Népújság, 1962. szeptember (13. évfolyam, 204-229. szám)

1962-09-30 / 229. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI MŰVELŐDÉSI HÁZ IRODALMI KÖRÉNEK KIADÁSÁBAN =^;"^===

)

HUNYADI ISTVÁN:

Félistenek kovácsa

Óriás-alak fejét formálja éppen s a gyurmát lázas-gyorsan csapja fel.

Segít a fával, simítja, tartja féken az agyagot, amíg életre kel.

A polcon kortársak, s holtak hősi rendje: Költő, színész, kutató, hadvezér.

Könyörtelen bírák, most égig növekedve kérdik: — mit tettél te az emberért? —

Aztán leszáll a magasból a mester,

Bozont szemöld alól homlokom mögé lát:

— Több telne tőled — véli —, nem igyekszel öcsém, én adjam szádba a poémát?

Óvatos költők, úgy bántok a szavakkal, mint léha bábsütők, kik mézre, mázt

kevernek.

Mérfölddel mérj, ne rőffel és arasszal, Sámson légy, földet, égboltot emelj meg!

Üj ciklonok bontják a vén tetőket amíg színes golyókkal játszogattok.

Az elemeknél elszánt szívük erősebb:

Törik, hajlítják s ti gyáván lemaradtok.

Vésőm és kalapácsom most pihenjen hogy csupa félistent formálhatok?

A tág világot velük együtt teremtem:

Riassz telet, halált és költs fölé napot!

Várkút-Turistaház, 1959 január.

FARKAS ANDRÁS versei:

POLNER ZOLTÁN versei:

FAZEKAS TIBOR:

Vallomás

Évszakok karcsú íve alól cipeltem ide mély hűségem, hogy egyre lángolóbb csókjaink vágyát végül is megértsem:

mert csillagcsokor a két szemed.

rejtély, kiismerhetetlen, s viaskodnak kék szirmai bennem.

Szemem villanó fénye lettél ebben a konok szerelemben,

3 úgy átfonják egymást karjaink, hogy szívünk piros vére serken

mert csillagcsokor a két szemed, rejtély, kiismerhetetlen, s viaskodnak kék szirmai bennem.

Lázízű, párás szobájából elnézi az őszi kertet nagy betegein az öreg Lőrinc, aki álmokat, szerelmet, hej, régen már. elfelejtett.

Keze ott kaparász a tájon, fáradt szeme könnybe lábad, és suttog miaga elé halkan: „ültessetek barackfákat, legyen termése a nyárnak!”

Döbbenten hullnak kékes fények, amint utolsó nagy harcát vívja az óriás idővel, s mindörökre behavazzák megszépítik öreg arcát.

PATAKY DEZSŐ: > ,

GYAVASAG...

Őszi pasztell

A must szaga a tájat most betölti,

Hiába fúj a szél, a völgyi katlan Muistsizagban ül és így mozdíthatatlan,

Pedig lebegni látszik s tündökölni.

A fény felülről ömlik rá, a földi Izgalmak lent fűtik puszitíthatatlami,

Mert a mustokban szesz és Sízent harag van, Mely erjedés közt száz nyelvét kiölti.

Harmat helyén dereis foltok lapulnak, Felkunkorui levélkék széle-alja, ökömyál húz utat a gyáva nyúlnak,

Pár éhes felhő fulladozva nyalja A csendes napfény délutáni mézét — Valaki jön és hunyorogva néz szét.

Szeptemberi áhítat

Az élet sokszor könnyelműn hibáz.

Mi is sokszor megfontoltan hibázunk, Mert mindent hajt az utazási láz,

S olykor teher a testünk, csigaházunk.

Kérdezhetnénk, ki és miért hibás?

Ha loholunk is, folyton magyarázunk, Mert bűnnek tartjuk ezt az utazást, Amely szétmossa őszi álmodásunk.

Ez a szeptember olyan, mint a börtön; Fényes rácsok fedik sok délutánját.

Mikor szavak születnek meg könyörgőn,

Szavak, amikben angyalok dudálják A forró este száz ígéretét,

De csitt! Mert Csend jön és búvó Sötét.

KÓPIÁS SÁNDOR versei:

Nyár végén

Kisebb köröket rajzol már a Nap, halványabb kékség füstölög felettünk; a nyár aranyló gallyairól minden fény-almát leszedtünk.

Kifakult a rétek bársonya, a jegenyés út az őszbe vezet; hiába keresem, nem lelem már a hullámzó, forró színeket.

A folyók sietni kezdenek a meleg tengerek szárnya alá; s mintha a költöző fecskeraj röpte a nyár selymét kettéhasítaná.

FALU

Házak fehér fatkája legel.

Félszemmei a templomra sandítanak, mintha a toronyórát lesnék.

Zápor után

ázott szagokat old fel a szél.

(A göndörszőrű fák könnyedén lerázzák magukról a vizet, de az utcák még másnap is felgyűrt nadrággal, mezítláb gázolnak át a langyos tócsákon.)

A gyepsor

a szántóföldekbe kapaszkodik, mint anyja szoknyájába a kisgyerek. (A föld néha odadob néhány cső félérett kukoricát.)

Ember sehol.

Csak akkor jönnek meg, amikor magukra ölthetik az alkonyat piros ruháját.

ZEKAS TIBOR:

rP&íe-kifukat

Papírok türelmetlen halmaza (nők a fodrásznál) javításra, csinosításra vár.

Tudják: a betű zsoldosa vagyok.

Néha

torpan, lázad a kedvem.

„Miért csinálod?” — jajdul a kétség, s csömörrel-iszonnyal lököm odébb a kémiai egyenletekkel tűzdelt

hasábot.

nem értem-púdcros szakszavakból eszkábált mondataival.

Futni,

rohanni innen!

Ki az utcára, a világ végére, tengerbe dobni, mind a halaknak. Egyétek! Emésszétek!

Ekkor

az asztali polc átlép az üvegfalon és a sötétté csendesült terembe hátrál. Fényzuhany alá áll (honnan veszi?)

megafonsapkát tesz gyalult fejére, bömböli a kellemetlenül recsegő

igazságot:

„Merre? Hová? érdemes?”

Kelleti magát:

„Nézz! Engem nézz! Nézz csak!”

Egyre

nagyobb. Már az égig ér!

Mekkora kirakat!

Bazilika-nagy cipők,

torony-ruhák,

ágyúnyj cigaretták,

embermagas liszteszacskók,

szalonnahcgyek, könyvbérházak,

rádiónyugta-lepedők, hetijegy-zászlók

állnak, lengnek, fénylenek...

Mögöttük a Gond és Felelősség orgonája zúg komoran, aprópénzt csörget egy rumbatök, s e különös kettős dallamára ujjam hegyén papírpénz tapintásának békítő emléke éled...

Ceruzám ismét kézben: javít, szépít, csinosít.

A betű mindenkor engedelmes

zsoldosa vagyok,

HARGITAI ISTVÁN:

Öregasszonyok nyara

(A szép fegyvermesterné új balladája)

A vén fegyvermesterné épp bejött, Ahogy ott ültem/ a csarnoki bárban, Bogrács-gulyást rendelt és fröccsöket — S ült az időbe és magába zártan.

Nem volt még dél egészein' és a nyárvég A nagycsarnokra dinnyeszagot ontott,

— Téeszesek az asztalt körülülték,

S számolgattak sok húszast, s százforimtot,

Ültek még ott öreg nyugdíjasok, Tábornokok, meg kivénült ügyvédek, Beszélgettek, s a piros százasok A sarokban únták a dicsőséget.

A téeszesek sört ittak, meg málnát,

Mert asszonyok is voltak ott vagy hárman', A dinnye jól ment, — de szidtak

egy számlát:

Hogy csalódtak az erős paprikában.

A vén fegyvermesterné ült magában. Megette bogrács-gulyását s rá ivott Űj fröccsöket és zöld szemlébe lágyan Előjött sok, sok nyár, mii elmúlott:

Hisz falun élt eladó lány korában. —

Haj, de sok víz elfolyt itt a Dunán!

Azcita — s a megroskadt vén kofában Emlékek zisonignak fel ebéd utón...

MOLNÁR JENŐ:

Kocsmában

Sűrű füst, lárma. Pénz és bor csurog. A padlón és az asztalon lucsok. Sokszor megtelt a pohár s felborult, a gazdája már éjszakába hullt. Részeg nóta és harsogó vita, trágár viccekre zsíros hahota.

Mély kábulatban horkol az ember, s pénztárgép mögött ül csak a szellem.

Lőrinc Pál utolsó csatája

A FELSŐ RAKODÓN

** csak az üres csillék gu- vadoztak. Innen el lehetett látni a városig. Kékesszürke fátyol lengett a házak fölött, amit egykettőre szétcibált a hideg, őszies szél.

— Emberek, egy szóra.:.!

Odagyülekeztek a művezető

bádogból összerótt irodája elé.

Vasárnap volt, s szemükben a félig kitörölt álmosság. Szívesen szundítottak volna még nyolc óráig, fél kilencig, de úgy vállalták, mind eljönnek, s „rávernek” egy kicsit. Ünnepi műszakot. Ünnepi műszak? Frászt! Ha már eljöttek, itt nem lehet ünnepelni.

— Hányán vagyunk? — a művezető számolt: — Csak tizenöten? : ..

— Huszonketten összesen.

Valaki nevetett a bódé mögött. Előrenyújtotta a nyakát a kiszögellésnél, úgy méregette a művezetőt. Még hárman nevettek, aztán csend lett. A szél végigpásztázott a kőlépcsőkön, felhőt kavart a kőporból és megemelgette a bódétető meglazult tábláit.

— Jó, hogy mindnyájan eljöttek — szólt a bódé ajtajában álló, és az overall legfelső gombját is begombolta. — Tudják, mit kell csinálni?

— „A fenét kérdezgesd!” — gondolta Jancsik, széles arca borotválatlan volt, nem szé- pítkezett erre az alkalomra. Az előbb ő nevetett a bódé mögül, de ez a hülye kérdés elvette a kedvét. — Tudjuk! — De nem állhatta meg, hogy gúnyos megjegyzését elhallgassa:

— Tegnap is mi dolgoztunk itt. Vagy most pincérversenyt rendezünk?!

— A lőmester nincs itt, maguknak kell a robbantásokat is elvégezniük — engedte el füle mellett a gúnyt a művezető. — Van, aki ért hozzá?

— „Már megint kérdezget!”

— dühösködött a borostás Jancsik. — A legutolsó rakodó is ért hozzá — adta meg a felvilágosítást. — Mindenki elvégezte a tanfolyamot. Ez szerepelt a pontok között!

Pilok, a csendes ember, hátul hallgatott.

— Tulajdonképpen nem szabályos ez az egész — magyarázta a művezető a közvetlen mellette állóknak, s> arra gondolt, hogy már szombaton délután felballaghatott volna a Stimecz-házhoz és most még vígan alhatna az esti csurdí- tás jóllakottsága után. — Az igazgatóság tudta nélkül;..

— Hol vannak a szerszámok?

— És a felelősség?! Ha baj történik, engem vesznek elő. Rendőrség, bíróság... ki kívánja ezt.

A Z EMBEREK biccentés “ nélkül otthagyták. „Hm

— morfondírozott, de most már csak önmagában, a művezető. — Nem teljesítik a felajánlást, amit ígértek! No, és baj lesz abból a bányának? Majd lejjebb veszik a tervet! Ezek meg mozgalmat szerveztek. Ugyan, hányat megértem már. Mindnek voltak) pontjai, mint ennek. És ..; vége lett. Brigádnak, vállalásnak, pontnak.”

— Nna! Ki fúrja meg a lyukakat? — kiáltotta körbe Kaposi és a meredek kőfalra mutatott.

— Pilok!... a néma porti - csi! — kacagott fel éktelenül a borzas fejű Makár.

— Öreg is, meg gyáva is ahhoz — legyintett a szeplős Dió.

Pilok szeme rávillant a fiúra:

— Csak a köveket is úgy bírnád, mint az üres fejed.

Fedezékbe húzódott, s mikor minden lyuk előtt, már senki sem szólt, csak az izmok birkóztak a nehéz kődarabokkal, a stangával és a bakóval. Any- nyira belemelegedtek a kőtörésbe, hogy a kabátok is lekerültek vállukról. Távolabb rakták le, egy csomóban. Mikor végeztek a lerobbantott kő törésével, rakodásával, és szusz- szanásmyi szünet adódott, az emberek falatozni kezdtek.

Pilok is térdére fektette kabátját és előhúzta zsebéből a nylonzacskót. A vajas kenyeret fintorogva elhajította. Valaki behintette kőporral.

Kaposi felállt és odalépett az öreghez.

— Te mért nem eszel?

— Kőpor került a kenyeremre... 1

A szeplős Dió nyerítve felrö- högött:

— Micsoda ötlet, mintha csak egyet gondolt volna velem.

Kajosi homlokán összefutott a ránc: — Te, állat! — és Dió sziszegve, a képét fogva húzódott az egyik csille mögé.

— Egy kis tavalyról maradt szalonna — mondta Kaposi. — Kicsit avas már, de nem rágós.

Pilok elfogadta. Sajnálta Diót. ö nem haragudott rá.

— Hé, erősen kikötötted magad? — kiáltott a kőfalon ereszkedő legénynek Kaposi, aki a második robbantáshoz készült fúrni. — Próbáld megmozdítani azt az elálló tömböt.

A kőtömb a fejtésbe zuhant, s apró darabokra pattant szét. Az emberek nem húzódtak fedezékbe, távol álltak a zuhanás helyétől, senki sem számított veszélyre. Diót, aki az első rakodók fölött, a csillék tetejével egy szinten állt, egy jókora darab, 20—30 kilónyi kő, farba kapta, s rálökte a félig rakott csillére. Valami csikorgó, jajongó zörej hallatszott, s a fejtés kis platóján megindult a csillesor. Rettentő véletlen, vagy átkozott gondatlanság indította el a felgyorsulva dübörgő vagonettákat, — ki tudta azt most. De a szerelvény rohant le a pályán, a hegyről, gazdátlanul, mert Dió elkúbulva feküdt a kövön, nem tudott magáról.

PILLANATNYI DÖBBE■ NET után mindenki eszeveszetten kapkodott. Majd rohanni kezdtek lihegve, eszelősen a csúszós, meredek lejtőn, hogy elébe kerüljenek a csillesornak. De a csillék súlyosak, az ember előttük ösz- szemorzsolható virágfej. Hogyan is gondolhattak megállításukra.

Pilok ott rohant legelői, egyre gyorsabb, egyre veszettebb lett az irama, a többiek már nem bírták, Kaposi is felbukott egy kiálló gyökérzetben. Csak Pilok futott. Maga se hitte, honnan van egyszerre ennyi erő nyurga, sovány testében. „Dió veszélyben van, és meg kell menteni!”

Nekiugrott az utolsó csilié-; nék. De elvétete az ugrást,- nem tudott fellépni az alvázra,' s csak a csille felső peremét; sikerült megfognia. A többiek; úgy látták, a kocsisor métereket hurcolja maga után.

Aztán fenn volt. Előbb; csak az egyik lábát feszítette; meg a csileszekrényt tartó vasváz peremén, aztán a másikat; is mellé húzta. Odatapadt a hűvös fémhez, mint vizes üveghez a száraz levél, aztán a kőre tornázta magát. Bakancsa alatt megbillent egy repedezett, nagy darab kő. Lerúg-; ta a cipőt és mezítláb, négy-: kézláb igyekezett elérni a fék; ernyedten billegő fogantyúját. Hasra feküdt a köveken és: úgy tekerte körbe-körbe. A; csillék megrándultak, de alig- érezhetően, mint lovak háta,: ha légy érinti. A kerekek vi.sí-; tottak a rohanásban, de nemvolt ereje még egyet fordítani: a fékkaron. A negyedik csille; fékje használhatatlan volt, a; fogantyú csak forgott, forgott! körbe-körbe, de a kerekek nem; szorultak. Az egyenetlen vas-; pályán jobbra-balra vágódtak- a csillék. Kövek potyogtak le! róla. A rázódás, az éktelen zaj; magához térítette Diót is. Rémülten nézegetett szét, sápadt: arcán nem látszottak a szép-; lök, csak a két szeme kereke-; dett sötéten. Homloka vérzett,! az eséstől felsebződött. ;

Pilok kimerültén kapkodott! levegő után. Reménytelennek; látta a fékezést. „Hiába, nem- lehet!!!” Pokolian csörömpöl-! tek, ugráltak alatta a kocsik.; „A váltók!” — hasított eszébe a felismerés — „a biztos halál-! ba megyünk, Dió”. A szerel-; vény jobbra kanyarodott, valamit lassult a futása az enyhe lejtőn, de Pilok tudta, hogy; ez nem jelent semmit. Biztosan haladnak a régi fejtés, az öreg bánya felé, nyílt a pálya,; a termelőtér fölé hajló sínvégekkel; menthetetlenül a mély-! ségbe zuhannak. A csillék ősz-: szelapulnak, összetörnek. Szétrepülnek, mint az elpattant- gyöngysor... És ha leugrana?: Fel is állt... De mi lesz Dió-; val, ő leugrani sem tud ... Halálra zúzza mindkettőjüket a! száz mázsányi kő és vas...

Az ÖTÖDIK csille fékje;

" is rossz volt. Ki tudja, milyen messzire van a biztos! halál? 500—600 méter?? Nyak-; törő egyensúlyozással, négykézláb és hason csúszva vergődött, húzta át magát kocsiról; kocsira. Ott volt a hatodik- féknél. Megszorította. Recseg-! ve, jajongva, sival-kodva, esi-: korogva lassult az iram. Jóko-: ra -kődarabok hulltak a sínek; mellé. Az egyik vagonetta- szekrénye kikapcsolódott, ki-! billent — s hatalmas porfelhő; takarta be a közel levő csilléket. Aztán már megállt min-! den. Pilok behunyta a szemét,; ő még mindig úgy érezte, hogy- rohannak. Leült az egyik csille tetején a kőre. Térdére fék-; tette véres ujjait. Nézte a- szeplős arcú, sápadt, megrémült, magához tért fiatal fiút.; Fáradtan, kimerültén mosolygott.

Dió elkapta a kövektől felsebzett, vérző kezet. Hirtelen! magához szorította. S úgy tűnt,; mintha zokogna...