Népújság, 1962. november (13. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-29 / 279. szám

1962. november 29., csütörtök NÉPÚJSÁG s Ahol a hírnév bölcsője ring • • • A Mátravidéki Fémművek 5-ös láncüzemében lassan vé­géhez közeledik a nappalos műszak. A gyári sziréna bugá­sa sem hallatszik már, moz­donyfütty keresztezi egymást, autóbuszok, fakaruszok fordul­nak rá bőgő motorral a ned­ves aszfaltúira — akiknek „mára letelt”, igyekeznek ha­za. Csak Szőke bajos, a lánc­üzem vezetője időzik még pa­rancsnoki asztala mellett, rit­kán akad rá példa, hogy ne­gyed háromkor kilépjen a gyárkapun. megállt volna az idő: ma is úgy dolgoznak, mint 1955-ben! A jég, ha lassan is, de törede­zik ... Biztató kísérletek foly­nak a blokkszerelésnél, s a lánchevederek lyukasztásánál. Nemcsak az üzemszerű terme­lés feltételeinek megteremtése, az emberi erő felszabadítása, de a gazdaságosság is sürgeti a végleges, biztonságos megol­dást. Egyenletesen fölfelé . . . Múlt hónapban, októberban, egyedülálló rekord is született az 5-ös láncüzemben: 121 ezer méter kerékpárláncot gyártot­tak — ez nemcsak a gyár, de az egész magyar láncgyártás történetében egyedülálló ered­mény, a korábbi 70—75 ezer méterekhez képest. Korábban ünnepszámba ment, ha az üzem 60 százalékra teljesítette havi tervét, ha a hatvan száza­lékot néhány tizeddel is túl­haladták — október hónapban már 118,8 százalékot ért el az üzem. Dicséret illeti ezért őrfi Béla, Bordás Mihály, Kis Vas­kó József, Vajk Tamás, Tajti Béla művezetőket, Kiss Gyula, Szecska János, Tóth László csoportvezetőket, a párt- és szakszervezet láncüzemi veze­tőit, Józsa Györgyöt és Réti Istvánt, és mindenekelőtt az üzem munkás kollektíváját. A dicséret nem lehet mégsem tel­jes, hiszen képességükből, te­hetségükből többre futja, mint amennyit most produkálnak. A kereskedelem jelenlegi lánc­termelésüknek a dupláját is átvenné, termékeik iránt a ke­reslet igen nagy; meg kell te­hát oldani, hogy minél hama­rább elérjék a 200 ezer méte­res havi termelést, eleget téve a jelentkező igényeknek. Új exportlehetőség i Columbia ! Termelésüknek 60 százalé­kát exportra adják a mátravi- dékiek, 40 külföldi országba jutnak el termékeik, szocialis­ta országoktól a kapitalista, a gyarmati rendszer alól nem­rég szabadult országokba, Bra­zíliától Argentínáig, Kongótól Egyiptomig. S épp a napokban jelentette be importigényét egy újabb ország, a latin-amerikai Columbia, mintakollekciót kérve a későbbi megrendelé­sek bevezetőjeként. Mindenképpen nagy felelős­séget jelent tehát az a munka, amit a Mátravidéki Fémművek 5-ös láncüzemében végeznek. A magyar ipar követeként ter­mékeik eljutnak Európa tucat­nyi országába, a fekete konti­nensre, s a tengerentúli föld­részekre is. Ez a felelősség megköveteli, hogy szakítsanak a régi, elavult módszerekkel, mert csakis a korszerű, mo­dern technológia alkalmazásá­val tarthatnak lépést az élet­tel, a korral. Pataky Dezső Felgyülemlett adósság — 126 ezer folyóméter ke­rékpárlánc elkészítésével adó­sak maradtunk ebben az év­ben — mondja — s még ke­veset törlesztettünk belőle. Nyolcvanezer méter a hátralé­kunk, ezt mennyiségileg be­hozni már aligha lehet, felét azonban „lefaragjuk”. A legsokrétűbb feladatot végzi ez az üzem. Elég annyit mondani, hogy 12 féle láncot gyártanak. S ahány féle a lánc, annyi az átállás; egy-egy gyárt­mánynak nincs meghatározott gépparkja. — Hogyan keletkezhetett a nagymérvű adósság? — Hosszú történet... vaskbs regényt lehetne róla írni. Sum­mázva annyit mondhatok: új szabványt kaptunk, s műszaki vezetőink nem tulajdonítottak ennek nagy jelentőséget, lebe­csülték a feladatot, aztán a ja­nuári, februári terv, amit tel­jesíteni kellett volna, úgyszól­ván kiesett a termelésből; sőt márciusban is a félhavi terme­lés elveszett. Más problémával is küszkö­dik az üzem, nemcsak a lema­radás törlesztése az egyedüli gond. S itt legelsősorban az automatizálásra, a manufak­túra jellegű kézi munka kiszo­rítására gondolunk. .A külső hevederek cégjelzésénél, a sarkításnál, a lyukasztásnál már sikerrel alkalmazzák a korszerű, modern eljárásokat; a kerékpárláncok összeszerelé­sében is egyre inkább teret hó­dít az automatika, de mindez bosszantó, s primitív jelensé­gek kíséretében. Főként a nők ellenkeznek és idegenkednek az újtól: nagyszerű és okos be­rendezések állnak rendelkezé­sükre, könnyebbé, s gyorsabbá válna vele a munkavégzés, de inkább a kezüket használják a gépek helyett, a megszokott, begyakorlott, elavult módsze­rekhez ragaszkodnak. A motorkerékpárláncok gyártása terén legalább ennyi­re bokros teendők várnak az üzemre. A naptár szerint is 1962-őt írunk, de itt mintha Évekig tunyaság, közömbös­ség volt az úr az 5-ös lánc­üzem házatáján. Voltak kezde­ményezések, hasznos javasla­tok, de ezek kéz között elsik­kadtak, születésük pillanatá­ban halálra ítéltettek — az emberek aztán belefásultak a hasztalan küzdelembe, elked­vetlenedtek, s elömlött rajtuk az „úgyis mindegy” taposó­malom-hangulat. A vezérvál­tás az üzem élén — bár hasz­nos volt a sebészi beavatkozás — egymagában nem ért sokat, fel kellett rázni az embereket, hogy érezzék, számukra is te­rem megbecsülés. Hosszú, ke­serves munka után ez már si­került, s kedvező hatása is mu­tatkozik. Íme néhány adat: Ha végigtekintünk az utóbbi néhány hónapon, vagy akár az utóbbi három esztendőn, a gra­fikonok egyenletes emelkedését tapasztaljuk. A vonalak csak ott süllyednek mínuszba, ahol | a gazdaságosságról, az önkölt- [ ségcsökkentésről van szó, ahol éppen a kisebb szám jelenti a többet. 1959-ben az 1/8-os kerékpár­lánc önköltsége — 1000 folyó­méterenként — 17 687 forint volt; ugyanezt az ezer métert ma, 1962. első felében 14 681 forintért állították elő, több mint háromezer forinttal ol­csóbban, mint 3 éve. Az 1/4-es motorkerékpárlánc előállítási költsége 1959-ben 79 826 forint volt; s most az év kilenc hónapjában ezer folyó­méternyi motorkerékpárlánc előállítását 59 663 forintból ol­dották meg. Hasonló szép eredményről számolhatunk be a Pannónia motorkerékpárláncok gyártá­sáról: 1959-ben 1000 méter mű­szaki önköltsége meghaladta a 90 ezer forintot, s ma mindez 62 580 forintba került. 1565 fo­rinttal termeltek olcsóbban, mint azt számukra a tervezett műszaki önköltségi mutatók előírták. Magyar főpapok a pápánál ROMA: A pápa az elmúlt napokban az őt 81. születés­napján köszöntő főpapok kö­zött magánkihallgatáson fogad­ta a zsinaton részt vevő ma­gyar egyházi személyiségeket is. A vatikáni államtitkárság közleménye szerint a magyar főpapok tájékoztatták a pápát a magyarországi katolikus egy­ház életéről. XXIII. János pá­pa legjobb kívánságait küldte a magyar egyháznak és az egész magyar népnek. ★ A zsinat keddi általános kongregációján bejelentették, hogy a pápához számos zsinati atya fordult azzal a kéréssel, hogy halasszák el a zsinat má­sodik ülésszakát. A pápa ezért úgy határozott, hogy az egye­temes zsinat második üléssza­kát 1963. május 12-ről szep­tember 8-ra halasztja. A jelen­legi ülésszak december 8-án ér véget. (MTI) A fúrógép mellett Jól dolgozik az Egri Laka- tosárugyár Do­bó István szo­cialista brigád­ja. Igaz, hogy brigádverseny­ben a harmadik helyet érték el, de tervüket így is 100 Százalé­kon felül tel­jesítették. Ké­pünkön Zombo- ri József bri­gádvezető mun­ka közben, a hatalmas fúró­gép mellett. A Kortárs a kortársak között Öten a mai írónemzedék közül Gyöngyösön MINDIG VAN ABBAN va­lami izgalmasan jó, amikor a könyvek holt betűi mögül ér­zékelhető közelségbe kerül az alkotó azokkal, akik a ké­piekben és eseménysorokban, testet öltött érzelmek és gondo­latok közvetítésével ugyan is­merik az írót, dé csak áttétele­sen. Szemtől szembe kerülni vele, megvallatni legsajátosabb vágyairól, terveiről, módszerei­ről, kikérni véleményét a sok­színű ma legforróbb kérdései­ről: ez csak az író-olvasó talál­kozó vibrálásokkal teli légkö­rében lehetséges. Az érdeklődés azonban nem­csak az olvasókban bontako­zik ki az írók iránt, hanem fordítva is érvényes ez, talán még fokozottabb mértékben. Ismerkedés az ilyen találko­zó, a fogalom legmélyebb 4 ér­telmében: figyelés, tapogató­zás, mérlegelés — és mindenki­nek élményt nyújt. Méghozzá nem is felületes élményt. Figyeltem az arcokat ezen a minap esti találkozón Gyön­gyösön, a könyvtár helyiségé­ben. Az érzelmek, gondolatok ott tükröződtek a vonásokon, az olvasók arcán, akik érzéke­nyen reagáltak a kimondott szóra, akár az interpretátor, akár a szerző ajkáról hangzott el. S bár vagyunk már mi any­nyira udvariasak, hogy a tap« nem mindig jelzi a feltétel nél­küli elfogadást, az itteni tet­szésnyilvánítás forrósága azon­ban minden kétséget kizár. Hadd mondjam hát ki egyene­sen: tetszett, ahogy az írók ön­magukról szóltak, ahogy mű­veikkel belemarkoltak a való élet nyüzsgő, kavargó jelensé­gedbe, hogy a jobbátevés szán­dékával segítsenek bennünket is a nemes elhatározásra. HALLHATTUNK sodró ere­jű, magas hőfokú verset Bárá­nyt Ferenctől, elgondolkoztató mondani való jú elbeszélést Ga­lambos Lajostól, a jelkép mö­gött meghúzódó eszméltetésre épített novellát Szakonyi Ká­roly tói, s ha Váci Mihály ver­seiben az érett bölcsesség meg­fontoltsága fogott is meg első­sorban, a lélek tüze átforrósí- totta a felelősséggel kimondott szót. Papp Miklóstól a saját közvetítésével közreadott vers tetszett. Hozzá tartozik még az ese­ményekhez Juhász Mária elő­adása a Kortársról, a folyóirat célkitűzéseiről és módszeréről, Minden fontoskodás nélkül, va­lóban a kortárs közvetlenségé­vel szólott a nagy jelentőségű kérdésekről. És hallottunk még verseket a jelenlevő költőktől az irodal­mi színpad tagjainak előadásá­ban. Végül az olvasók is meg­szólaltak: kérdéseket tettek fel és véleményüket nyilvánítot­ták. Nyugodtan, mondhatom: őszinte érdeklődés, emberi köz­vetlenség húzódott végig jel­lemzőként az egész estén. Csak egyetlen megjegyzést még: mi lett volna, ha nincs a gimnázium? Hányán lettek volna ezen a találkozón? Az egyik kezemen megszámolhat­tam volna őket. Kicsit szomo­rú ez. Mint ahogy nagyon ör­vendetes a fiatalok protokoll nélküli, őszinte érdeklődése. EZ A GYÖNGYÖSI este megerősítette a véleményemet: az íróval személyesen találkoz­ni mindig olyan többletet je­lent, amit nem tud pótolni még a könyvek sokasága sem. G. Molnár Ferenc A bosnyák sem hamis, sem bosnyák nem volt. Világéle­tében egyszerű, sőt, túlontúl egyszerű és szegény ember volt. Nemzetiségére nézve pedig magyar, bár ki hitte el abban az időben egy szegény zsidónak, hogy magyar? Pedig megjárta az első világháborút, s ha a K. u. K-tól vitézségi érmet nem is kapott, azért egy Károly-kereszt, meg néhány apróbb ki­tüntetés bizonyította, hogy ő is úgy képzelte el a magyarsá­got, mint sok millió társa Doberdónál, meg a többi helyeken. Később sok mindenre rájött, ezért viszont a 20-as évek­ben vörös zsidónak nevezték. De ennél sokkal kellemetle­nebb volt, hogy nem hagyták dolgozni. Egyszer azután megjelent a piacon, hajnalban, s a gyön­gyösi emberek a hasukat fogták. Csodálatos változáson esett át külseje. Nagy, bozontos fekete fején egy női kötött haris­nya, a vége jambóra kötve. Lábán ormótlan bakancs, vala­milyen kopott katonai lábszárvédő, kabátposztóból készült csizmanadrág és hozzá hasonló félkabát, amit akkoriban mikádónak neveztek a szabók. Talán ez eddig nem is lett volna annyira nevetséges, ha nem tart a hasán egy fél bő­röndöt, amely egy vastag spárga segítségével a nyakáról csüngött le. A bőrönd vízszintesen helyezkedett el, mint egy tálca, — s tele volt zsebtükörrel, borotvapamaccsal, száj- harmonikával, halnyelű bicskával, cipőfűzővel, fésűvel és zsilettel. Valóságos kirakodó vásár volt tehát. S még ez sem volt nevetséges. Hanem az már igen, hogy elváltoztatia a hangját, s tört magyarsággal kínálta az árut. — Tessek bretve, tükört venni! — Elhagyta, vagy ép­pen rosszul használta az ékezeteket, hogy valódi külföldi ba- zárosnak lássék, hogy nagyobb legyen a bizalom, több a vevő. — No, nézd, a Schwartz, felcsapott hamis bosnyáknak! — ordított egy bicegős, jókedélyű susztersegéd, aki minden hajnalban hurkát evett a piacon. Nagyot röhögött szellemességén, de azért odament hozzá, barátságosan kezet fogott vele, végtére egy lövészárokban áztak négy évig, s a rendőrségen is együtt verték meg őket, 19-ért. Vett is tőle valami apróságot, s újra elordította ma­gát: emberek, ide mindenki! Itt a valódi Sarajevó-bicska, a Huszár-zsilett... Az üzlet megindult. Az emberek szívesen mentek Schwartzhoz, mert mondogatták: már csak egy gyöngyösi nem csap be bennünket? Azonkívül egy-két fillérrel olcsóbban is adta, sokuknak hitelezett is. De a név, a hamis bosnyák, raj­ta ragadt, ö azonban már régen túl volt azon az emberi buta­ságon, amit köznyelven hiúságnak neveznek. Eltek, pénteken a vásár után halat ettek, szombat este pedig libát. De az öreg Schwartz nem volt jó pedagógus, mert az ismereteit a piacon szerezte, itt pedig ebben a tudományágban senki sem cA hamis bosnyák fia jeleskedett. Arra még futotta erejéből, hogy fiait a munkára nevelje, de arra már nem, hogy a világ hiúságaitól is meg­óvja őket. Arra legkevésbé gondolt, hogy amit ő hiúságnak tart, azt — különösen a nagyobbik fia — önérzetnek vél, s ebből mennyi keserű perce, sőt, órája-napja lesz. ★ Mi késznek, kialakultnak fogadtuk el ezt a világot, amelybe bele születtünk. Nekünk Zoli édesapja sem hamis bosnyák, hanem Schwartz bácsi volt. És Zoli nem zsidó, ha­nem Zoli haver, aki fél fejjel magasabb és ezért erősebb, mint mi vagyunk. Amellett jószívű, sőt, gyenge szívű és testvéries. Úgy verődtünk össze, mint eső után a kóbor kutyák, Zoli is valószínű jó kutyaszagunk miatt jött közénk. Tizenhat éves kamaszok voltunk, kipróbáltunk minden rosszat és jót, amire a vérünk hajtott, s amit az élet engedélyezett. Kifelé talán rosszabbnak is mutattuk magunkat, de milyen halvérű 16 éves az, aki nem szeret feltűnni, szerepelni? Akkoriban éppen bokszolni jártunk, egy amerikai boksz-film hatására. Ekkor már minden sportot, játékot, sőt, a lelkünket is kekiszínűre festettek, az ökölvívást is a leventéknél tanították. Zoli elég jól öklözött, s ezt még a jobboldali oktatók is elismerték. Mi már az edzéseket is komoly .csatának fog­tuk fel, el lehet képzelni izgalmunkat, amikor Kulcsár edző bejelentette: vasárnap házibajnokság a GYAK-pályán, kö­zönség előtt! A közönség több ezer kiöltözött ember volt, akik ugyan nem ránk, de a táncra, a lepényevésre, s egyebekre voltak kíváncsiak, mert el ne felejtsem, az ökölvívó-mérkőzést a majális keretében rendezték. Mindegy, gondolták az embe­rek, s megálltak biztatni a harcosokat, először időtöltésből, azután mindjobban belemelegedtek, s mint a bikaviadalon, átforrósodott az aréna. Zoli, mint már mondtam, magas fiú volt, jóalakú, holló­fekete hajjal, tiszta, fehér bőrrel és meglehetősen markáns vonásokkal. Az utóbbi ugyan nem kedvezett ebben a sport­ágban, de ő elég technikás volt és mindig meg tudta védeni szépmetszésű orrát. A gongot a leventezenekar cintányérja helyettesítette. Zoli ellenfele szintén jól megtermett fiú volt, kissé darabos mozgású, amolyan lórúgás ütéssel. Tapogatózás után Zoli bevitte az első sorozatot, közben ő is kapott, de az nem számított. A második menet közepén azonban már látni, illetve érezni lehetett, hogy nagyon egyen­lő ellenfelek küzdelme folyik, s bár Zoli többet is tisztábban üt, az a lórúgás, ha ritka is, nagyon veszélyes! Zoli kétszer is szabadon hagyta az orrát, s a második ütésnél megingott egy kissé. Ekkor harsant a közönség soraiból az első üvöltés.' — Feküdj le, Zoli! Azután valaki rátromfolt: — Dobd be a törülközőt! Nem hagyta magát, szépen dolgozott, szívósan, keményen ütött. De a közönséget már megszállta a téboly, s amikor Zoli a harmadikat kapta a fejére, s eleredt az orrából a vér, az aréna egy artikulált üvöltés volt: — Üsd ki a hamis bosnyákot! Üsd ki! Üsd ki! — hang­zott az ütemes biztatás. Mi, barátai, közvetlenül a szorító mellett álltunk, az édesapjával együtt. Az öregre néztem, amikor a hamis bos­nyákot meghallotta, nagy lószemében olyan fájdalmat láttam, ami sokkal többet jelentett egy sportversengésnél. Zoli az ütések elől egész a kötélig hátrált, ahol mi áll­tunk. Hangosan, hogy az üvöltést átkiabáljam, én is azt mondtam, hogy feküdj le, Zoli! A srácok is megértettek, s mind ezt kiabálták. Ekkor Zoli megfordult, először csak a fejével, azután egész testével. Otthagyta ellenfelét, s rám meredt. A közön­ség megrökönyödött, azután visítva felröhögött. Zoli. az arcomba köpött, s ahogy letöröltem, láttam, kezemfeje csupa vér, Zoli szeme pedig könnyes. A bíró odaugrott, visszarán­totta őt, a ló ismét „rúgott” egyet, de Zoli még mindig talpon állt. — Hamis bosnyák! — kiáltottam, de már nem láttam, hogy jobb, vagy bal horoggal ütötték-e ki Zolit, mert nekem is könnyes volt a szemem. ★ Nem szóltunk egymáshoz. Zoli a sorban elől állt, én aZ ötödik sorban voltam. — Jobbra át — hallatszott a vezényszó és az oktató pa­pírt vett elő. — A következő foglalkozástól minden zsidó sárga kar­szalaggal köteles a leventére jönni! Részükre külön századot alaüítunk. — Ezután még néhány harcászati dolgot mondott az oktató úr, majd: — Pihenj! Rá lehet gyújtani! A század szétoszlott, Zoli egyedül maradt. Odamentünk hozzá. Volt egy cigarettája, az szájról szájra járt. Arca elég csúnya volt. Nem akartunk, nem mertünk szólni, ö sem íj«r szélt. Nagy szemeivel a város felé nézett, s szomorú tekintete éppen olyan volt, mint édesapjáé, amikor a bokázmeccsen fiát hamis bosnyáknak nevezték. Suha Andor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents