Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-15 / 216. szám

4

NÉPÜJSÄG

1962. szeptember 15., szombat

A reform szellemében

Egerben mindössze néhány pedagógus — a történelmet tanító nevelők — gyűltek össze a városi tanács kistanácstermében.

Kívülállónak egyszerűen csak arról volt szó, hogy az általános iskola hetedik osztályának egész évi történelem tanítását beszélték meg, Fülesdi Lászlóné szakfelügyelő vezetésével. Ám, ha figyelembe vesz- szük a reform egyik előirányzatát, miszerint a tananyagot az ésszerűség és az alkotó oktató-nevelő munka szolgálatába kell állítani, akkor csak üdvözölni lehet az egriek kezdeményezését, akik a több szem többet lát elve alapján, együtt beszélik meg, hogyan tanítsák a még ez évben használatos tankönyvből a hetedik osztály történelemanyagát, (á)

— OKTÓBER VÉGÉN kerül sor az egri képzőművészek őszi tárlatának megrendezésére. A tárlatot új helyen, a képzőművészeti munkacsoport Marx Károly utca 10. sz. alatti, emeleti műtermében rendezik.

— AZ IDEI országos szántóversenyre szeptember 18-án kerül sor a Herceghalmi Állami Gazdaság zsámbéki üzemegységének területén. Megyénk traktorosai közül a megyei verseny első két helyezettje: Czakó, József, a ludasi Üj Elet, s Dup- csák József, az Atkári Gépállomás traktorosa vesz részt ezen a versenyen.

— NAGY ÜTEMBEN haladnak a vízbetörés elhárításának munkálatai az Egeresein Bányaüzemben. Az egercsehieknek a szarvaskői bányászok is segítenek.

— AZ ELMÚLT napokban fejezték be a Hevesi Földművesszövetkezeti Keltetőállomás korszerűsítését. A munkák elvégzésére mintegy 30 ezer forintot fordítottak.

— AZ EGRI Lakatosám- gyár 10 fős ifjúsági brigádja év végéig 3 darab automatikus bőrátemelőt és 25 darab nyomdaipari szedőszekrényt

pl

— NÉGY 3011-es Zetor-trak- tor, egy gépi bálázó és egy nagy teljesítményű csávázógép érkezett az AGROKER központjába. Az új gépek elosztását már megkezdték. A megye egyetlen bálázógépét a Füzesabonyi Állami Gazdaságban helyezik majd üzembe.

— HATVANBA látogatott Marin Pesev, a Bolgár Kultúra igazgatója, valamint Bojka Marinova, az Intézet titkára. Petár Hrisztovszkov profesz- szor, hegedűművész, Penka Marinova énekesnő és Dóra Lázárova zongoraművésznő hangversenyt adtak (r) I

Tromfra—tromf!

Mit számít az igazság?

HEGYI FALU, olyan, amire felénk azt mondják — háttal lehet kijönni belőle. Utcáit feneketlen por lepi, amit az idegen közeledtére felhővé csapnak a szerteröppenő libák, csirkék. Az emberek furcsán, kapu mögül néznek az ismeretlen után. Kérdezősködöm, kezemben egy levél, ami arról szól, hogy az iskola igazgatója betegre vert egy kisfiút.

Keresem az aláíróként szereplő szülőt. Senki nem akarja magát az ügybe ártani, „nem tudjuk”, vonogatják a

vállukat. Végre két gyereket találok, aki ugyanabba az osztályba jár. Mondom nekik, miért keresem F. M-éket, meg az igazgatót, összenéz a két fiú.

— Nem is verte meg, csak szidta!

— Mert nem foglalta be a füzeteit, mi meg mind befoglaltuk! — mondják s megmagyarázzák, hol laknak a sértett

szülők.

Ház a hegy alatt. Atellen- ben a malom, a ház udvarán hatalmas kutya, apró jószág fröccsen szét a kapunyitásra.

Igen egyszerű emberek. Kézfogásukon kapa, kasza és nem toliforgatás érződik. Ránézek a levélre, ami a sokat író emberek jellegzetesen szép, kiírt betűivel mondta el nekem eddig a szülő nevében az állítólagos tényt.

— Nem mi írtuk. Nekünk senkivel semmi bajunk. A gyerek szívbeteg, az igazgató nem is tanítja, nem tudhatta, hogy nem szabad erősen rászólni! Nem történt semmi, a gyerek is jól van, a levélhez meg semmi közünk! — tekinti befejezettnek a beszélgetést F. M.

AZT MAR LÁTTÁM, hogy a levélben foglaltaknak csak egy kis töredéke igaz, s az iskola igazgatója minden kertelés nélkül elmondotta, hogy nevelőjét helyettesítette a kicsiknél, s mivel a nagyokhoz szokott, ugyanazt a gunyoros, erélyesebb hangot használta. Valóban rosszul lett a gyerek, de nem az iskolában, hanem otthon. Testi fenyítésről szó sem

volt. Ezt különben mindenki állítja. Most már annál inkább érdekelt a levél írója, indítékai. Szerencsés kézzel tapintottam a szép írás nyomán arra, hogy hátha egy másik pedagógus írta?!

Igazam lett. Fiatal asszonyka a tanító néni, aki hirtelen nem is tudja, mit mondjon, s amikor kikerekedik az ügy, belekerül még egy személy, egy Tibor nevű egri festő. Mesterével együtt hat hete festi az iskolát, nevelői lakásokat, s mivel határidőre — még ma sem — adták át az iskolát, nézeteltérések támadtak az igazgató és a festők között. A fiatal N. Tibor tromfra tromfot jelszóval, meghallva elferdített formában az igazgató és a negyedikes fiú esetét, megkérte a tanító nénit, akinél éppen most van soron a munka, hogy írja le neki ezt, s még diktálta is.

— Minek? Kérdeztem én, csak bolondot ne csináljon, Tibor! — idézi most a tanító néni az akkori beszélgetést az igazgatói előtt, ahol elég flegma tartásban ott áll már az alig 18 éves festő is.

— Akkor nem mondott semmit, csak zsebre vágta a papírt és én nem tudtam, mi lesz a papírral, csak később mondta meg, hogy bevitte az újsághoz. De ugye, nem lesz ebből semmi baj? — ijedt most már meg ő is.

— Miért adta be ezt a valótlanságot hozzánk? — kérdezem a fiatalembert.

Nehezen tisztázódik az ügy. Mindenáron át akarja hárítani „valakire a faluból”, hogy az Íratta, de végül csak bevallja, hogy bosszúból tette.

EDDIG AZ ÜGY. S most felvetődik az emberben a millió kérdés. Az iskolaév kezdetén egy kis, 5 tagú tantestületben miért kell így indulni? Feltehető, hogy a tanító néni csak úgy, „nem tudom minek”, leír igazgatója ellen egy olyan esetet, süninek valóságáról meg sem győződött? Annyi, de anyEGRI VÖRÖS CSILLAG

Randevú Koppenhágában EGRI BRÖDY

Diákok voltunk EGRI KERTMOZI

A pokol szolgálatában GYÖNGYÖSI SZABADSÁG A nagyváros örömei GYÖNGYÖSI PUSKIN Eltűnt egy asszony

HATVANI VÖRÖS CSILLAG Keresztesek (I.—n. rész) HATVANI KOSSUTH Darázsfészek HEVES Kővirág FÜZESABONY Májusi fagy PÉTERVASARA

Vigyázz, nagymamái

nyi közös, megfeszített munkára van szükség most, hogy a legcsekélyebb ilyenfajta személyeskedés megzavarhatja az iskolamenetet. A festő „jóvoltából” az egész falu tárgyalja az iskola igazgatójának „modorát”, aki annak érdekében, hogy az iskolát az ígért augusztus 31-i határidőre átadják, kénytelen volt esetenként erősebben fellépni a nem mindig lelkiismeretesen dolgozó festőkkel szemben. Most ők úgy érzik, ez az apró iskolai fenyítés, jó ló alattuk, hogy szítsák az igaz. gató ellen a hangulatot.

Miért? Ok néhány nap múlva a jól-rosszul végzett munka után eljönnek a faluból. Mire jó ilyen módon beavatkozni az iskola és a falu életébe? S miért ad ehhez tudva, vagy tudatlanul segítséget egy másik pedagógus?

MOST MÁR MEGBÁNTA.

De mint ahogy a követ is hiába emeli felszínre a vízből bedobója, a gyűrűket nem lehet elsimítani itt sem. Hiába követett el mindössze egyetlen jelentéktelen hibát az igazgató, a faluban mások „igyekezete” nyomán mindenki beszél róla. Ezt az esetet vajon okulásul fel lehet-e használni?

Föltétien! Ahol nincs meg a tantestület egysége, ott az igaztalan vádakat nehéz egységes falként visszaverni! S ahol ez a fal hiányzik, ott a falon belül vajon védett-e az oktató- nevelő munka?!

Cs. Ádárn Éva

— Sajnos, kérem, én csak egy egyszerű beosztott vagyok, statisztikai adatot nem szolgáltathatok ki. Hiába is kér, kérem, úgysem tud rávenni. A statisztika az igazgató reszortja. — Mit, hogy én mondjam meg, hány szállodacímkét hoztak magukkal a városon átutazó idegenek?! Hova gondol? Lehetetlen. Ilyent ne is kérjen tőlem, úgysem állok kötélnek.

— Mit? Hogy eny- nyi önállóság bennem is lehetne! Ne tessék túlozni. Nem léphetek túl a hatáskörömön. Én egy egyszerű nyilvántartó vagyok, beírom aze’ t a tiketteket, de a világért sem nyilatkozom róluk. Az, meg a reprezentáció a főnök feladata.

1962. SZEPTEMBER 15., SZOMBAT: ENIKŐ

145 évvel ezelőtt, 1817-ben szerkesztette meg JOZEF BOZSEK cseh feltaláló az első motoros közúti járművet Csehországban. Bozsek kocsiján a kormányzás az első tengely elfordltásával történt, a motorul szolgáló gőzgép pedig a kocsi alján volt elhelyezve. A motort mindig Indulás előtt kellett felfűteni. Az első cseh gőzkocsit a prágai Nemzeti Múzeumban őrzik.

Jozef Bozsek gőzkocsi,ia.

(Foto: Nemzeti Múzeum, Prága)

120 évvel ezelőtt, 1842. szeptember 15-én halt meg PIERRE BAILLOT francia hegedűművész és zenepedagógus, akinek a Hegedű művészete (1834) című iskolája ma is használatos.

100 évvel ezelőtt, 1862-ben e napon halt meg L U D V I K KONDRATOWICZ lengyel költő és demokrata, aki műveiben a jogfosztott parasztság érdekében lépett fel. ö fordította le lengyelre Puskin, Lermontov, Nyekraszov és Béranger költeményeit. 1850—1852-ben megírta a lengyel irodalom történetét.

145 évvel ezelőtt, 1817-ben született IRINYI JANOS kémikus: aki 19 éves korában feltalálta a foszforos gyufát, amely az addigi, robbanásszerűen gyúladó, káliumklorátos gyufával szemben zajtalanul gyűlt és lassan égett. Irinyi a szabadságharc alatt Nagyváradon a lőporgyártás vezetője volt.

Szeptember 15-e Közép-Am erika köztársaságainak (Guatemala, Salvador, Honduras, Nicaragua és Costa Rica) nemzeti ünnepe, arra emlékezésül, hogy 1821-ben ez államok ekkor váltak függetlenné.

1905. szeptember 15-ét a magyar munkásmozgalomban VÖRÖS PÉNTEK-nek nevezik, ekkor folyt le az általános és titkos választójogért a tüntetés és ebben 100 ezren vettek részt.

a bolgár népköztársaságot 1946-ban e napon kiáltották ki.

— Mondtam már, hogy reménytelen eset. Itt egyszemélyi vezetés van. Zárjuk le ezt az ügyet. A szerződésemben nem szögezték le, hogy én adatokat is szolgáltathatok, nem tették kötelezővé, márpedig, m;nt azt maga jobban tudja, ami nem kötelező, az tilos. Adatszolgáltatás meg pláne. Nem. Ne is próbáljon beugratni. Zöld is lehetett a színük, éppen úgy, mint hupikék és rozsdabarna. A tikettek színe évszakonként és felekezeten- ként változik. Erre sem válaszolhatok.

— Sarkuk volt-e, vagy levagdosták a nyomdában? Nem

tudhatom én azt. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Az enyém nem is fáj. Nem is fog. Mert nem mondom meg. Ipari titkot meg pláne nem adok ki. A sarkolás, ugyebár, ipari eljárás...

— Reménytelen eset, úgyse tud meg tőlem semmit. Hiába is néz olvan esdeklő- en. Kérem, itt fegyelem van. Ha meggebed az egész Közép- Európa, akkor sem mondhatom meg. Na és? Ha a rendőrségnek kell, nyomozás miatt, majd kinyomozza azt is. Azért fizetik őket. De mit is beszélek ennyit magának. Semmi értelme a további szó*

cséplésnek.

Hagyjon engem,

inkább keresse meg a főnököt.

— Az hol van?

— Dobrudzsában nyaral. Három hét múlva jön meg.

— Addig várjak? Arkon-bokron túl lesznek, akiket keresek.

— Akkor szóljon a helyettesének. Távollétében ő diszponál.

— Hol találom.

— Varsóban, tapasztalatcserén. Négy hét múlva megjön.

— Akkor hát...

— Kérem, távozzék. Nem beszélek, slussz. Különben is lejárt a munkaidőm.

— Akkor letartóztatom.

— Látja, az más. Így mindjárt más. Kezdhetjük is a kihallgatást. (Garas)

v\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\^\vv,\\vc,\v,\\\\\\\\\\\\\\v,\\\\\\\\^^^

SZEBERÉNYI LEHEL:

A szentlélek ajándéka

Kigyült az egész barakk az udvarra. Csodájára Kollámé szerencséjének. Kollárné szerencséje soványka libában sűrűsödött össze. Borzas tollú, koszos libuskába. Szanaszéjjel áll a tolla, ágasan-bogasan, gubancosán a hasa alja és a szárnya széle. S horpadt két oldala. De liba minden ízében. Fehér, hamuszínű folt a nyakán, meg a két szárnyán.

— Libuskám — günnyög Kollámé, S ölelgeti a libát.

Az öccse ajándéka, hogy legyen falatjuk pünkösdre.

— Vigyázz a libára — szól oda Kollámé nagyobbik bámész fiának S szalad a rántáshoz.

S oszol szét az egész barakk, mert minden csoda csak három napig tart. A Kollár gyerekek meg buzgón foglalkoznak a libával. Zsineget kerít az egyik, s akasztja a szárnya közé:

— Gyi, Fakó!

A „fakó”, s mögötte a csóré had, vonul rendben az utcára. Ott rajcsú- roznak.

— Jani, Pityu, öcsi, Lackó, gyertek ebédelni! — rázza Kollámé a fakanalat az ajtóból, mintha zenekart vezényelne.

A „zenekar” trappol a porban befelé. Brügőzik a hasuk, ha a kosztra gondolnak, s a porfelleg, mint valami függöny, tekeredik köréjük.

— Az evésre mind itt van —

ereszkedik le az asszony fakanalas keze. — S a libát hol hagytátok? — Hol a liba?

Hogy sújt szigorúan a szemével: húzzák be a nyakukat a kölykök. A legnagyobb, a bámész szepegi, fél szemmel a fakanálra figyelmezve:

— Kinn maradt.

Kollárné ugortában suhint egyet a gyerek fenekére, az bőg, de ő már kinn száguld az utcán. Száguld ösz- sze-vissza, föl-le, le, s föl, fejetlen, kétségbeesve.

Liba volt, liba nincs.

S a liba komótosan, maga után húzva a madzagot, besétál a Rét utca hármas számba

A nap tűz. A fatartó rövid árnyékában ül Vrabecné, szent bibliába merül ten. Készül a szentlélek látogatására. A liba hát megáll Vrabecné dagadt bokája előtt, s közömbösen kopogtatni kezdi hegyes csőrével az asszony sípcsontját, sípcsontján kifényesedett bőrét.

Rafajné ruhát tereget, Komandá- né meg éppen a piszkos vizet önti ki. Hát látják, és röhögnék. A szemükben az áll, hogy: — Ni, a szent asszony.

— Miben léli örömét, Vrabecné?

Vrabecné ocsúdik felfele a könyvből. Először megütődik, majd kétkedőén néz hol a libára, hol a vigyori asszonyokra. Aztán ábrázatát lángnyelvek nyaldossák. A boldogság rózsái. Igen, míg kívülről így látszik, belülről dolgozik a szentlélek. S Vrabecné nyugtázza a libát, a szentlélek csodálatos küldeményét. — Csakis csoda folytán — gondolja.

— Hogy kerül ide ez a liba? — kérdi Komandáné, csak úgy senkitől.

De Vrabecnében a szentlélek csodálatos gyorsasággal megformálja a választ, mintegy sugalomképpen?

— A sógornőm hozta az ünnepékre... De letette a sarkon ... Mert be kellett szaladnia a fiához a kaszárnyába ...

S ezzel lélegzik nagyot Vrabecné, mintha kifújná magából a szentleiket.

Rafajné és Komandáné egymára néz.

— Persze — mondja a szemük. — Ha a sógornő nem teszi le a sarkon a libát, hát hogy sétál be ide a tulajdon lábán?! Mégiscsak észnél van ez a Vrabecné. — Nem hiába okosítja magát a bibliából.

S Vrabecné a világ legtermészetesebb mozdulatával öleli a hóna alá Kollárék libáját és szokatlan fürgeséggel emeli fel a sámliról mázsás alfelét.

Mert a libának mégiscsak ólban a helye. Ami biztos, biztos.

S Kollámé a Prón-féle szatócsüzletben bukkan az elveszett liba nyomára, amikor már régen lemondott az ünnepi falatról.

— Könnyen jött, könnyen ment — vigasztalja magát.

Hanem Prónéknál éppen Vrabecné libahistóriája van műsoron, ahogy

benyit a csengetyűs ajtón. Komandáné már szorongatja a kimért lisztet és sót, de azért azt még „le kell adni”. Vannak itt asszonyok a Varga utcából, meg a Rét utcából. Azok derülnek rajta. S Prón úr csóválja a fejét.

— Az én libám! — tér észhez Kollámé.

— Megvan a gazdája — tereli a figyelmet Prón is Kollámé felé.

S jön a nagy bizonygatás. Prón a pult alá dugná a fejét, akkora a bábéi. Egyezik itt minden. Még az elveszés perce is. Kollámé azon nyomban liszttel, sóval, paprikával csatlakozik Komandánéhoz.

— Majd én adok neki libát!...

— Mossa csak jól meg a fejét, Kollámé asszony! — érez vele Komandáné tiszta szívből.

így robognak be a Rét utca hármas szám alá, Kollárné szinte kikelve magából, Komandáné az igazság bajnokaként.

Vrabecné áll a fatartó kurta árnyékában harci készültségben.

— Hol a libám? — reszket Kollárné.

— Miféle libája?

— A libám, amelyet maga eltulajdonított!

S ekkor Vrabecné mindent megért. A szentlélek ereje támogatja belülről. Olyan egyenesre húzza ki magát, mint a kerítés deszkája. S most sértett önérzetének tüzes nyelvei nyaldossák a képét.

— Hordja el magát, míg szépen van. Piszkos proli!... így akar hozzájutni pünkösdi pecsenyéhez, mi?... Potyára!... Dolgozzék, akkor magának is lesz... Még hogy én eltulajdonítom az ő libáját!... Micsoda aljas rágalom!... Kell nekem a más libája?

— De kérem szépen, ha láthatnám ... — hunyászkodik Kollámé.

Mert hátha nem is övé a liba.

— Semmi köze hozzá! Ha nem megy azonnal, rendőrt hivatok... Szemtelen kommunista!...

Kollámé valósággal megsemmisül.

— Bocsásson meg, nem akartam.... — motyog csendesen és szégyenkezve kotródik.

Komandáné áll és megvonja a vállát. Itt aztán megáll az ember esze. Mert az az egy biztos, hogy Vrabec- nénak nincs igaza.

S Vrabecné reggel, este sámlira ül, futball-labda-szerű térde közé szorítja a szentlélek küldeményét, s tömi-tö- mi buzgalomal, mert közeleg az ünnep a liba pedig gyarapodik, szépül napról napra s az ünnep szombatján már kövéren, kopaszon csüng r kamrában egy rúdon. Vrabecné percekig legelteti vízszínű szemét fáradozásának eredményén.

Pünkösd reggelén pedig nyitna be a kamrába, no most megsüti, hát csuklik össze az a nagy kövér teste Volt liba, nincs liba.

Kollárné szombat este tavalyi babot válogat éppen, hogy másnapra megfőzi, amikor jön Komandáné. Hamisan nevet és húzza ki a libát a szatyrából.

— Vrabecné küldi, — mondja csendesen — mert hogy maguk úgyse tudták volna miből kihizlalni az ünnepre ...

AZ MÄS