a tettekkel, amelyek biztosítot­ták ezt a nagyszerű eredményt. A számok emberével, a fő­könyvelővel: dr. Gulyás Sán­dorral, később pedig Visontai Lászlóval, a tsz párttitkárávai beszélgetünk, s elevenítjük fel az elmúlt napok és hónapok történetét. — Most már könnyebb erről beszélni — mondja a főköny­velő, — de a tavasszal vala­mennyien tragikusan szemléltük az eseményeket Az történt, hogy az elmúlt esz­tendőt 50 forint munkaegység­értékkel és négy forint pré­miummal zártuk, és úgy ter­veztük, hogy ebben az évben is biztosítjuk ezt az összeget. Az év első három hónapjában nem is volt semmi baj, de ké­sőbb jött a fagy és másfél mil­lió forint kárt okozott a szö­vetkezetnek, ami a tervezett jövedelem 26—27 százalékát tette tönkre, szinte egyetlen éjszakán. Az emberek először elkese­redtek, de a tsz vezetősége gyorsan túltette magát a bá­naton! Intézkedési tervet dol­goztunk ki a kár megszünteté­sére. Elhatároztuk: úgy dolgo­zunk, hogy az év végére mégis biztosítva legyen az 50 forintos munkaegység. Éppen ezért megnöveltük egyes növények vetésterületét, új növényeket vetettünk, és nagy gondot for­dítottunk a munkafegyelem megerősítésére is. A több olda­las intézkedési tervet később a A gyöngyösi Bugát Pál Kór­ház dolgozói felajánlották a Vili. kongresszus tiszteletére, hogy egészségügyi ismeretter­jesztő előadásokat rendeznek. Legutóbb Vécsett voltak, tagsággal is megvitattuk, majd hozzáláttunk annak vég­rehajtásához. Mit sikerült megvalósítani ebből a tervből? — Végső soron mindent — így mondja ezt a párttitkár és a főkönyvelő. Jegyzőkönyve­ket, kimutatásokat vesznek élő és abból sorolnak fél néhány fontosabb adatot, számot, sza­vaik igazolására. — A búza terven felül 39 ÖOü forintot hozott, a takarmány- növények 139 ezerrel többet. A többi növények is jól fizet­tek. Á zöldség 173 ezer forint­tal, a szőlőoltvány 118 ezer fo­rinttal, a gyümölcs pedig 76 ezer forinttal hozott többet, mint amit az év elején tervez­tünk. Azután újabb As újabb ada­tok következnek, amelyeket így lehetne összegezni: Siketült az elképzelésüket megvalósí­tani, sikerült a másfél millió forint kiesést pótolni. Sikerült többlettermést elérniük majd­csak minden növénynél és min­den üzemágnál jelentős meg­takarítást is végeztek. A ter­vezett 84 194 munkaegység he­lyett a munkákat 79 ezer mun­kaegység-ráfordítással végez­ték el, amely 100 ezer forint megtakarítást eredményezett. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a nagyfokú megtakarítás nem ment a mun­kakedv és a szervezettség ro­vására, hiszen a tsz-tagok vol­tak az elsők, akfk igyekeztek takarékoskodni, és kihozni a földből, amit csak lehetett. Hajnaltól késő estig dolgoztak, erejüket megfeszítve, szorgal­masan. S ahogy teltek a hónapok, úgy csökkent napról napra a kiesés, úgy nőtt a bevétel, és úgy lett egyre jobb kedvű a szövetkezeti tagság is. Talán ahol dr. Koncz István belgyó­gyász adjunktus és Magyari István filmvetítéssel egybekö­tött előadást tartottak. A meg­jelentek száma megközelítette a kétszázat. nem volt egy hét sem olyan, hogy ne jött volna be valaki a tagok közül az irodába és meg ne kérdezte volna: mennyi még a kiesésünk, mennyit kel! még behoznunk? És minden héten kevesebb lett a lemara­dás, s egy hete pedig már szin­te fillérre behozták a . hátrányt” Ez ideig 498 ezer forintot for­dítottak saját erőből beruházás­ra, amiből épületeket építettek és gépeket vásároltak, s így ki tudják majd fizetni a zárszám­adáskor a tervezett 50 forintot, minden egyes munkaegységre. Ezek az eredmények való­ban elismerésre méltóak, ame­lyekről csak a dicséret hang­ján lehet szólni. A gyöngyösi Űj Élet Tsz tagjai az idén ha­tártalan akarattal pótolták a fagykár okozta kiesést, és be­bizonyították, hogy összefogás­sal, erős akarattal, szinte a le­hetetlennek látszót is meg le­het valósítani. — A mai estén — mondotta Murányi János, a TMK-üzem KISZ-titkára — azt tűztük ki célul, helyesebben: az a gondo­lat vezérelt bennünket, hogy a gyár dolgozói ne csak a mun­kahelyen, hanem az életben is szorosabbra fűzzék egymás kö­zött a barátságot, s a dolgozók, és a vezetők között is meghit­tebb viszony alakuljon ki. Ezért rendezte a TMK-üzem ezt a szocialista brigádtalálko­zót, ahová, persze, a gyár nem szocialista brigádtagjai is hi­vatalosak. A gyár hatalmas kultúrter­mében terített asztalok várták a vendégeket. Szép számmal jelentek meg a dolgozók csa­ládtagjaikkal. Szombat volt. Este nyolc órakor kezdték meg a műsoros estet „Ki mit tud címmel”. Üdvözlő ■ beszédet mondott Kácsor Gábor üzemi párttitkár, majd a meghívott hét kubai diák nyitotta meg a műsort a kubai himnusszal, amit a közönség állva hallga­tott végig. Aztán a többiek ne­vében Elektro Pons beszélt. „Mi, és a világ népei nem nézhetjük tétlenül az USA sze­nátusának, és Kennedynek újabb agressziós lépését — mondotta. — A mi kötelessé­VAS ARNAP a kora reggeli órákban gépkocsik állottak meg a mezőtárkányi tanácshá­za előtt. Utasai — orvosok, la­boránsok, vöröskeresztes aktí­vák — rövid előkészület után máris munkához láttak. Azvis- kola és a tanácsháza termeit ezúttal összeíróhellyé, rende­lőkké, laboratóriumokká alakí­tották át, és kezdetét vette a véradó-vasárnap. A község életében szokatlan jelenség volt ez. A falu külön­böző pontjain már napokkal ezelőtt megjelentek a vöröske- resztés plakátok, amelyek moz­gósították a lakosságot az ön­kéntes véradásra. Kiss Andor, a községi tanács titkára, el­mondja, hogy már hetekkel ez­előtt megkezdték a községben a véradó-mozgalom megszer­vezését. A tanács vezetői, va­lamint a község orvosa, dr. Tóth Péter, odaadó szervező munkája nyomán 160 mezőtár­kányi lakos jelentkezett vér­adásra, hogy ezzel is elősegítse az egri kórházak vérellátását, bajba jutott embertársaik gyó­gyulását. günk ezekben a percekben, hogy szorosra zárjuk erőinket, és magasra emeljük a béke zászlaját. Hiszen senki sem kí­vánja a harmadik világhábo­rút!” Tört magyarsággal mondta el beszédét, amelyet „A kubai nép győzni fog!” ki­áltással fejezett be. A hatal­mas tapsorkán, a lelkes fel­kiáltások méltóképpen nyug­tázták a beszédet. Majd megkezdődött a válto­zatos, színes műsor. Szellemes összekötő szöveget mondott Uzelman Ferenc, a TMK veze­tője, amelyben feltárta, s ne­vetségessé tette a hibákat. A műsor nagyobb részben az üzem életéről szólt, de fellép­tek olyanok is, akik a könnyű, vagy a komoly zenével, szép szavalatokkal akarták szóra­koztatni a „gyári ki mit tud” közönségét. Szerepeltek a kubai diákok is. Orlando Figueroát, aki szép énekhangjával nyerte el a kö­zönség tetszését, s lopta be ma­gát a szívekbe, alig akarták le­engedni a színpadról. A gazdag, változatos műsor után táncra perdült a fiatalság, vagy közrefogták a kubai diá­kokat is, s vidáman beszélget­tek velük. A jelentkezések nem marad­tak csupán ígéretek, mert az emberek jó része becsülettel el is jött a véradásra. Jó példá­val jártak elöl a községi tanács vezetői, a község pedagógusai, földművesszövetkezeti dolgo­zói és a termelőszövetkezeti tagok közül is igen sokan meg­jelentek. A szervező munkában és a véradásban egyaránt élen jártak a vöröskeresztes szerve­zet helyi aktívái, így Bölkény Lászlóné, Gál Lászlómé és a többiek. A VÉRADÁSON jelen volt Csókros Stefánia, a vöröske­resztes szervezet megyei titká­ra, aki kérésünkre elmondotta, hogy az egri véradó állomás vérvételi brigádja bizonyos időnként egy-egy vasárnap ki­vonul a megye valamelyik községébe és ilyenkor — a kór­házak dolgozóival karöltve — jelentős mennyiségű vért nyer­nek a kórházak számára. A tulajdonképpeni vérvételt a községi tanács egyik helyisé­gében bonyolítja le dr. Sóvári Miklós, az egri véradó állomás vezetője. — Balatonföldváron ismer­kedtünk össze — mondta Elektro Pons —, ott üdültek a Finomszerelvénygyár kiszistái, és mi is. Nagyon összebarát­koztunk, és nagyon jól érezzük itt magunkat. Pedro Paneguet a forrada­lomról kérdezik. Erről szívesen is beszélne, de még nehéz na­gyon a magyar nyelv, de „győzni fogunk, megtanuljuk” — mondta. — Akkor még tizenhat éves voltam. Ma húsz. (Gépipari technikumot végeztem otthon, itt gyakoriok Magyarországon). Havannában élek, a főváros­ban. Emlékszem, amikor Fidel Castro lejött a hegyekből, mi mindannyian kimentünk az utcára — és nagyszerű volt... Sok volt az analfabéta, ö is, Pedro is azok között a fiatalok között volt, akik kimentek a falvakba tanítani. Pedro a Bayamo nevű községben taní­totta írni, olvasni az analfabé­tákat. Barátságos beszélgetéssel, tánccal, kacagással telt el ez az este, s bizonyára sokat tett azért, hogy a dolgozók között a munkahelyen kívül is szoro­sabbra fűződjön a barátság. KG. A várakozó szobában egyéb­ként igen derűs és vidám a hangulat. A véradásra várók tréfásan ugratják ' egymást, s jókat derülnek egymáson, amint beöltöznek fehér kö­penybe, fejvédőbe és műanyag­csizmába. Itt van Cseh József, a községi vb-elnök, Patai Zsig- mond, a helybeli Ezüstkalász Tsz elnöke. Kovács János, a járási KISZ-bizottság titkára. A véradók között szép szám­mal vannak fiatalok, és főleg nők. Véradásra vár Bársony Lászlóné, Nagy Kristófné és Nagy Frigyesné is, akik már tizedszer adnak vért. Egymás után szólítják be őket a véradó szobába, ahonnan a vérvétel és rövid pihenő után vidáman, mosolyogva térnek vissza azzal a megelégedett érzéssel, hogy emberi kötelességüket teljesí­tették. vérükkel segítettek em­bertársaikon. EZEK AZ EMBEREK most már továbbra is rendszeres véradókká válnak, és a jövő­ben is lehet rájuk számítani. Tetteikkel az emberiesség, a segíteni akarás, a szocialista humanizmus legszebb példáját bizonyít#tták be. Cselekedetük méltó elismerését híven kife­jezi az a kis emléklap, ame­lyet a véradás után kaptak. Az emléklap szövege elismerést és köszönetét fejez ki. Császár István író—olvasó találkozó Recsken Vasárnap délután négy óra­kor zsúfolásig megtelt a recs­ki bányász kultúrotthon nagy­terme. A MÉSZÖV és a Haza­fias Népfront megyei bizottsá­ga, a recski könyvbarát bizott­ság meghívására Recskre ér­kezett ez alkalommal Rideg Sándor Kossuth-díjas író, aki beszélt az összegyűlteknek írói pályafutásáról, munkássá­gáról. Kultúrműsor követte a beszélgetést, és ezen felléptek az fmsz tánccsoportjai, a recs­ki VIT-díjas népi zenekar, s az egri Gárdonyi Géza Színház irodalmi színpadának tagjai is. A nap folyamán házról ház­ra jártak az úttörők, a könyv­barátok, olvasókat toboroztak, és árusították a könyveket. Egészségügyi előadás Vécsett Fazekas István „Ne csak a munkahelyen, az életben is.. Nagy sikerű munkástalálkozó az egri Finomszerelvónygyárban A SZÍNMŰVÉSZ játékstílu­sának meghatározása igen bo­nyolult dolog. Különösen az, ha filmről, filmszínészről van szó, mert a filmművészetben na­gyon nehéz élesen elhatárolni, mit adott a műhöz a rendező, és mit a színész. Aztán azért is, mert a filmforgatás körül­ményei befolyásolják az alkotó munka menetét, a játék stílu­sát, s ezeket a körülményeket legtöbbször sem a rendező, sem a színész nem tudja meg­változtatni. Végül pedig azért is, mert nagyon nehéz ponto­san kimutatni, hogy a színmű­vészet új, korábban még nem ismert irányzatára való átté­résnek mik a „tartozékai”. Mindez így van, de a művészi ábrázolás formája, a stílus mégis változik. Elég visszapillantani a múlt­ba, s máris világosan látjuk a megújhodásnak ezt a végtelen folyamatát. Emlékezzünk a né­mafilmekre, s hasonlítsuk ösz- sze őket az első hangosfilmek­kel, ezeket pedig a 40-es évek alkotásaival. Még a legtapasz­talatlanabb néző is azonnal észreveszi itt a szembetűnő változásokat, egyebek között a stílus változását. Semmi ala­punk sincs azt gondolni, hogy ez a természetes folyamat ma­napság megrekedt, s holnap nem hoz új termést. Nekünk, akik ebben a korban élünk, nehéz meglátni valamennyi változást, kitapintani az új for­mák „kereteit”, ám ez termé­szetesen nem jelenti azt, hogy meg se kíséreljük. HA A FILMMŰVÉSZET szí­nészi iátékának stílusáról be­szél ü’''1-. rögtön beleütközünk egy ró"óta húzódó vitába, amely a „színház védelmezői” és a „filmpártiak” között fo­lyik. A „filmpártiak” úgy vé­lik: minthogy a film végered­ményben személy szerint a rendező kezében születik meg, a filmszínész játékstílusa ‘ is teljesen tőle függ, a rendező ábrázoló módszerének szolgá­latában áll. Másrészről a „szín­ház védelmezői” azt állítják, hogy a film kizárja az „alko­tás” lehetőségét, s a „techni­ka”, az „ipar” követelményei megkötik a színész kezét, még csak nem is gondolhat semmi­féle egyéni stílusra. Van bizo­nyos igazság mind a két felfo­gásban. És mégis, az idő, a környező válóság végeredményben ösz- szehasonlíthatatlanul erőseb­ben és lényegesebben hat a szí­nészi játék stílusára, mint a munkakörülmények, vagy a rendező felfogása, ábrázoló módszere. Ez a megállapítás egyformán érvényes a filmszí­nészekre és a színpadi művé­szekre, egyiküknél nem kisebb a hatás, mint a másiknál. A jó színészből, aki gyen­gén játszott a filmben, vagy pontosabban szólva, akit rosz- szul használtak fel a filmesek, a film megjelenése után sem­miképpen sem lesz rossz szí­nész, éppen úgy, mint ahogy a rossz színészből sem lesz jó at­tól, hogy sikeres filmszerepet alakított. MELLESLEG GYAKRAN ezekkel a végletekkel igyekez­nek bizonyítani: egyik, vagy másik színészt természetében, egyéniségében bizonyos meg­foghatatlan adottságok rejle­nek, amelyek valamiféle titok­zatos „kinematografizmus” komplexumát alkotják benne. S ezt a „kinematografizmust” határvonalnak t/kintik, amely különválasztja a színház és a ALEKSZEJ BATALOV: ^íL'Ó, díliu,JZUléjZ film művészeit. Ezt a határt azonban szinte minden nap — hol ezen, hol azon az oldalon — a legkisebb nehézség nélkül átlépik. Mi tehát tulajdonképpen az a „kinematografizmus”, hon­nan került elő és mivé fejlőd­het? A színész kinematografiz- musának fogalmát szerintem csak a rossz filmrendezők ta­lálták ki, azok, akik — ahe­lyett, hogy becsületesen be­ismernék — nem tudnak meg­felelően bánni, „gazdálkodni” a színésszel, nem tudjak ki­hozni belőle azt, amit lőhetne — inkább ilyen ködös fogal­makkal takaróznak. Azt kérdezheti valaki: de mi legyen azokkal a színészekkel, akikből a színházi körülmé­nyek annyira „kilógnak”, hogy bármilyen filmszerepet kap­nak, mindegyik alakításukon érezni a mesterkéltséget, az erőszakoltságot, a színházban pedig —, ahol rivalda, kikészí­tés és tisztes távolság van a széksorok és a színpad között — tűrhetőek? DE HA A SZÍNÉSZI ábrázo­lás mai vonásairól beszélünk, nyugodtan számításon kívül hagyhatjuk az ilyen színészt. Nem pusztán azért, mert nem felel meg a filmre, hanem leg­főképpen amiatt, hogy ő a ré­gi, már letűnt játék-iskola el­veinek hordozója. S itt már nem a film sajátos jellegéről Van szó, hanem a színész te­hetségéről, belső árnyaltságá­ról, művészi kifejező eszközei­nek tárházáról. S most lássuk a film techni­kájának és sajátosságainak ha­tását a színészre. Szinte szó szerint a szemünk előtt tűnik el, a múlté lesz mindaz, ami­re azelőtt szükség volt a forga­táshoz, a kamera előtti játék­hoz. A filmek érzékenységének fokozódásával csökkent a Ju- piter-lámpák izzasztó hősége és vakító fénye. A kamera sza­bad mozgásával kitágult a filmcselekmény korábbi szűk kerete, a filmkazetták gyakor­latilag nem szabnak határt a felvételek időtartamának, s tö­kéletesedett a hangfelvétel is. Röviden: a technika fejlődé­se, a gazdagabb mesterségbeli tapasztalatok révén hamarosan eltűnik mindaz, ami korábban elvitathatatlanul sok nehézsé­get, kellemetlenséget okozott a filmszínész számára, § ami tu­lajdonképpen eddig speciálissá tette ezt a munkát. AZ IDŐ, A KÖRNYEZŐ va­lóság mindenekelőtt azért gya­korolja a legnagyobb hatást a színészi játék stílusára, mert maga a színész is ember, aki emberek, saját kortársai kö­zött, gondjaikkal és örömeik­kel együtt él. S ezenkívül minden színművész arra törek­szik, hogy nézői a legtökélete­sebben megértsék, mert ez hasznos neki is, növeli művészi tekintélyét, hatását. De sülhöz, hogy valakit megértsenek, nem elég pusztán egy nyelvet be­szélnie a nézőkkel. Ezer dolog van még, amely nélkül halott a nyelv. Az érzelmek legfino­mabb árnyalatai, az arc egy rezzenése, a gondolatok belső menetének megjelenítése —, mindez a hangosan kimondott szónál semmivel sem gyengébb fegyvere az igazi művésznek. Ha ez nem így lenne, akkor például senki sem nézné meg és játszaná el újra meg újra a Hamletet, a dán herceg több száz évvel ezelőst megírt törté­netét. Következésképpen a szí­nész nemcsak magában hor­dozza a kor szellemét, hanem az alkotás nagy fegyvereként használja azt fel, olyan eszköz­ként, amely nélkül képtelen lenne igazi hatást gyakorolni nézőire, s amely nélkül elke­rülhetetlenül megsemmisülne a színész és a néző közötti kapcsolat. Emlékezetes az a nap, ami­kor Leningrádban először mu­tatták be a „Tiszta égbolt” cí­mű filmet. A film második fe­le ment már, az a rész, amely­ben Oleg Tabakov csillogó sze­mét mutatja a vászon, s ez a mondat hallható: „Igen, én tu­dom, hogy te igazi kommunista vagy. Kommunista. De akkor, miért nem vagy a pártban?” A nézőtéren döbbenetes csend volt. S nem csak a szavak sú­lya miatt. Mindenekelőtt azért, mert a ma embere szólt a vá­szonról a ma emberéhez, egész lényével, a legcsekélyebb szí­nészi nyomaték nélkül beszélt a színész, átérezve és művészi­en értetve minden szó gyújtó erejét... Ezt megelőzően pedig Úr­ba nszkij Asztahov egyik legsi­kerültebb mondata hallatszott: „Az, amit én átéltem az élet­ben, elég lett volna száz olyan­nak, mint te vagy. És most sem könnyű a helyzetem. De ha elölről kellene kezdenem az életet, ugyanígy élném le. A te számodra szép szó a kom­munizmus, de én vele éltem és élek.” Lepergett a szöveges rész, de a kép még nem fejeződött be. A színészek szeméről, arcáról annyi minden leolvasható volt még. hogy egy sóhajtás is ele­gendő válasz lett volna a mon­datra. SENKI SEM MONDHATJA erről a jelenetről, hogy gyer­meki naívsággal játszották el, mert hiszen erejének és magá­val ragadó varázsának titkát éppenséggel a színészi produk­ció egyszerűségében, hitelessé­gében találhatjuk meg. A színésznek ez a képessége, amellyel egész lényét, szenve­délyének minden erejét egye­síti az idővel, amelyben él, s a nézővel, akinek alkot, az az utóbbi évek színész sikereinek a korábbiaktól megkülönböz­tető sajátossága.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents