Népújság, 1962. augusztus (13. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-09 / 185. szám

1963. augusztus 9., est NÉPÚJSÁG 5 Fiatalok a fiatalokért és a tudásért Azok a nagy feladatok, ame­lyek az egész ország és ezen belül Heves megye ifjúsága, fiatalsága előtt állnak, nemcsak megtisztelőek, de ugyanakkor évről évre egyre nagyobb fel- készültséget, szakmai hozzáér­tést, — több tudást igényelnek. Az elmúlt években a párt- és állami szervek ez irányú törek­vései mellett nagy részt vállalt , magára a KISZ Heves megyé­ben is, hogy a fiatalok mind nagyobb seregét mozgósítsa a magasabb tudás, a szélesebb körű műveltség megszerzésére. Lüktető iramú életünk azon­ban mind követelőbben veti fel, hogy az eddigi eredménye­ket csak mint alapot tekint­sük, hogy újból és még reáli­sabban felmérve, a megye fia­taljai szakmai, műveltségbeli felkészültségét, további jelen­tős lépéseket tegyünk a meg­kezdett úton. Ennek egyik jelentős állomá­sa volt egyébként az elmúlt napokban Egerben megtartott KISZ megyebizottsági ülés, amely kellő mélységgel és pers­pektívával tárgyalta ezt a rend­kívül fontos kérdést. A megye- j bizottsági ülés, amely megha­tározó erejű a KlSZ-szerveze- tek kulturális és nevelő mun­kájában, nemcsak felmérte a megyében eddig végzett munka pozitívumait, de olyan reális, megvalósítható feladatokat is megszabott, amelyekkel és amelyeknek tükrében feltétle­nül helyes foglalkoznunk a szé­les nyilvánosság előtt is ezzel a kérdéssel. Tény és való, hogy az ingye­nes és kötelező általános isko­lai oktatás alapot jelent ifjú­ságunk magasabb, alaposabb, általános és szakmai műveltsé­gének megszerzéséhez, — ugyan­akkor egyre csökken a falusi és városi iskolák közötti kü­lönbség. Lényegesen emelke­dett a középiskolákba járó ta­nulók száma is: az elmúlt tan­évben 4100, míg az elkövetke­zendő tanévben ennél is maga­sabb számban járnak fiatal­jaink megyénk középiskoláiba. Ezek a számok biztatóak, de alaposabb vizsgálatuk már ko­rántsem ad megnyugtató képet. Igaz, hogy az esti és levelező oktatásban részt vevő fiatalok száma is emelkedik, mégis az elmúlt év végi adatokat figye­lembe véve, a több mint 18 000 KISZ-tagból másfél ezer nem végezte el az általános iskola VIII. osztályát Még rosszabb a kép, ha a megyében élő 26 éven aluli fiatalok számarányát vesszük alapul. Probléma mu­tatkozik ott is, hogy bár jelen­tős törekvések történtek a vá­rosok és faluk általános iskolái közti különbség eltüntetésére, a szakos tanárok hiánya miatt azonban — elsősorban orosz szakosokra gondolunk itt — végleges fordulat nem követke­zett be. A gimnáziumokra vo­natkozó számadatok is alkal­masak lehetnek arra, hogy helytelen illúziókba ringassuk magunkat. A kollégiumi férő­helyek kötöttsége miatt éppen a falusi általános iskolákban végzett fiatalok kerülnek hát­térbe: vagy lemondanak a to­vábbtanulásról, vagy bejárók lesznek, s ez az utóbbi kétség­kívül kihat tanulmányi előme­netelükre. A férőhelyek miatt amúgy is nehéz kielégíteni a növekvő igényeket. Jellemző példa erre, hogy a közgazdasá­gi technikum 64 helyére 205 jelentkező volt. S ha mindehhez hozzávesz- szük, hogy a megyében jelen­leg 285 fővel folyó mezőgazda- sági tanulóképzés igen ala­csony, — hisz csak a mezőgaz­dasági nagyüzemekben 150 ifjúsági munkacsapat dolgozik 3000 fővel —, akkor máris nyilvánvalóvá válik, bőven van mit tenni. Melyek ezek a tennivalók? Egyrészt a követelmények, másrészt a lehetőségek helyes összehangolásával el kell érni azt, hogy öt éven belül az if­júság többsége, a jelenlegi kép­zettségénél, iskolai végzettsé­génél magasabb képzettséget szerezzen — szövegezte meg a KISZ megyebizottság ülése az általános és nagyon elisme­résre méltó célt. Ugyanakkor arra is nagy szükség van, hogy ne legyen — mint az ország­ban! — Heves megyében egyet­len olyan fiatal, aki ne végez­te volna el az általános iskola Vili. osztályát. Elő kell segí­teni, hogy esti-, vagy levelező oktatás keretében — elsősor­ban a KISZ-tagok, de a szerve­zeten kívüli fiatalok tömege is — szerezzék meg a középis­kolai végzettséget, úgy, hogy a legnagyobb figyelmet a vegy­iparban, a gépiparban, az épí­tő- és építőanyag-iparban, a mezőgazdaság gépesítésében, s az állattenyésztésiben dolgozó fiatalok továbbtanulására for­dítsuk. Ezek az elképzelések azon­ban csak úgy realizálódhat­nak, ha például az úttörőmoz­galom keretén belül is megfe­lelő határozottsággal lépnek fel a lemorzsolódás ellen, és ha a tanulók meggyőzése mel­lett nem mulasztják el sem a KISZ-szervezetek, sem az is­kolák nevelői a szülők meggyő­zését. Az új tanévben már Heve­sen, Pétervásárán kihelyezett középiskolák lesznek, ahol le­hetőség lesz az esti oktatás megszervezésére, így a megye- székhelytől, vagy a két város­tól távol eső járásokban is mód nyűik a továbbtanulás megszervezésére. De talán még ennél is -dön­tőbb, hogy a KlSZ-szerveze- tek, de az illetékes párt- és ta­nácsi szervek, is széles körű felvilágosító és propaganda- munkát fejtsenek ki a mező- gazdasági tanulóképzésben va­ló részvételre. Az 1^62—63-as évben Heves megyében összesen 485 mező- gazdasági tanuló szerződteté­sét kell biztosítani. Ezek kö­zött van kertész, állattenyésztő, növényvédő, gépész, s még több más mezőgazdasági ter­melési ág képviselője. A mezőgazdaság fejlődése, a nagyüzemi termelés korszerű módszerének alkalmazása, s olyan szakkáderek kinevelése, akik ezeknek a korszerű mód­szereknek magabiztos alkalma­zói is tudnak majd lenni, — ez teszi alapvető fontosságúvá, hogy a beiskolázáson túl, rend­szeresen ellenőrizzék és segít­sék is a mezőgazdasági tanuló- képzés munkálatainak folya­matát. Bonyolult, sok összetevőből álló problémák ezek, megoldá­suk sem történhet meg nyil­vánvalóan egyik napról a má­sikra, — de feltétlenül szük­séges. Az a tanácskozás1, amely e kérdéssel foglalkozott, a fia­talok tanácskozása volt a fia­talokért. Minden bizonnyal, kö­zös összefogással, odaadó mun­kával nemcsak a fiatalok tesz­nek meg mindent, de a felnőt­tek társadalma is, — a fiata­lokért: a több tanulásért, a magasabb műveltségért, a szak­mai rátermettségért. (Gy. G.) Foglalkozzunk velük Mai példázat a metamorfózisról Felelő: Nálunk nincs elve­szett ember, tetszik tudni, mi foglalkozunk velük. Tudjuk, hogy anélkül nem megy, és nem is hanyagoljuk el ezt a kérdést. Fontos ügy ez, kérem, és mi jelentőségének megfele­lően, gondot is fordítunk rá. Mert nem szabad elhanyagol­ni a dolgokat. Kérdező: És hogyan foglal­koznak velük? Felelő: Mikor, hogy. Az ese­tektől függ. Van, amikor így, néha ez nem válik be, és ak­kor úgy. A lényeg az, hogy mi nem hagyjuk magukra őket. Mert az nem vezet jóra. Mi, mint azt látja is... Kérdező: No, de mégis, ho­gyan foglalkoznak? Miből is áll az a foglalkozás? Felelő: Nem lehet azt any- nyira szűkén értelmezni. Szé­les skálájú, változatos munka ez. Mert az egyikkel csak szőrmentén kell foglalkozni, a másikkal meg ezzel szemben egészen máshogyan. Homlok- egyenest ellenkezően. És ru­galmasan. Mert ugye, nem szabad betokosodni, alkal­mazkodni kell a feladatokhoz, mindenki másként szereti, ha foglalkoznak vele. Az igények, ugyebár, olyanok, hogy ... Kérdező: Közelebbről vala­mit! Hogyan foglalkoznak To­polya Elemérrel? Felelő: Nem könnyű kérdés. Topolya ugyanis — mint azt mindenki tudja — tizenhat gyermekes családapa, s vele nem úgy kell foglalkozni, mint egy magtalan magánzó­val. Azt is figyelembe kell venni, hogy mindig megkíván­ja a túrósrétest, amikor dél felé vonulnak a vadlibák, egy­szóval, egyedi módon kell ve­le foglalkozni. Kérdező: És miből áll az egyedi foglalkozás?! Felelő: Különbözik a többi­től. Kérdező: De ember! Miben különbözik? Felelő: Sok mindenben. Sok tényezőtől függ a különbözés. Van, aki megelégszik azzal, ha ilyen módon foglalkozunk ve­le, van, akit a guta kerülget, ha vele is ugyanígy próbálko­zunk. Kérdező: ötig számolok. Ha nem mondja meg, hogyan foglalkozik Topolyával, lövök. Egy, kettő, három. Felelő: Ne tessék elhirte- lenkedni. Topolya, mint mondtam... Kérdező: Elég. Négy ... Felelő: Az attól függ, hogy... Kérdező: Négy! Felelő: ... Kérdező: Tehát négy. Felelő: Sehogy! Nem vála­szolok! Az erőszaknak ném engedek! Lőjön csak! Na, mi­ért nem lő?! Talán nem mer?! Kérdező: Hm, igaza van. Már régen öt. De nem lehet olyan egyszerűen. A körülmé­nyektől is függ, mint tudja. (A szobában kénes lángok gyúlnak, füst, hókusz-pókusz, misztikus zörejek, mire kivilá­gosodik a két ember, annyira Egy falu magára talál • • . egyformák, mint két tojás. Metamorfózis.) Felelő: No, hát akkor me­hetnénk talán. Kérdező: Attól függ... (garas) Az én kedves, jó szaktársa- ]im azt állítják, nem vagyok betyár magyar gyerek és szé­gyent hozok a szakmára. Mind­ezt a „Házmesterhez” címzett vendéglőben hányták szemem­re, ahol áldomást ittunk az az­nap összeszegelt ládákra, én jó, finom, édes málnát, ők büdös pálinkákat, félelmetes rumot, kábító borokat. Mikor aztán rám került a sor, egy rundó almuskát ren­deltem az egész társaságnak, meg egy üveg szódát, hogy jobb legyen a hangulat. Csima Pista brigádpajtásom, haját tépve rikoltozta: — És te tartod magad tőről- metszett ládaszegezönek? Hogy nem sül le a képedről a bőr, szégyent hozol a szakmára! — Nem szeretem az alkoholt — vinnyogom, s közlöm velük, van egy 100 ezer forintos meg­takarítást hozó újításom, tehát nem lehetek szégyene a szak­mának. — Lárifári! — int le erélye­sen Tordai Viki, s elém tol egy féldecis ibriket, a többi meg ütemesen harsogja: — Idd ki, idd ki... idd ki! No jó, egy pohár nem a vi­lág, ezen ne múljék a barát­ság. Brr, mi volt ez? A gégém egy pillanat alatt összesorvadt, a beleim kigyulladtak, a gyom­rom is tiszta parázs. A fejem­ben gázzá vált az agyvelő, fáj, fáj, mintha fogóval csipkednék. Kétéves fennállása óta már negyedszer választott elnököt az egerbaktai Dobó István Ter­melőszövetkezet. Elnökök jöt­tek, elnökök mentek, de a já­rás gyenge termelőszövetkeze­teinek sorából mégsem kerül­tek ki a baktaiak. Most azonban, hosszú és ne­héz két esztendő után, úgy lát­szik, mintha magukra találtak volna az emberek és egyenes­re fordítják a szekerük rúdját. Még néha hígért a múlt Minek szépítenénk a dolgot? Mondjuk meg őszintén, hogy néhány hónappal ezelőtt még Csáki szalmája volt ez a szö­vetkezet, ahol a vezetők, — az akkori elnökikel az élen, — több időt töltöttek a boroskan- csó mellett, mint kint a szán­tóföldön. A fogatosok „hivata- losdit” játszottak és nyolc ma előtt a világért sem fogtak be, de többen akkor is egyenesen a kocsma elé hajtottak, egy féldecire. Ügy is került, hogy az egy féldeciből hat lett és az a néhány munkabíró férfi is, aki van a szövetkezetben, a kocsmában töltötte el a napot. Látták ezt a tagok, az asszo­nyok is, aztán ők is úgy gon­dolták: minek szaggatnánk ép­pen mi az istrángot, ha a ve­zetők, a férfiak ráérnek a kocs­mában tölteni az időt? így az­tán üres fecsegés maradt az akkori vezetőség éjfélekig el­húzódó tanácskozása a munka- fegyelem megszilárdításáról, hiszen éppefí ők tudták a leg­jobban, hogy másnap — sem­mibe véve saját határozatukat — minden megy majd a régi kerékvágásban. Egyszer azonban az asszo­nyoknak, a józanabb férfiem­bereknek eszükbe jutott: mi­ből isznak az emberek? Hon­nan veszik a pénzt, hiszen ott­hon az asszony ugyancsak meg­nézi a garast. És akkor kide­rült, hogy nemcsak a munka- fegyelemmel, de a „szövetke­zeti tulajdon tiszteletben tar­tásával” is baj van Egerbaktán. Zsákszámra találtak elrejtett műtrágyát a gyümölcsösben. A borsót, árpát, búzát háton hordták haza a szövetkezeti földekről, sőt, a felnémeti fű­részüzembe küldött deszka is az egri „szabadpiacon” kötött ki, mint „maszek áru”. Még ez év januárjában is találtak a szalmakazalban egy zsák eldu­gott búzát, anóelyet valamilyen oknál fogva, cséplés óta nem mert hazavinni az elrejtő. Ez volt a múlt, habár rossz szelleme még az idén is kí­sért, hiszen az egerbaktai han­gosbemondó még a napokban is három nevet kiáltott köz­hírré, olyanok neveit, akik jog­talanul nyúltak a közvagyon­hoz, akik még mindig nem ér­tették meg, hogy Egerbakta szakítani akar a múlttal és új életet akar kezdeni a szövetke­zet. Sok «sem van ráfiunk Alig egy hónapja, új állat- tenyésztési brigádvezetőt vá­lasztottak a baktaiak. Pichler Ede, akinek szavaiból érezni le­het, hogy nagy tettek, komoly -elhatározások fűtik, számok­kal tényekkel igazolja, hogy Egerbaktán fel lehet és fel is kell lendíteni az állattenyész­tést, mert csak ez hozhat iga­zán jó módot a népnek. Arról is beszél, hogy a szövetkezet szervezése előtt hatszáz szarvasmarha volt a faluban, ma éppen csak a fele található ennek az állománynak. Hallga­tom szavait és úgy érzem, hin­ni kell és hinni lehet abban, hogy ennek az embernek az irányítása mellett, rövid időn belül felvirágzik majd Eger­baktán az állattenyésztés. Később a tsz tanyáján ő, meg a tanácselnök asszony már az első lépések eredmé­nyeit mutatják. A nemrég vá­sárolt borjakat, a szép mala­cokat, süldőket, amelyek már a jövőt jelentik majd. Érdekes nézni és hallgatni az új állattenyésztési brigád­vezetőt, aki alig egy hónap alatt többet tett, több észt, energiát és szívet adott a tag­ságnak, mint eddig a három el­nök együttvéve. Pichler Ede fontosnak tartja, hogy a szö­vetkezet kapja vissza azt a legelőrészt (erdő), amely az ő tulajdonúié, amelyért ők fize­tik az adót, de az erdőgazda­ság kezelésében áll s jelenleg tilos rajta a legeltetés. Az új elnök (az eddigi' fő­könyvelő), akit a tagság aka­rata állított az élre, szintén tele van tervekkel, elgondolá­sokkal. Az ő bizakodásuk, jö­vőbe vetett hitük szinte sugár­zik a tagokra, akiknél nyoma sincs már a tavalyi nemtörő­dömségnek, huzavonának. _ A szérűn zúg a cséplőgép és hatalmas búzaasztagok kifogy­hatatlanul öntik a dobba a ké­véket. A mázsánál fiaitalasz- szony, alig 23 éves. ö az ellen­őr. Minden tételt pontoson be- mázsál, minden szem gabonára vigyáz. Es az emberek most hajnaltól estig csépelnek, nem tántorog senki részegen a gép­nél, mint előfordult most egy esztendeje. — Sok szem van rajtunk — mondja egy jóvágású férfi. — Az asszonyok mindent észrevesznek és nem tűrik to­vább az ivást munka közben. Ha netalán előfordul, hogy valakinek éppen „munka köz­ben” jut eszébe megünnepelni születésnapját, akkor is csak zsákban tudja elhozni a bort, de még ez se tökéletes mód­szer, hiszen éppen egy ilyen tegnapi esetről is tud már a falu. Ezen most már csak ne­Szégyent hozok a szakmára — Mama — sóhajtok fel —* a mamához akarok menni... De szaktársaim apás nyuga­lommal tartanak vissza. — Ezt idd ki, majd ez hely­rehoz — kapok egy újabb ku­pát. Rum van benne, s ellep a hideg veríték. — Ugyan, mit vétettem ellenük? És most már minden mindegy, alapon, közönyösen döntöm magamba a barna lét. Olvasztott fűrészpor, elkeverve egy kis lúgköves mosogatóviz- zel. — Betyár magyar gyerek vagy — állítják többen is er­re, és ó!, minő csoda, kielé- gülten hallgatom. Lámcsak, nem is olyan rossz a hangula­tom. Annyi persze biztos, hogy lábam nincs, vagy a kánikula ellenére elfagyott. A gyomrom sincs a helyén, a szemem sem találom, bárhogy nézek, min­denütt homályos foltokat látok. De a szívem az nagy érzésekre képes. Az vadul dolgozik és érzem, mint alakulok át betyár magyar gyerekké. Érzem, mint válók a szak­mám büszkeségévé. Csúnyán elkáromkodom ma­gam, mindannyian rámbámul­nak. Eddig a fenét sem mertem kimondani, merthogy az olyan illetlen. <— Brávó — mondja Viki el­ismerően —, így is kell, nem vagy te kislány. — Coki — vágok fejéhez egy poharat — most én besze­lek. Talán valami nem tet­szik? — folytatom s lerántom az asztalterítőt. Pompás lát­vány. A bor összefolyik a sör­rel, feloldja a cigarettacsutká­kat és az ezész rádül Dini bá­csira. Egy pohár bort eleme­tek még a szomszéd asztalról és azt is az öregre öntöm. Utána lerángatom mind a két cipőmet és a közben előkerülő üzletvezetőhöz vágom. — Pardon — mondom amikor látom, hogy csak az egyikkel találtam el a fejét — majd legközelebb jobban sike­rül. A barátaim csitítanak, én dühösen rugdalom őket. — Szégyent hoztok a szak­mára. Pincér, fél liter rumot mindenkinek! A pincér késlekedik. Talán nem akar kiszolgálni? Pincér! Az atyaúristenit, széttépem, ha nem hozza azt a rumot, bort, sört és pálinkát! Retten­tő kedvem van, még ma em­bervért iszom. Hé, cigány, megnyúzlak, ha nem játszol rendesen! vetnek a baktaiak, mosolyog­nak az asszonyok is, a férfiak pedig megértik a tagság dön­tését: munka közben nincs ivás! Aki részegen jön munkába, azt visszaküldik és aznapra nincs munkaegység. Új belépők, akik „tsz-tag ok akarnak lenni“ Krisztián Zoltán úgy is mint főkönyvelő, úgy is mint új elnök, akár a tenyerét, is­meri a tsz gazdaságát. — Ez az út már előre vezet — magyarázza és arról beszél, hogy ez évben már munka­egységelőleget is tudnak fizet­ni, jószágokat is vásárolhat­nak, tekintélye kezd lenni a gazdaságnak, hiszen már tör­lesztik a régi adósságokat, a régi bűnöket is. Csak néhány adatot sorol: ez évben kifizet­ték a múlt évről elmaradt 60 ezer forint munkaegység-hát­ralékot. Az SZTK-bírság ugyancsak a tavalyi esztendő­ről tizenkét és fél ezer forint* nem is szólva a többi teher­ről, amelyet szintén rendezni kellett. A tervek, amelyek már messzire mutatnak, szintén biztatóak. Az elnök kevés költséggel elkészíthető víztá­rolóról beszél, amelyből majd öntözni is .lehet. Később az állattenyésztés jövője kerül szóba és máris rajzolódik elénk a közeli évek képe. A változott életet talán legjob­ban jelzi az a tény, hogy az utóbbi hetekben öten kérték felvételüket a tsz-be azok kö­zül, akik eddig hallani sem akartak a közös gazdálkodás­ról. Most ők mondják: itt va­gyunk, vegyetek be magatok közé. Aki mostanában Egerbaktán jár a termelőszövetkezetben* beszélget az emberekkel — akarva, nem akarva — érzi* hogy más szelek fújnak ott már, mint eddig. Az új veze­tők lelkesedése szinte átragad mindenkire és világosan lát­ják: szorgalmas munkával* erős akarattal szép életet le­het teremteni. A köz által el­fogadott fegyelmi intézkedé­seknek ma már legtöbben en­gedelmeskednek és megértik* hogy csak szorgalmas és józan tagság képes egyenesbe hozni a közös gazdaság ügyét. Nem csoda történt Egerbaktán, nem is valamiféle „felülről jött vezényszóra”* varázsütés­re változott meg minden, ha­nem maguk a józanul gondol­kodó tsz-tagok mondták ki a végső szót: elég volt az eddigi életből, kezdjük újra, ha ne­hezen is. És ha Egerbaktán néha-néha kísért is a múlt, de bizonyos, hogy két nehéz esz­tendő után a falu már magára talált. Szalay István Durrü! Hogy mi történt? Semmi, csak a nagy tükröt összetörtem egy kicsit a sörös­üveggel. — Csudapofa — vigyorog széles szájjal egyik kollégám. Tűz folyik az ereiben! — Nyugtázom az elismerést és fojtogatni kezdem. A többi be­tyár magyar gyerek nem hagyja. De én se. De én se ám! Nem hozok szégyent a szakmára. Elbánok veletek, akárkik is vagytok! — riköl- tozok és adok-kapok. A sze­mem már csaknem a tenyere­men hordom. Az orrom két részben, a sípcsontom aligha­nem eltört. Áll a bál! Micso­da hangulat! Repül a zápfo- gam... Most a Dini bácsi füle marad a kezemben... Aztán, amint látom, karon fogva, szolgálatkész rendőrök cipel­nek kifelé. Megmaradt fülem­mel hallom, amint valaki mondja: Betyár magyar gye- rek!\ ízlik a dicséret. Mit meg nem értem! Betyár magyar gyerek let­tem! A ládaszegezők büszke­sége! Hátam mögött hozzák kollégámat is. Illetve azt, ami belőlük megmaradt. Hátra is szólok nekik: — Na fiúk, ez egyszer iga­zán nem mondhatjátok, hogy szégyent hoztam a szakmára. Nagy S. József )

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents